Mivel itt igazándiból bármiről lehet írni, szeretnék veletek megosztani egy szép verset, amit egy kedves kolléganőm írt:
Nem szólsz
Éltető a csönd, ha mélyről fakad,
majd bizsergő hangot terem,
ha azért fojtod el szavaidat,
hogy mit később kimondasz,
egyre tisztább legyen.
Ám ha a némaság fojtó magány,
gyötrő egyedüllétbe taszít,
penészvirágot rajzol léted falán,
érzéseket, vágyat, szerelmet,
darabokra szakít.
Tegnap is őrjítő csönd volt,
ma is csak a kérdés dübörög:
miért került szívedre folt,
mi történt, mi változott, mi ez
a fal kettőnk között?
Rossz az út, amin most járunk,
átléptem száz kifogáson,
ha nem sikerül egymásra találnunk,
csak nyeld vissza szavaid, és
hallgasd a zokogásom…