Visszatérő lelkek
- Gyermekek, akik emlékeznek előző életeikre -
Ian Stevenson, belgyógyász és pszichiáter 1943-ban a montreali McGill Egyetemen végezte orvosi tanulmányait, belgyógyász szakvizsgát tett, dolgozott a biokémia területén is, de végül a pszichiátriát választotta. 1957-ben, 39 éves korában kinevezték a Virginiai Egyetem Orvosi Karán a pszichiátriai részleg vezetőjévé, és ettől kezdve tanulmányozta több mint 40 éven át azokat a gyerekeket, akik előző életekre emlékeztek vissza. Munkássága alatt több mint 2000 esetet gyűjtött össze. Kutatásait Chester Carlson, a fénymásolás feltalálója támogatta. Tom Shroder, amerikai újságíró, szigorú kételkedőként kíséri el Stevensont néhány kutatóútjára. "Visszatérő lelkek" című könyvében számol be élményeiről.
Vannak olyan gyermekek, akik képesek visszaemlékezni egy korábbi életre. Tudják, hogy emlékeinek a valósággal való összevetése problémás, amikor egy élet mozaikjait látják, amely évszázadokkal korábban zajlott le. ...
1977 júliusában a bejruti angol nyelvű hetilapban, a Monday Morning-ban egy cikk jelent meg, amely jól érzékeltette, hogyan tekint ezekre az esetekre a szélesebben gondolkodó közösség. Ian Stevenson évtizedeken át dolgozott Libanonban, olvasta a cikket, és meglátogatta Susanne-t 1978 márciusában, nyolc hónappal később, hogy a történet megjelent a Monday Moningban.
Susanne szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy ő nem Susanne Ganem. Szüleinek azt mondta, ő Hanan Masszur aki egy operáció után halt meg az Egyesült Államokban, és szeretné visszakapni gyermekeit és a férjét.
A Ganem és a Manszur család korábban sohasem hallott egymásról. Susanne esete azért különösen érdekes, mert emlékszik a pontos nevekre.
Nézzük az esetet: Hanan Maszur a Suf-hegyekben született az 1930-as évek közepén. Még csak tizenhat éves volt, amikor feleségül ment egy távoli rokonához, Faruk Manszurhoz. Egy évvel később született első gyermeke, Leila, majd két év múlva kislánya Galareh. Egy későbbi vizsgálat során olyan állapotba találták a szívét az orvosok, hogy azt tanácsolták, ne vállaljon még egy terhességet. De nem fogadta meg az intelmet és 1962-ben még egy gyermeke született, egy fiú. 1963-ban Hanan fivére, Nabih, aki előkelő személyiségnek számított Libanonban repülőgép-katasztrófa során életét vesztette. A baleset és Nabih halála jelentős hírnek számított a drúz közösségben. Nem sokkal ezután Hanan egészsége is megromlott. Harmincéves korában Hanan a Virginia állambeli Richmondba utazott, hogy rendkívül kockázatos szívműtétnek vesse alá magát. Leila is Virginiába akart repülni, hogy együtt legyen anyjával, de elvesztette útlevelét, és nem tudott idejében újat szerezni. Hanan a műtét előtt megpróbálta felhívni Leilát, de sehogy sem tudta elérni telefonon. Hanan a következő napon komplikáció következtében meghalt. A nő testét visszaszállították Libanonba. Tíz nappal Hanan halála után született meg Susanne Ganem.
Manira Ganem a kislány anyja elmondta Stevensonnak, hogy nem sokkal Susanne születése előtt azt álmodta, kislánya lesz. "Találkoztam egy nővel és megcsókoltam és megöleltem. Ő meg azt mondta: "Hozzád készülök." A nő negyven év körüli lehetett. Amikor később láttam Hanan képét, arra gondoltam, hogy álmomban ugyanígy nézett ki az a nő."
Susanne szülei elmondták Stevensonnak, hogy kislányuk tizenhat hónapos korában ejtette ki az első szavakat. Levette a kagylót a készülékről, mintha beszélni akarna bele, és ezt mondta újra meg újra: "Halló, Leila?" Amikor később hallottak arról, hogyan próbált Hanan telefonálni a halála előtt Leilának, akkor vették észre az összefüggést. De korábban fogalmuk sem volt, kit igyekezett Susanne felhívni. Aztán ahogy idősebb lett, kijelentette, hogy Leila volt az egyik gyermeke, ő nem Susanne hanem Hanan.
Amikor megkérdezték tőle, hogy "Milyen Hanan?" azt felelte: "A fejem még kicsi, várjatok, amíg nagyobb lesz, és akkor el tudom mondani." És két éves korára seregnyi nevet említett: a többi gyerekéét, férjéét, Farukét, valamint a szüleinek és a fivéreinek nevét - összesen tizenhárom nevet. Ilyeneket is mondott: "Az én házam nagyobb és csinosabb, mint ez a ház." Néha így szólt apjához, Sahínhoz: "Szeretlek. Kedves vagy hozzám, ahogyan az apám, Halim is az volt. Ezért fogadlak el." Halim volt Hanan apja.
A fordulat akkor következett be, amikor egyik ismerősük, akinek voltak kapcsolatai a hegyi városban, ahol Manszurék éltek, érdeklődni kezdett, és felfedezte: amiről Susanne mesél, ráillik Hanan Manszur életére. Amikor a Manszur család megismerte a Svaifatban élő kislány történetét, elmentek hozzá látogatóba. A Monday Morning szerint a Manszur család eleinte kétkedve fogadta Susanne állításait. Előkelő és gazdag család révén tartottak attól, hogy Ganemék talán pénzt szeretnének tőlük. De a kislány gyorsan meggyőzte őket, egyebek közt azzal, hogy fényképeket azonosított a családi albumban. Suzy felismerte az összes rokont, és pontosan megnevezte őket.
Susanne anyja elmondta, hogy a kislány mielőtt még írni-olvasni tudott volna, leírt egy telefonszámot, amely Hanan telefonszáma volt, azzal a kis eltéréssel, hogy az utolsó két számjegy felcserélődött.
Susanne megkérdezte Galareh-t, az elhunyt Hanan leányát, hogy Hercule nagybátyja, Hanan testvére, odaadta neki-e és Leilának az ékszereit? Csak a család tudta, hogy Hanan odaadta ékszereit a Virginia álamban élő Hercule nevű fivérének, és arra kérte, hogy majd ossza szét őket Hanan lányai között. Stevenson feljegyzései szerint Faruk, Hanan férje, és Galareh elismerte, hogy Susanne pontosan idézte Hanan kívánságát ékszerinek szétosztásáról.
A professzor azoknak a vallomásával is alátámasztotta a történetet, akik Hanan körül tartózkodtak, amikor a nő kifejezte ezt a kívánságát.
Suzzanne öt éves volt, amikor Stevenson először találkozott vele, nem sokkal a Monday Morning cikke után.
Húsz év elteltével újabb interjúra került sor. Ekkor Susanne úgy nyilatkozott, hogy ma már nem emlékszik eseményekre, de az érzések még eltöltik. Szerinte jól emlékezni, mert ő is megkönnyebbült, és régi családja pedig megnyugodott, amióta tudják, hogy "még itt van". ...
Stevenson professzor 25 esetet gyűjtött össze Burmában, annak az arcvonalnak a mentén, ahol 1945-ben a japán hadsereg megpróbálta feltartóztatni az előrenyomuló britteket. Az esetek köz azt látszik bizonyítani, hogy több burmai gyermek olyan előző életről számol be, amikor ebben a háborúban vesztették életüket.
Egy drúz kisfiú például egészen furcsa nyelven beszélt, amelyről akkor derült ki, hogy japán, amikor egy kirándulás alkalmával a kisfiú odafutott egy csoport japán turistához és szóba elegyedett velük. A kisfiú makacsul állította, hogy emlékszik egy olyan életre, amikor kínai emigráns volt japánban. Tény, hogy korábbi életének lakáscímét is meg tudta mondani, és a család levelet írt az előző személyiség nővérének. A nővér meg is látogatta őket, és a kisfiú előző élete tényeit visszaigazolta. ...
Stevenson professzort egyik bejruti előadása után felkereste Elie Karam, keresztény pszichiáter, aki döbbenten számolt be arról, hogy az előadás után elbeszélvén fivérének az előadás témáját, az felkiáltott: "Nekem is volt már előző életem, de csak arra emlékszem, hogy magas férfi voltam, Bécs külvárosában éltem, és egy autóbalesetben haltam meg." Az esetről annyit tudott meg még Stevenson, hogy a fiú 4 éves korában már beszélt erről a szüleinek, akik nem hallgatták meg. A szülők már nem emlékeztek erre, de azt igazolták, hogy a gyermeket rettenetes fóbia gyötörte, minden alkalommal sikoltozást rendezett, amikor autóba ültették. ...
Stevenson több esetet vizsgált együtt dr. Szatvan Pászricsa indiai pszichológus asszonnyal, aki a bangalore-i Mentális Egészségügyi és Idegtudományi Intézet munkatársa volt. Egyik esetben egy Delhitől 1,5 órára lévő faluban egy kislány esetét vizsgálták meg. A hétéves Priti mihelyt érthetően tudott beszélni, így szólt fivéréhez és nővéréhez: "Ez nem az én házam, hanem a ti házatok. Ezek a ti szüleitek, nem az enyéim." A nővérének azt mondta: Neked csak egy fivéred van, nekem négy - és kijelentette, hogy a neve nem Priti, hanem Sila, és megmondta "igazi" apjának és anyjának nevét. Könyörgött, hogy vigyék haza abba a városba, melyet Loa Madzsrának neveznek. Ez a város 15-20 km-re fekszik a falutól. Priti szülei sohasem jártak Loa Madzsrában és senkit se ismertek ott. Azt mondták a kislánynak, ne beszéljen butaságokat. Pont az tette hitelessé az esetet, hogy a család teljes érdektelenséget mutatott. A kislány a szomszédot kezdte ostromolni kérésével, hogy vigye őt haza. A szomszéd utánajárt, hogy a nevezett faluban élt egy a kislány által megnevezett férfi, Karna, aki egy Arguri nevű nőt vett feleségül, és tizenéves leányukat Silát , aki átszaladt az úttesten, elütötte egy autó és meghalt. Priti megismerte a hozzájuk látogató Karnát, mint apját, és másokat is felismert, amikor elvitték Loa Madzsrába.
A kislány előző élete haláláról csak annyit mondott: "Felülről estem le."
Szatvan pszichológus-asszony utánajárt Sila halálának, és ekkor kiderült, hogy a 15 éves Sila, néhány füvesasszony társaságában indult el, hogy fűvet szedjen a marháknak. Amikor átszaladt az úton - az asszonyok tanúsították - egy autó elütötte Silát és 3,5 méter magasra dobta a levegőbe.
Priti, miután négyszer-ötször meglátogatta előző családját, sokkal oldottabbá vált, megszűnt korábbi zárkózottsága. ...
Forrás: Tom Shroder: Visszatérő lelkek, Mérték Kiadó, 2003.
21 gramm - a lélek súlyaÖn mit szólna, ha az alig kétéves kisfia azt mondaná Önnek: nem vagy az apám, nem vagy az anyám, ez nem az én családom! Daniel Dzsirdi szüleinek ezt kellett átélniük, és jó pár évbe beletelt, mire feldolgozták, hogy gyermekük emlékszik előző életére: egy huszonéves korában meghalt fiatalemberére.Ön mit szólna, ha az alig kétéves kisfia azt mondaná Önnek: nem vagy az apám, nem vagy az anyám, ez nem az én családom! Daniel Dzsirdi szüleinek ezt kellett átélniük, és jó pár évbe beletelt, mire feldolgozták, hogy gyermekük emlékszik előző életére: egy huszonéves korában meghalt fiatalemberére.
