Sziasztok,
ahogy láttam a topic címet, rögtön sok szép emlék jutott eszembe. Úgy gondoltam, ha már ember-kutya barátságáról van szó, leírom a saját kis történetünket.
Itthon nem engedték, hogy két kutyánk legyen, így kb. 5 évet kellett várnom, mire megkaphattam a saját kutyámat, egy nagyon kedves, nagyon szép labrador kutyát. Bíborka egy ún. jelzőkutya, én pedig egy aliglátó lány vagyok. 2009 áprilisában került hozzám, és azóta nagyon-nagyon sok minden megváltozott körülöttem. Előtte pl. sosem voltam egyedül idegen helyeken, de még olyan helyen sem, ahol már korábban jártam, de nem voltam benne biztos, hogy pontosan hogyan kell oda eljutni, mert nem voltam elég bátor hozzá, és nem mertem volna semmit megkérdezni az emberektől, viszont mióta Bíborka velem van, azóta rengeteg ismeretlen helyen voltunk már együtt, emlékszem, az első olyan utunkon ahol ismeretlen helyre kellett menni, csak pár metrómegállónyit kellett mennünk egy átszállással. Szóval így visszagondolva egyáltalán nem nagy dolog, de emlékszem, hogy akkor mennyire büszke voltam mindkettőnkre, és mennyire örültem, hogy sikerült. Két éve viszont meg sem lehet állítani, akárhova kell menni elmegyünk, ketten. Nem félek már egyáltalán, megkérdezek akármit, sőt, szívesen teszem. Az utcán is nagyon kedvesek az emberek, sokszor odajönnek simogatni, beszélgetni, kérdezősködni, de van, hogy csak megjegyzik, hogy de szép, és okos kutya. Ezt is imádom. Annyira jó egy ilyen együtt töltött nap után hazajönni. Rengeteget ad ez is. A faluban is nagyon kedvesek az emberek, köszönnek, és rengeteg embert megismertem már amióta kutyázom. Együtt megyünk szinte mindenhova. Rengeteget mászkálok azóta, szinte nincs olyan nap, hogy ne mennénk el valahova, legalább sétálni csak úgy, együtt.
Csodálatos állatok a kutyák, a legszebb ajándék, amit kaphattam az élettől, az az, hogy enyém lehet egy ilyen csoda.