Kopácsi Judit naplójából

[Judith]

VIII. rész​

A SZABAD ULÁS​

A gimnáziumi keserves négy évét néhány kedves barát*ság melegítette meg számomra. Elsőnek talán Zsófit emlí*teném, akivel több nyáron vészeltük át az építőtáborok örömeit.
Mint városi elkényeztetett leányzóknak, bizony fájt a ko*ra hajnali felkelés, de azért vidáman rázódtunk a teherau*tók tetején a kukoricaföldre. Hogy a magyar népgazdaságnak valójában mennyi haszna volt belőlünk, azt nem tu*dom. Tény az, hogy mi tőlünk telhetően mindent megtet*tünk annak érdekében, hogy a kukoricatáblák rendesen ki legyenek fattyazva, avagy címerezve. Ebben minket nem akadályozott meg sem a meleg víz hiánya, amivel jó lett volna lezuhanyozni munka után, sem az időnkénti nagy nyári orkán, ami csuromvizesen zavart minket vissza a táborba.
Jókedvünket csak az a pillanat rontotta meg, amikor egy alkalommal sátortársaink közül egy Csibi névre, hallgató felelősségre vont engem.
- Mit keresel te itt, akinek az apja börtönben ül? Így akarsz bevágódni? Ettől még nem vesznek fel téged az egyetemre, ne félj! Egy másik sátortársunk így replikázott:
- Igen? Erről nem is tudtam. És téged felvettek a KISZ*-be? Nahát! Pfuj! Nyissátok ki a sátorajtót, szellőztetni kell!
A sírás görcsösen szorította a torkomat. Mint ilyenkor mindig, ha apám miatt ért sértés, először lebénultam.
Úgy látszott, hogy az 1961-es év már a személyes sértegetések jegyében fog lezajlani. Hiszen alig pár hónappal előtte je*lentette be Móricz Virág egyetemista lánya egy mátrai ki*rándulás alkalmával:
-[FONT=&quot] [/FONT]Nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni szilveszter éj*jelén egy ellenforradalmár kölykével.

Egyik éjszaka folyamán suttogásra ébredtem. A fejemnél Csibi állt egy tele kancsó vízzel, a lábamnál egy másik lány, kezében pokróccal. Szándékukat átlátva egy szem*pillantás alatt ugrottam fel és rúgtam feléjük. A bádog kancsó csörömpölve esett a földre, a víz fele Csibire, a má*sik fele immár üresen hagyott ágyamra zúdult. A pániktól hajtva párnámmal csapkodtam, essze veszetten, nem mér*legelve, hogy hova és milyen erősen ütök. Egy idő után megálltunk lélegzetet venni és akkor ügyeltünk csak fel a furcsa hangra, ami a sátor sarkából jött. Az elemlámpa fé*nye Zsófira vetődött, aki az ágyán ülve zokogott kétségbe*esetten.
- Hol az emberi humanizmus? - jajongott vigasz*talhatatlanul, és hosszú órákba tellett, amíg sikerült őt le*csillapítani. Ami persze a lincselési hangulatot is leszerel*te.
Rózsa Robi volt az első udvarlóm. Szintén osztálytársam volt, aki amellett, hogy imádott focizni, komolyan vett mindent, amit csinált. A hite imponált nekem, és nem volt számomra kérdéses, hogy őszintén KISZ-tag, és aktívan kommunista.
Ilyen lettem volna én is, ha az apám miatt hagynak, mint ahogy ilyennek láttam az apámat is, amíg még szabad em*ber volt. Ebben az időben apám bebörtönzését ugyanis én a sors véletlen szeszélyének tartottam csupán, és semmi-esetre sem mertem volna a rendszert okolni érte. Azt hit*tem, hogy majd, mint a mesékben, a tévedés egyszer kide*rül, és akkor apám, mint hős fog visszatérni, megjutal*mazva a hozzá hűségeseket, és megbünteti azokat, akik miatta minket bántottak. Ez a hit adott nekem erőt ahhoz, hogy minden bántáson túl tudjam magamat tenni.
Talán ezzel tudom azt is megmagyarázni, hogyan tudtuk 1962 tavaszát látszólag nevetgélve túlélni.
Apus harmadik szívtrombózisát vészelte át, mamát, pe*dig epekővel operálták. Mindketten nálunk laktak, mami ápolta őket, és valahogy olyan hosszú és keserves volt a tél is. Talán serkentőül, elhíreszteltük; amennyiben aput 1962. április 4.-re nem engedik szabadon, úgy az egész csa*lád együttesen öngyilkos lesz. Szinte rutinnal ment min*den, mosolyogva közöltük szándékunkat mindenkivel. Többek között osztályfőnökömmel is.
1962. április 4-e egy borús, esős napra esett.
Anyám és lábadozó nagyanyám már kora reggel kimentek a Kozma utcába, és ott álltak hosszú órákon keresztül a börtönkapu előtt. Én egy darabig otthon ültem, apus ke*zét fogva, mereven néztük az ajtót, ahol apámat reméltük belépni. A csönd, amit csak apus hangos szuszogása za*vart meg, nehéz kőként telepedett meg a lakásban.
Délután 4 órakor már nem bírtam tovább, és lerohan*tam az utcára. A kapunál Fazekas Gyuri bátyámmal fu*tottam össze, aki már hallotta, mit tervezünk, és azt is tudta, hogy anyám reggel óta vár apámra a börtönkapu előtt. Gyuri alig egy éve szabadult, és persze sem rendes lakása, sem állása nem volt még.
- Gyuri, mire számítasz? - kérdeztem lihegve. Válaszul fejemre tette kezét, a kapu felé irányított és azt mondta:
- Nem most. Most még nem fog szabadulni. Gyere fel ve*lem, anyádnak most szüksége lesz rád. Talán rá tudom beszélni, hogy miattad várjon még egy évet.
Nem emlékszem, meddig kellett várnunk, amíg anyu és mama átázva, átfagyva, reménytelenül hazaértek a bör*tönkapu elől. Csak a szorongató csöndre emlékszem, ami*ben már nincs értelme a szónak. Este nyolcig bírtam, ak*kor felugrottam, és dühösen feltépve az ajtót lerohantam a lépcsőkön, ki az utcára. Csak utólag jutott el a tudato*mig, hogy anyám rohant utánam a folyosón fájdalmas üvöltéssel, és Gyuri hangja szólt utána, - Hagyd, most ez kell neki. Visszajön, ne félj!
Nem tudom, meddig tartott eszeveszett futásom a sors*sal, végig a Körúton a Petőfi hídig és vissza, cikk-cakkban a Városligetig, de ki emlékszik pontosan az útvonalra? Mi*re visszatértem, Gyurinak sikerült rábeszélni anyámat, hogy érdemes még egy évet várnia.
Pár héttel később egy rendőrségi idézés érkezett a ne*vemre címezve, az ifjúsági osztályról. Felkérték a kedves szülőt Is, hogy legyen jelen ezen a találkozón.
- Mit csináltál? - kérdezte anyám gyanakodva.
A kapuk alatti ártatlan csókokra gondoltam, amit ijed*temben rögtön be is vallottam neki.
- Ez nem elég indok az ilyen idézésre - mondta anyám nevetve, akinek nagyon tetszett Robi ragaszkodása, és tel*jesen bízott tisztességes szándékában. Azonban egy kissé gyanús lett az ügy, amikor kiderült, hogy ugyanarra az időpontra Robi is kapott egy hasonló behívót, szintén szü*lőstül együtt.
Szorongva jelentünk meg a Kürt utcai rendőrőrsön az adott időben. Egy középkorú nő fogadott minket egyenru*hában.
-- Kádár Jánosné vagyok. Nem azonos,- mentegetőzött mosolyogva.
- Tudom - felelte anyám - a másikat ugyanis személye*sen ismerem.
- Foglaljanak helyet - mutatott a rendőrnő az íróasztal innenső oldalán álló két kényelmetlen fa székre.
- Arról van szó, hogy bejelentés érkezett hozzánk, amennyiben az ön kiskorú lánya, Kopácsi Judit középis*kolai tanuló és udvarlója, Rózsa Róbert, szintén kiskorú középiskolai tanuló közösen öngyilkosságot terveznek el*követni. Mint önök is tudják, ez büntetendő cselekedetnek számít, ezért ezt mi a bejelentés után kötelesek vagyunk kivizsgálni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy a fent nevezett kiskorúakat eme cselekedetükről lebeszél*jük.
A meglepetéstől percekig nem tudtunk szóhoz jutni. Az*tán meg a rendőrnő, fentnevezett Kádár Jánosné mereve*dett szótlanná, amikor mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Nem hiszem, hogy Robi is részt akart volna venni ezen az önkéntes családi kivonuláson - jegyezte meg nevetve anyám -‚ de ha ilyen szándékai lettek volna, akkor termé*szetesen én lettem volna az első, aki lebeszélem róla. Nem erről van szó. Tudja asszonyom, már hatodik éve, hogy nincs együtt a család. Nagyon nehéz ez mindannyiinknak.
A tisztnő ekkor váratlanul felállt az íróasztal mögül, azt megkerülve, könnyekkel a szemében ölelte át anyut. Az*tán kiszólt a titkárnőjének;
- Legyen szíves, hozzon be egy erős kávét a hölgynek - és a sarokban lévő kis kerek asztal felé terelt minket, amit kényelmes karosszékek vettek körül.
- Meséljen, hogy van a főnök? Egészséges? Istenem, ne engedje el magát! Hiszen még szükség lesz rá! Ezek a rossz idők is elmúlnak egyszer.
Alig tudtuk szegényt megvigasztalni, és megígértük, hogy legalább egy évvel elhalasztjuk öngyilkossági szán*dékunkat.
Nagyon nehezen telt el ez az év. Ez volt az első karácsony az életemben, amikor nem állítottunk karácsonyfát. A ka*rácsonyestét ágyban töltöttem, egyedül a sötétben, térde*imet szorosan átfogva bámultam az asztalt, aminek tetején normális körülmények között a fa állt volna, és hangtalanul sírtam. A másik szobában anyám mereven a plafont bámulva feküdt, és szívből kívánta, hogy bárcsak sírni tudna. De már évek óta nem volt könnye, csak a tor*kát szorongatta, fojtogatta a reménytelenség.

„Tanti Néni készül meglátogatni. De csak akkor jön, ha már unokaöccse is itthon lesz. Tavaszra tervezi jövetelét” írta anyám a levelet a börtönbe 1963 elején.
U’Thant, az ENSZ főtitkára valóban tervezte, hogy Ma*gyarországra látogat. Azonban kikötései voltak. Ha Ma*gyarország a nyugati világtól óhajt kölcsönt kapni, hogy szétzilált gazdaságát valahogy rendbe szedje, politikai en*gedményeket kell tennie. Ezt elsősorban a politikai fog*lyok szabadon bocsátásával tudja elérni. Apám neve a harmadik volt a szabadon engedendő foglyok listáján. Ez nem volt éppen titok, hiszen a Szabad Európa Rádió ezzel az üggyel rendszeresen foglalkozott, és ki nem hallgatott annak idején Szabad Európát?
Az amnesztia meghirdetésére 1963. március végén került sor. Előtte hetekkel apus immár a negyedik szívtrom*bózisával bent feküdt a kórházban. Naponta mentünk lá*togatni, és biztattuk, hogy legyen jobban, hiszen nagyon hamar itthon lesz apu Is. Az én örök vidám nagyapám most csak végtelen szomorúsággal nézett rám. Hogy elte*reljem figyelmét, az ágya szélére ültem, és két kezem közé vettem a jobb kezét.
- Apus, énekeld el nekem a Boci-boci tarkát, úgy ahogy szoktad, amikor kicsi voltam.
Mosoly szaladt végig az arcán. Hároméves koromig Mis*kolcon laktunk egy bérházban. Apusék lakása pont a fe*lettünk levő emeleten volt. Munka után legtöbbször egye*nesen hozzánk jött, a zsebében egy-egy piros almával, vagy praliné csokoládéval. De nem adta oda addig, amíg el nem énekeltük együtt, hogy:

Boci boci tarka, se füle se farka, tudja a kis Jutka, hol a piros alma.

Persze, hogy tudtam. Ott volt nagyapám zsebében. Csak rá kellett állnom a cipőjére, hogy elég magas legyek, és be tudjak nyúlni kabátzsebébe. Onnan húztam ki nagy örömmel a számomra külön kifényesített piros almát.
A kórteremben legalább húsz beteg feküdt. De mi nem láttunk és nem hallottunk semmit, csak csöndben énekel*tünk.
Aznap este jelentette be Kádár János, hogy április ne*gyedikére meghirdeti a teljes amnesztiát, amibe a vissza*esők kivételével minden egyes politikai elítélt részesülhet. Apus mosolyogva nyugtázta az örömhírt. Aznap éjjel, ál*mában érte a halál.
Másnap reggel már gyászba öltözve rohant ki anyu, ma*mával együtt a gyűjtőfogház elé, hogy elintézzék, apus ha*lála miatt vegyék előre aput, hogy részt vehessen az apja temetésén.
Apám 1963. március 26-án az elsők között lépett ki a börtön kapuján. Egy taxiba tuszkolták be rögtön, nehogy az olasz tv-riporter útjába kerüljön.
Most nem mentem le az utcára, otthon vártam, kettes*ben a mamival.
Mit mondjon az ember az apjának közel hétévi börtön*büntetése után? Hogyan fogadja? Pár héttel ezelőtt Déry Böbe és Háy Éva látogattak meg minket, és ecsetelték, mi*képpen várták haza férjeiket a börtönből.
- Én ananászt vettem Tibornak - jelentette M Böbe.
- Én kaviárt és pezsgőt készítettem - tromfolt rá Éva.
Én csak egy halott nagyapát tudtam nyújtani erre ez al*kalomra.

Szerencsére az ember meg van áldva mindenféle belső védekezési mechanizmussal. A tragédia nagyságát még sokáig nem tudtuk igazán felmérni. Az első este igen ke*délyesen telt el. Apu úgy lépett be a számára új lakásba, mint akinek valami fogalma már van, hogy mit hol talál*hat. Beköltözésünk után ugyanis egy fotós ismerősünk a lakás minden zugában készített felvételt rólunk, amit az*tán külön engedéllyel beküldtünk apunak a börtönbe. Most ezeket a képeket Is hazahozta. Némelyiknek a kellős közepébe volt belepecsételve, hogy ELLENŐRIZVE.
- Nahát, hogy egyesek mekkora marhák - sóhajtottam fel, amikor megláttam a lepecsételt képeket - Nem lehetett volna a kép hátára tenni a pecsétet?
- De gyermekem, ha Magyarország intelligenciája mind rab volt az utóbbi időben, ki maradt, aki őrizze őket?
- Ezen egy darabig el lehet majd morfondírozni - jelen*tettem ki óvatosan.
- Nocsak vigyázz a morfondírral - válaszolta apám -‚ mi egyszer éppen csöndben ültünk a raktárban, amikor ránk nyitott Jóska, a börtönőr. Miután szabályosan lejelentkez*tünk, ő gyanakodva ránk nézett, és megkérdezte:
- Maguk meg mi a fenével vannak itt elfoglalva?
- Törzsőrmester úrnak alássan jelentem, mi csak itt morfondírozunk.
- Nem tudják, kérem, hogy az be van tiltva? Azonnal ad*ják elő azt a morfondírt - ordította mérgesen. - De ez még a szerencsésebb eset volt. Voltak olyan őrök is, akik egyál*talán nem tudtak magyarul, vagy csak nagyon keveset -tette hozzá apám.
- Hogy-hogy nem tudtak magyarul?
- Mert görögök voltak. A magyarok ugyanis szimpatizál*tak velünk előbb utóbb, és így nem voltak megbízhatók. Így görög menekült kommunistákat alkalmaztak, akiknek megmagyarázták, hogy fasisztákat őriznek. Úgy is bántak velünk. És persze meg sem tudtuk nekik magyarázni, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Emlékszem az egyikre, aki egy kicsit törte a magyart, egyszer megkérdez*te tőlem:
- Na, Kopácsi. Kellett neked talpadra magyar?
Apám külseje nem sokat változott. A fizikai munka még meg is erősítette, magas, nyúlánk alakja impozáns embert mutatott. Mint említette, a testedzésre igen ügyeltek oda*bent, rendszeresen tartottak futballmeccseket Is. No meg ő magánszorgalomból még jógázott is.
- Nézd milyen rugalmas vagyok - mondta, és beült lótusz ülésbe.
A temetésre csak a hét végén került sor. A Rákospalotai köztemető ravatalozójában volt felállítva a nyitott koporsó. Mellette állt apám, aki fél karjával nagyanyámat támogat*ta; anyám, aki szintén nagyanyámba karolt, és én. A ko*porsó másik oldalán vonult el a gyászoló tömeg, barátok, rokonok, ismerősök, tisztelők. Nagyapámat a Párt saját halottjának tekintette, és erre az alkalomra a dalárda is kivonult.
Én nem láttam semmit nagyapám holttestén kívül. Sötét öltönyében feküdt ott természetellenes állapotban, moz*dulatlanul, hiszen ezelőtt soha nem láttam tétlenül. Szája kissé nyitva volt, mint aki még mondani akar valamit, és én csak néztem rá mereven. Vártam, hogy felül, elneveti magát, és mi együtt hazamegyünk. Vagy legalábbis meg*magyarázza, hogy miért történik velünk mindez.
Március vége volt, és vigasztalhatatlanul esett az eső. Ezt csak helyeselni tudtam az adott körülmények között, mert az én könnyeim belém fagytak, és nehéz kőként üle*pedtek le a szívem köré. Nem is szomorúság volt bennem, hanem egy rettenetes düh. Olyan dühös voltam a világra, hogy szinte remegtem tőle.
Nem is tudtam teljesen odafigyelni a beszédekre, amik*ben nagyapámat méltatták, csak arra figyeltem föl, hogy az immár lecsukott koporsó után több bársony párnán vi*szik utána a kitüntetéseit. Legtöbbről nem is tudtam, hogy mikor, és miért kapta. Mit tudtam én igazán a nagy*apámról? Miért nem voltam vele többet? Miért nem kérde*zősködtem? Olyan szívesen mesélt volna, ha hagyom be*szélni, de én is türelmetlen voltam. Most már késő, soha többé nem mesél nekem semmiről...
Körmeimet erősen belevéstem a tenyerembe, hogy ellensúlyozzam a lelki kínt, de nem éreztem fizikai fájdalmat. Elmosta a felismerés, hogy apám nem, mint hős érkezett haza, a fizikai rabságot egy belső, lelkivel cserélte fel csu*pán, aminek most már én is tudatosan része vagyok. Bi*lincsként nehezedett szívemre ez a tudat.
A temetés után apusék házában gyűlt össze a rokonság. Az ebédlőben szolgálták fel az italt, meg a szokásos apró-süteményeket. Miután életemben először vettem részt ha*lotti toron, nem értettem, hogy mire koccintanak. Eddig csak születésnapokon, esküvőkön, névnapokon láttam embereket, poharat emelni, de azok valaki egészségére szóltak idáig.
- Hogy lehet egy halott egészségére inni? - tettem fel ma*gamban a kérdést.
Figyelmemet ekkor egy eddig soha nem látott egyén vonta magára. Idősebb hölgy volt, talpig feketében. Feje tetején hatalmas karimájú fekete kalap libegett, amiről sűrű fekete fátyol omlott egészen a hölgy bokájáig. Nagy fekete zsebkendőbe temette arcát, amíg másik karjával nagyanyámat ölelgette, és tragikusan fújta az orrát, mi*közben zokogta;
- Jóskám, elment az én drága, egyetlen Jóskám! Icám, jaj de megvert minket a teremtő!
Sarkon fordultam, hogy jobban lássam, ki ez a jelenség, aki maga a megtestesült tragédia. Anyámba ütköztem, aki szintén a hölgy felé tartott. Ruhája ujjánál fogva tartottam vissza, és szinte vihogva kérdeztem,
- Ki ez a bánatos gyászoló? Ott abban az iszonyún szép kalapban a bokáig érő fátyollal?
- Oh, az? Gyere, bemutatlak a keresztanyádnak. Most már tudod, miért hívtuk Sipikánénak! - válaszolta anyám, aki szintén alig tudta visszafojtani a nevetést.
Karomnál fogva vonszolt magával, hogy végre 17 év után bemutasson a keresztanyámnak, akiről most hallottam életemben először. Eddig ugyanis nagyanyám sógornőjét, Manci nénit hívtam keresztanyámnak, mert ő volt, aki rendszeresen jött hozzánk, látogatóba, és hozta a naran*csot és csokoládét nekem. Én ugyan azt meg sem kóstol*tam, mert nem lett volna szívem lenyelni egy darabot is belőle, tudván, hogy apukám a börtönben ilyet nem ehet, tehát eldugtam, hogy csomagban elküldhessük neki éven*te kétszer.
A temetést követő napok igen eseménydúsak voltak. Kézről kézre adva a kilincset jöttek barátok, ismerősök, rokonok, hogy részvétüket fejezzék ki a családnak. De jöttek az újonnan szabadultak is, akikkel apu életre szóló barátságot kötött a börtönben. Így ismertem meg a tömzsi bokszoló Árvai Lacit, akit súlyos szemizom sorva*dása sem akadályozott meg, hogy saját szavaival élve „egy-két smasszert hazavágjon”. Persze az ilyen okosko*dásokért testi fenyítések, és kedvezmény elvonások jár*tak, amik aztán a visszaesők közé sorolhatták volna be Lacit. Apám szerelte le csöndes humorával az izgága fiút rendszeresen.
Egy szombat délután szüleim éppen elszenderedtek, amikor egy idősebb ember csengetett be hozzánk. Széles mosollyal lépett be, és megkért, hogy jelentsem be.
- Elég, ha csak annyit mondasz: ADD FEL, SZEREN*CSÉTLEN, apád fogja tudni, hogy ki van itt.
Én igen reménykedtem, hogy a bácsinak igaza lesz, mert szüleim nem szerették, ha szombat délutáni szundításuk*ban megzavarják őket. De szerencsémre, Apám a hang hallatára felébredt, és örömmel szaladt ki látogatója elé.
- Drága Gábor bátyám, Isten hozta, kerüljön beljebb, mi*kor szabadult, látta-e már a családot, hogy vannak? - hal*mozta el kérdésekkel a bácsit.
Mészáros Gábor bácsi egyszerre volt orvos és református pap. Mint kiderült egyúttal apám sakkpartnere is a cellá*ban. Minden egyes játszmát ADD FEL, SZERENCSÉTLEN felszólítással kezdett játszani.
Gábor bácsiból sütött a jóság, a jókedv és a szeretet. Mint kemence mellé gyűltek köréje a rabok, hogy mélysé*ges hitében sütkérezzenek, amivel szabadulásukig meg*erősíthetik magukat.
- Nekem ott és úgy kellett szolgálnom az Urat - mondta szelíden. - Engem meg is jutalmazott ezzel, hiszen abla*komból mindennap láthattam megboldogult édesanyám sírját.
Mint kiderült, Gábor bácsi édesanyjának a sírköve közvetlen Burda Anyánk sírja mögött volt a temetőben, ahova vasárnaponként kijártunk édesapámnak integetni.
Mélységesen irigyeltem Gábor bácsit a hitéért. Az enyém apus temetésén veszett el, és túl sok reményt nemigen lát*tam, hogy a közeljövőben Isten engem egy másikkal kár*pótoljon. Sőt, mintha próbára akarta volna tenni azt a na*gyon picit is, amit töredéknek hagyott.
Apus halála után nagyanyám lába alól teljesen kicsú*szott a talaj. Kétségbeesetten kapaszkodott apámba, ben*ne keresett támaszt.
De apám nem tudott számára erőt adni. Apját mestere*ként, tanítójaként szerette és tisztelte, gyermekkora óta megszokta, hogy megbeszéljen vele mindent. De egy ko*porsóval nem lehetett megosztani azt a töménytelen gon*dolat halmazt, ami a cellákban a sorstársakkal lefolytatott viták alatt föltorlódott benne.
Viszont anyám szerint szembe kellett nézni a hétközna*pokkal, amik nem adtak időt további gyászolásra, azaz hosszú „nyavalygásra”.
Apám régi öltönyeit kellett volna átszabatni, hiszen ő 1956 őszétől alaposan megkarcsúsodott. De ehhez pénz kellett, és miután anyám akkor már hetek óta nem dolgo*zott, abból volt a legkevesebb. Munkát kellett keresniük mindkettőjüknek.
Ahhoz viszont ki kellett mennie apámnak a házból, ami*hez először is fel kellett öltöznie, másodszor is bátorságot kellett vennie. Hét évig járókelőként nem volt alkalma az utcára lépni. Percekig állt az Oktogonnál, a villanyrendőr*nél, és nem mert lelépni a járdáról. Falfehéren meredt a zebrára, és nem tudta, hogy mit csináljon. Mint egy le*gyengült beteget vezettük át könyökénél fogva a forgalmas utcán.
Mindezeknek én csak szemlélője lehettem. Saját, apus miatt érzett külön-bejáratú fájdalmamat; múltbéli, apám miatt elszenvedett sérelmeimet nem volt kivel megoszta*nom. Sem alkalom, sem idő nem volt rá. Hogyan verse*nyezhettem volna nagyanyámmal, akinek egyszerre ve*szett el élete biztonsága, amikor visszakapta a fiát? Így csak elnéztem, amint nap, mint nap nagyanyám visszavarrta apám öltönyére a gyászszalagot, amit szerinte leg*alább egy évig illett volna viselnie, és amit anyám dacból esténként lecibált.
- Elég a gyászt az embernek a szívében viselnie. Sándor*nak most meg kell tanulnia élni. Az örökös gyász lebénít mindenkit. Elég volt - jelentette ki lázadozva.
Én egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Napjaimat a Duna parton ülve, egyedül töltöttem, vagy nagyokat sétál*tam. Tehettem, amit akartam, nem kérdezte tőlem senki, hogy hol voltam, mit csináltam. Ha mégis valakinek eszé*be jutott volna megkérdezni tőlem, hogy mit csinálok, egyetlen szó lett volna csak a válaszom. - Fájok. - Látszó*lag ugyan nap, mint nap elmentem iskolába is, de képtelen voltam figyelni az órákon.

A lelki fájdalomnak van egy foka, ami elnyomja a fizikai fájdalmat is. Vagy azonosul vele. Egyik nap iszonyú fülfá*jásra ébredtem. Bevettem két aszpirint, és elmentem isko*lába. Az osztályban a padra hajtottam a fejemet, ami a nap folyamán egyre nehezebb lett. Délfelé már rázott a hi*deg, és hörögtem a fájdalomtól.
Anyám jött értem, és egyenesen vitt a klinikára.
- A baloldali bölcsességfogak a ludasak - jelentette ki az orvos. - Mindkettőt most rögtön ki kell húzni - és már hoz*ta is az injekciós tűket. Mandulaműtétem óta minden bá*torságom a lábamba szalad, ha meglátom az injekciós tűt a szám felé közeledni. Most azonban hozhatott volna elektromos fűrészt is, hogy helyben feldaraboljon, az sem zavart volna. Mire bölcsességfogak nélkül hazaértünk, már nem tudtam kinyitni a számat. Szájzárat kaptam. A lázam, pedig felszökött 40 C°-ra.
Tíz napig lebegtem élet és halál között. A lázam nem akart csökkenni, S a szájzárra még rájött egy belső száj-fertőzés is, amitől nyelni sem tudtam fájdalom nélkül. Ha biztos lettem volna benne, hogy a halál fájdalommentes*séget biztosít, akkor megvettem volna rá a belépődíjat. De én akkor már ebben sem hittem. A ritka pillanatokban, amikor magamhoz tértem, homályos alakokat láttam ma*gam körül. Feltételezem, hogy szüleim voltak, akiknek volt még erejük belém is életet szuggerálni.
Május első vasárnapján léptem ki először a lakásból. Gyönyörűen, és melegen sütött a nap. Én nagyon sová*nyan, sápadtan, bizonytalanul lépkedtem még. Apám ag*godalmaskodva járt körül.
- Te gyerek, töltsük meg a tavaszi kabát zsebét kavicsok*kal. Nehogy fellökjön egy kis szellő. Jó volt együtt moso*lyogni megint.

 

[Judith]

IX. rész​

AZ ÉRETTSÉGI


Amint betegségem után visszamentem az iskolába, ma*gyar tanárom azzal fogadott:
- Kopácsi, én magát meg fogom buktatni.
Ezen egy pillanatra megdöbbentem. De csak egy pilla*natra.
- Jó - válaszoltam közömbösen, és arrébb mentem. Ha osztályfőnököm, Ada-Winter Péter jelentette volna ki, hogy matematikából vagy fizikából megbuktat, meg sem lepődtem volna. A tanár Úr ugyanis amellett, hogy az is*kola pártitkára is volt, időnként munkásőri egyenruhá*ban jelent meg az osztályban. Hogy ilyenkor mit tanított, arra nem emlékszem, ugyanis ahányszor megláttam, olyan pánik fogott el, hogy elfelejtettem még a nevemet is. De csodálkozásom most mégis jogos volt, hiszen a ma*gyar nyelv, no meg a történelem volt a legerősebb tár*gyam, amit kelletlenül ugyan, de mások is elismertek. Telegdi Bernát, a magyar nyelv és irodalom tanára ugyanis igen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy olvas*sunk. Elég volt csak elmesélni neki, hogy melyik könyvet fejeztük be éppen, hogy jó jegyet kapjunk nála. Tanítási módszeréhez az is hozzátartozott, hogy előadásait szó sze*rint jegyzetelni kellett. Nem tankönyvből tanított: amint belépett az osztályba, beszélni kezdett, és óra végéig az Ő hangján és a tollak sercegésén kívül mást nem lehetett hallani. Feleltetésnél is előadásának csaknem szó szerin*ti visszamondását követelte, ami természetesen azt jelen*tette, hogy ellenvéleménynek helye nem volt. Amikor az egyik diák például irodalmi lexikonból idézve vitába szállt a tanár úr véleményével, a dolgozatra a következő meg*jegyzéssel kapott egyest: Ez a Szerb Antal hülyesége. A jö*vőben tartsa magát távol tőle.
A tanár úr máshol sem tűrt ellenvéleményt. Miután már kicsit nagyot hallott, no meg a szemei sem voltak a legjob*bak, így gyakran előfordult, hogy összekeverte a diákokat. Időnként ez kellemetlenséget is okozott, különösen, ami*kor egy jól tanuló diákot teremtett le léhaságért. Ilyenkor többen is ugrottak volna készségesen, hogy közöljék vele:
- Tanár úr, összetetszett téveszteni a Kenyerest a Kováccsal. Ezzel aztán iszonyú dührohamot váltottak ki a tanár Úrból:
- Micsoda kofa tempó ez kérem? Maguk ne legyenek az igazság bajnokai itt nekem! Itt mindenki az, aminek én nevezem! Megértették?!! - üvöltötte fejét oldalra hajtva, kezeivel hadonászva fenyegetően.
De velem az elmúlt három év alatt látszólag nem volt problémája. Először is többet olvastam, mint akárki más az osztályban, azon kívül hamar rájöttem, hogy elemzése*imben elég, ha az Ő véleményét követem, a magamét már évek óta úgyis titokban tartottam. A pillanatnyi megdöb*benés emiatt történt, bár próbáltam megmagyarázni, hogy családi okok, no meg betegség miatt elég sokáig hiányoz*tam. Aztán eszembe jutott, hogy biztos összetéveszt vala*kivel, és napirendre tértem az ügy fölött.
A bukás gondolata amúgy sem támasztott lelkemben most nagyobb pánikot. Valahogy az elmúlt hónapok ese*ményei; apám szabadulása, nagyapám halála, no meg az én betegségemhez képest egy bukás nem látszott eget verő tragédiának.
Így történt, hogy a mindennapossá vált figyelmeztetés el*lenére sem mutattam kétségbeesést.
A tanár urat úgy látszik, ez jobban bosszantotta, mert a figyelmeztetések sűrűsödtek, naponta többször is megállí*tott a folyosón, és mélyen a szemembe nézve szigorúan közölte velem:
- Kopácsi, magát a bukástól az sem fogja már megmen*teni, ha a feje tetejére fog állni. Megértette?
Én továbbra is közömbösen bólintottam, és udvariasan megígértem, hogy ebben az esetben elállok a fejre állástól. Minek strapáljam magam, nem igaz? De amikor a harma*dik héten már utánam szaladt a kapuba, hogy elkerül*hetetlen bukásomat közölje rajtam kívül az utcával is, ak*kor már úgy gondoltam, jobb, ha tudnak erről szüleim is. Miért érje Őket meglepetés?
- Mit szólnátok, ha magyarból megbuknék? - kérdeztem egy nap óvatosan.
- Azt, hogy elment a józan eszed. Már miért éppen ma*gyarból? - érdeklődött apám kíváncsian.
- Hát nem én ragaszkodom hozzá, az biztos. De a ma*gyartanárom szerint, ha törik, ha szakad, ez vár rám - és elmeséltem az elmúlt néhány hét történetét.
- Valakinek biztos, hogy elment a józan esze. Most elme*gyek és megnézem, hogy kié - közölte velem anyám más*nap, és bement az iskolába.
Anyám szerint szegény öreg magyartanáromnak teljesen felborult a lelki világa, amikor az elmúlt hónapok családi vonatkozású történetét meghallotta. Hebegve-habogva kért anyámtól bocsánatot, mondván, hogy a megbuktatá*som neki rendeletben volt kiadva. A zaklatások ezután megszűntek, és egy közepessel megúsztam az év végi osz*tályzatot.
Közben szüleim is kaptak állást, így az élet lassan visszatért egy aránylag csöndesebb mederbe.
A következő év az érettségi árnyékában telt cl. Ez több volt számomra, mint egy egyszerű vizsga: mérföldkő, ami legtöbb osztálytársam számára az egyetem kapuját nyitot*ta meg, nekem egyszerűen csak azt jelentette, hogy kike*rülök megaláztatásaim négyéves színhelyéről.
A kötelező érettségi tantárgyak: magyar, történelem, ma*tematika mellett most a fizikán kívül más tantárgyat is vá*laszthattunk. Először oroszra gondoltam, mert az elmúlt években két velem szimpatizáló orosz tanárral is volt sze*rencsém találkozni. Az első Varga Béla tanár úr volt, aki*ről az a hír terjedt, hogy gyűlöli a nőnemet, de mint kide*rült, csupán az ostoba libákra volt allergiás. Kevés tanár*ral találkoztam életemben, aki ilyen alapossággal tanított volna nyelvet és azon belül is a nyelvtant. De egyetlen ta*nítványát sem kímélte: csípős nyelvével teremtette le azo*kat, akik nem tudták fejből felsorolni az általa oly jól összeállított nyelvtani táblázatokat:
- Lukas vödör - mennydörögte mérgesen, - minden kifo*lyik magukból. Miért jár az ilyen gimnáziumba? Menjen maltert keverni! Odavaló!
Én eleinte megfélemlítve lapítottam, de aztán egy alka*lommal kiderült, hogy ezt nem rám vonatkoztatta. A ren*dőrségi kihallgatás után, Robival késve érkeztünk órájára. Félrevont minket, magyarázatot kérve. Nem éreztük szé*gyenletesnek az esetet, derűsen meséltük el a tanár úr*nak, hogyan próbáltak minket lebeszélni az öngyilkosság*ról apám hosszú, végtelennek tűnő börtönbüntetése mi*att. Varga Béla tanár úr attól kezdve gyengéd jóindulattal kezelt. Nem volt ez feltűnő kivételezés; inkább gyámolító bátorítás. (Hogy nem voltam ehhez a bánásmódhoz szok*tatva tanáraimtól, mutatja az is, milyen érzékenyen és há*lásan emlékezem minden jó szóra még ennyi idő után is.) Elég volt nekem egy jóindulatú mosoly is, hogy az órák alatt odafigyeljek, és leckéimet otthon komolyan vegyem. Sajnos a tanár úr nem maradt velünk, negyedikre új orosztanárnőt kaptunk, Körösi Tamara személyében. Ő készített volna fel minket orosz nyelvű érettségire is, en*nek érdekében megindított egy délutáni korrepetáló orosz klubot Is. Ezek a délutánok nagyon kellemesen teltek, Ta*mara ugyanis nagyon szívesen mesélt történeteket ne*künk Alekszej Tolsztoj magánéletéről.
- Nem irigylem a feleségét - mondta több alkalommal is nevetve, - az író ugyanis előszeretettel ment ágyba mos*datlanul és csizmástul, ruhástul. A parasztok társaságát is jobban kedvelte saját nemesi környezeténél...
Miután mindez legtöbbször magyarul zajlott le, így nem voltam benne biztos, hogy orosz tudásommal sikerül át*mennem az érettségin. Pedig szimpátiája felől nem volt kétségem: apró, mások által valószínűleg észrevétlen mó*don nyilvánította ki. Egy-egy bátorító mosollyal; felelés közbeni biztató bólintással; vagy úgy, hogy magyarázat alatt a padok között sétálva, kezét egy pillanatra a válla*mon nyugtatta. De mégsem éreztem magam elég bizton*ságban, hogy az oroszt válasszam negyedik érettségi tár*gyul.
Fizikát semmiképpen nem választhattam, elég baj volt nekem, hogy a matematika kötelező volt. Mindkettőt osz*tályfőnököm, Ada-Winter Péter tanította, akinek már a lá*tása is pánikot keltett bennem, elfelejtetve mindent, amit anyám drága pénzen fizetett magántanárai otthon belém sulykoltak.
Ez a félelem mások számára talán indokolatlannak tűn*hetett, ugyanis a tanár úr erre látszólag nem szolgált rá. Sőt, külső megfigyelő még talán enyhe rokonszenvet is mert volna feltételezni velem szemben. Volt idő, amikor meg is hatódtam apai gondoskodásától. Röviddel apám szabadulása előtt történt, hogy Robi után következő ud*varlómat, az akkor már negyedikes Mogyorós Lajost, mi*attam baráti beszélgetésre magához hívatta. A megható*dás nem tartott hosszú ideig, mert Lajos iszonyú féltékeny volt apámra, akit szerinte én minden ok nélkül bálványoz*tam.
- Úgy látszik jogosan figyelmeztetett engem az Ada-Win*ter - csúszott ki egy vitánk során Lajosból - sosem lesz annyi eszed magadtól, hogy rájöjjél, ez a romantikus mar*haság csak károdra válik.
Mondanom sem kell, kapcsolatunknak ezek után rövi*desen vége lett.
Végül is a biológiánál kötöttem ki. Erre a választásomra sem tudnék logikus magyarázatot adni, miután Hós Er*zsébet tanárnőnk, aki biológia mellett a kémiát is tanítot*ta, minden igyekezetem ellenére soha hármasnál jobb jeggyel nem jutalmazott. Ez az első időben, amikor még komolyan vettem a szorgalmat, és minden kérdésre hiány nélkül válaszoltam, megdöbbentett. Később aztán szük*ségszerűen a hiábavaló szorgalom csökkenéséhez veze*tett, szinte közömbös vállvonással vettem tudomásul a té*nyeket. De a biológiához mégis vonzódtam: a Virányos úti általános iskolai növény és állattan tanárnőmre, Irénke nénire szeretettel gondoltam; no meg kis barátomra, Szu*hay Péterre, akivel évekig együtt gyűjtögettük Budán a Csákovics bácsi kertészetében a rovarokat és növényfajtá*kat.
A gimnáziumi negyedik év lépten-nyomon csapdákat ál*lított nekem. Egyik napról a másikra éreztem, hogy eddig még barátságos osztálytársaim viselkedése is gyökeresen megváltozik körülöttem. Miután én úgy éreztem, hogy erre különösebb okot nem szolgáltattam, egy darabig nem is vettem észre a fagyos válaszokat, a furcsa tekinteteket, ahogy lépéseimet figyelték; vagy a zavart félrenézéseket, elhallgatásokat, ahogy közeledésemre reagáltak. De még ez sem állította le az órák alatti levelezéseket, amikben fontos, a szünetig semmiképpen nem halasztható közölni*valóinkat cseréltük ki egymással.
Azaz valami mégis változott ebben is, mert egyik pilla*natról a másikra leveleimet sem, viszonozta senki sem. Ezt egy napon meg is említettem Öcsinek, aki az elmúlt négy év alatt hűséges barátként nap, mint nap hazakísért. Öcsi sem tudott vagy akart válaszolni, csak tehetetlenségét mutatva tárta szét karjait.
Vele nem kellett leveleznem órák alatt, az évek során mindig közvetlenül a hátam mögött ült. Jó tanulóként, ha alkalma volt rá, súgott nekem; délben, pedig mellém sze*gődve, árnyékként kísért haza.
Egy irányban laktunk, a kíséret nem tűnt fel emiatt. Lép*teink természetes harmóniában vittek el minket nap, mint nap a Royal Hotel és cukrászda előtt. Csekély zsebpén*zünkből kettőnknek időnként egy 50 filléres fagylalt ju*tott, amit felváltva, közösen nyalogattunk, és irigykedve jártuk körbe a külföldi rendszámú, szebbnél-szebb csoda-kocsikat. Öcsi úgynevezett kocsibuzi volt, aki rajongva ecsetelte nekem a különbséget a kézi és az automata se*bességváltók között.
Barátsága biztonságot nyújtott számomra. Készségesen segített nekem matematikában, fizikában, azon kívül, hogy türelmesen meghallgatta panaszaimat. Hogy meg*bíztam benne, mutatta az is, úgy beszéltem el neki min*dent, mintha a tükörben, magamnak mondtam volna el.
Aztán, minden látszólagos ok nélkül megenyhült körü*löttem a levegő. Osztályunk egyik dísz-kakasa, aki egyúttal negyedikben KISZ-titkárunk is volt, Apáthy Bandi felkért, hogy vegyek részt egy karácsony-környéki osztályrendezvé*nyen. Kölcsönkért magnót használva táncoltunk késő es*tig. A tánc szünetében feltettem azt a magammal hozott szalagot, ami az 1955-ös szilveszteri bulink emlékét őriz*te. Akkor újdonságképpen a rendőrség magnója lett ná*lunk kipróbálva. Örömmel hallgattam apám és barátai ré*gen elfelejtett tréfálkozását, nótázását. Osztályfőnökünk lépett felém megérdeklődni, hogy mi az, amit hallgatok.
- Az 1955 szilveszterén felvett családi házibulinkat - fe*leltem gyanútlanul. Bólintva tudomásul vette, és arrébb sétált. Röviddel ezután Apáthy Bandi lépett hozzám, kíváncsi*an:
- Mi az, amit hallgatsz?
- Apám hangját, 1955 szilveszterén - és kikapcsoltam a magnót.
- Kölcsönkérhetem? - nyújtotta kezét Bandi a szalag felé.
- Minek? Mit érdekel téged egy számodra ismeretlenek*ből álló, hajnalig tartó házibuli? - kérdeztem meglepődve.
- Meg fogsz lepődni, mennyi minden érdekel engem - vá*laszolta könnyedén, és leemelve a szalagot a gépről, min*den további nélkül zsebre vágta.
Tényleg meg voltam lepődve. Annyira pofátlan volt a vi*selkedése, hogy tiltakozás helyett lebénultam, különösen, amikor láttam, hogy egy óvatlan pillanatban Ada-Winter Péternek csúsztatja át a szalagot.
A szalagot persze nem kaptam vissza soha, hiába rekla*máltam, süket fülekre találtam. Még annak létezéséről Is megfelejtkeztek mind a ketten. (Évek múlva jöttem rá, hogy mi lehetett a magnószalag sorsa. És majdnem sajná*lom a postást, aki diadalmasan szállíthatta a fontosnak vélt anyagot a titkosrendőrségnek. Vajon melyik magyar nótát tartották a leggyanúsabbnak az „ellenforradalmat” előkészítő, 1955 szilveszterén nálunk megtartott összees*küvésben?)
Az érettségire való felkészülésben nem segített az sem, amikor pár hónappal az esemény előtt Apáthy Bandi váratlanul kölcsönkérte az elmúlt négyévi magyar jegyzeteimet. Em*berbaráti kisegítésről volt szó, ő ugyanis elveszítette, és az enyémet szeretné lemásolni, mert nekem szép, olvasható írásom van. Nem gyanakodtam semmire, sőt enyhe büsz*keséget is éreztem, hogy engem szemelt ki erre a megtisz*teltetésre.
Mint említettem már, magyartanárunk nem tan*könyvből, hanem saját előadásainak szóról- szóra történő lejegyzéséből tanított és feleltetett. Az érettségire termé*szetesen ezekből kellett felkészülnünk. Csak akkor estem kétségbe, amikor hosszú könyörgésre sem kaptam vissza Banditól azokat, és nekem kellett másoktól kölcsönkérve éjszakákat körmölnöm az újramásolással.
Úgy tűnt, mintha egyesek mindent el akarnának követ*ni, hogy az érettségin megbukjak...
Pedig az 1963-as év nem csupán politikailag számított az enyhülés évének. Felfedeztük az irodalomban Kaffkát, könyvtárakban rendszeres irodalmi viták folytak az eg*zisztencializmusról, és szombat estéken az Ifjúsági Park*ban már kedvére rock-and-rollozhatott az illedelmesen, fehér ingbe és nyakkendőbe öltözött ifjúság. (Termé*szetesen rossz szemmel nézték a magas nyakú pulóverben megjelenőket, és a hosszú hajú legényeket is időnként a fegyelem kedvéért borbélyhoz cipelték az ifjúgárdisták, ahol kopaszra nyírták Őket.)
Sőt, 1963 késő őszén osztályfőnöki órák alatt részlete*sen megtárgyaltuk a Kennedy gyilkosság hatását a világ külpolitikájára.
Demokratizálódtunk más irányban Is. A KISZ-vezetőség minden osztálytársunkról összeállított egy jellemzést, amit aztán egyetemi jelentkezési lapunkkal vagy munka*kérelmünkkel továbbítottak. De ezek a jellemzések már nem voltak titkosak, sőt egy osztálygyűlés alkalmával mindenki előtt fel is olvasták őket. El sem tudtam képzelni, mire számíthatok. Négy éven keresztül vágytam rá, hogy közkedveltségnek örvendő társaim maguk közé fogadja*nak, de azok kevés kivétellel mindvégig, mint kívülről jött idegent kezeltek. A klikkek még az első osztályban kiala*kultak, sőt már készállapotúak voltak, hiszen azonos álta*lános iskolából, osztályból hozott gyerekkori barátságokra épültek. Az igazság az, hogy osztálytársaimmal Robin, Zsófin és Öcsin kívül nem éreztem magam biztonságban. A többiek legtöbbször kinevettek, és általában hülyének tartottak naivságom miatt. (Azóta már tudom, ez a naiv*ság a kívülállók tulajdonsága, akik nem értik a csoport íratlan szabályait, elvárásait, és képtelenek olvasni a so*rok között. Emigráns-sors.)
Nem emlékszem pontosan az engem jellemző szavakra, csupán azok jelentősége jutott el a tudatomig. Tény, hogy azok alapján nem szerettem volna szembe találkozni ma*gammal az utcán; közelebbi ismeretség, vagy barátság sem lehetett volna köztünk soha.
Az első padban ültem, de a jellemzés felolvasásakor las*san felemelkedtem, egyik kezemmel erősen markoltam az asztalt, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy leállítsam lábaim remegését. Kétségbeesetten néztem szét magam körül, de csak harminchat szégyentől lehajtott fe*jet láttam, és a néma csöndet szívem iszonyú dobogása zavarta meg.
- Gyalázatos egy banda vagytok! - csattant fel egy szá*momra ismerős hang. Robi pattant fel az utolsó sorból méreg vörösen, ökölbe szorult kezei támadásra készek - szemenszedett hazugság, gyáva vádaskodás minden sza*vatok! Ha más volna az apja, négy éven keresztül a seggét nyaltátok volna! A körme alatt a piszok többet ér, mint ti valamennyien egy rakáson! Pfuj! - köpött ki rájuk undo*rodva, és be sem várva saját jellemzését, kivonult.
Én könnyektől elvakítva botorkáltam kifelé, azt még hal*lottam, hogy kérdezték, elfogadom-e a jellemzést, szájam remegése miatt csak a fejemet ráztam nemlegesen.

Nem tudom, hogyan és mikor értem haza. Otthon nem akartam terhelni senkit, vállukra rakni még az én gondo*mat is. Némán szenvedtem; másnap csupán Öcsit kér*deztem, ő miért nem védett meg, de csak tehetetlenül tár*ta szét karjait.
A jellemzés a következő három évben minden egyetemi felvételi kérelmemhez hozzá lett volna csatolva, és többet nyomott a latban, mint az érettségi eredmény.
Nem csoda hát, hogy nem volt hangulatom és energiám a felkészülésre. Öcsi jött át naponta, erőszakkal ültetett a tankönyv mellé, százszor is elmagyarázta a tételeket. Az írásbelire kezemnél fogva vonszolt. A szóbelire anyám se*gítségét kérte, ketten vettek közre, és mint a beteg gyere*ket úgy vezettek. Aztán apámmal együtt vártak rám a gim*názium előtt hármasban.
Közepessel úsztam meg. A vizsgáztató bizottság egyik hírhedt vezetőségi tagja ásítást takaró keze mögül súgta meg a választ matematikából, amikor szokásos lemereve*désem bukással fenyegetett.
Az érettségi bankettünket a kellemes májusi időjárásra való tekintettel a városligeti Gundel vendéglő kerthelyisé*gében tartottuk meg. A lányok vadonatúj, egyik osztály*társnőnk édesanyja által tervezett és varrt modern egyen*ruhában, fekete vállpántos rakott szoknyában és fodros* nyakú fehér blúzban jelentek meg erre az alkalomra, a fiúk sötétszürke új öltönyben, amit a tablóképünk is szé*pen megörökített. Pezsgőspoharunkat, amit mindannyi*unk nagykorúságára és rózsaszínű jövőjére ürítettünk elegáns mozdulattal dobtuk a kerti márványkandallóhoz. Elvégre nagykorúságunk a magyar törvények értelmében minket a házasulandók, katonakötelesek és akaszthatók közé sorolt.
A pezsgő okozta vagy a varázslatos májusi éjszaka, ki tudná ma már megmondani: mi Öcsivel éjfél után kettes*ben kilopóztunk, és hajnali 5-ig álmodoztunk és csókolóz*tunk a ligeti padokon. A mámornak abban a könnyű, fel*hőtlen állapotában léteztünk, amikor semmi sem lehetet*len; amikor megszűnik minden fájdalom; és csak a pilla*nat örökkévalósága számít.
Világos reggel érkeztem haza és rendkívül felnőttnek éreztem magam. No meg iszonyú tehetségesnek, mert megírtam első szerelmes versemet:
Mint a magányos cédrus,
Amint a néző felé tartja álomban született
madár fejét:
Mint egzotikusan született vágyak
keringve, szállva,
Úgy állok itt és nézek.
Csak nézek: a látás távol áll tőlem,
Mint a szivárvány,
amely sejtelmes színeivel megragad,
S mikor a pillanat gyönyöre alatt utána kapok,
A foszlós semmibe markol kezem.
Szívem szinte felsikolt,
S elkap a vágy, száguldani a semmibe,
Egybeolvadni vele.
A várakozás szent pillanata ez,
Amint egy üres, hideg éjből
A vakító fénybe lépünk,
és a kettő közti lebegés.
Mert csak ez van:
Te, meg én, és ez a pillanat.

A mámor egész nyáron át tartott.
Mi ketten minden szabad percünket együtt töltöttük: kirándultunk Rózsika forráshoz; a Római parton feküdtünk a homokban, és nemcsak a nap melege fűtött... Ízleltük egymást önfeledten. Együtt ünnepeltük Öcsi sikeres fölvé*telét a közlekedési szakra, amit néhány héttel később egy katonai behívó követett. Egy új rendelet értelmében min*den egyetemre felvett ifjúnak hazafias kötelessége volt előtte 11 hónapot szolgálnia.
Július elején nekem is szembe kellett néznem a valóság*gal: egyetemi felvételre nem is gondolhattam, viszont szü*leim nyakán sem élhettem ingyen. Apám az utcán találko*zott egy sorstársával, aki megígérte, hogy keres nekem á*llást a Földművelési Minisztériumban.
Első állásom a Törökbálinti Kertészeti Kutató Intézetben volt. Kutatási segéderő, rövidítve
„kut-seg.” lettem, a sze*mélyazonossági igazolványom bejegyzése szerint 850. Ft havi fizetéssel. Naponta három órát utaztam a buszon, és munkakörömhöz tartozott az exportra szánt őszibarackok átmérőinek mérése. Mint később kiderült, bizalmi állás*nak számított.

 

[Judith]

X. rész​

AZ ÚTLEVÉL​

A törökbálinti munkahely az őszibarackok koronázatlan királynője címével járt, és mint átmérőjük méregetője el*mondhatom, nem tartozott a legrosszabb munkahelyek közé. Közel három hónapig szabad levegőn tartózkodtam, fiatalokkal körülvéve. Annyi barackot ehettem, amennyi belém fért, és annyit vihettem haza, amennyit egyszerre elbírt a két karom. Mindezért még fizetés is járt. Egyszer filmet forgattak a környéken, a kertészettől kértek teher*autót, gyümölcsös ládákat, no meg statisztákat: a munka-napba ez is belefért. Mint kiderült, kétórai statisztálásért több mint egy egész napi fizetést kaptunk, közben jól is szórakoztunk.
Az ősz azonban sok mindenben hozott gyökeres válto*zást. Öcsi bevonult katonának Kiskunfélegyházára, ahon*nan valamikor novemberben engedték csak haza látogató*ba. Engem, pedig az almák mellé osztottak be. Korán beállt az ősz: hideg szél fújt, és sokáig könyörtelenül esett az eső. Fogvacogva dideregtünk: a tréningruha, kesztyű és meleg kendő sem védett a nedvesség ellen: csontig átfagy*tunk.
A nyári szezon végén a diákok mind visszamentek az is*kolapadokba, csak én maradtam magnak az idős kertész*mérnök mellé, aki nyugdíját (ami szerinte még az éhenha*láshoz is kevés volt) kiegészítendő egész napi munkáját pipája tömésével, no meg káromkodással töltötte. Ivott is, a pálinkás butykost hátsó zsebében tartva, „a hideg el*len”, kacsintott rám engedékeny pillanataiban. Nem tud*ta ki vagyok, nem kérdezte, nem is érdekelte. Problémái megoldásának a szerinte kötelező második, remélhetően végzetes infarktust tartotta. Sürgetésére meg is talált min*den módot...
Egyik nap hazafelé a buszon Bodor Kati édesanyjával ta*lálkoztam. Az egész napos almaszedéstől összefagyott ke*zeit próbálta melengetni a hóna alatt. Férje még mindig, vagy megint tiltott hitoktatásért töltötte Vácott börtön-büntetését...
Három hónapos próbaidőm leteltével az eddig hosszú betegszabadságon lévő főmérnök-párttitkár hívatott ma*gához. Középmagas, kopaszodó, nyájas hangú úriember várt kényelmes irodájában. Leültetett, majd íróasztala mögött komótosan rágyújtva, némán nézett végig rajtam. Egy kinyitott dossziéba bele-belelapozott.
- Hmm, hát igen - szakította meg időnként a csöndet, no meg a dosszié lapozgatását - remélem, egyetért velem, hogy ez egy nagyon fontos pozíció.
Miután feltételeztem, hogy a sajátját érti alatta, bele-egyezően bólintottam.
- Bizalmi állásnak tekinthető - folytatta -‚ nem lehet az ilyesmit csak úgy akármilyen jöttmentre rábízni - és én to*vábbra is helyeslőleg bólogattam.
- Látom, most érettségizett - mutatott rá a dossziéra, - hogy áll a matematikával? - szegezte nekem hirtelen.
Nagyot nyeltem erre. A főmérnök-párttitkár egy darab kockás papírt tolt át nekem az íróasztal felett, aztán zakó*ja zsebéből egy golyóstollat vett elő, kegyes mozdulattal nyújtva felém. Zavartan vettem el tőle, fogalmam sem volt, mi következik.
- Na, akkor írja egymás alá ezeket a számokat - mondta ellentmondást nem tűrő hangon
-Huszonhárom-millió-kétszázötvenezer-hatszázharmichat, meg kilencvenhatmillló-hétszázhetvenezer-nyolcszázötven*kettő meg.... - és felsorolt legalább ötven hasonlót.
Matematika! Gimnázium!! Ada-Winter Péter!!! Pánik a köbön!!!! - ütött ki rajtam a verejték, és kezeim reszketni kezdtek, ahogy körmöltem egymás alá a végtelennek tűnő számsorokat.
- Na most maga ezt nekem két perc alatt összeadja, - ez*zel elővette zsebóráját, felemelkedett székéről, és gyorsan mellém lépve beárnyékolta fölöttem a papírt…
- Hát ez úgy látom nem erőssége - vette ki fejcsóválva, idegességtől izzadó és reszkető kezemből a helytelenül összeadott számtömeget tartalmazó lapot, amit aztán ko*moly gondossággal a dossziéba helyezett. Majd a plafonra nézett, mint aki onnan olvassa az ítéletet, aztán komolyan rám függesztette tekintetét, és nehezet sóhajtott.
- Beláthatja, hogy ez az állás nem magának való. Sajnos betegségem miatt nem volt alkalmam rögtön a felvételekor levizsgáztatnom, és mint említettem, ez bizalmas állásnak számít. Mi exportra szállítunk, a minőség.. .ugye.. .meg az állam biztonsága... - itt megállt torkát köszörülni.
Magamba roskadva ültem, a szégyenérzet teljesen ma*gával ragadott. Hirtelen felfogtam, hogy ez annyit jelent: nincs állásom. Nem feleltem meg. Megbuktam. Még arra sem vagyok jó, hogy a barackok nagyságát lemérjem. Lyu*kas vödör vagyok. Mi van akkor, ha még malterkeverésre is alkalmatlan vagyok? Mit fognak szólni a szüleim? Kö*nyörgésre fogtam, és megígértem, hogy éjt nappá téve fo*gok igyekezni, hogy matematikai tudásomon valamelyest javítsak.
- Jöjjön vissza két hét múlva - mondta a főmérnök-párttitkár kegyesen - akkor majd újból megpróbáljuk.
Soha nem volt még ilyen hosszú az autóbuszút hazáig. Anyám nyitott ajtót, aki rögtön a konyhába akart tessé*kelni, meleg vacsorára.
- Nem vagyok éhes - válaszoltam és fejemet elfordítva akartam indulni a szobám felé.
- Mi baj van? - kérdezte, rögtön gyanakodva.
- Semmi. Mi lenne? - próbáltam elhárítani a gyanút.
- Nekem te nem mondd, hogy nincs semmi baj! Amikor te nem akarsz vacsorázni, akkor komoly baj van. Gye*rünk, ki vele! - és beirányított a szobába.
Pista nagybátyám éppen nálunk vizitált, így az elbeszé*lésnek ő is fültanúja lett.
- Az Isten verje meg az aljasát! - fortyant fel hirtelen, és egy kis időnek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek, a család nem az én matematikai képességiem hiánya miatt van ennyire felháborodva.
- Dehogy mész oda vissza! Sem holnap, se két hét múlva! - dühöngött Pista tovább.
Másnap már útban volt velem Solymárra, ahol igen jó kapcsolatban volt a Pestmegyei Műanyagipari Vállalat igazgatójával, no meg főmérnökével is. Mint kiderült, a fő*mérnök, egy idősebb, dús, ősz hajú ember nagy tisztelője volt apuskának, és könnyes szemmel mutatott az iroda-falán függő, nagyapám által aláírt oklevélre.
Solymár egy festői szépségű kis sváb falucska a budai hegyekben. Otthonomtól közel egyórai buszutazást jelen*tett nekem, ami nem esett nehezemre. A busz Rózsikafor*rás mellett haladt el, és én naponta láthattam a sziklát, ahol érettségi után Öcsivel felavattuk szerelmünket. Az a szikla, számomra a gyöngédség, szeretet, és a bizalom jel*képe volt.
Havi 950 Ft fizetéssel, mint a PEMÜ egyik raktári írnoka jegyeztem az érkezett és kiutalt nyersanyagot a következő három hónapon keresztül. Irodánk egy félig föld alatt levő, betonból készült nedves, átfűthetetlen helyiség volt. Ettől eltekintve nem éreztem magam ott rosszul, a társaság is kellemesnek bizonyult. Idősebb főnökömnek is feltűnt, hogy a fiatalabb szakik közül egyre többen látogatják a raktárhelyiséget. Ismerős is akadt köztük. Piri Marci,
egyik gimnáziumi osztálytársam lakott Solymáron, aki időnként meghívott néhányunkat vendégségbe, barátaival így módomban volt már előzőleg találkozni. Néhány héten belül már szívesen látott vendégként látogattam munka után és hétvégeken a helyi ifjúsági klubot, ahol, mint pingpongjátékos elég jó hírnévre tettem szert.
Közkedveltségem nem okozott sokáig előnyt. A PEMU if*jú pártitkárának romantikus szándékai támadtak irán*tam, amit több okból sem tudtam kellőképpen értékelni. Az illető családos ember létére nagy nőcsábász hírében állt, amivel a helybeli pletykák szerint mérhetetlen bána*tot, sőt idegösszeroppanást is okozott feleségének. Eleinte sehogy sem értette, amikor heves udvarlására nem a má*soktól megszokott alázattal reagáltam. De ez még inkább felajzotta fantáziáját, és miután el sem tudta képzelni, hogy a válasz örökre nemleges legyen, egyik nap tettre szánta el magát.
A raktárban leltároztam éppen, amikor valaki hátulról megragadott és maga felé fordítva hanyatt lökött a zsáko*kon. Ösztönösen védekeztem, lábaimat felrántva, térdem*mel, könyökömmel, tíz körömmel, ahol értem a hívatlan támadót. Mindig jó atlétának számítottam, és mint kide*rült, kitűnő céllövő is lehetett volna belőlem. Térdeim is pont a lágy részébe trafáltak, amit fájdalmas üvöltéssel adott tudtára a világnak, és összegörnyedve, két marokra fogva sérült férfiasságát, átkozódva, fenyegetve elvonult.
A raktári iroda üresnek tűnt, amikor dühtől remegve visszatértem. Csak a párttitkár távozása után kerültek elő kollégáim az irattartók, íróasztalok mögül, és sokáig a ha*sukat fogták a nevetéstől.
- Hát ez isteni volt! - szorongatták a kezemet.
- Ez a szélhámos most emberére talált! - toldotta meg va*laki.
- Te, láttad a képét? Nahát, szerintem most egy hétig ott*hon marad, hogy a dagadt micsodáját borogassa! - és estek újból a székre a röhögéstől. Aztán elkomolyodva je*gyezték meg:
- Szerencse, hogy nem látott minket, különben.... Ritka aljas és bosszúálló ember. Én a helyedben rögtön más ál*lás után néznék - javasolták.
Kilépési kérelmemet először nem akarták elfogadni, sőt egy új, sokkal jobban fizető beosztást is fölajánlottak: anyagbeszerzőit havi 1300 Ft-ért, mellé jutalékot is ígérve.
- Hogyne - csóválta anyám a fejét - lehetnél kurvája min*denkinek egy pár csavarért. Köszönjük, nem kell! - mond*ta felháborodottan.
A főmérnök sajnálkozását fejezte ki elmenetelem felett, és közölte: Apámmal váltjuk egymást, aki szabadulása után a párt ‚Javaslatára” a telefongyárban, darabbérben, mint esztergályos dolgozott. Ott jóindulatú kollégái avat*ták be a darabbér teljesítésének műhelytitkaiba, ami nél*kül bizony a hideg vízre valót sem lett volna képes megke*resni. Másfél évig tartó „bűnhődése” után végre megen*gedték, hogy szellemi munkát vállalhasson, és mint mun*kaügyis, a PEMŰ-ben kapott állást.
Hat hónapon belül immár a harmadik munkahelyemet kezdtem. Személyazonossági Igazolványomban gyűltek a bejegyzések. Még néhány hasonló, és az esetleg igazoltató rendőrnek lett volna miért csóválnia a fejét... Az egyetemi felvétel még az estire vagy a levelezőre is egyre későbbre csúszott emiatt: ilyen rövid időn belül ennyi munkahely nem számított a legjobb erkölcsi bizonyítványnak.
A Bútorértékesítő Vállalat Igazgatója, szüleim régi barát*ja készséggel segített. A kötbér számfejlesztésnél kezd*tem. Ez volt az első olyan munkahelyem, amely közel esett az otthonomhoz. Munkánk a gyárak által a központi rak*tárakba késve szállított bútordarabok büntetésének fel-számítása volt. Azt hiszem, magunkat nem büntettük a központi raktárokból az üzletekbe történő késedelmes szállításért; vagy az elmaradt könyvelésekért. A szállítókért nem mi voltunk felelősek, a könyvelésre szánt időt, pedig a naponta több órát igénybe vevő fontos kávézások*kal töltöttük el. De ezeket semmiképpen sem lehetett fe*lesleges időtöltésnek tekinteni, hiszen 48 órás munkahe*tünket öt nap alatt dolgoztuk le, így ezek a kávészünetek létfontosságúak voltak. Elvégre a szocializmusban csak nem lehet megnyúzni a munkásokat! És miután irodánk mellett volt a csemegeüzlet, persze, hogy munkaidőben kellett egymást felváltva bevásárolni minden egyes kollé*ganőmnek. Különben mikor eszik a család, ha a házi-asszonynak munkája mellett férjét, gyerekeit tisztessége*sen ellátandó, hazafelé menet kell még vásárolnia?! Reg*gelenként sem lehetett csak úgy hűbelebalázs módra kávé előtt belefogni a dologba. Az ebédszünet, pedig soha sem volt elég hosszú arra, hogy minden problémáját kibeszélje az ember. Volt nekem fogalmam arról, hogy mennyi gond*ja-baja lehet egy családanyának? A férfiakról nem is szól*va! Kolléganőim szerint azok kivétel nélkül mind részege*sek, nőcsábászok, lusták, és hanyagok voltak!
Legifjabb létemre, tapasztalatlanságomra hivatkoztam: elvégre a háziasszonyi problémáktól idáig mami megkímélt, apámat, pedig nem tartottam sem részegesnek, sem nőcsábásznak, vagy éppenséggel lustának. Kétségbeeset*ten kutattam hát emlékezetemben olyan családi emlék után, amivel kolléganőimből nem csupán irigykedést vált*hatok ki. Egyetlen esetben, Miskolc felszabadulásának örömére, 1944. december 3-ának éjjelén - hallottam a családi legendát - apám is többet emelgette a sörös poha*rat...
Még aznap délután a személyzetis az irodájába hivatott. Jóindulattal figyelmeztetett, hogy máskor ne meséljek “szégyenteljes, megalázó” történeteket az édesapámról.
Kolléganőim arcpirító, pajzán kalandjairól, amit a kávé*zások alkalmával meséltek, vagy nem volt tudomása, vagy nem tartotta azokat szégyenletesnek. Viszont megértet*tem: minden szavam, cselekedetem számon tartják. Nelli*kéről, közvetlen főnökömről, pedig csak egy későbbi be*szélgetés alapján derült ki, hogy férje a Markó utcai bör*tön igazgatója volt.
Igazgatóm közvetlen védelmére sem számíthattam soká*ig. Egyik délután baráti csevegésre invitált irodájába, ahol családom iránt érzett rokonszenvét szájamra helyezett csókokkal óhajtotta kinyilvánítani. Hirtelen mozdulattal ugrottam ki karjai közül az íróasztal túlsó oldalára, ahol megragadva telefonját, villámgyorsan tárcsáztam otthoni számunkat. Aznap anyám éppen otthon tartózkodott, inf*luenzáját ápolgatva, így biztosítottam Juhász elvtársat, jókívánságait örömmel fogadja majd. Meglepett igazgatóm hebegve üdvözölte anyámat, én, pedig gyorsan kissurran*tam az irodájából a mosdóba, ahol jól kisírtam magam. Este anyám várta az ajtóban, nevetve kérdezte:
- Ez meg mi a nyavalya volt?
Ártatlanul kérdeztem vissza:
- Most meg miről beszélsz?
- Az Isten megáldjon, hát nem gondolod, hogy ez a hívás kicsit szokatlan volt? Szóval mi történt?
Hosszú vonakodás után vallottam be végre a szégyenle*tes eseményt, és szemeimet rémültem összehúzva vártam a leckéztetést...
- Sándor! Gyere csak ide! Ezt jobb, ha te is hallod - kiál*totta vidáman anyám.
- Jaj, vége a világnak - gondoltam, - most majd apámnak minimum párbajra kell kihívnia régi barátját, amiért egyetlen leányát akarta megbecsteleníteni, és abból tár*gyalás-, meg börtön, meg ki tudja még mi a frász lesz. Kel*lett nekem elmesélni mindent?! - korholtam magamat.
- Képzeld - mesélte anyám derűsen, - a lányodat is meg akarta tisztelni. Jó ízlése van, nem? Ha az anyjánál nem sikerült, akkor 18 évvel később a lányánál próbálkozik....
Nekem a meglepetéstől elcsuklott a hangom.
- Miről beszélsz? - kérdeztem hebegve - te ezen nem vagy felháborodva? Ebből nem lesz párbaj, botrány, vagy akármicsoda?
- Miért lenne? Még tetszik is nekem, hogy ilyen kitartó a vén kakas. Mindenki tudja róla, hogy imádja a szép fiatal nőket. Azon kívül rettenetesen tetszik nekem, ahogy elin*tézted Őt. Csak a személyzetis ne tudja meg hozzád való vonzódását, azt mondják, igen féltékeny természetű - je*gyezte meg anyám.
Apám praktikusan kezelte az ügyet, és nemkívánatos szerelmi kapcsolatok elhárítására dzsúdó-leckéket kezde*ményezett. Különben ő is megdicsért találékonyságomért. Pár hét múlva váratlanul, átszervezés miatt, egész cso*portunkat a rákospalotai közraktárba költöztették, így gondoskodva róla, hogy igazgatóm gyakori látásommal ne essen megint kísértésbe. Miután a hét öt napján reggel héttől este fél hatig dolgoztunk, ez azt jelentette, hogy kol*légáimmal együtt naponta hajnali ötkor keltünk, hogy a Nyugati pályaudvarról induló helyi járatú gőzössel (amiről Kanadában pár évvel később kiderült, hogy már hosszú idő óta múzeumi tárgyként kezelik) idejében beérjünk, és este 7 óra előtt egyikünk sem érkezett haza. Olyan fáradt voltam, hogy esténként vacsora után ágyba estem, nem maradt energiám még olvasni sem.
El lehet képzelni, kollégáim az áthelyezést milyen öröm*mel fogadták. Egyre hidegebben kerülgettek, hangos meg*jegyzéseket téve maguk között, amíg egyik nap Gyöngyi, egy piszkos, lomha teremtés nyíltan támadott:
- Apád, a piszok ellenforradalmár.
Elöntött a méreg. Székemet felkaptam, és tiszta erőből vágtam hozzá. Szerencséjére idejében elugrott, de a szék íróasztalához ütődve darabokra tört. Többen lefogtak. Fo*galmam sincs, honnan vettem ennyi erőt, ami amilyen ha*mar jött, olyan hirtelen távozott. Rogyadozó lábaim a fo*lyosóig vittek. Az ajtón kívül estem össze.
Az esetről később nem tett senki említést. Gyöngyi tisz*teletteljes távolságban tartotta magát tőlem, időnként gyűlölködő pillantásokat vetve felém. Én meg egyszerűen levegőnek néztem őt.
Kiszámítottam, nyugdíjazásomig 37 évem van hátra. Ho*gyan lehet ilyen légkörben olyan hosszú ideig kibírni? Étvágytalanul, álmatlanul vergődtem, jobban mondva aka*rattal tartottam ébren magam: álmaimban sötét árnyak vettek körül, arc nélküli szörnyek követelték tőlem, hogy öljem meg apámat. Ott álltak az ágyam mellett, és kajá*nul kacagva élvezték vergődésemet. Többször is felriad*tam, azt álmodtam, apám még mindig börtönben van, vagy miattam visszavitték. Jaj Istenem, minden szót elle*nem fordíthatnak. Minek él az olyan, aki saját apját el*árulja, bemocskolja.
Megkértem szüleimet, hogy esténként tartsuk nyitva szobánk között az ajtót, hátha elüldözzük a rémálmokat. Éjszakánként többször is felkeltem; belopózva szobájukba hallgattam szuszogásukat. Tudnom, látnom, hallanom kellett, hogy még élnek, és itt vannak. Még...
Öcsi egyik barátjával karácsonyra egy Dalida lemezt kül*dött nekem. Szilveszter éjjelét sikerült együtt töltenünk. Rémülten szorítottam magamhoz. Csak karjaiban talál*tam nyugalmat. Újév másnapján utazott vissza, könnyek*kel küszködve intettem utána.
- Ne sírj! Szeretlek! - suttogta a vonatlépcsőn állva, és három ujját felmutatva igyekezett mosolyra bírni, jelezve három hét után egy napra újra hazajön. Aznap ezt a ver*set írtam a naplóba:

IDŐKALITKA
Riadt tekintettel újra búcsú:
megint elmész.
Ölelő karjaid után vágyakozva
Időkalitkában élek tovább.

Most csak három hét,
aztán egy hónap, egy év:
A holnapokra várva
hetekbe zárva szalad az idő:
rohan mellettem az élet.

Februárban megünnepeltük 19. születésnapomat. Összegyűlt az egész család. Magda nagynéném somlói ga*luskát készített, nagyanyám megsütötte szokásos tortá*mat. Anyai nagyapám fogadott gyermekét, gyerekkori paj*tásomat, Zsoltot kritizálta, megállás nélkül ontva a pa*naszt: nem elég figyelmes; alig van otthon; és különben is mit gondol magáról? Unalmas volt hallgatni; tudván tud*tam, a kritika igazságtalan: Zsolt 12 éves kora óta hajnal*ban ébredt, hogy kihordja az újságokat; később éjszakán*ként a pályaudvarokon vagonokból zsákokat rakva segí*tette anyagilag is nagyapámat, aki évek óta betegen, leszá*zalékolt nyugdíjból élt. Zsolt anyja, aki anyámmal volt egyidős, mint több nyelven beszélő mérlegképes könyvelő sem keresett eleget. 1957 tavaszán született közös gyere*küket, Sanyikát, nagyapám és Zsolt látták el nap közben közösen. Kibírhatatlanul rossz gyerek volt, és miért ne lett volna az? Nagyapám, pillanatnyi hangulatától függően egyszer nyalta, másszor mindennek lehordta. Zsolt hat*éves kora óta ebben a légkörben nőtt fel, és ennek ellenére életében ötösnél rosszabb jegyet még nem kapott. De na*gyapám mindennel elégedetlen volt. Még a szüle*tésnapomat is keserű zsörtölődéssel rontotta el.
Február végére váratlanul apám gyerekkori barátja, Sá*rosi Laci érkezett hozzánk Montrealból. Felajánlotta segít*ségét a családnak. Szüleim, akik egyre nagyobb aggoda*lommal figyelték idegállapotomat, megkérték: próbáljon meg Kanadába vinni.
Pár héten belül kezemben volt a meghívólevél, aminek alapján beadhattam útlevélkérelmemet. Megkapásához nem fűztem túl sok reményt. De úgy látszott, apámnak voltak még barátai az útlevélosztályon. Felemás érzelmek*kel kaptam kézhez kevesebb, mint négy hét leforgása alatt a látogató útlevelet. De a kanadai vízumra várva sem szűntek meg rémálmaim.

 

[Judith]

XI. rész​

A PROTEKCIÓ​

Az Úrnak 1965. éve számomra a várakozás jegyében telt el. Az útlevél kézbevétele után órákig ültem szobámban, a reménység és kétségbeesés váltotta bennem egymást. Az útlevéllel majdnem egy időben egy rendőrségi idézést is kaptam: minden indoklás nélkül felszólítottak, hogy két héten belül jelentkezzem a VI. kerületi kapitányságon. Fo*galmam sem volt, miért hívatnak, mit akarnak tőlem. Alig egy éve apámat idézték be, anyám és nagyanyám kí*sérték izgalomtól sápadtan. Feljelentés érkezett ellene, hogy megszegte a titoktartási fogadalmat: a börtönidő*szakra vonatkozó adatokat mesélt el. Azon kívül, hogy há*roméves felfüggesztése még érvényben volt, államtitok megsértéséért újabb éveket sózhattak volna a nyakába. A titkosrendőrségen egy kötelezvényt kellett volna aláírnia, hogy a „jövőben nem fogja megszegni a titoktartásra vonat*kozó törvényt”. Akkor sikerült elhárítani magától ezt a ve*szélyt: a papírra aláírás helyett azt írta: „Nem szegtem meg a titoktartás törvényét, és a jövőben is megtartom e sza*bályt.” Ténynek vehettük azonban, hogy spiclikkel va*gyunk körülvéve, minden szavunkat figyelik.
Most, hogy engem idéztek be, el nem tudtam képzelni, hogy mit követtem el, de abban biztos voltam, hogy apám*mal kapcsolatos lehet az ügy. Attól féltem, hogy valami vallomást akarnák kicsikarni belőlem, amivel apámnak árthatok. Ezért aztán két héten át minden éjjel rémálmaim voltak. Gyakran szüleim ráztak fel, Őket is felébresztet*tem hangos vergődésemmel.
A rendőrségi idézésről végül is kiderült, hogy légoltalmi kiképzésre szólított fel, mely minden 18 éven felüli egyén számára kötelező volt. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-*e vagy nevessek álmatlan, félelmekkel teli éjszakáimra visszagondolva.
Angol magántanárhoz kezdtem járni, és hogy angol tu*dásomat gyakorolhassam, Szilágyi Ella néni javaslatára látogatni kezdtem az angol követség által finanszírozott Angol Baráti Társaság társalgási körét is.
Szilágyi Ella néni egy pár hónapot Montreálban töltött régen nem látott fivérénél, ahol felszedett egy kis nyelvtu*dást, és gyerekfelügyelettel megkeresett kis pénzéből nemcsak Julit ruházta fel, hanem könyveket is vásárolt. Külföldön kiadott magyar nyelvű tiltott könyvekkel rakta meg a bőröndjét.
A könyvek otthon kézről kézre jártak. Így volt módom el*olvasni Szász Béla MINDEN KÉNYSZER NÉLKŰL című könyvét a Rajk perről, Méray Tibor: MI AZ IGAZSAG A NAGY IMRE ÜGYBEN, és Leon Uris híres EXODUS-át, amit egy Izraeli újság részletekben közölt.
Ezeket a könyveket apám adta a kezembe, mert azt akarta, hogy tudjam, mi az igazság. De a lelkemre kötötte, hogy senkinek, még Öcsinek se beszéljek a könyvekről. Miután fecsegésemmel saját magamon kívül apámat is ve*szélyeztethettem volna, így szokás szerint titkaimat ma*gamba temettem el. De most ezt nagyon fájó szívvel tet*tem. Leon Uris EXODUS-a ugyanis váratlanul izgalmas felfedezés volt számomra.
Ez volt az első alkalom, hogy akármit is megtudhattam a zsidók történetéről, és Izrael megalakulásának körülmé*nyeiről. Eddig a zsidók, mint mások védelmére szorult ál*dozatok éltek csak a tudatomban, akiket birkákként lehe*tett összeterelni a második világháború idején; akik minden ellenállás nélkül hagyták, hogy bevagonírozzák, és később elpusztítsák őket Auschwitz gázkamráiban.
Kicsit talán még szégyenkeztem is, hogy családom egy része ezek közé az áldozatok közé tartozott. Nehezen tud*nám ezt megmagyarázni. Egyszerűen értelmetlennek éreztem halálukat. Ugyanakkor mélységesen büszke vol*tam Fazekas Gyuri nagybátyámra, aki zsidó létére, mint hős szovjet katona tért vissza, és büszke voltam Kopácsi nagyszüleim és édesapám bátor tetteire, amiket a német megszállás alatt vittek végbe, de nem tudtam mit kezdeni fél-zsidóságommal.
Az Exodus azonban felnyitott előttem egy kaput, amin belépve kitárult előttem családi örökségem másik fele, mely egy ötezer éves múlthoz fűzött. Az áldozatok mérhe*tetlen száma az új Izrael megteremtésével egyszerre értel*met kapott. Családi örökségem, öntudatom ezzel megdup*lázódott, és fél-zsidóságomra nagyon büszke lettem. Csak éppen, hogy büszkeségemet titokban kellett tartanom; ha kiderül, még cionizmus vádja alá is helyezhettek volna, amiért akkoriban államellenes izgatás címén börtönbün*tetés járt. És miután a negyedik gimnáziumban az „ellen*forradalomról” tartott történelemórán gúnyos hallgatáso*mért is figyelmeztetést kaptam, így könnyen elképzelhető, mivel járt volna tudásom másokkal valló megosztása. A rám kényszeríttet fojtogató hallgatást naplómban oldot*tam fel.
Láthatatlan börtön; sunyi meghunyászkodás;
sötétségben rejtőzködő gyávák hada ellen
készül kitörésre forró, heves zsidó vérem
és örökké lázadozó református büszkeségem.

Hazugság, félelem mentes élet,
lidércek nélküli teljes éjszakák,
nevető nappalok: hová tettetek?
Ütésre emelt öklöm semmibe talál: vérem serken.
Öcsinek csak áprilisi pár napos szabadságán számoltam be utazási terveimről. Egyszerre vártam megértését, és til*takozását is.
- Mi a véleményed? - kérdésemre először szótlanul lehaj*totta a fejét, sóhajtott, aztán csak annyit mondott:
- Te tudod.
Ez a két szó az idők során aztán belémfagyott, és egyre nagyobb gátat emelt köztünk. Szüleimen és rajta kívül nem hiányzott volna senki, de borzalmas érzés volt, hogy elengednek, egyedül a nagyvilágba.
Nem tudom, mitől féltem jobban: a maradástól vagy az elmeneteltől. Büszkeségem tiltotta, hogy könyörögjek: va*laki tartson vissza, vagy jöjjön velem. Öcsinek idős szülei voltak, akik számítottak rá. De amúgy sem tudta volna el*képzelni életét máshol, mint Magyarországon.
Úgy éreztem magam, mint a gyökerestül kitépett nö*vény, aki nem a vihart okolja, amiért kitépte, hanem az anyaföldet, amiért elhagyta. Bizonytalanságtól hajtott fé*lelmemben szüleimet okoltam sorsomért, azért, hogy el kell hagynom mindent, ami számomra fontos és éltető. Rendszeressé váltak a könnyes szemrehányások. Nappa*laim az utazástól valló félelemmel, éjszakáim a jelenemet fenyegető lidércekkel telítődtek.
Öcsi júniusban leszerelt, és hazajött. A kérdés időnként felmerült, a válasz azonban nem változott. Augusztus utolsó két hetét szüleimmel együtt Balatonfűzfőn, sátor*ban töltöttük. Öcsivel késő estig ültünk a fennsíkon, és bú*csúztunk.
Monoton zene mellett~ viharos szélbe:
zűrzavaros érzések.
Mostanában színekben élek:
Aggódom: lilás az ég,
Félek: sötét a víz,
Szerettelek: zöld a fennsík.
A fennsík óriás sírja
a jelent temeti,
öt csomó nád ég,
könnyekként szikráit ránk pergett
A nádasra hull a pernye,
kormosra keni szőkeségedet

A Rómeó ház mögött a fák
állnak őrt szerelmünknek,
alkonyatkor velünk együtt lépik át az aranyhidat,
és csillagháromszögünkből
ágaikkal betűzik ki sorsunkat.

Elmegyek. Megkönnyebbülsz?
Bánatom válladról Leveszem..
Visszahívsz-e valaha?
Némaságunk közé verünk-e hidat?
Karjaink között üres bölcső:
ringatjuk véges szerelmünket

A kanadai látogatóvízum viszont egyre késett. Sárosiék a nyár végén azt írták, megváltozott a rendelkezés: csak vér*rokon mehet látogatóba. Kárpótlásul feladtak nekem egy pazar ruhacsomagot.
Nagyanyám egy napon határozottan kijelentette:
- Tudod, miért nem kapod meg azt a vízumot? Mert évek óta nem mentél templomba, no meg apuska sírját sem látogattad meg a temetése óta.
Meghökkenve néztem rá, azt hittem, tréfál. Volt idő, ami*kor nagyanyámban föl sem merült volna ez a probléma. De apu bebörtönzése után nagyanyám teljesen megválto*zott. Ő is meg az egész család is rendszeresen járt Mária*makkra, a tatárjárás ideje alatt épült templomba, amit a hívők Fogolyszabadító Templomként tartottak számon az elmúlt 800 év alatt. 1957 tavasza óta a rabokkal együtt a szabadulókért imádkozók száma is egyre nőtt. Apu szaba*dulásáig mi is minden tavasszal megtettük ezt a zarándo*kutat, de ezen alkalmakon kívül nem jártam templomba. Ami pedig a temetőt illeti, apus sírjánál temetése óta való*ban nem voltam. Halálát súlyos kőként cipeltem még min*dig magammal, emléke könnyek nélküli haragot, fájdal*mat, bosszúvágyat ébresztett bennem.
November elején betegállományba írattam magam, és el*indultam egyedül az újpalotai temetőbe. Apus sírjára ül*tem, kezemet a fejfára tettem. Úgy, mint amikor utolsó es*ténken a kórházban fogtam a kezét. Aztán lecsúsztam a földre, fejemet a sírra hajtva suttogtam nagyapámnak:
- Apuska! Ha van Isten, akkor már te vagy a tanács*adója. Segíts nekem!!!
Sajgó szívvel szorítottam égő arcomat a kőhöz: szavak nélkül engedtem apust, hogy a lelkembe lásson.
Hazafelé menet megállottam egy református templom előtt, aminek hiába ráztam kilincseit, az, bizony zárva volt. Rezignáltan indultam a terézvárosl templom felé, a Király (akkor Majakovszki) utcába. A templom feleúton volt a Barcsay utcai gimnázium és az Oktogon között, és én bi*zony matematika, fizika dolgozatok előtt gyakran belo*póztam, hogy tudásomat Szent Antal (a diákok védőszent*je) segítségével gyarapítsam. Iskolából hazamenet Öcsivel is gyakran be-betértünk, élveztük az ájtatos csöndet. Ilyenkor csodálatos nyugalom szállt rám, úgy éreztem ez az egyetlen biztonságos hely, ahol gondolataimat szaba*don ereszthetem.
Valami most is ide vezérelte lépteimet. A templom üres volt, egy-egy árnyalak surrant csak be, letérdelve, keresz*tet vetve mormoltak gyors imát.
- Istenem - fohászkodtam a padban - nagyanyám szerint akkora a hatalmad, hogy még a kanadai bevándorló hiva*talt is meg tudod győzni: adjanak számomra látogatóvízu*mot. Segíts nekem! Ámen. - tettem hozzá az illem kedvéért, aztán megnyugodva hazamentem.
Otthon bejelentettem nagyanyámnak, hogy kérésének eleget tettem, elmentem mindkét helyre.
- Melyik templomba mentél? - kérdezte gyanakodva.
- A terézvárosiba - feleltem őszintén.
- De hát az egy katolikus templom, és mi reformátusok vagyunk -húzta fel szemöldökét rosszallóan.
Szeretettel megcsókoltam és megsimogattam öreg, rán*cos arcát:
- Mama, hát nem egy az Isten? Hidd el nekem, a katoli*kus templomból is eljutott hozzá a szavam!
És igazam lett. Két héten belül kezemben volt a távirat, amiben unokatestvérem értesített Torontóból, hogy a ví*zumot megkaptam.
Alig két hetem volt az utazásig, és mennyi mindent kel*lett ez alatt elintézni! Az utazás előtti estén még mindig csomagoltunk. Nem azért, mert túl sok cuccot akartam vinni. Ellenkezőleg. Az engedélyezett 20 kg súlyt próbál*tuk kitölteni. Közös ruhatárunkból kellett kiválasztanunk anyámmal a szükséges holmikat.
Mióta felnőttem, egyforma méreteink voltak, így egymás ruháit tudtuk hordani. Anyámat a Lenin körúti bérház legelegánsabb asszonyának tartották, és rajtam kívül sen*ki sem tudta titkát. Amerikai rokonok által küldött cso*magokból egészítettük ki hiányos toalettünket, és gondo*san beosztva, felváltva hordtuk azokat.
Azon az utolsó estén anyám, tiltakozásom ellenére fél*tett, fekete bársony estélyi ruháját is kiakasztotta a szek*rényből.
- Anyu! Mi marad neked? - sóhajtottam keservesen.
- Ne legyél annyira pesszimista, majd lesz másik. Ez le*gyen a legnagyobb gondom az életben! - felelte könnyedén.
Apám sétált be a szobába, beleturkált a kirakott holmik*ba. Elegáns mozdulattal aggatta magára a női ruhanemű*ket, a blúzt sálként a nyakára tekerte, alsóneműt sapkának a fejére, a szoknyát köpönyegnek vállára terítve pará*dézott a tükör előtt. Méltóságos pózba vágva magát, pec*kesen fordult meg sarka körül, és kegyes mosollyal intett:
- Csak semmi felhajtás hölgyeim: szólítsanak egyszerű*en csak szentatyának - majd hódolatteljes kézcsókra vár*va nyújtotta ki kezeit felénk.
A hatás félelmetes volt. Percekig nem tudtunk megszó*lalni a röhögéstől, visongva borultunk egymás nyakába, és nehezen lehetett eldönteni, hogy sírunk-e vagy neve*tünk, tény, hogy potyogtak a könnyeink.
- Tényleg, minek ez a nagy felhajtás? - jegyezte meg apám a nagy halom ruhát szemlélgetve. Adjál neki egy liszteszsákot, húzza azt magára! Osztán öltöztessék fel a külföldi rokonok!
Ekkor azonban futásnak eredt, mert anyám félig tréfá*san célba vette egy vázával.
- Nem érti a viccet már senki, - morogta csalódottan a másik szobában, és beletemetkezett egy könyvbe.
- Hogyne, - dohogott anyám, - majd szegény rokonként fogsz megérkezni! Fityiszt nekik!, - és hogy súlyt adjon szavainak, kiakasztotta a szekrényből a báránybéléses zöld antilop kabátot, amit Sárosi Erzsi küldött nekünk kárpótlásul a vízum késedelméért.
Aztán megérkezett nagyanyám, gyengéden tenyerében tartva egy zsebkendőbe csavart kis csomagot. Apustól ka*pott féltett kincseit, aranyláncát és fülbevalóját adta át nekem útravalóul. A nyakláncon egy kinyitható medálion függött, apuska képével.
- Egyetlen unoka vagy. Ki másé lehetne? Meglásd, sze*rencsét hoz majd neked. Olyan férjet, mint apuska volt - mondta pergő könnyekkel.
A bőrönd szerencsémre nem telt meg ruhaneművel. Az*nap este lefekvés előtt apuval megálltunk a könyvespolc előtt, hogy együtt válogassuk ki az életemből nélkülözhe*tetlen, kedvenc könyveimet. Legtöbbjük még apám gye*rekkori, salátára olvasott könyve volt, amit nyolcadik szü*letésnapomra nekem újonnan átkötöttek. Féltve őrzött kincseim, Gárdonyitól az EGRI CSILLAGOK; Molnártól a PAL UTCAI FIUK; Kipling DZSUNGEL KÖNYVE; és Ro*main Rollandtól a COLAS BREUGNON. Az utóbbit akkori*ban fedeztem fel Karácsony Benő A MEGNYUGVAS ŐSVÉNYEI-vel együtt. A vastag kétkötetes Országh: Angol-magyar szótár mellett foglaltak helyet bőröndömben.
Apám szeretettel tette kezét a COLAS BREUGNON-ra,
- Vagyont nem tudok adni neked, de ez a könyv elmond mindent életfilozófiámról. FEL A FEJJEL, AMIG VAN. Megértetted?
1965. december 11-én tiszta, derűs, kék égboltra ébred*tünk. A repülőtéren, szüleimen kívül nagyanyám és Öcsi vettek körül.
- Élj boldogan - suttogta, amikor utoljára megölelt, aztán gyorsan elfordult, hogy ne lássam a szemét.
Nagyanyám hangosan zokogott. Szüleim mosolyogva in*tegettek nekem, amint felléptem a lépcsőre. Ez volt életem első útja repülőn. Egy órával a felszállás után a nevemet szólította a stewardess, kezében egy hatalmas csokor vi*rág volt. Simon Vali, apám unokatestvérének felesége, a Malév személyzetise küldte.

 

[Judith]

XII. rész​

TORONTÓ 1966-1973​

- Van fogalmad róla, hogy ez mennyi veszéllyel jár? - kér*dezte tőlem óvatosan Faludy Gyurka, miután elmondtam neki elképzeléseimet szüleim kihozataláról. - Szolzsenyi*cin csupán egy író, apád, pedig katona és politikus volt: egyik túlélője a titkos Nagy Imre pernek. Akadékoskodó magas rangú katonatiszteket, disszidenseket általában idegosztályon helyeznek örök nyugalomra a Szovjet*unióban. Miből gondolod, hogy neked sikerül apádat ki*menteni onnan?
A kérdés jogos volt. De Szolzsenyicin kirúgását a Szov*jetunióból 1973 végén számomra biztató jelnek tekintet*tem, és hittem benne, hogy én is meg fogom találni a mód*ját szüleim kiszabadításának. Hitemben ekkor Péteren kí*vül még nem sokan osztoztak. Faludy és Egri Gyuri is egy a millióhoz adott esélyt elképzeléseimnek. El kellett fogad*nom helyzetértékelésüket, hiszen mindkettőjüknek nagy szerepe volt abban, hogy 1957 elején a nemzetközi PEN klub megmozdult Gáli Jóska és Obersovszky Gyula érde*kében, megmentve őket a kivégzéstől. De azért elképzelhe*tetlen volt számomra, hogy legalább ne próbálkozzak. Ta*vaszi látogatásom után biztosra vehettem, hogy idő kér*dése csupán - a titkosrendőrség mindent el fog követni, hogy apámat eltegye láb alól. Nem kellett túl nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjek: a folyamatos üldözés előbb-utóbb végzetes szívtrombózishoz vezethet. Példának ott volt előt*tem nagyapám sorsa. Apám jó néhány sorstársát is fe*szültség okozta betegség, vitte el. Én bizony nagyapám ha*lálát is gyilkosságnak tekintettem, és szentül megfogad*tam, apámat nem hagyom így elpusztulni.
De mit tehetnék? Hiszen idekint én magam is csak apró pontnak számítottam, és még a kanadai állampolgársá*gom megszerzése is számtalan nehézségbe ütközött.
De visszatekintve nyolc éve tartó kanadai életemre, ab*ból mégiscsak az utóbbi három év volt igazán nyugodtnak mondható. 1970. május 24-ét tartottam fordulópontnak, aznap volt ugyanis az esküvőm Gelberger Péterrel.
Péternek már másodszor volt alkalma részt venni eskü*vőmön: először vendégként 1967. augusztus 27-én, és most, mint vőlegény. Az első, ahogy a nagykönyvben írva vagyon, óriási vendégség közreműködésével történt. A meghívottak gazdag ajándékokkal halmoztak el minket. Az ajándék nemcsak személyemnek szólt: Kopácsi nagy*apám, apuska emlékét tartotta számon a Torontóba emig*rált, Auschwitzt túlélő miskolci zsidóság.
Férjem magas, fekete hajú, ideális férfiszépség volt. Édesanyja boldogan mosolygott a menyegzői baldachin alatt. Zágon Zoli bácsi, tündéri rabbink, szemüvegét törülgetve aggodalmasan pislogott felénk a szertartás alatt. A boldo*gító igent kicsit kételkedve fogadta mindkettőnk részéről. Az esküvőt hathetes, viharos udvarlás előzte meg, aztán a lánykérés telefonon. Rabbi létére sok mindent megélt már, de azért tudja csuda... A menyasszonytáncnál Péter állt elsőnek elém, megpróbálta elkapni pillantásomat. Ke*mény elhatározással néztem vissza rá, szavak nélkül ad*va tudtára, hogy ennek így kell lennie.

Kanadába érkezésem után rokonaim közölték velem, speciális, három hónapra szóló, hosszabbításra nem érvé*nyes látogatóvízumom van.
- Kérjél politikai menedékjogot - javasolta néhány Isme*rős.
- Isten őrizzen! Apádnak ártanál vele! - tromfoltak rá a rokonok.
- Férjhez kell menned - kezdeményezték, - szerencsére aránylag csinos vagy, és itt Kanadában kevés a jóképű magyar zsidó lány.
Ez a jó hír kissé megdöbbentett Az, hogy Kanadában, mint magyar zsidó lány hiánycikknek számítottam, nem töltött el feltétlen ujjongással. Életemben eddig, mint apám lánya voltam számon tartva, ennek minden előnyé*vel és hátrányával is. Most hirtelen anyám lányaként könyveltek el, akinél nem számított, hogy zsidóságát apá*mért feladta, és engem, mint református gyermeket jegyez*tetett be. A szenteltvízre ugyan én nem emlékeztem, és vallási oktatásom is enyhén szólva hiányos volt, de a sors*nak erre az újabb fordulatára nem voltam felkészülve.
Tiltakozásom süket fülekre talált, sőt anyám 1957 óta Rochesterben élő nagynénje, Hermin néni kijelentette: apám bebörtönzése Isten büntetése volt, amiért anyám el*hagyta hitét.
Az én sorsomat itteni családom vette kezébe, minden energiájukat latba vetve, hogy az anyám által elkövetett bűnt én tegyem jóvá. Rokonokat, barátokat, ismerősöket mozgósítva megindult a férj keresés. Bensőmben tiltakoz*va végtelennek tűnő szombat estéket unatkoztam át úgy*nevezett partiképes, nálam legalább 10-12 évvel idősebb fiatalemberek társaságában, akik pazar vacsorákra, ele*gáns vendéglőkbe vittek vadonatúj évjáratú hatalmas amerikai kocsijukon, és eldicsekedtek magas fizetésük*kel, üzleti sikereikkel. Szombat délelőttjeimet nagynéném és frissen házasodott unkatestvérem társaságában, a ru*haüzletekben töltöttük, ahonnan dobozszámra vittük ha*za a leértékelt ruhaneműt, hogy ezeken a vacsorákon elég elegáns legyek. Ezt a verset egy ilyen alkalommal firkál*tam a szalvétámra.
Amerika = zene, Torontó = ütem,
s a ritmus, mint valami fenyegetés
kirázza belőlem a sorokat.
Új világ, új emberek
kiket közelről megismerni rettegek,
s mint félig felpattant gesztenye
ragaszkodom rnagányom burkához görcsösen.
Milyen jó lenne cinikus érzés nélkül egy jó
t kacagni magamon.
vagy elérni, hogy megaláztatásomon
soha senki ne vigyorogjon.

Keserű mosollyal kutatom
lesz-e erőm, hogy kibírjam
nem az embert: a szerelmet kell szeretnem.

Elegáns ruhatáramat megérkezésem után három héttel már saját keresetemből fedeztem. Unokatestvérem friss sógornője, Mary vett védőszárnyai alá. Főnöke, Mr. Jack McBride erősen szimpatizált a magyar politikai menekül*tekkel. Testvére a bevándorlási hivatalnál dolgozott, mint magas rangú hivatalnok, így látogatóvízumom meghosszabbításán kívül még a munkaengedélyt is sikerült elin*téznie. Így kezdtem kanadai karrieremet félállásban negatív sztripperként az Addressograph-Multigraph Offsett nyomdánál, míg a nap másik felét az új bevándorlók szá*mára tartott angol nyelvi órákon töltöttem cl.
Kanadai rokonaim mindenáron férjhez adandó úrilányt akartak faragni belőlem. Ennek érdekében felügyelték ru*határamat, viselkedésemet, mozdulataimat, sőt még tár*salgási témáimat is megszabták. Édesapám börtönbünte*tése nem volt ajánlatos téma, éppúgy, ahogy édesanyám akkori egyetlen kereseti lehetősége, és állatkerti perecáru*lás sem.
- A te anyád nem lehetett egy kofa. Eszedbe ne jusson ezt megemlíteni a fiúknak!
De a tiltott témák közé tartozott olvasottságom és tanul*ni vágyásom Is.
- Egy nőnek nem kell túl okosnak lennie. Elég, ha csak annyit tud, hogy a szakácskönyvből kinézze a receptet.
És kiderült, hogy udvarlóim közül egyik sem volt kíván*csi arra, hogy valójában ki vagyok, és mit szándékozok tenni saját életemmel.
Magammal hozott könyveim elhelyezése komoly gondot okozott a lakásban. Hosszas kutatás után az előszoba ka*báttartó szekrény egyik felső polcán, két árva könyv mel*lett találtak számukra helyet.
Szombat délelőttjeimet ruhavásárlások helyett szíveseb*ben töltöttem a könyvtárban, vagy otthon, élvezve a csön*det és naplóm társaságát. Torontó városának legnagyobb, magyar nyelvű könyvekkel felszerelt könyvtárát megérke*zésem után alig pár héttel én fedeztem fel, szeretetre méltó könyvtárosával, Stiaszny Evával együtt. Értelmes baráti szóra ide estem be időnként, magányomat vele és a köny*vekkel osztottam meg. Iszonyú honvágyamat ugyanis kör*nyezetemben sértésnek vették, vendégszeretetük semmibe-vételét látták benne, hálátlannak tartottak.
1966. szeptember elejére bizony már kifogytunk az is*merős partiképes fiatalemberekből, ami csupán rokona*imnak okozott különösebb gondot. Így történt, hogy ami*kor szeptember első napjaiban unokatestvérem férjének egyik rokona hívott, hogy menjünk el a Torontói Múzeumba, nagynéném a következő figyelmeztetéssel engedett el:
- Péter aranyos fiú, csak iszonyú nőcsábász és azon kívül a család zsenije! Eszedbe ne jusson szerelembe esni vele!
Bár eddig felsorakoztatott udvarlóimról ítélve a zseniali*tás mércéje igen kérdéses volt előttem, szokásomtól elté*rően mégis izgatottan vártam a nőcsábász-zseninek tar*tott ifjút.
Mint kiderült, Péter nálam alig öt centivel magasabb, világosbarna hajú, hamis mosolyú, velem egykorú szegény egyetemi diák volt. Idős, beteg szülei városi segélyen éltek, ígytermészetes, hogy nem volt kocsija sem.
- Voltál már a ROM-ban? - kérdezte kíváncsian. - A Royal Ontárió Múzeumban? - kérdő tekintetemet látva gyorsan hozzátette. - Kínán kívül ennek a múzeumnak van a világon a legnagyobb kínai kollekciója. Szomjasan vetettem magam a látnivalókra. Péter ma*gyarázata alapján életre keltek a tárgyak. A harmadik emeleten a Kanadában honos kitömött vadállatokat cso*dálva felajánlotta: nézzük meg az állatokat élőben. Legya*logoltunk a Riverdale állatkertbe. A Don folyót átszelő hídon, kézen fogva szaladtunk át. Később az állatkert melletti régi temetőben késő estig böngésztük a sírfeliratokat.
Miután Péter nem tartozott a partiképes fiatalemberek közé, így a társalgási tilalmak sem vonatkoztak rá. Hete*ken belül úgy tűnt, mintha világéletünkben ismertük vol*na egymást. Gátlások nélkül beszélgettünk, meneteltünk Péterrel a torontói utcákon, harsányan énekelve a szovjet himnuszt, és Internacionálét, no meg régi munkásmoz*galmi indulókat az utca népe megrökönyödésére. Pár héttel ismeretségünk után vacsorára hívott szülei*hez, akik egy úgynevezett városi lakótelepen laktak, amit segélyen lévő emberek számára létesítettek. Péter szüleit lenézte emiatt a család, és nevetséges ambíciónak vették Péter iskoláztatását.
- Már régen kenyeret kereshetne - morogták, - nem kéne azon a szörnyű telepen lakniuk, mindenféle jöttmentekkel együtt. Szégyen és gyalázat, hogy Péter eltartatja magát szegény, öreg, beteg szüleivel. Sőt, még azt is hallottam, hogy trombitálni tanul, meg mindenféle esti kurzusokra jár. Micsoda felesleges időpocsékolás!
A lakótelepet drótkerítés választotta el az országúttól: nem volt kedvünk kikerülni, vidáman átmásztunk rajta.
Ami azt illeti, nem első vizithez méltóan, kicsit borzasan, gyűrötten érkeztünk meg a vacsorára. A két hálófülkés la*kás egy négyemeletes bérház második emeletén a sarokban volt. Belépésünkkor hófehér gyérszakállas, alacsony, sovány ember tessékelt be a könyvekkel telezsúfolt nap*paliba. A konyhából, fürge mozgású, fehérhajú asszony került elő, ragyogó mosollyal, csókkal köszöntve Pétert, öleléssel engem. Olyan érzésem volt, mint aki nagyon hosszú útról végre hazatért. A meleg levessel együtt szür*csöltem magamba a családból áradó szeretetet, tekinte*temmel simogattam a számomra oly kedves, ismerős könyveket.
A lakást később körbejárva sok mindent megtudtam a fala.kon levő fényképeken ábrázolt élő és elhunyt szemé*lyekről, no meg a Sanyi bácsi édesanyjáról készített mell-szobor történetét. Közös ismerősünk is akadt. Kellér De*zső és öccse Andor, anyai ágról Sándor bácsi unokatestvé*rei és gyermekkori barátai voltak.
- Nevezhetném mecénásaimnak is őket - tette hozzá az öregúr finoman - Szobraimat az ő biztatásukra vittem fel Pestre megmutatni Medgyessy professzor úrnak. Haj, de régen volt! - legyintett egyet lemondóan. Kérdőleg néztem rá. A fehér gipszből készült fejkendős öregasszony mell*szobrára mutatott keserűen:
- Ez az egyetlenegy maradt épen. Mikor a munkaszolgá*latból 1945 nyarán visszatértem Vámospércsre, kiderült, hogy a németek istállónak használták a házunkat. A kam*rában voltak sorba rakva a szobrok. Egyetlen darabot sem törtek össze. A németek tisztelik a művészetet. A csalá*domból mindenkit, anyámat, testvéreimet, azok családját, feleségemet és két kicsi gyermekemet mind-mind a gáz*ban ölték meg. De a szobrokat nem bántották. Hát érted ezt? - kiáltotta rekedt haraggal. - Aztán amikor 1956. ok*tóber 23-án, Pesten kitört a forradalom, Vámospércsen a szomszéd paraszt közölte velünk, hogy a zsidó felnőttek felakasztására már akadt jelentkező, csak a gyerekek elin*tézésére nincs még vállalkozó. Magduskám akkor 10 éves kisfiúnkra mutatott, aki öregségünkre valóságos csodá*nak született, és azt mondta: - Pakoljunk, itt én tovább egy percig sem maradok. - Otthagytunk mindent. Egy há*tizsákkal jöttünk el - sóhajtotta.
- No meg egy Spinoza kötettel - fűzte hozzá Magda néni nevetve.
1966 őszén az új bevándorlási törvény szerint minden látogatóvízummal rendelkező egyén, (no meg a lejárt vízummal rendelkezők) beadhatta letelepedési kérvényét. A kötelező orvosi vizsgálat lábon kihordott tüdőgyulladást állapított meg nálam. Pár évvel ezelőtt még idehaza, hogy megaláztatásaim elől elmeneküljek, egy enyhe lefolyású tüdőbajért fohászkodtam, most meg, amikor letelepedé*sem függött tőle, jött a baj hívatlanul is. Nem volt mese, ki kellett feküdnöm. Második kanadai karácsonyomat ágy*ban töltöttem. Péter naponta látogatott, édesanyja süte*ménnyel, édesapja könyvekkel látott el. Január elején vá*ratlanul kijelentette, nem tudja mással elképzelni az éle*tét, csak velem.
Unokatestvéremmel osztottam meg örömteljes titkomat
- Szentséges egek! - szörnyülködött, - mit fog ehhez szól*ni a család? Nektek teljesen elment a józan eszetek! Péter egy szegény diák, te meg egy ócska kurva vagy! Nemhiába könyörgött anyád nekünk, hogy hozassunk ki! Nem bírtak már veled, mondták, hogy kaszárnyába jártál!
Egyszerűen lemerevedtem erre a támadásra. Csodálko*zásra ugyan nem volt semmi okom, 1965 decemberében, megérkezésemkor sem mutatott ennél nagyobb szimpáti*át irántam ez a kedves rokon. Montreálból vonattal érkez*tem a Unión pályaudvarra, ahol ekként üdvözölt:
- Gyűlöllek! A Te apád él, míg az enyém halott!
Bár rettenetesen sajnáltam édesapja korai halála miatt, teljesen fölöslegesnek tűnt magyarázkodnom, hogy egyikért sem vagyok felelős.
A váratlan barátsággal együtt érkező gyengéd szerelmet rokonaim, unokatestvéremmel az élen kaján élvezettel ta*posták szét.
- Ki fogunk utasíttatni! - fenyegettek. - Egy telefonunkba kerül, hogy megfosszanak a letelepedési engedélyedtől! Mi álltunk jót érted! Akármikor visszavonhatjuk!
- Jutka, ehhez nincs joguk. Egyszerűen költözz el tőlük. Nem tehetnek semmit ellened! - mondta Péter magánkí*vül.
Én azonban nem tudtam, hogy kinek higgyek. Lelkileg összetörve szakítottam Péterrel, aki nem értette, miért nem a rokonaimat hagyom ott. Naivnak tartottam, tapasz*talatlannak, aki még nem jött rá, hogy vannak körök, amikből lehetetlen kilépni. Mert mi lesz velem meg a szü*leimmel, ha valóban kiutasítanak? Megint előjöttek ré*málmaim: otthon már a határnál bilincsel várnak... Apámat előttem végzik ki. . .megint hangosan zokogva ébre*dek...
Az öngyilkosságtól Egriék mentettek meg.
Mint minden rendes torontói magyar zsidónak, nagyné*némnek is járt a MENORAH című magyar nyelvű zsidó hetilap. A lap első oldalát általában Egri György heti világ*politikai összefoglalója töltötte ki. A lap többi oldalát, mint később kiderült, Stanci nénik kedvére való kedves kis el*beszélések, no meg torontói magyar zsidó vonatkozású társadalmi események töltötték ki. Eljegyzések, házassá*gok, halálozások, zsidó érdekű jótékony célokra gyűjtő bá*lok, rendezvények, no meg a Torontói Művész Színház hir*detései és az előadások fergeteges sikereiről szóló beszá*molók. A lapot rokonaim minden héten elejétől végig, be*tűről betűre elolvasták, aztán - Nincsen ebben semmi ér*demleges - megjegyzéssel, undorral kidobták. A vezércik*keket, világpolitikai összefoglalókat én is rendszeresen ol*vastam, egyetlen értelmes magyar nyelvű hírforrásnak tartottam. A lap hangneme szokatlan volt számomra: éle*temben először volt alkalmam liberális szellemiségű újsá*got olvasni. 1966 késő őszén meglepetéssel olvastam ben*ne megemlékezést 1956 októberéről és apám szerepéről pozitív értékelést. Eszembe jutottak a magyarországi új*ságcikkek: évek óta csak ellenforradalmároknak, fasiszta csőcseléknek nevezték a felkelőket, és bitang árulónak az apámat. Nekibátorodva felhívtam a szerkesztőséget. Lel*kes lágy tenorhang fogadta bemutatkozásomat:
- Kopácsi Jutka!? Hol bujkáltál eddig? Péntek este feltét*lenül várunk egy kávéra.
- Nem mész sehova - közölte nagynéném szigorúan. – Szélhámos, erkölcstelen népség, tisztességes lány nem te*heti be oda a lábát.
Péntek este az Almore utcai ház ajtajában egy világos*barna göndör hajú, középtermetű, energikus férfi, a lágy tenor hang tulajdonosa, Egri Gyuri fogadott. Könyököm*nél fogva vezetett be az irodának használt ebédlőbe, ahol egy nagy íróasztal mögött egy sűrű fekete hajú, középkorú asszony gépelt. Várakozóan emelte fel fejét, és tekintetével követett, amint a falakat körülölelő könyvespolcokhoz kö*zeledtem. Percekig nem tudtam megszólalni, csak meg*érintettem, simogattam a könyveket. Később eszméltem rá, hogy még be sem mutatkoztam.
- Foglalj helyet - mutatott az asszony az íróasztal túlsó oldalán elhelyezett karosszékek egyikére.
Ez a női hang ismeretlen húrt pendített meg bensőm*ben. Egy tengerszem nyugodt, sima felületét és varázsla*tos alkonyatok hangulatát keltette bennem. Nem számí*tott, hogy alakja kicsit kövérkés, arc-párnái puffadtak: mint a csodára vágyó gyerek nyitottam szívemet felé. Fé*lénken ültem le, a szék élére biggyesztettem a fenekemet. A kérdések, mint pingpong labdák röpködtek, a válaszokat időnként kacagás szakította félbe, és észre sem vettem, mikor vettem otthonosan birtokba a karosszéket. Majd ci*pőmet lerúgva húztam magam alá lábamat, egyik könyö*kömmel a szék karjára támaszkodva, tenyerembe fektet*tem államat. Magyarországi börtönélményeket cseréltünk ki, felszabadultan csevegtünk, könnyeink potyogtak a ne*vetéstől...
Házigazdáim előtt nem kellett elrejtenem múltamat, ők sem rég jöttek át a kelet-európai térségből: haláltábor vagy börtön nem jelentett tabu témát számukra. Egri Gyuri több mint három évet töltött el Recsken 1949 és 1954 között.
- Velünk volt Faludy Gyuri is. Hallottál már róla?
Szégyenkezve kellett bevallanom, hogy bár kitűnő ma*gyaros voltam, Faludyról jóformán semmit nem tudok.
- Nem csodálkozom - jegyezte meg Egri Gyuri nevetve, - nem tartottam valószínűnek, hogy manapság középiskolai tananyagnak számít. - Bemutatkozásul itt van neked egy 1961-ben kiadott kötete: EMLEKKŐNYV A RŐT BIZÁNC*RÓL címmel. A börtönversei vannak benne. Tudod, sem az AVO pincéjében, sem a táborban nem volt papírja, ce*ruzája. Esténként néhányan körülültük, halálfáradtan a napi 12 órás kőtörés után, és soronként tanultuk meg a verseit. Ez tartotta bennünk a lelket azokban az időkben. Volt, aki soknak tartotta az éhezés és az embertelen nehéz fizikai munka után az esténkénti szellemi fecsegést. Azok majd mind meghaltak. Mi, akik estéről estére körülültük Gyurkát, megmaradtunk.
Felálltam, a könyvespolchoz lépve szemlélődni, no meg könnyeimet palástolni. A fene megette ezeket a könnye*ket. Mindig a legváratlanabb pillanatban jönnek, és nehéz leállítani őket
Bár most hallottam először Faludy Gyurkáról: hálás va*gyok neki. Tökéletesen tisztában voltam vele, milyen ha*tással lehetett környezetére a nehéz időkben. Apám is ha*sonló kaliberű embereknek köszönheti börtönévei túlélé*sét. Úgy látszik, Magyarországon nem sok változás történt az 1950-es évek eleje és vége között, amikor apám töltötte büntetését a „Munkásosztály nevében”: az intelligenciá*nak mindig fenn volt tartva egy-két cella.
1966 őszén új szerelmem mellé így találtam magamnak új családot is Egriék személyében. Rövidesen lányukként mutattak be minden vendégüknek. Idehoztam Pétert is magammal, aki éppoly hamar beilleszkedett, mint én. Az ő baráti körük, a nagyvilágba szétszórt liberális magyar intelligencia adott számomra lelkierőt a nehézségek legyű*résére. Első férjem is Egriéktől kérte meg a kezem.
Esküvőnk után az Ontárió tartomány festői kis városá*ba, Stratford felé vettük utunkat. Nászutunkat Shakes*peare darabjainak előadásában gyönyörködve óhajtottuk eltölteni. A városka körülbelül 2 és félórai távolságra fek*szik Torontótól. Férjem aggodalmasan lapozgatta újság*ját, különösen a tőzsderovatot, ami nem tűnt fel különö*sebben, miután tőzsdei analizátorként kereste kenyerét. Édesanyját esküvőnk után két nappal tettük fel a repülőre: a boldogságtól repesve ment haza. Én még az elmúlt fergeteges hetek hatása alatt voltam, fogalmam sem volt mi vár rám, mint újdonsült asszonyra. Olvasmányaim, sőt eddigi életem sem készített fel erre a szerepre, a mesék ezen a ponton fejeződtek be: „A lagziból hazamentek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”
- Jutka - köszörülte torkát vadonatúj férjem, és én vá*rakozóan, romantikus tekintettel fordultam felé. - Ne ha*ragudj, de én nem szeretlek. Csak azért vettelek el felesé*gül, mert édesanyám kívánta. És én még életemben nem mondtam nemet anyámnak, - hebegte zavartan.
- Hány éves vagy? - kérdeztem meghökkenve
- Har*minckettő - bólintott rá.
Tudtam, hogy 12 évvel Idősebb nálam, de hirtelen nem jutott eszembe más. Misiből las*san szakadt fel a vallomás:
- Hosszú évek óta volt egy német származású barátnőm. Anyám harmincoldalas leveleket írt tiltakozásul hetente Hódmezővásárhelyről, ahol a háború óta özvegyen élt. Apám és nálam tíz évvel idősebb bátyám a munkaszolgá*latban pusztult el. Minket az ausztriai mintatáborba vit*tek, ahol nem voltak gázkamrák. Az éhezést és betegsége*ket az idősebbek és csecsemők kivételével legtöbben túlél*tük. 1956 nyarán érettségiztem, barátaimmal együtt elka*pott a 20. kongresszus utáni új szabad szellem. Újságokat szerkesztettünk, gyűléseztünk. A forradalom leverése után mindannyian felkerekedtünk, az egész baráti társa*ság. Én Angliában kötöttem ki egy pár évre, a többiek Vancouverben. Aztán Torontóban újból összetalálkoz*tunk. Egy nagy tőzsdei piackutatónak dolgozom, ott is*merkedtem meg Margarettel. Nem volt szándékomban fe*leségül venni, de kielégítő, meghitt kapcsolat volt. Anyám nem bírta elviselni, hogy egy szem imádott fia egy német származású nővel éljen. Mikor azon a nyár elejei kirándu*láson veled összefutottunk, anyám úgy döntött, csak te, egy zsidó lány lehetsz a feleségem. Esténként pazar vacso*rával várt, sőt borocskával, amihez nem vagyok hozzá-szokva. Lassan rábeszélt, hogy kérjem meg a kezed..., szó*val így történt... - fejezte be a szégyentől vérvörösen.
- Gondolom, az ilyen vallomásokról mondják, hogy úgy jött, mint derült égből a lórúgás - jegyeztem meg keserű iróniával. Mi mást mondhattam volna? Napokkal később egymagamban álltam frissen bérelt, gyéren bútorozott la*kásunk fürdőszobájában a tükör előtt. Eljött a döntés ide*je. A rúgást idejében kaptam. Elvégre hagytam életemet mások által diktálni, irányítani, akárcsak Misi. Így aztán megköszöntem neki a felébresztő tapasztalatot, és baráti kézfogással elváltak útjaink.
1968. február végén kezemben volt a kanadai állampol*gársági papírom. Néhány nap múlva Péter egy fogkefével, no meg egy könyvvel a kezében beköltözött az életembe. Két álló éven át, esküvőnk napjáig ármánykodott ellenünk sikertelenül a rokonság, ami csak még inkább erősítette összetartozásunkat.
Misi 1974 kora tavaszán, 39 évesen, szívtrombózisban halt meg, egy fiatal állapotos feleséget hagyva maga után. A kislány, apja halála után két hónappal született. Meglá*togattam őket a kórházban. Az asszony pár évvel ezelőtt 8 éves kislányát árván hagyva, rákban halt meg. Péterrel tervbe vettük, ha nem találnak más gyámot a kislánynak, akkor két gyermekünk mellett, sajátunkként felneveljük.
A gyermeket a végén az asszony angliai rokonai vették magukhoz. Misi barátaival azóta is összejárunk.

 

[Judith]

XIII. rész

A MISSZIÓ​

​

1973 végén missziónkhoz végül is a I CHING, a kínai jö*vendőmondó könyv adott bátorítást. Igen sok kérdésünk volt az I CHING-hez életünknek ebben az idejében. Péter pár héttel esküvőnk előtt, 1970 májusában fejezte be a torontói egyetem elektromérnöki szakát. Úgy döntöt*tünk, hogy folytatni fogja tanulmányait. Számításaink szerint a mesterdiplomáját (a kandidátusit) két éven belül képes lesz megszerezni. Megélhetésünket biztosította az én fizetésem, no meg Péteré - ő a professzor laboratóriumi asszisztense volt akkoriban. Misitől való válásom után a Bathurst utcai lakásból átköltöztem egy garzonba. Közös életünket Péterrel ebben a lakásban kezdtük. Én ebben az időben a Levitt-Safety Companynál dolgoztam, egy Kana*dában több fiókcéggel is rendelkező, biztonsági berende*zéseket áruló családi részvénytársaságban: katalógusokat állítottam össze: heti és havi speciális leértékeléseikről szóló hirdetéseiket tettem nyomdaképessé. A garzont hó*napokon belül kinőttük. Péter zeneszó mellett késő éjsza*káig tanult az ágyunk mellett álló ebédlőasztalnál, míg én aludni próbáltam. A város olasz negyedében, közel a St. Clairhez, a Wichwood utcában egy régi kétemeletes bérház második emeletén béreltünk egy pici kétszobás összkomfortos lakást. Barátok segítségével, kölcsönkért teherautóval költözködtünk. Használt bútorüzletekbe jár*tunk, sőt a lomtalanításl akciókban is körülnéztünk, így szereztük be hiányzó bútordarabjainkat, és saját kezűleg varrt függönyökkel, családi fotókkal tettük barátságossá otthonunkat. Közösen csináltunk mindent: együtt vásá*roltunk, főztünk, politúroztuk ócska bútorainkat, tanul*tuk ki új varrógépünk titkait, sztereónkhoz is magunk ter*veztük és építettük a hangfalakat. Használt Volkswagenünk, (ami legtöbbször a Schnell nevű félszemű és igen lassan dolgozó szerelőnél állt) elvitt minket a tavak kör*nyékére sátorozni. Első gyermekünk is a vadonban nem*ződött, sátorozás alatt. 1971 őszén felmondtak nekem, amikor kiderült, hogy Laci fiammal terhes vagyok. Mun*kahelyemen nem volt szakszervezet, aki jogaimban védhe*tett volna, nem tehettem mást: munkanélküli segélyre mentem. A kettőnk jövedelme azért még ezek után is, szűkösen bár, de elég volt.
Lakásunk környékét ősszel édeskés mustszag töltötte meg: olasz szomszédaink préselték garázsaikban az érett szőlőt. Angol szót ritkán lehetett hallani, néhány magya*ron és jamaikain kívül főleg olasz bevándorlók laktak itt. Az egyetlen igazi kanadai új házmesterünk volt, aki sze*rencsétlenségünkre pont alattunk lakott. Részeg óbéga*tással verte fel a környék csendjét, éjjelenként seprűnyél*lel verte a plafont, meggyanúsítva minket, hogy álmatlan éjszakáit nekünk köszönheti: ágyunkat hajnalig csikor*gatva tologatjuk a feje felett.
- Piszkos, szemét bevándorló népség - köpködte dülön*gélve felénk, ahányszor meglátott minket, - az utcára fo*gom rakni őket porontyukkal együtt, - fenyegetődzött. La*ci fiúnk születése után két héttel sikerült beköltöznünk egy két-hálófülkés városi lakásba, pár lépésre Péter szüle*inek otthonától.
Édesanyám ide érkezett első unokája látogatására 1972. március 13-án. Egy hirtelen kerekedett hatalmas hóvihar miatt gépe órákig képtelen volt leszállni Torontóban. Kör*nyezetemet jómódú és pénzéhes rokonaimmal összeha*sonlítva bizony kétségbeejtőnek tartotta. Ráadásul Péternek akkoriban egy sportsérülése miatt iszonyúan fájt a háta, így bizony az új lakás elrendezése jórészt rám és anyámra maradt. Péter szülei minden igyekezetük ellené*re sem tudtak édesanyámhoz közel kerülni. Próbálkozá*saik rendre kudarcot vallottak. Három hónapig tartott gyötrődésünk: csak első elszakadásunk keserű emléke tartott vissza minket Péterrel attól, hogy elváljunk. Anyám május végén ment haza, addigra tökéletesen meggyőzte magát reménytelen sorsomról; beteg férj mellett, nagy sze*génységben fogom fölnevelni fiamat. Pár héten belül Pé*tert hátgerinc-porcsérvvel sikeresen megoperálták, és az utána következő négy hónapos lábadozása alatt helyreál*lítottuk nehezen megszerzett, kiegyensúlyozott boldog*ságunkat és megfogadtuk: egyikünk sem felelős szüleinek cselekedetéért.
Bár a hátoperáció egy évvel visszavetette Pétert tanul*mányaiban, 1973 nyarán sikerült megszereznie mester*diplomáját, és szeptemberben már, mint tervezőmérnök dolgozott egy kis magáncégnél.
- Szerva itt, csere ott - mondta Péter ekkor nekem - most rajtad a sor, menj vissza tanulni. - Bár rettenetesen örül*tem a lehetőségnek, nem volt könnyű a dolog. Éjszakáimat még mindig kitöltötték az érettségi rémálmok: megbuktam, és soha sehol nem mehetek egyetemre. Mennyire megkönnyebbültem, amikor kiderült, 19 éven felül külön*bözeti vizsgával, középiskolai végzettség nélkül is felvesz*nek a legtöbb felsőfokú intézménybe. De nem volt semmi baj, magyar érettségimet elfogadták minden probléma nélkül.
Házasságunk kezdeti időszakában felfedeztem: szeretek szerszámokkal dolgozni, nagy örömet okozott lakásunk berendezése, bútoraink rendbe hozása, átalakítása. 1973 őszén a George Brown College (főiskola) kétéves bútorter*vező és kivitelező szakjára iratkoztam be. Bútorok tervezé*sére, felújítására, a faipari gépek használatára oktattak minket, a tervrajztól a kivitelezés utolsó fázisáig. Stílbútor vagy modern, kárpitozott darabok, ágyterítők, függönyök elkészítéséig minden belefért. A tanfolyamon 16 ember kö*zött nem én voltam az egyetlen nő, és 27 évemmel nem is a legidősebb. Frissen érettségizett fiataloktól 60 éves ko*rig, a vietnami háború elől ideszökött amerikai katonákig változatos rendű és rangú társaság gyűlt össze. Laci fia*mat a főiskola épületében lévő bölcsődébe vittem nap, mint nap, ahol az itteni óvónőképzős növendékek foglalkoztak velük. A főiskola Torontóban a Kensington piac közepén állt. A környéket az újonnan bevándorlók sorozatos hullá*mokban töltötték meg. 1973 végén az eddig zsidó piacnak tartott környéket portugálok és lassanként kínaiak népe*sítették be. A bölcsőde visszatükrözte a lakosságot, alig 20 hónapos Laci fiam egyenrangú családtagként kezelte sár*ga és fekete színű társait: pöttöm kínai lány szolgálta fel neki a játék teát; (első szavai is kínaiak voltak), fekete paj*tásával irányított űrhajót; vezetett sportkocsit.
Révbe érésünket egy karácsony körüli egyhetes bahamai úttal szándékoztuk megünnepelni. Egy héttel indulásunk előtt Péter befejezte munkáját, amit felmondással jutal*maztak. A cégnek nem volt ideiglenesen több megrende*lése. Péter a jövő miatt aggódva le akarta mondani immár előre kifizetett bahamai utunkat.
- Szó sem lehet róla - tiltakoztam. - Ha most nem me*gyünk el, akkor, míg élsz, a sikertelenségre fogsz emlékez*ni. Viszont ha elmegyünk, kellemes emléked lesz, mert biztosra veszem, hogy mire hazajövünk, már több ajánlat is vár majd rád.
Péter aznap egy kínai jóskönyvvel, az I CHING-gel állított haza. A könyv előírása szerint három egyforma pénzdara*bot hatszor egymás után meg kell rázni és feldobni. A pénzdarabok fej vagy írás kombinációi adnak választ a kérdésekre. Először Péter állásáról kérdezősködtünk, másodjára, pedig szüleim áttelepülésével kapcsolatban. Mindkét ügyben osztatlan sikert jósolt, amennyiben ala*pos megfontolás után eltökéltségünk őszinte és megingat*hatatlan. Hatszor egymás után mind a három pénzdarab fejet mutatott. Alig egy héttel hazajövetelünk után, Péter két állás között is válogathatott; ezt követően Szolzsenyl*cinnek kitették a szűrét a Szovjetunióból a nemzetközi sajtóban megjelent nyilatkozatai miatt. Pár héten belül, pedig az is kiderült, hogy második gyermekünket szep*tember elejére várhatjuk. Vajon lesz-e szerencséje gyerme*keimnek nagyszüleik között felnőniük? - tépelődtem.
Nagy lépésre szántam el magam, amikor megírtam a kö*vetkező levelet:
„Kedves szüleim! Szeptember elején kétgyermekes csa*ládanya teszek. Etetem eddigi 28 évéből csak tizenhármat sikerült apámmal (önhibáján kívül) együtt töltenem. Én szentül hiszem, és remélem ti is úgy gondojlátok, én, mint egyetlen gyermeketek megérdemlem, sőt azt hiszem belát*játok, hogy jogom van követelni, minden létező követ moz*gassatok meg annak érdekében, hogy időtök hátralevő ré*szét családotokkal együtt, nyugodt, biztonságos körülmé*nyek között, a közelemben töltsétek el. Szeretném már energiámat a jövő generáció nyugodt nevelésére fordítani, ahelyett hogy a ti sorsotok miatt kelljen örökké aggódnom... Mihamarabbi válaszotokat várva szeretettel öleltek Benne*teket Jutka.”
Remegő kezekkel adtam fel a levelet. Szívszorongva vár*tam a választ, ami közel egy hónapig nem érkezett meg. Ilyen lassan még sose jött levél, nem is volt türelmem ki*várni, március végén rosszat sejtve telefonáltam:
- Megkaptátok a levelemet?
- Igen, megkaptuk - jött az óvatos válasz.
- És hogy döntöttetek? - kérdeztem szorongva.
A vonal végén mély sóhajtás után, határozott válasz ér*kezett:
- Indítsd el a bevándorlási kérelmet.
A bevándorlási hivatalnál felvilágosítottak, hogy családi egyesítés esetében a bevándorlási vízum körülbelül hat hetet vesz igénybe. De miután szüleim aránylag még fiata*lok, munkaképesek, sőt apámat fémipari technikumi vég*zettsége szerszámkészítésre is képesítette, a bevándorlási előírásoknak az akkori pontszámok szerint magasan meg*felelt. Politikai múltját nem részleteztük, szerettük volna mindnyájan elfelejteni és Kanadát új élete kezdetének te*kinteni. A hivatalnok családunk egyesítéséhez sok sikert kívánva intett búcsút nekünk az irodában.
Számításaink szerint 1974. július elején kellett, hogy szüleimet a kanadai követségre, rutinbeszélgetésre behív*ják, ahonnan minden valószínűség szerint orvosi vizsgá*latra küldik őket. Tehát, ha minden megy a maga útján, legkésőbb szeptemberben, gyermekem születése idején már együtt is lehetünk.
A kanadai követségen történő beszélgetésről anyám le*vélben számolt be részletesen:

„Budapest, 1974. június 15.
Nagy izgalommal vártuk a tegnapi kihallgatást Egy ki*csit furcsa volt, ki is merített. Furcsának találom, hogy a kérdések többsége a politikai múltunk iránti érdeklődés volt. Apu külön egy 3/4 órát volt bent. Megmondta, hogy mi 18 év óta teljesen politikamentes életet élünk. Nekünk egyetlen célunk hogy a családunk ismét együtt lehessen és ez a legtermészetesebb emberi jog. Ez az ENSZ alapok*mányában le is van fektetve. Firtatták, hogy miért csak most határoztunk a kivándorlás mellett. Apu megmondta, hogy hosszú vívódás előzte meg a döntését, mert úgy gon*dolta, hogy a 10 év politikai jogvesztés leteltével törlik a meglévő hátrányokat és egyenlő eséllyel, illetve teljes jogú állampolgárként dönt a további jövőnkről, és a Te leveled adta meg a döntéshez az utolsó lökést, amiben teljes joggal teszel szemrehányást, hogy a mi világmegváltó tevékeny*ségünk Téged és gyermekeidet is sújt. Apu megmondta, hogy köztünk nem egy szokványos szülő és gyermeki kap*cso1at van, hanem egy mély baráti, emberi kapcsolat is. Ar*ra a kérdésre, hogy tudna-e Apu új életet kezdeni, bátran kijelentette, hogy biztonsággal, mert a pionír élet, a szerető család együttléte csak megfiatalítja az embert. Nem fél a fi*zikai munkától sem, hisz 20 év után is, normát teljesítve, precíz szerszámokat tudott készíteni....
Jutkám! Megmondom őszintén, hogy olyan érzésem van: Gyurica (Egri Gyuri) és Zoli (Dr. Zágon Zoltán rabbi) nélkül el fogják húzni az időt. Azt tudom, hogy nem lehet egyetlen jogállamban sem megakadályozni a család egyesítését, de a magunk esetében lehet, hogy kicsit sötéten látok....
Az emberi tűrőképesség is véges. Nemsokára ismét szül*ni fogsz, és mi itt rettegünk érted és a gyerekekért. Nász*omék idős, beteg emberek, minden szeretetük és jóakara*tuk mellett sem tudnak nektek fizikailag segíteni. Szinte rágondolni is szörnyű, hogy egy pici és egy kicsi gyerekkel szinte egyedül leszel, amikor mi még repülnénk is, csak a bürokrácia, meg az előítéletek engedjenek. Nem kell mitő*lünk félnie senkinek. Mi soha senkivel szemben nem vol*tunk aljasok. Becsületesen akarunk a családunkkal élni. Nem akarunk mi semmiből sem tőkét kovácsolni. Mi mindig meg tudtunk élni a kezünk, a fejünk munkája után a ma*gunk emberségéből.
Apu nagyon ki van idegileg. Mama is nagyon megijedt és már Ő is mondja - csak már mennétek, mert féltelek fiam, hogy úgy jársz, mint Apus.”
Anyám pesszimizmusának komoly okai voltak. A kana*dai követségen tett látogatás után egy nappal apám el*vesztette állását. Az üzem főmérnökének kellett aláírnia a nyilatkozatot, amely szerint apám megszegte a Munka Törvénykönyvének előírásait, és ezért azonnali hatállyal elbocsátották. Egyúttal a titkos rendőrség kiürítette a ve*lük szemközti ház egyik emeleti lakását, és behúzott füg*gönyök mögött figyelték minden lépésüket. Esti sétáikra is elkísérték őket, két alkalommal, pedig egy teherautó a jár*da szélére kifeszített láncot áttörve apámat majdnem elgá*zolta. Anyám abban a pillanatban hátrarántotta, az Ő gyors reflexe nélkül bizony otthagyta volna a fogát. Miután nem lehetett tudni, hogy a két egymás utáni incidens csak a véletlen játéka volt-e, vagy gyilkossági kísérlet, szüleim úgy határoztak, hogy apám csak akkor teszi ki a lábát a lakásból, ha okvetlenül szükséges.
A vízumkérelem beadása után két hónappal már kezd*tünk türelmetlenek lenni. Sorozatos telefonérdeklődé*sünkre egyik alkalommal azt válaszolták, hogy vízumké*relmünket nem találják. Minden nyom nélkül eltűnt.
- Ottawában esetleg többet tudnak - javasolta egy hiva*talnok jóindulatúan. Lányom születése után alig három héttel Zágon Zoli bácsival elindultunk kocsival Ottawába, ami Torontótól egy bő ötórás autóút távolságra van. 1965 telén az ő közbenjárására adták meg az én vízumomat is, és feltételeztük, hogy mint rabbinak most is erős befolyá*sa lesz ügyünkre. A bevándorlási minisztériumban egy fiatal ügyvivő fogadott. Sajnálkozását fejezte ki a késede*lem miatt, de miután kérelmünkben elhallgattuk apám politikai múltját, így a kanadai bevándorlási hivatal úgy döntött, nem foglalkozik az üggyel. Szörnyülködve csap*tuk össze a kezünket:
- Uram! Az Isten szerelméért, könyörgöm, gondoljon rám, és gyermekeimre! Mint kanadai állampolgárnak jo*gunk van követelni a család egyesítését. Gyerekeimnek jo*guk van nagyszüleiket megismerni! Legyen emberséges! -könyörögtem.
Zágon Zoli bácsi részletesen ecsetelte szüleim pillanat*nyi helyzetét, amíg én könnyeimet próbáltam leállítani.
- Nem tudom, mit tehetek a maguk érdekében, azon kívül, hogy részletesen beszámolok a miniszter úrnak be*szélgetésünkről és a helyzet komolyságáról. A döntés ter*mészetesen az ő kezében van. Hívjanak pár héten belül -terelt ki ezzel minket az irodából.
Telefonok és levelek követték egymást hazulról. Anyám a sorozatos inzultusok hatására egy (szerencsére enyhe le*folyású) agytrombózist kapott: teljes pihenést, kikapcsoló*dást javasolt neki az orvos. Táppénze még a lakbérre is alig volt elég. Én, pedig hetente többször telefonáltam, elle*nőrizve, hogy még szabadlábon vannak és élnek. Telefon*számláink havonta csillagászati összegekre rúgtak, amel*lett természetesen mi küldtünk pénzt megélhetésükre is. Ottawában, a bevándorlási miniszter helyettese, Button úr, pedig átkozhatta sorsát, amiért velem verte meg az Is*ten: naponta hívtam, hiába.
- Azonnal hívjuk, amint megszületik a döntés - ígérte ki tudja hányadszor, - könyörgöm, ne zaklasson naponta!
November elején már végleg elvesztettem a türelmemet. Ha nem megy szépszerével, majd megy a sajtó segítségével - döntöttük cl. Először a kanadai rádió AS IT HAPPENS (Amikor történik) című napi politikai műsor vezetőjét, Barbara Frummot hívtuk fel. Alig egy éve, Szolzsenyicint naponta hívták moszkvai lakásában - nem törődtek azzal, hogy a titkosrendőrség minduntalan megszakította a be*szélgetést- így biztosították a nyugati világ szimpátiájáról. Most nekünk is erre lett volna szükségünk. A helyzet ko*molyságát elismerve ugyan, de sajnálattal közölték ve*lünk, történetünk nem fér programjuk kereteibe.
Pár nap múlva a kanadai kormány a bevándorlási tör*vények módosítását javasolta, azúgynevezett Fehér Aktá*kat, és a Kanadai Televíziós Társaság (CBC) az este hat-ó*rai műsorában indított egy interjúsorozatot olyan egyé*nekkel, akiknek sorsát az új törvény érintette. A rendelet különös gondot fordított a családegyesítésekre.
- Ez a mi programunk - döntötte el Péter, és máris tár*csázni kezdett. A programot levezető riportert, Jeff Hus*seyt érdekelte a történetünk. Másnap kora reggel felvonult a stáb, alig kétéves Laci fiamtól és pár hónapos Éva lá*nyomtól megérdeklődték, hogy milyen fontos lenne szá*mukra nagyszüleik jelenléte. A felvétel előtt egy váratlan ötlettől vezetve, Jeff Hussey felhívta telefonon Ottawában Button urat. Közölte vele, hogy lakásunkon éppen velünk készítenek egy riportot és megegyeztek abban, hogy na*gyon nehéz lehet egy családnak ilyen sokáig ekkora fe*szültségben, bizonytalanságban élni. Button úr egyúttal ígéretet tett, hogy amint többet tud a Kopácsi család be*vándorló vízumáról, feltétlenül értesíteni fog mindannyi*unkat. Ezek után a stáb összepakolt, és eltávozott.
Délután két óra lehetett, amikor Jeff Hussey telefonált. Izgatott hangon érdeklődött, hallottunk-e valamit Ottawá*ból?
- Nem, még semmit - válaszoltuk enyhén csodálkozva.
- Majd fognak, hamarosan - válaszolta titokzatosan.
Perceken belül valóban megszólalt a telefon: Button úr közölte velünk lelkesen, hogy örömhíre van, Kopácsiék bevándorló vízuma távirati úton megy Budapest felé.
- Ilyesmi időt vesz igénybe, kérem, de Istennek hála, min*den jó, ha a vége jó - szabadkozott, aztán nagy komolyan hozzátette: - Szeretném azonban, ha tudomásul vennék, a döntés időzítéséhez a sajtónak nincsen semmi köze. Min*ket a sajtó nem befolyásol semmiben, minket kérem nyilvánossággal, nem lehet zsarolni.
Mi természetesen elhittük Button úrnak minden szavát. Jeff Hussey stábja ezen a napon már másodjára koptat*ta küszöbünket. A sikertől felbuzdulva együtt úsztunk az örömben. Az este hat órai televíziós hírekben szerte Kana*dában lehetett látni 1973 tavaszán az apámról és fiamról készült közös fényképet, ahol a nagyapa csukott szemmel, ájtatos képpel, szájával veszi ki unokája szájából a cumit, UJRA EGYUTT AZ UNOKÁVAL, címmel.
A hadjárat sikerrel végződött, de a háborúnak még ko*rántsem volt vége. A kanadai vízum nélkül ugyanis nem lehetett beadni a kivándorló-útlevélkérelmet. A vízumot az orvosi vizsgálatok után kapták szüleim kézhez, és ezek az igazolások 6 hónapig voltak érvényesek. A magyar tör*vények értelmében a beadott útlevélkérelemre hat héten belül választ kellett kapniuk. Anyám azt írta 1974. no*vember 28-án:
Drágáim!
Már kedden 26.-án feladtunk Nektek egy levelet, amiben beszámoltunk, hogy mi három nap alatt minden orvosi pa*pírt produkáltunk és beadtunk. Beszámoltunk arról is, hogy milyen kedvesen fogadtak a kanadai követségen. Ti*zennyolc év után az első nagyon meleg hang hivatalos he*lyen. Az unokákról is nagy érdeklődés volt. Úgy ígérték, hogy az orvosi papírokat már a futár viszi Londonba. Ahogy visszajön az orvosi bizottság engedélye Londonból, akkor azonnal küldik az első vízumot. Én az útlevélkérő la*pokat kitöltöttem és azonnal visszük az útlevélosztályra. Gondolom úgy a Karácsony előtti napokra várható. Utána, ahogy a magyar hatóságok megadják az útlevelet, mi az első géppel megyünk. Már nagyon vágyunk utánatok Drá*gáim! Nagyon vigyázzatok magatokra és a gyerekekre! Mi hetenként két levelet írunk, és bármi sürgős van, úgy tele*fonálunk. Ugye Jukencám, ha mi összefogunk, akkor nem állhat senki a boldogságunk útjába, mert ha kell, a világot is megmozgatjuk!”
Szüleim helyett december végén csupán egy izgatott te*lefonhívás érkezett. Kivándorlási kérelmüket a Belügymi*nisztériumban elutasították, de ugyanakkor elismerték, hogy megsértették apám jogait, és felajánlották: végzettsé*gének megfelelő állást kaphat.
Nem tudhattam, a beszélgetést nemcsak a magyar tit*kosrendőrök vették magnóra, szüleimnél is állandóan kéznél volt a felvevő. Elcsukló hangon üvöltöttem a kagy*lóba:
- És mi lesz velem? Hát ti hisztek ezeknek a gaz*embereknek? Milyen állás kárpótolhatja a családot, az unokákat?
A vonal itt megszakadt, és én pánikszerűen tárcsáztam újra és újra, mintha az életem függött volna tőle.
- Én még nem fejeztem be a mondanivalómat. És vegyé*tek tudomásul, hogyha hússzor félbeszakítanak, akkor hússzor hívlak vissza! Engem nem érdekel a magyar népi demokrácia érdeke!
Itt a vonal megint megszakadt. Minden porcikám tilta*kozott azellen, hogy apám elfogadja az ajánlatot, és én megszállottan tárcsáztam tovább.
- Büdös fasiszta dögök! - rikácsoltam a lehallgatók felé - jobb, ha tudomásul veszik; ha kell, a tíz körmömmel ka*parlak ki onnan benneteket.
Apám megkönnyebbülten sóhajtott fel:
- Hallom minden szavadat! Szabad kezet kapsz!
Mindannyian hosszú ostromra készültünk fel. Péter és én voltunk a hadvezérek, Egri Gyuri és Faludy Gyurka a főtanácsadók.
Rokonaim közül nem számíthattam senki segítségére. A vízumot kiharcoló televízió interjú után nagybátyám kere*sett fel, és dühösen közölte velem, saját hírnevem kedvé*ért saját apámat is képes lennék eladni. Hiába magyaráz*tam, hogy szüleim élete semmit sem ér otthon, és velem együtt felkészültek a végsőkig mindenre.
- És ha már menni kell, inkább harc közben essünk el - tettem hozzá meggyőződéssel.
Méregtől kivörösödve üvöltötte felém:
- A kibicnek semmi sem drága, nem a Te életed forog kockán! Te apa és anyagyilkos! - és választ sem várva kiviharzott az ajtón. Remegve meredtem utána. Péter karja*iban tértem magamhoz, aki mint sérült beteget ringatott, simogatott. Neki nem kellett magyarázkodnom. Pontosan tudta, egyúttal a saját életemért is küzdök, az a tízéves ko*romban tett ígéret még nincs feloldva: ha apám ebben a harcban elesik, anyám mellett én leszek a másik áldozat. De Isten kegyéhez számtalan út vezet. Szentéletű vallási képviselőket kerestem fel, (többek között a dalai lámát is, aki éppen akkor a torontói York egyetemen tartott elő*adást), és kértem, szóljanak nevemben az Úrhoz, imád*kozzanak szüleim sikeres kihozataláért. Az előadás végén a dalai láma türelmesen végighallgatott, két kezét össze*rakva ígérte közbenjárását ügyemben...
Természetesen többre volt szükségünk imádkozásnál ügyünk előre viteléhez.
1975. január 15. Torontó.
Mélyen tisztelt Főtitkár Úr!
Nagy kéréssel fordulok Önhöz, kérem, ha egy mód van, segítsen rajtunk. Kopácsi Sándor lánya vagyok, és gondo*lom nem Ismeretlen számára, hogy évek óta konzuli útlevéllel Kanadában élek férjemmel, Gelberger Péterrel. Két kisgyermekem van, akik nem ismerik a nagyszüleiket.
Uram, 1965. decemberi eljövetelem óta két ízben voltam otthon, és minden alkalommal, nagy szívfájdalommal jöt*tem el. Szüleim és én is nagyon kínlódunk a különélés, ket*tészakítottságunk miatt. 29 éves vagyok és ebből csak na*gyon kevés időt volt alkalmunk együtt tölteni.
Ön jól tudja, hogy Édesapám börtönbüntetését tisztessé*gesen letöltötte, a felfüggesztett 10 évben szintén tisztessé*gesen dolgozott és élt, semmi más vágya nincs ebben az életben, mint hogy családjával együtt legyen. élvezze az unokái mosolyát, örüljön a csöndes családi életnek 1974. elején elhatározták, hogy kivándorolnak Kanadai vízumukat, már megszereztük, az útlevelük hiányzik csupán, hogy megölelhessük egymást.
Édesapám hónapok óta állás nélkül van, munkahelye fe*gyelmi eljárást indított ellene, mikor tudomást szereztek ki*vándorlási szándékáról. Az igazságtalan hajsza következ*tében Édesapám nagyon rossz egészségi állapotba került. Azóta sem tudott állást kapni. Édesanyám egészen mosta*náig dolgozott de az Ő egészsége sem a legjobb, operálha*tatlan belső strúmája van, amit gyógyszerrel sem lehet ke*zelni. Az egyetlen gyógyszer az lenne mindkettőjük számá*ra, ha eljöhetnének békével, és hátralevő éveiket velünk tölthetnék el.
Uram, segítsen nekünk! Nagyon aggódóm szüleimért, és én is már erőm végén tartok az izgalmaktól, pedig két pici gyermekem van, akiket szeretnék örömmel felnevelni.
Gondolom emlékszik rá, hogy nagyapám, Kopácsi József (akit én nagyon szerettem és becsültem) édesapám szaba*dulása előtt egy nappal meghalt (az 5. szívtrombózis vitte el szegényt). Édesapám temetni jött ki hét év után a börtön*ből.
Uram, 18 éve nincs életünk, kettészakadva élünk. Édesanyám nagyon rossz egészségi állapotban van, a min*dennapi várakozás éveket vesz el tőle.
Szent meggyőződésem, hogy ön, Főtitkár úr, aki közel 20 év alatt rengeteg példáját adta a megbékélés és mérséklet hasznosságának, közbe fog lépni az időt húzó bürokrata szerveknél és lehetővé teszi azt a családi egyesítés, amit az Egyesült Nemzetek alapokmánya alapvető emberi jogként jelöl meg.
Köszönettel egy nagyon aggódó gyermek:
Gelberger Péterné, született Kopácsi Judit.
Hetek múlva az ottawai magyar nagykövet hívott szemé*lyesen telefonon. Hideg hivatalossággal közölte velem;
- Asszonyom, sajnálattal kell tolmácsolnom önnek, a Fő*titkár úrnak nem áll módjában szüleivel kapcsolatos kéré*sét teljesítenie. Ez ugyanis sértené a Magyar Népköztársa*ság érdekeit. Remélem méltó belátással lesz, és ügyét nem fogja továbbra is feleslegesen forszírozni... Remélem meg*értjük egymást, - tette hozzá fenyegetően.
Nem értettem meg.
Péter ekkor a parlamenti képviselőnkkel vette fel a kap*csolatot, aki megígérte, nyomást fog gyakorolni ügyünk*ben.
Szüleim egészségi állapota egyre romlott. Félő volt, hogy a hosszú tortúra valóban az életükbe kerül, pánikomban megint a Nemzetközi Vöröskereszt kanadai fiókjához for*dultam.
Egri és Faludy Gyuri már fejfájásról panaszkodtak rend*szeres zaklatásaim miatt. De fáradhatatlanul írták a leve*leket, és telefonok mentek naponta Washingtonba, Párizs*ba, Londonba, Rómába, Münchenbe: A Szabad Európát, Amerika Hangját, a nyugati világ kommunista és szociál*demokrata pártjait értesítve a Kopácsi család sorsáról.
Időzítésünk szerencsés volt. Amint 1975. tavaszán, Buda*pesten az akácfák virágba borultak, a nyugati világban di*vatba jött emberi jogokról beszélni. Az európai nemzetek keleten és nyugaton lázas izgalommal készültek a Helsin*kiben megtartandó Emberi Jogokat tárgyalandó konferen*ciára. Ezen a konferencián lett volna aláírandó az egyének és gondolatok nemzetközi határok nélküli szabad áradá*sa...
1975. június első hetében a Szabad Európa Rádió Ref*lektor című műsorában Gallicus (Mikes Imre) foglalkozott a Kopácsi üggyel: Igen rossz előjel a helsinki konferenciá*hoz.
Szüleimet 1975. június 20-án este 6-kor öleltem ma*gamhoz a torontói repülőtéren. A repülőtér bevándorlási irodájában Egri Gyuri tolmácsolta apámnak a hivatalnok kérdését:
- Volt büntetve?
Apámat a verejték öntötte el. Egri észrevette rémületét, és rövid párbeszéd után a tisztviselő helyesbített:
- A kérdés arra vonatkozik, hogy volt-e büntetve olyan cselekményért, amely Kanadában is bűncselekménynek számít.

 

[Judith]

XIV. rész
HA ÉN ZÁSZLÓ VOLNÉK...
(nem lennék játéka mindenféle szélnek)




Szinte hihetetlennek tűnik, több mint 25 év telt el azóta, hogy Montreál esti, markazitokkal kirakott, pazar estélyi ruhára emlékeztető fényeit a repülő ablakából először megpillantottam.
Emlékszem, Sárosi Erzsi várt rám a repülőtéren ás meg*könnyebbülten konstatálta:
- Hála Istennek rendesen nézel ki! Attól tartottam, hogy farmerben ás hosszú, szemedbe lógó hajjal érkezel majd! Akkor csöndes hálaimát rebegtem mindent tudó anyám felé.
Sárosiék elegáns otthonában csupán két napig volt szá*momra hely. Ez alatt elvittek a Torontói Magyar Művész Színház előadására: kis Latabár vendégszereplésével a Csárdáskirálynőt adták elő. A magyar vendéglő, ahol Sá*rosiék rendszeresen étkeztek, közel volt a St. Catherine utcában lévő cipőboltjukhoz, no meg a lakásukhoz is. Színház előtti vacsoránkat itt fogyasztottuk el a színészek*kel együtt. Sárosiék soha nem felejtették el első vacsora*rendelésemet. Életem első rántott borjúszeletét itt fo*gyasztottam el.
A színészek, különösen Kovács Aladár, a konferanszié sem feledte el azt az estét. Vacsoránk alkalmával elmon*dott friss pesti politikai viccemmel fergeteges sikert ara*tott:
- Mi újság otthon? Hallom, erős léptekkel halad a kon*szolidáció. A legtöbb politikai elítélt már szabadlábon van, és sorozatban nyílnak privát üzletek, a belváros tele van maszekokkal Nem beszélve a bátor politikai viccekről... Amiből, íme egy kóstoló:
Az oroszlán, mint az erdő királya gyűlésre hívja össze hí*veit. Büszkén kihirdeti, hogy a mai naptól komoly változá*sokra lehet számítani. Többek között a mai naptól kezdve KÉTSZER KETTŐ ÖT lesz. Óriási tapsvihar fogadja az örömteljes hírt, boldogan rázzák az állatok egymás kezét, a szamár azonban csak a fejét csóválja. Nagy csöndben, várakozva tekint rá mindenki, amikor feláll, megköszörüli a torkát, és azt mondja:
- Fenséges Oroszlán, tisztelt gyülekezet! Sajnálattal kell közölnöm veletek, hogy örömre semmi okotok. Ugyanis KÉTSZER KETTÖ AZ IDŐK KEZDETE ÓTA MINDIG NÉGY VOLT ÉS AZ IS MARAD.
Az oroszlán kettőt tapsol, amire két markos farkas előlép, a szamarai megragadják és kivezetik a teremből. Beveze*tik egy barátságosan berendezett irodába, ahol leültetik egy kényelmes karosszékbe. Kávéval és külföldi cigarettá*val kínálják, miközben próbálják meggyőzni, hogy lássa be: KÉTSZER KETTŐ AZ ÖT.
A szamár tovább makacskodik, mire az egyikfarkas tü*relmét veszítve feláll, kezét ütésre emelve fenyegetően mondja:
- - Te egy nagyon makacs szamár vagy. De azt hiszem jobb, ha tudomásul veszed: KETSZER KETTŐ AZ ÖTTEL EGYENLŐ. VAGY AZT AKAROD, HOGY MEGINT HAT LE*GYEN?

És nem felejtem el soha aznap éjjeli álmomat sem: visszatértem Magyarországra, ahol a határon Öcsi várt ávós egyenruhában, és rögtön letartóztatott. Szemem lát*tára végezték ki apámat hazaárulásért, és engem a váci börtön legsötétebb zárkájába dugtak, hogy ott raboskod*jak életem végéig.
Akkor még nem tudtam, hogy a politikai emigránsokat általában hasonló rémálmok kísérik évéken át.
Szüleim kihozatala után a rémálmok fokozatosan meg*szűntek. Energiámat most már valóban kis családomra fordíthattam. Ismerőseink szerint túlzottan engedékenyek voltunk a gyerekekkel. Nemet valóban ritkán mondtunk, akkor is alaposan megindokoltuk. Gyermekeink emiatt ma is, nagykorukban is, bizalommal fordulnak hozzánk minden kérdésükkel. Esténként a mesébe tudományos magyarázatot is csempésztünk. Szinte természetesnek vettük, hogy alig nyolcéves Laci fiúnk hatéves húga türel*metlen kérdésére, hogy miért nem hajlandó Őt feleségül venni, megmagyarázta:
- Tudod, miután közös szüleink vannak, azonos géneket örököltünk. Ha mi összeházasodnánk, akkor az esetleges hibás gének megduplázódása miatt gyermekeink egész*ségét veszélyeztetnénk.
Gyermekeink ma már hosszú hajú, farmernadrágos fia*talok, akik estélyi ruhában is fesztelenül tudnak viselked*ni. Rugalmasak, öntudatosak, önállóak, magabiztosak. Nem volt probléma Őket elengedni kettesben 1990 nyarán egy, négyhetes európai túrára. Mindketten kiskoruk óta apjuk felügyelete alatt gyakorolják az I KIDO japán önvé*delmi sportot. Laci huszadik évét tapossa, és a torontói egyetem elektromérnöki szakának elsőéves ösztöndíjas hallgatója; Éva a középiskola 4. évét végzi jó eredménnyel. Még nem döntötte el, hogy építészmérnök vagy üzemi pszichológus akar majd lenni.
Brampton házunk földszintjén, az egyik szobában, az ajtóval szemben egy hatalmas fekete keretben ott a szö*veg: II. Erzsébet angol királynő uralkodásának 37. évében, azaz 1988 szeptemberében Őfelsége kanadai megbízottja Gelberger Kopácsi Judith, bramptoni lakost az újonnan alakított Kanadai Menekültügyi Bizottság tagjának nevezi ki, jó munka esetén kétévi mandátumra.
Kinevezésemet a Brampton városában letelepülő több-nemzetiségű lakosok között végzett 13 évi társadalmi munkámnak köszönhettem. Péterrel együtt fáradhatlanul dolgoztunk egy olyan közfelfogás kialakításában, ahol senkit, tehát gyermekeinket sem érhet sérelem: származásuk, politikai hovatartozásuk, vallásuk, színük, fajuk, ne*mük, vagy szexuális partnerválasztásuk miatt. Élveztük, hogy itt lehetőségünk van erre a munkára.
Boldogan és büszkén fogadtam el a magas fizetéssel és presztízzsel járó kinevezést 1988. szeptember elején.
Munkám a Kanada területén menedékjogot kérő egyé*nek kihallgatása volt, akikről történetük alapján döntöt*tük el, hogy megfelelnek-e az ENSZ 1951-ben lefektetett nemzetközi protokolljának, amit 1989-ben Kanada is tör*vénybe iktatott. Ennek értelmében menedékjog jár min*den olyan egyénnek, aki hazáját elhagyva fél oda vissza*térni, mert faji hovatartozása; vallása; nemzetisége, egy bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politi*kai véleménye miatt üldöztetésben lenne része.
Barátaim zömében nagy örömmel, de néhányan mégis kételkedve fogadták kinevezésemet:
- Hihetetlen! Ritkán neveznek itt ilyen helyre valóban rá*termett embert. Gyanús ez az ügy. Én a helyedben nyitva tartanám a szemem.
- Micsoda közép-európai cinizmus ez? - legyintettem de*rűsen.
1988-89 nemcsak az én életemben volt sorsforduló. Gorbacsov, talán akarata ellenére, de reformpolitikájával gyökereiben rengette meg a Vörös Bizáncot, és harminc év után megtörtént a nagy csoda: szüleim részt vehettek Nagy Imre és társai dísz-temetésén Budapesten.
Megrögzött félelmeken nehezen teszi túl magát az átlag*ember, én is könnyes haraggal szemléltem eleinte az ese*ményeket. Nem gondoltam volna, hogy alig egy éven belül, 1990 nyarán gyermekeimmel együtt állunk az őrségvál*tást nézni a Hősök terén; és saját kezünkkel fogjuk meg a jugoszláv követség kapujának kilincsét. Nem gondoltam volna, hogy szüleim lakótelepi lakásában fogunk lakni, és hogy apámat, az Ontariói Áramfejlesztő Vállalat nyugdíjas takarítóját, mint a magyar rendőrség nyugalmazott tábor*nokát tisztelhetem. De új szekrényükben beakasztva ott szerénykedett az egyenruha, és nekem nem lehetett kétsé*gem a változások felől.
Tizenhét rémálmokkal telített év után bizonytalanul bot*ladoztam régi hazámban. Tájak, emberek, épületek buk*kantak fel emlékezetemben, próbáltam összeilleszteni őket a valósággal. Tapogatózva kerestem régi barátaimat, volt köztük olyan is, akit ellenségnek véltem; gyermekeim erőltették, legtöbbjükkel lépjek kapcsolatba. Itt az ideje kitörölni a lidérceket; megtudni: múltamból szerzett ke*serves tapasztalataim befolyásolják-e munkámhoz oly fontos józan ítélőképességemet...
1990. augusztus elején, pár héttel visszatérésünk után a torontói repülőtér közelében fekvő bevándorlási iroda egyik tárgyalótermében, jelenlétemben folyik a kihallga*tás. Már késő délutánra jár az idő. Az ügyfél egy Dél-Ame*rikából származó sűrű fekete hajú fiatalember, aki az ar*gentínai határszélen bányászként dolgozott. Vallomása szerint testvérbátyja hivatásos katona volt, aki felfedezte, felettes tisztjei fegyver és narkotikum csempészésével egé*szítik ki fizetésüket. Utolsó határszéli kiküldetéséből zárt koporsóban érkezik a testvér haza; szigorúan figyelmezte*tik a családot: ha túlságosan érdeklődnek a részletek iránt, maguk is a testvér sorsára juthatnak.
- Makacsok a bányászok - állapítom meg magamban, amikor a vallomás során gördül a történet tovább: a test*vér kíváncsiskodott bátyja halálának körülményeiről. Vá*laszként éjszakai látogatókat kapott, akik műszakváltás*kor teherautóra dobják, egy földalatti katonai bunkerben félig agyonverik, és napokkal később kirakják otthonához közel, figyelmeztetve, családja életével játszik, ha elmeri mondani, mi történt vele.
- Ennek majdnem két éve - meséli a fiú,- és én azóta nem kapok állást. Akárhova megyek, pár héten belül jön valaki a rendőrségről, letartóztat, egy pár napig bent tartanak, aztán kiengednek. De az állásomból mindig elbocsátanak, azt mondják, bajkeverő vagyok.
A bevándorlási minisztériumot képviselő tisztviselőnek itt az a munkája, hogy hitetlenkedjen. Szerinte gazdasági és nem politikai okok vezérelték ide a fiút. Ezt felderítendő cselkérdések tömegeit teszi fel a „vádlottnak”:
- Mondja, mikor a katonák magát elvitték, és vallomása szerint összeverték, az ugye törvényellenes volt?
- Igen.
- És akkor miért nem jelentette ezt maga a rendőrség*nek? - hangzik a meglepett kérdés.
Nem tudom, sírjak vagy nevessek. Nagyot nyelek. Kísért a múltam. Ahonnan én jöttem; ahol szüleim, nagyszüleim éltek; fasizmusban és kommunizmusban, katonai dikta*túrában a rendőrség nem a köznép védelmére volt fölállít*va. Elönt a kétségbeesés, az elmúlt két év összes keserve, főnökeim hülyesége, naivsága, kollégáim többségének vaksága!!! Időnként próbálok még mentséget is keresni kollégáim irigylésre méltó naivságára. Kanada hosszú, de*mokratikus múltja legtöbb lakójának felfoghatatlanná te*szi a diktatúrák által elkövetett atrocitásokat. Fintorogva keresik a logikát, megpróbálnak széles vonalat húzni tör*vénysértő, büntetendő cselekedetek és az üldözés esetle*ges okai között.
- KINÁBAN DEMOKRÁCIA VAN, - közli Dorothy Davey, egyik főnököm 1989. április elején. Meghökkenten hülede*zek.
- Honnan veszi ezt az információt? - kérdem.
- Egy nagyon barátságos kínai diplomata biztosította szenátor férjemet erről pár héttel ezelőtt - felelte halál ko*molyan.
- Az mindjárt más - mondom gúnyosan.
- KINÁBAN NÉGY-ÖT ÉVI MUNKATÁBOR IGAZÁN NEM ÉLETVESZÉLYES - nyugtat meg egy másik kolléga.
- Sőt, jó edzés is lehet, igaz? Nem kéne előbb személye*sen kipróbálnod? - kérdem kedvesen.
De az bánt a legjobban, hogy nem is érdekli Őket az igaz*ság. Amikor egyikük kezébe nyomom Gábori György: AMI*KOR ELSZABADULT A GONOSZ meg Faludy Gyurka: P0-KOLBELI VIG NAPJAIM című, angolul is megjelent köny*veiket, amikben a recski munkatábor vidám napjait ecse*telik, kollégám lenézően legyint.
- Attól tartok, hogy tapasztalataid elködösítik ítélőképes*ségedet.
- KÜLDD VISSZA ŐKET A FRANCBA - utasít másik főnököm, Anna Kerr, egy különlegesen nehéz kihallgatás után. Összevillan tekintetünk. Nem tartja véleményét véka alatt, minden menekült szemét jött-ment, Kanadának nincs szüksége ilyen népségre.
A nigériai diákvezértől megkérdezik: békés tüntetésnek induló felvonulásuk, amit a rendőrség fegyverrel kergetett szét, hogyan fajulhatott több napos utcai közelharccá?
- Uram, mikor látta, hogy a kedélyek elszabadultak, mi*ért nem állította le az egészet?
Lelki szemeim előtt látom a rendőröket, amint célba ve*szik a védtelen tömeget, a diákvezér vérző társa fölé hajol, S mire felnéz, már elszabadult a pokol. Buszokból, felté*pett utcakövekből épülnek a barikádok, petróleummal öntik le a riadóautókat....
És gondolom, ebben a pillanatban kellett volna felnyúj*tania a kezét, és kihirdetni:
- Fiúk, hagyjátok abba! Minket emiatt izgatással, köztu*lajdon megrongálásával, rendőrségi járművek felgyújtásá*val, hatósági közegek tettleges bántalmazásával fognak gyanúsítani! Most szépen takarítsunk fel magunk után, kérjünk bocsánatot a zavargásért, és menjünk haza. Igaz, miért is jöttünk ide eredetileg?
- Hülye vagy, ha beleártod magad ebbe az ügybe - figyel*meztetnek kollégáim. - Itt te sem okos, sem szép nem le*hetsz - figyelmeztetnek - ha meg akarod tartani az álláso*dat, jobb, ha csöndben leszel!
1990. augusztus 8-án minden porcikámban remegve ál*lok fel a kihallgatás után. Elsötétül előttem a világ. Tudva tudom, menekültügyi bíróként a pályámnak vége. Ha akarnék, sem tudnék a bőrömből kibújni. A világ végére is a hátamon fogom cipelni az ősök csontjaival telített látha*tatlan zsákot, ami engem életem végéig kötelez.
Kinevezésem bramptoni otthonomban a mellékhelységet addig fogja díszíteni, amíg a menekültek sorsát Kanadá*ban is a politika, nem, pedig az érdemi elbírálás fogja irá*nyítani.
1990 nyara óta már háromszor voltam Magyarországon. Ellenségnek vélt barátaim nagy szeretettel vesznek körül, gyakran összejövünk; megkönnyezzük a múltat; aggó*dunk a jövőért. Régi szerelmemnek, barátsággal írom 1990. szeptember 4-én:
Öcsi, Jó, hogy változott a világ, és mi Újból láthattuk egy*mást. Mi Július 21-én hagytuk el szülő hazánkat - ami szom*bat reggelre esett, így volt alkalmam meghallgatni a Vere*bes Pisti velem készített interjúját. Tetszett a program for*mája. Igen érdekes volt a telefonálók reagálása. Persze olyan csekélységek nem lényegesek, hogy kinek mikor jön meg, vagy megy el a hite, főleg ha nem is a sajátjáról, hanem a szülei hitéről, ebben az esetben tévhitéről van szó. Merthogy az egyik hallgató azt reklamálta, hogy miért hitt az én apám a kommunizmusban még 1952-ben is, amikor pedig már annyian tudták, hogy mi az igazság.
Ha te tudnád hányszor lettem én az elmúlt 25 év alatt fe*lelősségre vonva az apám cselekedeteiért, hitéért stb. Több embert felvilágosítottam már hogy bár mindketten szépek,
okosak, és intelligensek vagyunk de, mégsem vagyunk azonosak. Ha személyes problémájuk van velem, akkor szóljanak, vagy forduljanak bizalommal egyenesen az illetékeshez.
Azt kérdezted készülő könyvemről, hogy vajon kit érde*kelnek majd egy tízéves gyermek emlékei. Nem te vagy az egyetlen, akt ezt a kérdést feltette. De, mint a rádióműsor*ban elhangzott kérdés mutatja, attól az időponttól kezdve akár akartam, akár nem, apám sorsa közvetlenül kihatott rám És én ezt a másodlagos sorsot írtam meg. Tiltakozá*sul, hogy hetedíziglen büntetjük a gyereket az apja-anyja „bűneiért”.

A könyvet majdnem 25 éven át írtam két nyelven. Ma*gyarul először a Mózsi Feri által Chicagóban kiadott Szi*várvány magazinban jelent meg folytatásokban. Úgy lát*szik, nálam negyedszázadonként kerül sor számvetésre önmagammal és a múltammal.


SZÁMONKÉRÉS

Huszonöt évenként számot vetek:
Kísérő szellemeket faggatok,
ismerős terepen, kettesben,
szemtől szemben..

Mi lett Veled?
Terveidből mennyi valósult meg?
Volt-e ára, és megérte-e?
Ki lett útitársad?

Szagoltok-e együtt virágot
örültök, ha zápor mossa arcotok,
dacoltok-e kacagva a kishitűek ellen,
mosollyal ébredve másnap reggelekre?

Állomásokat sírkövekkel vagy virággal jelöltők-e?
Értékeidet mivel méred?
Pozíció, hírnév, nagy ház
Autó, nyaraló?

Hol tartod a lelkiismereted?
Páncéldobozban, Lakat alatt?
Hányszor kellett mindezért
megtagadni magad?

Tudsz-e még kihívó mosollyal
farkasszemet nézni velem,
vagy arcom helyett
körmeidet szemlélgeted majd?

Sorsunkat más irányba terelte az idő.
Számonkérésre negyedszázadonként, összejövünk.
Hidat verve időn, sorson, távolságon,
Melegedni a múlt felett

1991. December 10.
Brampton.

VÉGE​

 

[Horváth Sándor]

HÁBORÚ VOLT 1956-BAN!

Strasbourg elfogadta az '56-os Rabparlament feljelentését

Az Európai Emberjogi Bíróság elfogadta az '56-os Rabparlament
beterjesztését, amelyben az 1956-os Magyar Forradalom és
Szabadságharc egykori hősei és áldozatai nevében Hornyák Tibor elnök
azt kérte: a tekintélyes nemzetközi szervezet vizsgálja meg, hogy
Hazánkban háború volt-e. Amennyiben háború volt, úgy a magyar nép
elárulóit, a szabadságunkért fegyvert fogókra a szovjet ellenséges
csapatokat behívó pufajkásokat, az MSZMP valamennyi még élő
vezetőit háborús bűnösként vonják felelősségre, s az elszenvedett
károkért fizessenek kártérítést is a bűnösök.

A 2005. június 15-én - előzetesen megküldött adatok alapján kitöltött
kérdőívre és a becsatolt dokumentumokra - augusztus 5-i keltezéssel
az elmúlt hét végén érkezett meg a Rabparlament elnökéhez a
Strasbourgi Bíróság levele. Hornyák Tibor elmondta: csaknem öt
évtizedes küzdelme nem volt hiábavaló. Reméli, hogy a Hágai
Bírósághoz benyújtott dokumentumok alapján onnan is hasonló válasz
érkezik.

A Rabparlament szervezetének tagjai valamennyien tíz évnél
hosszabb időre voltak az '56 utáni vérbíróság által börtönre ítélve,
amelynek nagyobb részét letöltötték, az elnök is több mint hat évig
raboskodott. A rendszerváltásnak mondott tizenöt év alatt hiába
fordult bármelyik kormányhoz, eddig követelésüket lesöpörték az
asztalról.

Hornyák Tibor és a Rabparlament tagjai nem kevesebbet kérnek: a
bűnösök lakoljanak meg gyilkos tettükért és az okozott kárt térítsék
meg.

Megjelent a Magyar Világ című hetilap augusztus 18-i száma
címoldalán

 

[Efike]

Hallelujja !

Hornyák Tibor és a Rabparlament tagjai nem kevesebbet kérnek: a
bűnösök lakoljanak meg gyilkos tettükért és az okozott kárt térítsék
meg.

Minden tisztelet Hornyák Tibornak és a Rabparlament tagjainak, de e kérésükben a szörnyű, hogy az okozott kárt soha nem fogja megtéríteni egyetlen bűnös sem, csak a magyar adózó polgárok.
Az Európai Emberjogi Bíróság a Magyar Köztársaságot, mint a Magyar Népköztársság jogutódját fogja kártérítésre kötelezni, s a mindenkori magyar kormány fog fizetni a költségvetés terhére. Nem a bűnösök. :evil:

 

[Horváth Sándor]

Ezzel nem értek egyet...Sommásan, -
Differenciálni kell a felelősséget...
vagy el kellene feledni a véres vörös terrort?
A külső és belső hatalmi erőket?
Mintha nem ez lenne a mérce a zsidó kárpótlás megitélésénél -
De az emberiség elleni bűntettek sem évülnek el...
Itt a szomszédban keresik a legutolsó balkáni háború gyilkosait.

 

[andika]

Hallelujja !

Minden tisztelet Hornyák Tibornak és a Rabparlament tagjainak, de e kérésükben a szörnyű, hogy az okozott kárt soha nem fogja megtéríteni egyetlen bűnös sem, csak a magyar adózó polgárok.
Az Európai Emberjogi Bíróság a Magyar Köztársaságot, mint a Magyar Népköztársság jogutódját fogja kártérítésre kötelezni, s a mindenkori magyar kormány fog fizetni a költségvetés terhére. Nem a bűnösök. :evil:

Ez sajnos igy van.

 

[Efike]

Ezzel nem értek egyet...Sommásan, -
Differenciálni kell a felelősséget...
vagy el kellene feledni a véres vörös terrort?
A külső és belső hatalmi erőket?
Mintha nem ez lenne a mérce a zsidó kárpótlás megitélésénél -
De az emberiség elleni bűntettek sem évülnek el...
Itt a szomszédban keresik a legutolsó balkáni háború gyilkosait.

Az a magánügyed Sándor, hogy egyetértesz avagy sem, de sajnos igazam van. Igaz ez természetesen a zsidók kárpótlására is - ha egyáltalán lehetséges bármiféle pénzzel kártéríteni hatmillió áldozat örökösét . A felelősséget ki kell mondani. A rendszert, az ideológiát el lehet és el kell ítélni. Ki lehet és ki kell mondani, hogy soha többé. Elő lehet kaparni a még élő vezetőket és bérenceiket. El lehet árverezni minden javukat az állam javára. És a gyerekeikkel, az unokáikkal mi lesz ? Ugyanaz mint a zsidókkal, mert rájuk lett sütve, hogy megölték Jézust, s ezért jogot kapott minden hatalom mindenkor, hogy elverje rajtuk a port ? Most a volt kommunisták következzenek ? Aztán a természet rendje szerint jöhetnek a volt demokraták is, aztán a reformátusok, az evangélikusok, a lutheránusok, a katolikusok és így tovább, amíg ember marad a Földön. Aztán a legutolsó megcsóválja a fejét, rájön, hogy valami hiba történt és önmaga ellen fordítja az utolsó fegyvert. A bíróság könnyen ítélkezik. Vannak nemzetközi normák, ki lehet számolni egészen pontosan, hogy egy áldozat börtönben eltöltött napjainak száma, a kinn szenvedő családtagok számának függvényében mennyit is ér mai forintban, euróban, dollárban.
Valamikor régen még a kommunista időkben valami statisztikában olvastam, hogy Szegeden a zsidók száma 450-500-ra tehető. Aztán amikor megnyílt a lehetőség a német kártérítésre, több mint kétezren jelentkeztek. Akár Ady barátai, akik mind fogták a kezét a halottas ágyánál. A szobába se fértek volna be. Így lenne ez most is. Ráadásul a kártérítők meggyűlölnék a kártérítetteket, akik az ő pénzükön könnyebben,jobban élnek.
Az igazság most mellékes. Senki nem vitatja, hogy voltak áldozatok. Nekem volt egy barátom Szombathelyen - sajnos elvesztettem szem elől - ő Recsken volt évekig.Tőle hallottam ez első Faludy verseket. Gondolod, hogy a rúgásokat, a pofonokat, a primitív emberek brutalitását pénzzel meg lehet váltani ? Akkor ők győztek.

 

[Judith]

Hmm. Fölöttébb érdekes. Ugyanis Király Béla szerint is háboru volt, mégpedig az elsö szocialista országok között. De ez a háboru a Szovjetunió és Magyarország között zajlott. Kártéritésre legfeljebb a volt szovjetunió polgárait lehetne velünk szemben kötelezni, azt viszont a tapasztalatok alapján nehezen hiszem, hogy megtörténhet. Bár még lehetnek csodák. Efikével viszont egyetértek, hogy egyéni bünösöket keresni és felelöségre vonni a mai napon, ostobaság lenne. Én ismertem személyesen legtöbb "főmufti" gyermekét, elvégre anno együtt jártunk oviba, nomed suliba is. Biszku Gyurka a 90-es évek elején pl. öngyilkos lett, mert nem volt képes megemészteni a fordulatokat. Én azt hiszem ideje lenne elöre nézni és egyességet kötni minden párt és magyar ember között. Közös érdek, nem?
Más dolog emlékezni és megint más dolog folyamatos megtorlásokat követelni. Különben is, hogyan egyeztethető ez össze az u.n. keresztény Magyarországgal?

 

[Melitta]

KAdar sok feleloseg terheli, de meghalt.
Ma mar lassan nimbuszt csinalnak belole,mert nem arra emlekeznek hogy az 56-os forradalom utan hany embert vegeztetett ki, hanem az utolso 20 evere ami ma akarmilyen hihetetlennek tunik de nagyok sok ember visszasir.

 

[Horváth Sándor]

Jó lenne a bölcsesség türelmével és mértékével nézni a dolgokat...
Sok dologban egyetértünk.
Ám én itthon, kellő tapasztalattal rendelkezem a torzulásokról, amelyeket a lebegtetett, rendezetlen ügyek idéznek elő.
Elismerem, hogy a véleményalkotásnál szubjektív elem, hogy milyen embereket kedvelünk, ám az mégis csak abszurdum, hogy szinte teljessé vált a férges emberek túlsúlya a politikában, folytatólagosan a prolidiliben, majd a rendszerváltással "roppant ügyesen" átigazoltakkal, akik most a választásokkal "megtisztultak". Így züllesztik kocsmává a demokráciát.
Arra nem is vállalkoznék, hogy értékek szerint minősítsem a képviselőket, tisztségviselőket.

Egy kérdéssel zárnék, - hallott valaki arról, hogy K. úr, szerelmi afférja miatt diplomáciai skandallumokat előidézve, most fontolgatja lemondását eus képviselői mndátumáról?
Vagy felszólítaná valaki, mint Profumót annak idején, hogy távozzék mielőtt botránya miatt kirugnák?

 

[Efike]

Egy kérdéssel zárnék, - hallott valaki arról, hogy K. úr, szerelmi afférja miatt diplomáciai skandallumokat előidézve, most fontolgatja lemondását eus képviselői mndátumáról?
Vagy felszólítaná valaki, mint Profumót annak idején, hogy távozzék mielőtt botránya miatt kirugnák?

Miért is tenné ? Gyurcsány F. is a hatalmi gépezet meghatározó része volt - az utolsó fázisban - Medgyessy P is D209 volt, és így tovább... Amíg ők diktálhatják az erkölcsi normákat, minek teszel fel ilyen kérdést ? :shock:

 

[Horváth Sándor]

Ezek szerint nincsen norma, minden megengedett?
A hatalom felment az etika alól?

 

[Efike]

Természetesen van norma - filozófiai értelemben - például norma a Tízparancsolat is és mégsem tartják be.
Akkor lehetne normáról beszélni, ha azt mindenki magáénak vallaná. Ha jól emléxem Fekete Gyula írta a Kék sziget c. ifjusági regényt, no abban van egy ilyen társadalmi forma víziója.
Heltai Jenő írja egyébként Szabadság c. versében:
"Mig több jut egynek, másnak kevesebb,
nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is, csak másnál szabadabb vagy,
te sem vagy még szabad. Te is csak gyáva rab vagy"
remélem jól idéztem. Heltai pontosan fogalmaz. De ez a fogalmazás újból egy olyan társadalom formáját vetíti elénk, amit kommunizmus néven ismerünk.
De vajon a kommunizmus, mint eszme volt-e a baj, avagy azok az emberek hatalomvágya, akik felsorakoztak Lenin mögé ? Vagy Lenin, aki megrészegedett a hatalomtól, s nem érdekelték már a csúcson, hogy erőszaxervezete milyen eszközöket használ. Ezeken az oldalakon már írtam arról, hogy amikor a vezetői megbízásomat a volt igazgatóm - egy igazi kommunista - átadta, ezt mondta: A hatalommal lehet élni, nem élni és visszaélni. Csak rajtad múlik, hogy melyik utat választod.
Tehát eljutottunk a megoldásig: Ez a kultúra. A társadalom( társadalmak) felelőssége a nevelés, a kultúra terjesztése, hogy az eljövendő nemzedékek tudjanak mit kezdeni (tisztességesen) az esetlegesen ölükbe hulló hatalommal.

 

[Melitta]

Jó lenne a bölcsesség türelmével és mértékével nézni a dolgokat...
Sok dologban egyetértünk.
Ám én itthon, kellő tapasztalattal rendelkezem a torzulásokról, amelyeket a lebegtetett, rendezetlen ügyek idéznek elő.
Elismerem, hogy a véleményalkotásnál szubjektív elem, hogy milyen embereket kedvelünk, ám az mégis csak abszurdum, hogy szinte teljessé vált a férges emberek túlsúlya a politikában, folytatólagosan a prolidiliben, majd a rendszerváltással "roppant ügyesen" átigazoltakkal, akik most a választásokkal "megtisztultak". Így züllesztik kocsmává a demokráciát.
Arra nem is vállalkoznék, hogy értékek szerint minősítsem a képviselőket, tisztségviselőket.

Egy kérdéssel zárnék, - hallott valaki arról, hogy K. úr, szerelmi afférja miatt diplomáciai skandallumokat előidézve, most fontolgatja lemondását eus képviselői mndátumáról?
Vagy felszólítaná valaki, mint Profumót annak idején, hogy távozzék mielőtt botránya miatt kirugnák?

Mindnek van baratosneja ez ma M.o. sikknek szamit. Deutsch Tamasnak is volt es Clinton-nak is.
NEm jo ez az erkolcsi merce, van aki bevallja van aki tagadja.

Semmivel sem kulonb a fogalmazasod mint akiket kritizalsz. Fergese es a kocsmahangulatot nem ok csinaljak hanem ha nem lenne vevo akkor mas hangszeren kenytelenek lennenek jatszani.

 

[Horváth Sándor]

Az alaszkai aranyláz idején az alvilág, demokratikusan megkaparintotta a törvényes hatalmat egy kisvárosban. Ám a polgárok lassan ráébredtek, hogy kit is választottak meg békebírónak, shariffnek.
Fűhöz-fához fordultak, hogy segítsen. Ám a törvény erről nem rendelkezett, és nem kaptak segítséget egyetlen hatalmi szervezettől sem.
Nem maradt más választás, a polgárok megszervezték magukat és fegyverrel kifüstölték a banditákat a városból.
Így állították helyre a törvényes rendet. És senki nem vonta kétségbe önrendelkezési jogukat.
Azt hiszem a lényeg itt kitapintható.