B
bea80
Vendég
Borús napokon:
Mindig is utáltam az esőt!
Mikor már mindenki a tavaszt várta, akkor jöttek persze a rossz idők. Vagy az eső már a tavaszt jelentette? Ez a kérdés bizonyára mindenki fejében megfordult. De akkor sem volt kellemes élmény márciusban csizmákban és meleg téli kabátokban rohangálni az utcákon. S most még az eső is eleredt. Mivel esernyő híján voltam, így nem maradt más hátra, minthogy kapucnival védekezzem az eső ellen. Így léptem ki a nyüzsgő utcára, az esernyős és kapucnis emberek közé.
Nem hittem volna, hogy az emberek ennyire önzőek, önfejűek tudnak lenni. De most is csak én vagyok a hibás, mert voltam annyira naiv, hogy hittem a jóban. Ebben a rohanó világban mindenki csak saját érdekeit tartja szem előtt. S ha valaki úgy tesz, hogy esetleg másnak segít, akkor is csak önző önmagát tartja szem előtt. Mikor az ember felnő, rájön, hogy milyen is az élet. Az a nagybetűs élet, amit gyerekkorában olyan csodásnak képzelt el. És most jönnek a csalódások. Csalódás emberekben, olyanokban, akikre eddig felnéztél, példaképként tekintettél. Csalódás barátokban, hiszen rájössz, ők is csak ugyanolyan emberek, mint bárki más.
Ilyen hangulatban, ezekkel a gondolatokkal kanyarogtam a csöpögő esőben, s tudtam, hogy egyedül vagyok. Néztem az embereket, akiket éppúgy lelohasztott az időjárás, mint engem. Láttam, ahogy az esernyők alatt az emberek a földet nézik. Még egymás szemébe sem mernek bámulni. Vagy ez is csak az eső miatt van? Ugyan már, ez is egy naiv gondolat...
Néha jobb az esőben sétálni. Azt mondják, hogy így legalább nem látszik, ha sírok. De hiszen akkor sem látják, ha éppen hét ágra süt a nap! Mert ugye senkiben sincs annyi emberség, hogy megkérdezze, mi baj van. Senkiben sincs az az érzés, hogy átnyújtson egy zsebkendőt és végighallgasson. Hiszen ebben a világban már csak a rohanó hétköznapok maradtak, amik kiölik az emberekből az érzéseket.
De én mégis reménykedem, hogy létezik olyan ember, aki más. Más, mint mások. Ez a remény tart még életben. Tudom, nem valószínű, hogy megtalálom, mégis csak ez a tudat éltet engem. Igen, ismét a gyermeki naivitás szólalt meg bennem. De ezt nem akarom lerombolni. Majd úgyis megteszik helyettem mások.
Gondolataim immár szárnyra keltek, így már nem is figyelek a körülöttem lévőkre. Véletlenül belebotlok egy rohanó nőbe, de mire hátranézek, hogy bocsánatot kérjek, már méterekkel van tőlem. Szinte elmosolyodom saját magamon felvetve azt a tényt, hogy én bizony megmondtam. És ekkor már minden szebbnek tűnik. Groteszk módon kitűnik mosolyom ebben szomorú, esős időben.
És ekkor meglátom őt. Őt, aki ott áll az öreg fűzfa alatt, és engem figyel. Mosolyom lelohad, és mély döbbenet ül ki arcomra. Szőkés barna hajából esőcseppek csordulnak az arcára, s csuromvizes kabátjából csorog a víz. Ő mégis engem figyel, rendületlenül, megnyugtatóan. S bennem szétárad a melegség. Lábaim remegnek, de nem a hidegtől, hanem attól a forróságtól, ami elöntött. El akarok indulni, de nem tudok megmozdulni. Leveszem róla a szemem, s a sáros cipőm orrát kezdem figyelni. Majd újra felpillantok. Ekkor már csak a fát látom, az öreg szomorú fűzfát, ami mozdulatlanul áll a nyüzsgő utcán. Nem tudom, hogy csak a szemem káprázott, vagy tényleg megtaláltam őt. Őt, aki a reményt tartotta bennem. De hittem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.:neutral:
Mindig is utáltam az esőt!
Mikor már mindenki a tavaszt várta, akkor jöttek persze a rossz idők. Vagy az eső már a tavaszt jelentette? Ez a kérdés bizonyára mindenki fejében megfordult. De akkor sem volt kellemes élmény márciusban csizmákban és meleg téli kabátokban rohangálni az utcákon. S most még az eső is eleredt. Mivel esernyő híján voltam, így nem maradt más hátra, minthogy kapucnival védekezzem az eső ellen. Így léptem ki a nyüzsgő utcára, az esernyős és kapucnis emberek közé.
Nem hittem volna, hogy az emberek ennyire önzőek, önfejűek tudnak lenni. De most is csak én vagyok a hibás, mert voltam annyira naiv, hogy hittem a jóban. Ebben a rohanó világban mindenki csak saját érdekeit tartja szem előtt. S ha valaki úgy tesz, hogy esetleg másnak segít, akkor is csak önző önmagát tartja szem előtt. Mikor az ember felnő, rájön, hogy milyen is az élet. Az a nagybetűs élet, amit gyerekkorában olyan csodásnak képzelt el. És most jönnek a csalódások. Csalódás emberekben, olyanokban, akikre eddig felnéztél, példaképként tekintettél. Csalódás barátokban, hiszen rájössz, ők is csak ugyanolyan emberek, mint bárki más.
Ilyen hangulatban, ezekkel a gondolatokkal kanyarogtam a csöpögő esőben, s tudtam, hogy egyedül vagyok. Néztem az embereket, akiket éppúgy lelohasztott az időjárás, mint engem. Láttam, ahogy az esernyők alatt az emberek a földet nézik. Még egymás szemébe sem mernek bámulni. Vagy ez is csak az eső miatt van? Ugyan már, ez is egy naiv gondolat...
Néha jobb az esőben sétálni. Azt mondják, hogy így legalább nem látszik, ha sírok. De hiszen akkor sem látják, ha éppen hét ágra süt a nap! Mert ugye senkiben sincs annyi emberség, hogy megkérdezze, mi baj van. Senkiben sincs az az érzés, hogy átnyújtson egy zsebkendőt és végighallgasson. Hiszen ebben a világban már csak a rohanó hétköznapok maradtak, amik kiölik az emberekből az érzéseket.
De én mégis reménykedem, hogy létezik olyan ember, aki más. Más, mint mások. Ez a remény tart még életben. Tudom, nem valószínű, hogy megtalálom, mégis csak ez a tudat éltet engem. Igen, ismét a gyermeki naivitás szólalt meg bennem. De ezt nem akarom lerombolni. Majd úgyis megteszik helyettem mások.
Gondolataim immár szárnyra keltek, így már nem is figyelek a körülöttem lévőkre. Véletlenül belebotlok egy rohanó nőbe, de mire hátranézek, hogy bocsánatot kérjek, már méterekkel van tőlem. Szinte elmosolyodom saját magamon felvetve azt a tényt, hogy én bizony megmondtam. És ekkor már minden szebbnek tűnik. Groteszk módon kitűnik mosolyom ebben szomorú, esős időben.
És ekkor meglátom őt. Őt, aki ott áll az öreg fűzfa alatt, és engem figyel. Mosolyom lelohad, és mély döbbenet ül ki arcomra. Szőkés barna hajából esőcseppek csordulnak az arcára, s csuromvizes kabátjából csorog a víz. Ő mégis engem figyel, rendületlenül, megnyugtatóan. S bennem szétárad a melegség. Lábaim remegnek, de nem a hidegtől, hanem attól a forróságtól, ami elöntött. El akarok indulni, de nem tudok megmozdulni. Leveszem róla a szemem, s a sáros cipőm orrát kezdem figyelni. Majd újra felpillantok. Ekkor már csak a fát látom, az öreg szomorú fűzfát, ami mozdulatlanul áll a nyüzsgő utcán. Nem tudom, hogy csak a szemem káprázott, vagy tényleg megtaláltam őt. Őt, aki a reményt tartotta bennem. De hittem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.:neutral: