A kérdés a személyemre vonatkozik és nem a véleményemre.
Mégis válaszolok. Nem. Nem mennék más országba. Tudod, ez nálam genetikailag van kódolva. 1945-ben, amikor 1 éves voltam, bombatalálat érte a házunkat. Kiöntött a jeges Duna, víz alá került mindenünk. A szüleimnek lehetősége lett volna elmenni, de ők maradtak, itt kezdték elölről az életüket.
1956-ban maradtunk. És 1975-ben, amikor a hajdani NSzK-ban állást ajánlottak,- nem kerestem, nem kértem, ajánlották -, megköszöntem, de hazajöttem.
Nem mennék más országba szerencsét próbálni akkor sem, ha sokkal fiatalabb lennék. Nekem sokat jelent az, hogy itt fel sem merülhet kérdésként, hogy mit keresek itt. És még sok más olyan, nagyon kicsinek tűnő érvem van a maradásra, ami nálam mégis megelőzi a pénzt és az anyagi jólétet.
Nincs szándékomban az én értékrendemet abszolút és egyetlen lehetséges értékrendnek beállítani, elfogadom, hogy más másként gondolkozik, és nekiindul a világnak szerencsét próbálni. Mégis úgy érzem, hogy gazdagabb vagyok azoknál, akiknek külföldön sokkal többre telik, mint nekem.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
