Nem a megszépítő messzeség mondatja velem, de amikor én iskolába jártam, a tanárok nagyon hamar észrevették, ki miben ügyes. Talán, mert egyenként odafigyeltek a gyerekekre, nem egy nagy okítandó masszaként tekintettek ránk. Rólam kiderült, hogy jól fogalmazok, viszont nagyon gátlásos vagyok, ha verset kell mondani, vagy énekelni, ezért beválogattak az anyáknapi versmondó csapatba, amire lázasan készültem, mert biztosított a tanítónő róla, hogy nagyon szépen hangsúlyozok, csak bátrabbnak kell lennem. Azt pedig úgy szerezhetek, ha gyakorolom a "fellépést". Az első próbálkozás úgy sült el, hogy nagy-nagy izgalmamban sírva fakadtam és lerohantam a színpadról. Nem bántott, nem szidott meg érte, csak egyre többször mondtam az órákon verset, sok-sok biztatással, egészen addig, amíg megszoktam, hogy többek előtt kell megszólalnom.
Az énekkel is hasonlóan volt, bekerültem mint "szép, csengő hangú középszoprán" - a tanár szerint - az énekkarba, ahol aztán teljes erőből ki is engedtem a hangom és önfeledten énekeltem.
Én ezt a türelmet, odafigyelést hiányolom nagyon. Azt, hogy meg kellene keresni egyenként a gyerekek erősségét és abban fejleszteni, biztatni, hogy legyen sikerélménye, akkor is, ha csak egy-két dologban ügyes. És ezt már az általános iskolában elkezdve!!!
Egyáltalán nem tudtam rajzolni, nem erőltette a rajztanár, magamhoz viszonyított jegyeket kaptam. Ha végre sikerült valamit jobban lerajzolni, emlékezett az első próbálkozásaimra és annak megfelelően osztályozott, tőlem nem kívánta el többet, mint amire képes voltam, attól viszont igen, aki már akkor is egy kis festőművész volt.
Középsuliban nagy sikerélmény volt nekem az orosz nyelv, amit általában utáltak a tanulók. Kiderült, hogy én írtam az első dogánál a legjobbat, amiért nagy-nagy dícséretet is kaptam. Onnantól kezdve szinte imádtam az oroszt. Vagy a gyorsírás - mert közgázba jártam. Rögtön kiderült, hogy megy, menni fog, .... később már egyfolytábon gyors-versenyekre jártam, mert bizonyítani akartam, hogy tényleg megy és teljes erőbedobással "edzettem".
Nem voltam kítűnő tanuló, de soha nem vették el a tanárok a kedvem a tanulástól, mert többször is bebizonyosodott, ha nem veszik észre az erősségeim és hagynak elkallódni a magam kis gátlásosságával, akkor ma egy önbizalomhiányos, megszólalni sem merő ember lennék. Megismertettek saját magammal, erősítettek abban, amiben ügyesebb voltam és segítettek, hogy a nem éppen jól menő tantárgyaktól se menjen el a kedvem.
Persze, voltak azért akkor is nem tanárnak valók, de a többség szívvel-lelékkel, odafigyeléssel tanított.