Kedves "bendeszende"
A mar nem letezo Nemzetunk
Udvozlettel: Campona
Kedves Campona!
Ez nekem egy kicsit fájt.
Fájt, mert én még mindig hiszek abban, hogy él, létezik, lélegzik a nemzetünk.
Nincs fájdalmam. Sem egészségügyi, sem pszichikai, sem "nemzet-fájdalmam".
Valami azért mégiscsak akad. Fáj, amikor Magyarok bántják egymást. Szóval, tettel vagy mulasztással. Nagyon sok, temérdek ilyen bántást jegyez a történelem. Valójában csak erről szól (?).
Tudjuk, hová jutottunk ezen az úton. Tudjuk, mit értünk el.
Ennek kellene véget vetni.
Megértéssel, szeretettel.
Ne értsen félre, nem Önt hibáztatom. A helyzet drámai.
A világ minden kontinensére szétszórva él egy jobb sorsa érdemes nemzet (mert szerintem még létezik) milliónyi tehetséges gyermeke.
Aki távol van szülőföldjétől, annak fáj az idegen táj. Aki otthon maradt, annak sanyarú a szegénység...
De él nép a világban, aki bebizonyította, hogy diaszpórában szétszórva még életképesebb, mint a saját hazája határai közé szorítva.
Ha nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne?
A Magyar nem rosszabb, nem jobb senkinél. A magyar éppen olyan, amilyenné származása, neveltetése, adott társadalmi helyzete predesztinálja.
Ebből következően, ha úgy akarja, tud a legnemesebb - de akár a leghitványabb is - lenni. Más kérdés, hogy aki embernek hitvány, az Magyarnak alkalmatlan.
Én csak az kérem Öntől, hogy ne temesse még el a nemzetünket!
És, hogy aktuális legyek a topicban, elmondom a kanadai kivándorlással kapcsolatos élményemet.
Soha nem akartam Kanadában letelepedni. Ahogy ma sem.
De volt az életemnek egy időszaka, amikor csak a hányattatás jutott osztályrészemül. Itt, a Csonka-Hazában. Életünket kettétörték, feleségemmel és kicsiny gyermekeimmel 400 kilóméter messzeségbe kellett költöznünk, hogy legalább a nejem rokonaihoz közel élhessünk. (Csonka-magyarországon ez nagy távolság, mert az egész alig 700 km, a leghosszsab átméretben). Sérülékeny, kicsi lányunk óvodás volt még. Az új lakóhely gyermek-óvójában talált egy kis barátnőt magának. Barátnőt, aki segített neki felfedezni neki az új várost, az új életet - és enyhítette a nagyszülők távolba veszése felett érzett fájdalmát. Fanni családtag lett nálunk, ahogy Réka is azzá vált őnáluk. Így teltek az évek, 6-7 egymás után, amikor Fanni családja úgy döntött, hogy Kanadába költöznek.
Sikerült is nekik, tudtommal boldogan élnek.
2005-ben, az utolsó nyáron, amit a két gyerek együtt töltött, úgy döntöttem, felállítok egy faházat a kertünkben, amiben a gyerekek (összesen négyet nevelünk), még együtt szórakozhatnak, rémüldözhetnek, játszadozhatnak. Fanni volt az ötödik.
Amikor a nyaralás véget ért, én sírtam, amikor senki sem látta. Tudtam, hogy mindkét lánynak véget ért egy világ. Talán a gyermekkoruk szakadt itt meg.
Az elmúlt öt évben felnőtt mindkettő.
Új barátok, szerelmek és csalódások...
Tartják ugyan a kapcsolatot, de ez mégsem ugyanaz.
A faház félkész volt akkor, amikor Fanni Kanadába költözött. Ma is tulajdonképpen félkész. Nem a válság miatt, hanem, mert értelmét veszítette. A lányoknak állítottam fel, majd befejezem, ha megint a lányok ülnek be az asztalhoz.
terveztem kemencét is hozzá, meg is alapoztam. Mert meg akarom tanítani őket a kmencést sütés-főzés fortélyaira. Én még a nagymamámtól lestem el őket.
Tud Ön ebben segíteni nekem?
Hogy egyszer - csak egyszer - ebben az életben visszatérjen a gyermekkor e két leány szívébe?
Abban, hogy a Kanadába szakadt magyar lányt megtanítsam kenyeret sütni?
Be fogom fejezni azt a kemencét. Mire Fanni jön, készen lesz.
Igaz lelkére mondja meg: valóban nem létezik már az Ön Nemzete?
Tisztelettel és üdvözlettel:
'Temudzsin" - István, a trianoni határról.