Élt egy filozófus a XX. század első felében, aki a következő furcsa kijelentést tette: „Mi nem beszélünk. A nyelv beszél rajtunk keresztül.” Talán – egy lépéssel tovább menve – azt akarta ezzel mondani: „Mi nem gondolkozunk, a gondolat gondol minket.” Elnézést, kicsit másképp mondta: „…a nyelv beszél minket”. Mondhatnánk tehát: „…a gondolat gondol minket”. Itt mozgásról van szó, energiamozgásról, energiaképződésről, kollektív, emberi folyamatról. Aminek a lendülete elképesztően hatalmas.
Tehát amint az odafigyelés állapotába lépsz, vagyis figyelsz a másik emberre – tér –, majd ezt követően elkezdesz beszélni. Ez eleinte talán jól megy. Még mindig tér van körötte. Ám aztán megeshet, hogy mielőtt észrevennéd, máris beszippantódtál a gondolatfüzérrel való teljes azonosulásba. Az magával ragadt. És aztán persze teljesen hiszel abban, amit mondasz. Már nincs perspektíva. Elvesztél abban az egy, kicsi perspektívában.
És még akkor is előfordulhat, ha nem beszélsz. Gondolatok jelennek meg a fejedben, s teljesen beléjük veszel. Bármit is mondanak azok, te teljesen hiszel nekik. Talán önmagadról vagy valaki másról. Tehát elveszel a gondolatáramban. S eltarthat egy ideig, mire ez véget ér, mert újabb és újabb gondolatfüzérekbe torkollik. Lehet, hogy valakinek a fejedre kell csapnia ahhoz, hogy hirtelen magadhoz térj.
A jelenlét felbukkanásával képessé válsz arra, hogy még a gondolatfüzérek fölbukkanásakor is, még akkor is, amikor teljesen magával ragadnak a gondolatok, hogy még ekkor is tudd, hogy éppen ez történik veled. És mindössze erre van szükséged. Tudni, hogy magával ragadott egy gondolatfüzér. Ez azt jelenti, hogy a tudat kezdi kiszabadítani magát a gondolatok totális rabságából.
Ez a csöppnyi tudás, hogy tudod, magával ragadott a gondolatfüzér. Egy apró tanúcska a háttérben. Ez a „hm”, „ó”, „aha”. Amint ez megjelenik, megjelenik a tér is, bár eleinte talán nagyon kicsi lesz. De ez minden, amire szükség van.
Tehát nem kell rendbe hozni magadat, megváltoztatni magadat. „Jaj, meg kell szabaduljak az elmémtől!” Nem. Csupán tudj róla, ha ott van. Mindössze erre van szükséged. Ha rendbe kéne hozni magadat, az sokáig tarthatna. Csupán látni a kondicionálást működés közben. „Ó!” S akkor az már nem tarthatja fenn magát sokáig, ha ez a tanúskodó jelenlét megmarad. A tudattalan gondolatáramlás hamarosan le fog állni, mert amikor tudatosság lép be a képbe, akkor a tudattalan folyamat már nehezen tartja fenn önmagát.
Tehát ahelyett, hogy megpróbálnád magadat „újrahuzalozni”, így vagy úgy, és sokan ígérik, hogy „rendbe hoznak”. Én nem ígérek ilyent. Ehelyett hagyd inkább, hogy tudatosság, tudatos jelenlét legyen ott! Az persze nem olyasvalami, aminek a megtörténtét produkálhatod. Az vagy van, vagy nincs. De a tény, hogy most itt ülsz, azt jelzi, hogy van benned, hiszen csak az vehetett rá, hogy ide eljöjj. Ha véletlen folytán keveredtél volna ide, vagy mert azt hitted, hogy itt valami másról lesz szó, ahogy az néhányszor előfordult, amikor rövid ideig előadásaimnak a „Megszabadulás az időtől” címet adtam. Egy-két ember azért jött el, mert azt hitte, hogy a jó időbeosztásról hallanak majd előadást… Ez kétszer esett meg. Az egyikük kiment, és azt mondta a szervezőnek: „Elnézést, tévedtem. Azt hittem, az időbeosztásról lesz szó. Elnézést, csúnyán melléfogtam” A másik egy orvos volt, aki az időbeosztási problémáit akarta rendbe szedni. Ő 3 órán át ült ott döbbenten, majd ezt mondta: „Még sohasem hallottam ehhez foghatót! Azt hittem, az időbeosztásról lesz szó, de ez sokkal jobb!”
A jelenlét tehát nem olyan valami, amit erőltetni lehetne. A tanúskodó jelenlét vagy ott van, vagy nincs ott. Azért beszélek hozzátok, mert tudom, hogy bennetek az már ébredezik. Ha tévedésből jöttél volna el ide, abban a hitben, hogy valami másról lesz szó, vagy azt gondolva, hogy itt több spirituális tudásra vagy nagyobb hitre tehetsz szert, vagy valami másra számítottál, érzelmi élményre, fölugrálásra stb., akkor mostanra bizonyára már távoztál volna. Vagy keserűen és bosszúsan ülnél itt, és imádnád a történés minden percét… Az ugyanis minden bizonnyal erős éntudatot adna neked… És amikor ebben az állapotban vagy, az persze azt is jelenti, hogy az egész világ téved, és neked van igazad. És okkal vagy ilyen állapotban. Mert a többiek mind tévednek. Most már tudod, hogy ki vagy!
A jelenlét tehát nem olyasvalami, amit bármivel is elő tudnál idézni. Talán inkább kegyelemnek nevezhetnénk, és a kegyelem, akkor az megtörtént veletek.
Az elméd talán nem is tud róla. Azt mondja: „Nem vagyok biztos benne, hogy az megtörtént velem…” Vagy az elme azt mondhatja: „Nem, tévedsz! Velem egyáltalán nem történik az, amiről beszélsz!” Holott a jelenlét anélkül is megtörténhet, hogy az elme tudna róla. Olyan emberekkel is megtörténik a világban, akik soha, egyetlen spirituális könyvet sem olvastak. Bennük is megtörténhet, és semmit sem tudnak mondani róla.
Amikor velem történt, én sem tudtam róla semmit. Ha valaki azt mondta volna: „Fölbukkant benned a jelenlét”, akkor azt feleltem volna: „Az meg mi?” Tudtam, hogy békességet érzek. Igen, ez segít eligazodni. Némi békességérzés. Már ébred. És ezért mondom ezt nektek, és ezért nem mondhatom mindenkinek, hogy a gondolatáramlás közepén lehetséges, hogy a tértudatosság vagy a jelenlét ott legyen mint tanú, mert már elegendő jelenlét van benned ahhoz, hogy ez számodra lehetséges legyen. „Ó!” És ez minden, amire szükséged van.
Na már most, ha megkezdődött annak a felbukkanása, akkor az – Ramana Maharshi kifejezésével élve – „a kondicionálatlan tudat áramlata, a tudatosság áramlata”. Aminek semmi köze gondolati struktúrákhoz. Az egyszerűen csak felbukkan. Ha pedig felbukkant, nem áll le. Átmenetileg ismét elhomályosulhat, de azután újra ott lesz. Ha hosszabb időre homályosul el valamilyen erőteljes azonosulásod miatt, akkor azon is át fog törni, és helyet fog teremteni magának, hogy megrepessze az ego burkát, amely ugyan már megrepedt, de ha az ego a repedést közben kijavította volna, amire képes, a repedés újra eltűnhet. Kis időre. De aztán a jelenlét még erőteljesebben megjelenik, és…
Ha katasztrófára van szükséged a burok végleges megrepesztéséhez, akkor meg fogod kapni. Ez szintén kegyelem. Nagyon sokszor az emberek nem jönnek rá, hogy az életükben történt szerencsétlenség a lehető legnagyobb kegyelem volt. A kegyelem néha olyan, amilyennek új könyve címével Ram Das, a szélütésen átesett spirituális tanító jellemzi: Kegyetlen kegyelem.
A jelenlét tehát már ott van, és nem kell…
Egyetértek azon tanítókkal, akik szerint semmit sem kell tenned. Csak engedd! Ez valóban nem cselekvés. Csak hagyd, hogy az megjelenjen! Ez a kapu.
Tehát nem arról van szó, hogy megteremted. Az nem menne. Hagyod.
Tehát megadod magadat, amíg már nincs szükség további önmegadásra. Amíg az önmegadás végül eltűnik. A megadás a nem megadás figyelése. Figyelni a nem megadás megszűnését, és belépni az önmegadásba. Az önmegadás a híd az élettel szembeni ellenállás és ellen nem állás között. A jelen pillanattal szembeni ellenállás és ellen nem állás között. Azzal a formával szemben, amit ez a pillanat fölvesz. Ezért gyakoroljuk ezt, mert ez a híd. Használd ezt a hidat! Más hídra nincs szükség ahhoz, hogy önmagadat megtaláld.
Az egós struktúrák nem tudják fenntartani magukat az önmegadás állapotában. Ez ennek a szépsége és egyszerűsége. Az emberek azt kérdezik: „Hogyan szabadulhatok meg az egómtól? Hogyan szabadulhatok meg az énemtől?” Csak ennyi kell ehhez. Utána már minden megtörténik. A kényszeres gondolkozás elül. És ezzel az egós struktúrák meggyengülnek, hiszen azok gondolatok. Minden megtörténik, ahogy a kényszeres gondolkozás elül, az elme kevésbé lesz zajos, és csöndes nyugalmat érzel, ahogy mindez megtörténik. Ebben a mostban.
Belül van ez vagy kívül? Ez a tértudatosság. És az megjelenik. És aztán a csoda az, hogy az hatni tud még arra a helyzetre is, amelynek megadtad magadat. Ezen pillanat formájára. Ez a jelenlét, a kondicionálatlan tudatosság, az intelligencia, ami aztán működni kezd kifelé hatva. És ez csoda. Mindez azonban csupán mellékterméke mindennek, nem ezért teszed.
Gyönyörű, amikor a formák hirtelen megváltoznak, és harmonikusabbá válnak. A változás nagyon gyors, segítő tényezők jelennek meg az életedben. Nem tudod, hogyan és honnan… Szerencsés egybeesések történnek, mert a teljesség, amihez már kapcsolódsz, az irányítja a történéseket, rajtad átáramolva. De ez csak a hab a tortán!
Kaptam egy kérdést – nem hoztam magammal, majd délután válaszolok néhány kérdésre –, ami így hangzik:
„Ha a tudat átáramlott azokon az embereken, akik már szabaddá váltak, megteremtve azon körülményeket, amelyek a felszabaduláshoz szükségesek, akkor miért nem teszi meg ezt a tudat mindenkivel, most azonnal? Miért a késlekedés?”
Vagy a kérdés átfogalmazva:
„Miért nem képes a tudat ezt most megtenni, ha meg tudta tenni Jézussal, vagy ha az megtörtént ezzel a formával (magára mutatva) vagy bárki mással?”
A válasz persze az, hogy épp ez történik most. A bolygónkon zajló evolúciós átalakulás kellős közepén jársz. Ezen átalakulásnak nem csak a közepén jársz, hanem nélkülözhetetlen része is vagy annak. Egy sejt az emberi organizmus teljességében. Az emberiséget ugyanis tekinthetjük egyetlen, sok milliárd sejtből álló organizmusnak. És ez a kollektív organizmus, ami több, mint a fizikalitás, átalakuláson megy keresztül. Az organizmus egy része még mindig változatlan, és kezd most átalakulni. Amit személyedként érzékelsz, az annak az organizmusnak az egyik sejtje, ami most keresztülmegy ezen az átalakuláson. A te – a személy – korlátolt perspektívájából nézve tehát ez a legnagyobb ajándék, a legnagyobb kaland, az életed legfontosabb célja. Ez a legfontosabb cél pedig nem valahol a jövőben van, hanem már most teljesíted azt, ebben a pillanatban.
Olykor fölkeresnek és megkérdezik tőlem: „Mi az életem igazi célja?” Hát ez! A külső forma csak másodlagos. „Az a sorsom, hogy itt éljek, vagy hogy ott? Az a sorsom, hogy erre menjek, vagy hogy arra? A sorsom szerint milyen szavaknak kell kijönniük a számon?” Mindez csupán a forma világa, amely gondját fogja viselni önmagának.
De mi a valódi cél? A tudat átalakulása, ami most történik. Vannak, akiknél már javában tart, ám a kicsiny elméik azt mondják: „Keresem az életcélomat.”
A külső aztán tükrözni fogja a belsőt. Tanítani fogsz. Ilyen vagy olyan formában talán már tanítasz is. Maga a jelenléted tanítássá válik, mert a jó hír az, hogy miként a tudattalanság ragályos lehet, hacsak nem vagy nagyon jelen – egyetlen tudattalan személy drámát teremthet egy emberekkel teli teremben, mindenkit magával ragadhat azzal, hogy füstölögni és kiabálni kezd, és mindenkit reaktivitásba rángathat, míg végül már az egész terem teljesen tudattalan, és mindenki kiabál –, ugyanígy a jelenlét is ragadós. A jelenlét terjed. Átadódik. Függetlenül attól, hogy szólsz-e vagy nem. Már a puszta jelenléted azt eredményezi, hogy a jelenlét átadódik. A tértudatosság. És átadódik azoknak, akik már készen állnak rá. Ez tehát azt jelenti, hogy tanítasz. Ennek kiegészítéseként esetleg bizonyos szavak jönnek ki a szádon, talán valamilyen formális oktatási feladatod is lehet e világban. Ám másodlagos, hogy az milyen formát vesz föl. Talán egyáltalán nincs is formája.
Sok indiai tanítónál az volt a gyönyörű, hogy a tanításuknak szinte nem is volt formája. Semmi szerkezete. Csak üldögéltek egy fa alatt vagy egy barlangban, s ott megtörtént a dolog. Nem volt időkorlát, nem mondták, hogy „ekkor és ekkor találkozunk…” Ennek persze megvan a hátránya, hogy nem találod őket ott, amikor elmész hozzájuk… Vagy elszaladtak valahová, s így meg kell találnod őket. Ez a dolog hátránya, de mi a polaritások világában élünk…
Itt az a jó, hogy tudhatod, hogy itt leszek, hacsak az univerzum másképp nem intézi, tudhatod, hogy az adott időpontban itt leszek. De így már szinte túlstrukturáltak vagyunk.
Aztán ott van a tanítás szinte teljesen strukturálatlan módja, aminek szintén megvan a maga szépsége, ami bizonyos tekintetben szebb, mint ez, viszont lehet, hogy a tanító nem lesz ott, mert elment. Az is lehet, hogy hosszú órákat kell várnod, míg hajnali 4-kor megérkezik…
Nem igazán számít tehát a tanítás külső formája. Tanítani fogsz, sőt máris tanítasz. Ahogy a Csodák útja megfogalmazza: „Isten tanítója vagy.” Nem azzal, hogy a Bibliára mutogatsz, vagy… A tanítás szépsége, hogy nem kell azt tenned, mert az önmaga teszi meg. Neked csak annyi a felelősséged, hogy maradj nyitott, légy önmegadott állapotban! Hogy az, aki egykor sűrű, személyes én volt, egyre áttetszőbbé váljon, s akkor az már átáramolhat rajtad. Ez életed célja.
És aközben is egyre áttetszőbbé válsz, hogy itt ülsz. Kevésbé nehézzé. Ahogy az én struktúrái felbomlanak, az én nehézsége tovatűnik. Spirituális fogyókúraprogram…
Beszéltem arról a jelenléttel együtt érkező képességről, ami lehetővé teszi, hogy ránézz egy helyzetre. Hogy ránézz. Az elme elemző beavatkozása nélkül. Ez hozza be a képbe azt az intelligenciát, amely kezeli a helyzetet, bármilyen formát öltsön is az. Egy külső tényezőn keresztül vagy ezen a formán keresztül kezeli. Ennek a nézésnek az előfeltétele – és a nézés szót metaforikusan, tágabb értelemben használom –, hogy meg kell adnod magadat ennek a pillanatnak, mielőtt még teljesen rá tudnál nézni erre a pillanatra. A figyelmedet teljesen e pillanatnak adod. A figyelem nem lehet teljes, ha nem adtad meg magadat teljesen. Annak a formának, amelyet ez a most épp magára ölt. Akkor ez az intelligencia működésbe léphet.
De a vannal szemben a legkisebb ellenállás is elhomályosítja, csökkenti a képességet arra, hogy figyelmünket egyszerűen az adott helyzetre, személyre vagy dologra összpontosítsuk. Ez a létező legnagyobb átalakító erő, de először ajtót kell neki nyitnod. A megadás ajtajának nyitva kell állnia ehhez. S aztán a nézés. Ez a létező legnagyobb csoda.
Azt javaslom, hogy töltsük csendben a mai napot! Egyedül az elméddel. Engedd, hogy gondolatok legyenek ott, ha felbukkannak! Ne vedd őket túl komolyan! Emlékezz, ők azt akarják, hogy komolyan vedd őket! Úgy tesznek, mintha kulcsfontosságúak lennének, holott egyetlen gondolat sem kulcsfontosságú. És egyetlen gondolat sem tartalmazza az abszolút igazságot.
Így tehát együttérző kapcsolatba kerülsz az elméddel. Látod a korlátjait, amelyek önmagukban nem jelentenek problémát. Ezek a forma korlátjai. S te hagyod, hogy ezek a korlátok ott legyenek. És ott van a tér a gondolatok körül. És a gondolatok között. Az együttérzés és a megengedés együtt járnak. Amikor tehát együttérzésről beszélünk, az elválaszthatatlanul összefügg annak megengedésével, aminek lennie kell. Ez az együttérzés. Hatalmas ereje van! Még a fájdalomtestre vonatkozóan is, amivel tegnap foglalkoztunk. Mit tehetsz vele? Engeded lenni. Azt tér veszi körül. Először úgy tűnik, ez a tér igen kicsi, de aztán kicsit nagyobb lesz. A fájdalomtesteddel való kapcsolatodat tehát szintén az együttérzés jellemzi. Megengeded a többi ember elméjének is – bár valójában nincs olyan, hogy más emberek elméje, csupán az emberi elme, ami ezen a formán keresztül nyilvánul meg –, azt is lenni hagyod. Nem tiltod meg, hogy megjelenítsék az emberi elmét. Nem várod el követelően, hogy mostanra már megvilágosodottak legyenek. „Te miért nem vagy…?! Már nem kéne így viselkednek! Már megvilágosodottnak kéne lenned!” Együttérzés az emberi tudattalansággal.
Mi a tudattalanság? Teljes azonosulás a kondicionált elmével. Bármerre mész, megleled. Ahol csak emberekkel találkozol, ott megleled. Ha azt várod el, hogy másképp legyen, akkor komoly problémáid lesznek. Mert bárhová is mész, találkozni fogsz a sok tudattalan emberrel. És panaszkodni kezdesz majd: „Tudatosabbaknak kéne lenniük!” Ily módon viszont te magad is tudattalanná válsz.
A tudatosságot a megengedéssel hozod be a képbe – ami szintén együttérzés –, és ez az átalakító erő. Együttérzel tehát – a megengedés révén – az emberi állapottal. Azzal, ami benned van, s ami másokban. Nem teszed – ezt tegnap szemügyre vettük, most kicsit más perspektívából tekintünk rá –, nem teszed az emberi állapotot, ami a tudattalanság, ami az evolúció jelenlegi szakaszában a végéhez közeledik, de még mindig ez a domináló emberi létállapot, az elmével való azonosulás, tudattalanság, fájdalomtest, a fájdalomtesttel való azonosulás… Nem teszed ezt emberek identitásává. Ez az együttérzés ellentétje lenne. Ezt ítélkezésnek nevezik.
Az ítélkezés azt jelenti, hogy a tudattalanságot tévesen valakinek hisszük, hogy az emberi tudattalanság megnyilvánulását tévesen egy személynek hisszük. Nincs személy, csak az emberi tudattalanság mozgása létezik. Az ítélkezéssel tehát összetéveszted a lényt, annak a lénynek a valódi identitását azzal a viselkedéssel, amelyet az emberi tudattalanságon keresztül ő előad. Ekkor persze szó sem lehet együttérzésről. Ilyenkor ítélkezés történik.
Ezt magaddal is megteheted. Visszatekintesz arra, amit tegnap tettél, ami tudattalan volt, s azt mondod: „Ez én voltam. Rossz vagyok. Haszontalan.” Pedig semmi köze ahhoz, aki valójában vagy!
Tehát bárhol is találkozol a tudattalansággal, csak hagyd lenni! Nincs ott senki, az nem egy személy.