Jób
Gubbaszt a nyomorult emberállat,
gubbaszt sárban és hamuban,
gubbaszt élete romjain,
gubbaszt az eszevesztő kínban,
szemérmetlen, csúf csupaszságában,
fekélyesen és feketén,
görhesen, mint egy kimart kutya,
keze-lába görcsben vonaglik,
és égnek vetve csapzott fejét,
horgas, sovány orrát mint kampót
akasztva üres semmire,
üvölt, ahogy a torkán kifér.
Mit tudja már, ki volt és mi volt?
Mit bántja már, viselt-e nevet?
Semmit sem tud,
semmit sem bán,
semmit sem szégyell,
nem ügyel többé semmire,
nem törődik többé semmivel,
csak mert így elviselhetetlen,
hát üvölt.
/Csanádi Imre/
Még több ilyet elfogadna a lelki világom.
