Advent és Karácsony
- Téma inditó kata53
- Kezdés dátuma
Az Igazi szeretet
Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszletrendező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket énekelek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értem meg, miről is szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az időszűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.
De a szeretet ajándéka megmarad.
(Az I.Korintus 13. karácsonyi verziója ismeretlen szerzőtől.)
Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszletrendező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket énekelek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értem meg, miről is szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az időszűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.
De a szeretet ajándéka megmarad.
(Az I.Korintus 13. karácsonyi verziója ismeretlen szerzőtől.)
Lynn Robertson: Ruby nagyi
Két élénk fiam van, az egyik hét, a másik egy esztendős. Néha aggódom, hogy romhalmazt csinálnak nagy gonddal berendezett lakásomból. Ártatlan játszadozásuk közben időnként feldöntik legkedvesebb lámpámat, vagy a feje tetejére állítják gondosan elhelyezett bútoraimat. Ezekben a percekben, amikor semmi sem szent előttük, visszaemlékszem arra a leckére, amelyre bölcs anyósom, Ruby tanított.
Rubynak hat gyereke és tizenhárom unokája van, ő maga a gyengédség, türelem és szeretet megtestesülése.
Most is, mint minden karácsony este, szokás szerint valamennyi gyerek és unoka Rubynál gyűlt össze. Egy hónappal korábban Ruby gyönyörű fehér szőnyegpadlót vásárolt, mert huszonöt év alatt megunta "ugyanazt a régi szőnyeget", és nagyon örült, hogy ettől az egész lakás új külsőt kapott.
Arnie sógorom ajándékként saját kaptáraiban készült kiváló mézet osztott szét unokahúgai és unokaöccsei között. Az ajándékozás izgalmában a nyolcéves Sheena a mézesbödönét kiöntötte nagyi új padlószőnyegére, és mézes cipőjével bejárta az egész padlót.
Sheena sírva rohant a konyhába, Ruby nagyi ölelő karjába. – Nagyi, széthordtam a mézemet a vadonatúj szőnyegeden!
Ruby nagyanyó letérdelt, gyengéden belenézett Sheena könnyekkel teli szemébe, és ezt mondta: – Ne aggódj drágám, tudunk neked másik mézet adni.
Két élénk fiam van, az egyik hét, a másik egy esztendős. Néha aggódom, hogy romhalmazt csinálnak nagy gonddal berendezett lakásomból. Ártatlan játszadozásuk közben időnként feldöntik legkedvesebb lámpámat, vagy a feje tetejére állítják gondosan elhelyezett bútoraimat. Ezekben a percekben, amikor semmi sem szent előttük, visszaemlékszem arra a leckére, amelyre bölcs anyósom, Ruby tanított.
Rubynak hat gyereke és tizenhárom unokája van, ő maga a gyengédség, türelem és szeretet megtestesülése.
Most is, mint minden karácsony este, szokás szerint valamennyi gyerek és unoka Rubynál gyűlt össze. Egy hónappal korábban Ruby gyönyörű fehér szőnyegpadlót vásárolt, mert huszonöt év alatt megunta "ugyanazt a régi szőnyeget", és nagyon örült, hogy ettől az egész lakás új külsőt kapott.
Arnie sógorom ajándékként saját kaptáraiban készült kiváló mézet osztott szét unokahúgai és unokaöccsei között. Az ajándékozás izgalmában a nyolcéves Sheena a mézesbödönét kiöntötte nagyi új padlószőnyegére, és mézes cipőjével bejárta az egész padlót.
Sheena sírva rohant a konyhába, Ruby nagyi ölelő karjába. – Nagyi, széthordtam a mézemet a vadonatúj szőnyegeden!
Ruby nagyanyó letérdelt, gyengéden belenézett Sheena könnyekkel teli szemébe, és ezt mondta: – Ne aggódj drágám, tudunk neked másik mézet adni.
Garay András: Karácsonyi történet
(SERBÁN ANDRÁS igaz székely ember emlékének)
Mi, gyerekek, nagyon vártuk az elsõ havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felõl a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidõ kezdetét nem a kalendárium betûi, hanem az elsõ hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az elsõ havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre.
Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szõni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipõnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idõ, s este, mikor a konyhában egybegyûlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szeretõ gondoskodása.
Kezdetét vette a sütés-fõzés, a készülõdés. Hamarosan itt a karácsony.
S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülõ piros betûs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülõ mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Õszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerû szavú.
Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülõk közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendõ nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának:
Anya, ugye a Menyországban is így telnek az esték?
Anyám igenére már tudtuk, eljön Õ hozzánk, mint tavaly, tavalyelõtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán.
Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyûgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltõ karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi elõkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezõben.
A fát még az õsszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon. A hó érintetlen volt, nehezen haladt elõre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdõt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetõre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az õsszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyõfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltûnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyõk oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyõfával ugyancsak különös látvány lehetett.
De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember. Leért a völgybe, s már erõst szürkült az idõ, mikor elérte a falu elsõ házait.
A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított.
Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt.
Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot.
Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt.
Mindjárt befûtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévõ fára esett. A tuskóra tette a kis fenyõt, s nagyot fohászkodva apróra hasította.
Lassan pattogni kezdett a tûz, s fenyõillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett.
Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul.
Már nagyon vártuk õt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erõt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza.
Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplõbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdõdött, amit úgy vártunk. Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendõ kisgyermekrõl, emberekrõl, hatalmasokról és szegényekrõl. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözõkrõl, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövõt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengõ megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol.
Könnyes szemmel, kérdõn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye.
Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tõle megtagadni.
Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.
Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gõzölgõ levest
(SERBÁN ANDRÁS igaz székely ember emlékének)
Mi, gyerekek, nagyon vártuk az elsõ havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felõl a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidõ kezdetét nem a kalendárium betûi, hanem az elsõ hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az elsõ havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre.
Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szõni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipõnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idõ, s este, mikor a konyhában egybegyûlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szeretõ gondoskodása.
Kezdetét vette a sütés-fõzés, a készülõdés. Hamarosan itt a karácsony.
S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülõ piros betûs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülõ mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Õszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerû szavú.
Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülõk közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendõ nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának:
Anya, ugye a Menyországban is így telnek az esték?
Anyám igenére már tudtuk, eljön Õ hozzánk, mint tavaly, tavalyelõtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán.
Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyûgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltõ karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi elõkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezõben.
A fát még az õsszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon. A hó érintetlen volt, nehezen haladt elõre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdõt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetõre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az õsszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyõfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltûnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyõk oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyõfával ugyancsak különös látvány lehetett.
De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember. Leért a völgybe, s már erõst szürkült az idõ, mikor elérte a falu elsõ házait.
A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított.
Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt.
Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot.
Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt.
Mindjárt befûtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévõ fára esett. A tuskóra tette a kis fenyõt, s nagyot fohászkodva apróra hasította.
Lassan pattogni kezdett a tûz, s fenyõillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett.
Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul.
Már nagyon vártuk õt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erõt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza.
Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplõbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdõdött, amit úgy vártunk. Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendõ kisgyermekrõl, emberekrõl, hatalmasokról és szegényekrõl. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözõkrõl, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövõt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengõ megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol.
Könnyes szemmel, kérdõn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye.
Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tõle megtagadni.
Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.
Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gõzölgõ levest
Mese a kis fenyőről
Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold.
És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt, hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba, csüggedt lelkünket fénysugárba vonva. A mi otthonunkba minden évben kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal, melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam.
Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak:
Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj.
- De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben.
- Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését.
- És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!
E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez:
- Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel.
A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.
- Még te is boldogabb vagy, mint én! - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni" - panaszkodott búsan Fenyőke.
- Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől.
- Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak?
- Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.
De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.
Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.
- Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.
Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.
Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte. A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte:
- Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre?
- Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének. De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.
Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.
Teljesüljön hát a vágya
Legyen ezüst minden ága.
S legyen a jó emberek
Szép karácsonyfája.
Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.
Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt. Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást. S akkor még egyszer megszólalt a kisded:
- Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.
- Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.
A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet. Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is. Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.
- Nézd csak kicsi fenyő - csicseregték, - hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező.
És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt. Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.
Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.
Tilly Gabriella
Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold.
És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt, hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba, csüggedt lelkünket fénysugárba vonva. A mi otthonunkba minden évben kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal, melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam.
Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak:
Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt. Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj.
- De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben.
- Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata. Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését.
- És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!
E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez:
- Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel.
A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.
- Még te is boldogabb vagy, mint én! - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni" - panaszkodott búsan Fenyőke.
- Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől.
- Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak?
- Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.
De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.
Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.
- Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének! Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.
Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.
Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés. Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte. A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte:
- Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre?
- Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének. De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.
Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.
Teljesüljön hát a vágya
Legyen ezüst minden ága.
S legyen a jó emberek
Szép karácsonyfája.
Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.
Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt. Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást. S akkor még egyszer megszólalt a kisded:
- Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.
- Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.
A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet. Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is. Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.
- Nézd csak kicsi fenyő - csicseregték, - hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező.
És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt. Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.
Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.
Tilly Gabriella
Jérome et Jean Tharaud : Az utolsó látogató
"Ma leszállt az égből az igazi béke: Ma édességet harmatoztak az egek a földre."
Történt pedig Betlehemben - amikor az utolsó látogató is elhagyta már a barlangistállót, az esthajnalcsillag pedig eltűnt az égről -, hogy Szűz Mária, az illatos, friss szalmán elaltatni készült gyermekét. De lehet-e aludni karácsony éjszakáján?...
A szél játéka volt, vagy emberi kéz nyitotta meg az ajtót, egy idős asszony alakja tűnt fel a barlang bejáratában. Ráncokkal borított arca mintha évszázadok terhét hordozta volna. Szűz Mária egy pillanatra összerezzent. Szerencsére a Kisjézus alszik! - gondolta magában. Az ökör és a szamár békésen legelészték az odakészített szalmát, és kíváncsian nézték a különös idegent, mintha mindig is ismerték volna. Az idős asszony lassan haladt előre, miközben Mária tekintete kísérte. Minden lépése egy évszázadnak tűnt. Már a jászolig jutott - Jézus még mindig aludt. De lehet-e aludni karácsony éjszakáján? ... Hirtelen kinyitotta szemét, és Szűz Mária csodálkozva látta, mennyire hasonlít a két tekintet. A sokezer éves asszony és az Újszülött szemében ugyanaz a reménység csillogott. Az öregasszony a jászol fölé hajolt, kezével a ruhája rongyos redői között tapogatózva keresett valamit.
Végül kezébe rejtve egy furcsa tárgyat tett a Gyermek mellé a jászolba. A pásztorok ajándéka és a napkeleti bölcsek kincsei után mit adhatott még ez az asszony? Mária nyugtalanul, az állatok továbbra is egykedvűen nézték, mintha előre tudták volna, mi fog következni. Az öregasszony odatérdelt a jászolhoz, és végtelennek tűnő hosszú perceken át nézte a Gyermeket, majd frissen felkelt, mintha az évek súlyát mind otthagyta volna az Újszülött lábainál, hajlott háta kiegyenesedett, és csodálatos módon arca is visszanyerte ifjúságát. Amikor pedig elhagyta a barlangot, Mária megpillanthatta, hogy mi is volt a jászolba rejtett titokzatos ajándék. Éva: az első asszony, mert ő volt a látogató, egy almát hozott a Gyermeknek. Az ősbűn almáját, és vele mindazokat a bűnöket, melyek az eredeti bűnből születtek. Piros alma ragyogott az Újszülött kezében, az új világ jelképeként, amely vele érkezett el a Földre.
"Ma felvirradt megváltásunk új hajnala, és elérkezett a kezdettől megígért üdvösségünk napja."
(fordította: Papp Tamás)
"Ma leszállt az égből az igazi béke: Ma édességet harmatoztak az egek a földre."
Történt pedig Betlehemben - amikor az utolsó látogató is elhagyta már a barlangistállót, az esthajnalcsillag pedig eltűnt az égről -, hogy Szűz Mária, az illatos, friss szalmán elaltatni készült gyermekét. De lehet-e aludni karácsony éjszakáján?...
A szél játéka volt, vagy emberi kéz nyitotta meg az ajtót, egy idős asszony alakja tűnt fel a barlang bejáratában. Ráncokkal borított arca mintha évszázadok terhét hordozta volna. Szűz Mária egy pillanatra összerezzent. Szerencsére a Kisjézus alszik! - gondolta magában. Az ökör és a szamár békésen legelészték az odakészített szalmát, és kíváncsian nézték a különös idegent, mintha mindig is ismerték volna. Az idős asszony lassan haladt előre, miközben Mária tekintete kísérte. Minden lépése egy évszázadnak tűnt. Már a jászolig jutott - Jézus még mindig aludt. De lehet-e aludni karácsony éjszakáján? ... Hirtelen kinyitotta szemét, és Szűz Mária csodálkozva látta, mennyire hasonlít a két tekintet. A sokezer éves asszony és az Újszülött szemében ugyanaz a reménység csillogott. Az öregasszony a jászol fölé hajolt, kezével a ruhája rongyos redői között tapogatózva keresett valamit.
Végül kezébe rejtve egy furcsa tárgyat tett a Gyermek mellé a jászolba. A pásztorok ajándéka és a napkeleti bölcsek kincsei után mit adhatott még ez az asszony? Mária nyugtalanul, az állatok továbbra is egykedvűen nézték, mintha előre tudták volna, mi fog következni. Az öregasszony odatérdelt a jászolhoz, és végtelennek tűnő hosszú perceken át nézte a Gyermeket, majd frissen felkelt, mintha az évek súlyát mind otthagyta volna az Újszülött lábainál, hajlott háta kiegyenesedett, és csodálatos módon arca is visszanyerte ifjúságát. Amikor pedig elhagyta a barlangot, Mária megpillanthatta, hogy mi is volt a jászolba rejtett titokzatos ajándék. Éva: az első asszony, mert ő volt a látogató, egy almát hozott a Gyermeknek. Az ősbűn almáját, és vele mindazokat a bűnöket, melyek az eredeti bűnből születtek. Piros alma ragyogott az Újszülött kezében, az új világ jelképeként, amely vele érkezett el a Földre.
"Ma felvirradt megváltásunk új hajnala, és elérkezett a kezdettől megígért üdvösségünk napja."
(fordította: Papp Tamás)
Jean Vernette: Mindnyájunkra szüksége van
"Ma megszületett a Szűz méhéből az ég Királya, hogy a mennynek ajtaját a bűnös embernek kitárja."
Volt egyszer, nagyon régen egy palesztinai falucskában egy asztalosműhely. Egy napon, amikor az asztalos éppen elutazott, a szerszámok összeültek tanácskozni. A megbeszélés hosszúra nyúlt, és meglehetősen viharos volt. Arról vitatkoztak, hogy melyiküket zárják ki a szerszámok gyülekezetéből.
Egyikük így szólt:
- Zárjuk ki a fűrészt, mert nagy fogai vannak, és hamar csikorgatja őket. Neki van a világon a legharapósabb természete.
Egy másik felszólaló a következőket mondta:
- Nem maradhat köztünk a gyalu. Bármihez hozzáér, lekopaszítja.
- A kalapácsot is ki kell zárni a gyülekezetből - hangzott a következő javaslat. Mindenkit letaglóz, aki csak a közelébe kerül. Játszik, szinte dobol az idegszálainkon. Nincs helye közöttünk.
- Mit szóltok a szöghöz? - kérdezte egy újabb felszólaló. Lehet együtt élni valakivel, akinek ilyen szúrós, hegyes a nyelve? Tűnjön el innét!
- Akkor már menjen vele a ráspoly és a reszelő is! - hangzott a tömegből. Mellettük az élet állandó súrlódás és összeütközés. De vigyék magukkal a csiszolópapírt is, mert az is csak azért van közöttünk, hogy mindent aprólékosan elsimítson!
Így vitatkoztak egyre hevesebben egymás között a szerszámok. A végén már szinte mindenki kórusban kiabált. Egymást vádolták, és a tanácskozás végére már szinte mindenki ki volt zárva. Egyszerre csak néma csönd lett. Megérkezett az asztalos, és kinyitotta a kamra ajtaját. A szerszámok visszafogott lélegzettel várták, hogy mi fog történni. A gazda kezébe vett egy darab fát, fölkapta a fűrészt, és annak szép, egészséges fogai pillanatok alatt a kívánt méretre vágták a deszkát. Most a gyalu következett, hogy lefaragja, amihez csak hozzáér. Azután a ráspoly, a reszelő, a csiszolópapír dolgozott serényen, hogy dörzsölje és elsimítsa a kiálló szálkákat. Végül a szúrós természetű szög és a mindent letaglózó kalapács következett, hogy az asztalos kellőképpen összeillessze a részeket. Mindezeket az olyannyira más, és sokszor durva, látszólag össze nem illő szerszámokat felhasználta a Mester, hogy megépítse velük a jászlat, ami befogadja a karácsonykor megszülető Gyermeket, az Életet!
"Ujjong az angyalok kórusa, mert az örök Üdvösség megjelent az emberi nemnek."
(fordította: Papp Tamás)
"Ma megszületett a Szűz méhéből az ég Királya, hogy a mennynek ajtaját a bűnös embernek kitárja."
Volt egyszer, nagyon régen egy palesztinai falucskában egy asztalosműhely. Egy napon, amikor az asztalos éppen elutazott, a szerszámok összeültek tanácskozni. A megbeszélés hosszúra nyúlt, és meglehetősen viharos volt. Arról vitatkoztak, hogy melyiküket zárják ki a szerszámok gyülekezetéből.
Egyikük így szólt:
- Zárjuk ki a fűrészt, mert nagy fogai vannak, és hamar csikorgatja őket. Neki van a világon a legharapósabb természete.
Egy másik felszólaló a következőket mondta:
- Nem maradhat köztünk a gyalu. Bármihez hozzáér, lekopaszítja.
- A kalapácsot is ki kell zárni a gyülekezetből - hangzott a következő javaslat. Mindenkit letaglóz, aki csak a közelébe kerül. Játszik, szinte dobol az idegszálainkon. Nincs helye közöttünk.
- Mit szóltok a szöghöz? - kérdezte egy újabb felszólaló. Lehet együtt élni valakivel, akinek ilyen szúrós, hegyes a nyelve? Tűnjön el innét!
- Akkor már menjen vele a ráspoly és a reszelő is! - hangzott a tömegből. Mellettük az élet állandó súrlódás és összeütközés. De vigyék magukkal a csiszolópapírt is, mert az is csak azért van közöttünk, hogy mindent aprólékosan elsimítson!
Így vitatkoztak egyre hevesebben egymás között a szerszámok. A végén már szinte mindenki kórusban kiabált. Egymást vádolták, és a tanácskozás végére már szinte mindenki ki volt zárva. Egyszerre csak néma csönd lett. Megérkezett az asztalos, és kinyitotta a kamra ajtaját. A szerszámok visszafogott lélegzettel várták, hogy mi fog történni. A gazda kezébe vett egy darab fát, fölkapta a fűrészt, és annak szép, egészséges fogai pillanatok alatt a kívánt méretre vágták a deszkát. Most a gyalu következett, hogy lefaragja, amihez csak hozzáér. Azután a ráspoly, a reszelő, a csiszolópapír dolgozott serényen, hogy dörzsölje és elsimítsa a kiálló szálkákat. Végül a szúrós természetű szög és a mindent letaglózó kalapács következett, hogy az asztalos kellőképpen összeillessze a részeket. Mindezeket az olyannyira más, és sokszor durva, látszólag össze nem illő szerszámokat felhasználta a Mester, hogy megépítse velük a jászlat, ami befogadja a karácsonykor megszülető Gyermeket, az Életet!
"Ujjong az angyalok kórusa, mert az örök Üdvösség megjelent az emberi nemnek."
(fordította: Papp Tamás)
Modern háromkirályok
A történet ismerős, még gyerekkorunkban hallottuk: volt három férfi – a hagyomány királyoknak, bölcseknek tartja őket - , akik a csillag láttán messzi földről felkerekedtek, hogy hegyen-völgyön át hosszú hónapokig bolyongva, az időjárás viszontagságaival, fáradtsággal, rablókkal és politikai cselszövésekkel dacolva megkeressék a Kisdedet, aki istállóban született. A csillag vezette őket, ők pedig követték , mentek a fény útján. Angyalok bátorították őket, tanácsot adtak nekik, ha elbizonytalanodtak, s ők hallgattak a menyei küldöttek szavára.
Hosszú vándorútjuk viszontagságait – Herődes király cselszövését kivéve – nem ecsetelik az evangéliumok. Mintha jelentéktelen, említésre sem méltó mozzanatok lennének. Csupán az útra kelés, az úton levél és a célba érés tényéről olvashatunk. Az evangélisták nem a történet legendás részleteit emelik ki, hanem a lényeget: a betlehemi Kisdedben olyan személy született a világra, aki előtt leborul minden teremtmény, a jászol, az állatok, a csillagok és az angyalok mind-mind az ő szolgálatára állnak, s akinél minden ember menedéket talál. Megleli békéjét nála az egyszerű pásztor és a messzi tájakról érkezett tudós király egyaránt.
A háromkirályok is azért indultak útnak, hogy kérdéseikre választ kapjanak, megtalálják az Élet teljességét. Találtak egy gyermeket, egy pólyába öltöztetett kis embert, és emberi vonásai mögött felfedezték az Istent.
(folyt. köv.)
A történet ismerős, még gyerekkorunkban hallottuk: volt három férfi – a hagyomány királyoknak, bölcseknek tartja őket - , akik a csillag láttán messzi földről felkerekedtek, hogy hegyen-völgyön át hosszú hónapokig bolyongva, az időjárás viszontagságaival, fáradtsággal, rablókkal és politikai cselszövésekkel dacolva megkeressék a Kisdedet, aki istállóban született. A csillag vezette őket, ők pedig követték , mentek a fény útján. Angyalok bátorították őket, tanácsot adtak nekik, ha elbizonytalanodtak, s ők hallgattak a menyei küldöttek szavára.
Hosszú vándorútjuk viszontagságait – Herődes király cselszövését kivéve – nem ecsetelik az evangéliumok. Mintha jelentéktelen, említésre sem méltó mozzanatok lennének. Csupán az útra kelés, az úton levél és a célba érés tényéről olvashatunk. Az evangélisták nem a történet legendás részleteit emelik ki, hanem a lényeget: a betlehemi Kisdedben olyan személy született a világra, aki előtt leborul minden teremtmény, a jászol, az állatok, a csillagok és az angyalok mind-mind az ő szolgálatára állnak, s akinél minden ember menedéket talál. Megleli békéjét nála az egyszerű pásztor és a messzi tájakról érkezett tudós király egyaránt.
A háromkirályok is azért indultak útnak, hogy kérdéseikre választ kapjanak, megtalálják az Élet teljességét. Találtak egy gyermeket, egy pólyába öltöztetett kis embert, és emberi vonásai mögött felfedezték az Istent.
(folyt. köv.)
Nekünk, késői utódaiknak ma talán még inkább szükségünk van egy ilyen találkozásra. Ma, amikor lépten-nyomon a bölcsek drágakövét kínálják, de kézbe véve kiderül róla, hogy közönséges hamisítvány, még jobban szükségünk van a mindent átfogó tudásra. Amikor az ember árúvá és az árú eladását elősegítő reklámhordozóvá válik, kell az igaz emberség. Amikor az igen-igen és a nem-nem őszintesége kivesz a közéletből és az emberi kapcsolatokból, amikor minden érték relativizálhatóvá válik és minden aljasság dicsfényben ragyoghat, akkor érezzük igazán az emberi kapcsolatok és a közélet tisztaságának szükségét.
Hallottunk a távoli falucskában született Kisdedről. Mivel már nem sok veszíteni valónk van, úgy döntünk, üsse kő, felkeressük. Ki tudja, hátha éppen nála találjuk meg, aminek a szükségét megfogalmazni ugyan nehezen tudnánk, de aminek a hiányát néha még érezzünk, felkerekedünk hát, útnak indulunk mi is.
Mi azonban – modern háromkirályok – ma már repülőn, autón, vonaton utazunk. Sietünk, nem érünk rá túl sok időt elfecsérelni az utazásra. Mint az üstökös a fénycsóváját, húzzuk magunk után az „otthon hagyott” dolgokat, a munkahelyi problémáinkat. A hasonlat azonban mégsem egészen találó, hiszen nem világítunk. Csak száguldunk valami beláthatatlan pályán a sötét éjben. Megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy az üzlet törvényei könyörtelenek. A munkában nincs megállás. Ha egy pillanatra megtorpansz, ha elidőzöl egy szép napnyugtában gyönyörködve, ha leállsz beszélgetni valakivel, akkor kiesel a ritmusból, és jaj annak, aki kiesik a ritmusból. A mögötte lihegő horda könyörtelenül eltapossa.
Falvakon át, roggyant viskók mellett száguldunk, de elfordítjuk fejünket, hogy ne kelljen látnunk a nyomort. Nem engedhetjük meg, hogy elérzékenyüljünk, hogy lehajoljunk a szükséget szenvedőkhöz, hogy magunkra vegyük és hordozzuk terhüket. Mi is a saját erőnkből tettünk szert vagyonra, hírnévre, elismerésre, nekünk sem segített senki, miért segítenénk hát mi bárkinek? A szolidaritás a gyengék társadalmának gyermekbetegsége. Mi pedig nem akarunk gyengének mutatkozni, mert akkor sebezhetővé válunk. Vállalni a sebezhetőséget, kedvesnek, őszintének lenni a száguldó, hajszálpontos, érzéketlen gépek világában oly fokú disszonanciát eredményezne, amely otthontalanná tenne bennünket: kiesnénk a dübörgő élet ritmusából.
(folyt.köv.)<hr noshade="noshade">
Hallottunk a távoli falucskában született Kisdedről. Mivel már nem sok veszíteni valónk van, úgy döntünk, üsse kő, felkeressük. Ki tudja, hátha éppen nála találjuk meg, aminek a szükségét megfogalmazni ugyan nehezen tudnánk, de aminek a hiányát néha még érezzünk, felkerekedünk hát, útnak indulunk mi is.
Mi azonban – modern háromkirályok – ma már repülőn, autón, vonaton utazunk. Sietünk, nem érünk rá túl sok időt elfecsérelni az utazásra. Mint az üstökös a fénycsóváját, húzzuk magunk után az „otthon hagyott” dolgokat, a munkahelyi problémáinkat. A hasonlat azonban mégsem egészen találó, hiszen nem világítunk. Csak száguldunk valami beláthatatlan pályán a sötét éjben. Megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy az üzlet törvényei könyörtelenek. A munkában nincs megállás. Ha egy pillanatra megtorpansz, ha elidőzöl egy szép napnyugtában gyönyörködve, ha leállsz beszélgetni valakivel, akkor kiesel a ritmusból, és jaj annak, aki kiesik a ritmusból. A mögötte lihegő horda könyörtelenül eltapossa.
Falvakon át, roggyant viskók mellett száguldunk, de elfordítjuk fejünket, hogy ne kelljen látnunk a nyomort. Nem engedhetjük meg, hogy elérzékenyüljünk, hogy lehajoljunk a szükséget szenvedőkhöz, hogy magunkra vegyük és hordozzuk terhüket. Mi is a saját erőnkből tettünk szert vagyonra, hírnévre, elismerésre, nekünk sem segített senki, miért segítenénk hát mi bárkinek? A szolidaritás a gyengék társadalmának gyermekbetegsége. Mi pedig nem akarunk gyengének mutatkozni, mert akkor sebezhetővé válunk. Vállalni a sebezhetőséget, kedvesnek, őszintének lenni a száguldó, hajszálpontos, érzéketlen gépek világában oly fokú disszonanciát eredményezne, amely otthontalanná tenne bennünket: kiesnénk a dübörgő élet ritmusából.
(folyt.köv.)<hr noshade="noshade">
Nem vesszük észre, hogy éppen így válunk idegenné a világban. Lassan már nem lesz ember, akivel kezet foghatunk, akit megcsókolhatunk, mert az emberi kapcsolatokat a virtuális világba száműztük. „Közösséget” építünk, barátságot ápolunk – interneten. A számítógép, a mobiltelefon azonban személytelenné tesz bennünket. A „közösségépítő” honlapokon nincs arcunk, csak egy kép, amit mutatunk magunkról. A csevegőszobákban nem mosolygunk egymásra, akármennyire tele is szurkáljuk (hajmeresztő pongyolaságtól és mindenféle nyelvi vétségektől hemzsegő) kapkodva begépelt félmondatocskáinkat jópofa „szmájlikkal”. Ha a szomszéd utcában lakó barátunkkal e-mailben értekezünk, akkor a fárasztó nap után nem ülhetünk le vele egy kis eszmecserére egy pohár bor mellett. E-mailben nem lehet koccintani.
… Megérkezve, a betlehemi istálló előtt parkolót keresünk, s ha hosszas körözés után végre találtunk, kiszállunk a kocsinkból, gondosan ellenőrizzük, hogy bezártuk-e az ajtót, felhúztuk-e az ablakokat, nehogy meglepetés érjen bennünket, mire visszajövünk. Majd előkapjuk zsebünkből mobiltelefonunkat, és felhívjuk az otthoniakat: „Megérkeztem, itt vagyok.” Aztán elintézünk egy halaszthatatlan üzleti beszélgetést, majd belépünk az istálló ajtaján, ügyelve arra, nehogy bepiszkoljuk ruhánkat vagy cipőnket.
Meglepetésünkben azonban földbe gyökerezik a lábunk. A jászol üres, az istálló hideg. Szalma sehol, csak egy patkány fut előlünk riadtan. Döbbenten állunk, nem tudjuk mire vélni a helyzetet. Talán rossz helyen járunk? De hiszen az interneten ezt a címet dobta ki a kereső! Hogy lehet, hogy még sincs itt egy árva lélek sem? Nem értjük, hogyan is érthetnénk, hogy amikor kihalt belőlünk az Ember, abban a pillanatban öntudatlanul elzárkóztunk annak a lehetőségétől is, hogy megtaláljuk az Istent.
Kalacsi János
forrás:Kárpát-medencei FAMILIA családi magazin
… Megérkezve, a betlehemi istálló előtt parkolót keresünk, s ha hosszas körözés után végre találtunk, kiszállunk a kocsinkból, gondosan ellenőrizzük, hogy bezártuk-e az ajtót, felhúztuk-e az ablakokat, nehogy meglepetés érjen bennünket, mire visszajövünk. Majd előkapjuk zsebünkből mobiltelefonunkat, és felhívjuk az otthoniakat: „Megérkeztem, itt vagyok.” Aztán elintézünk egy halaszthatatlan üzleti beszélgetést, majd belépünk az istálló ajtaján, ügyelve arra, nehogy bepiszkoljuk ruhánkat vagy cipőnket.
Meglepetésünkben azonban földbe gyökerezik a lábunk. A jászol üres, az istálló hideg. Szalma sehol, csak egy patkány fut előlünk riadtan. Döbbenten állunk, nem tudjuk mire vélni a helyzetet. Talán rossz helyen járunk? De hiszen az interneten ezt a címet dobta ki a kereső! Hogy lehet, hogy még sincs itt egy árva lélek sem? Nem értjük, hogyan is érthetnénk, hogy amikor kihalt belőlünk az Ember, abban a pillanatban öntudatlanul elzárkóztunk annak a lehetőségétől is, hogy megtaláljuk az Istent.
Kalacsi János
forrás:Kárpát-medencei FAMILIA családi magazin
Karácsonyi ablakdíszítés
A karácsonyi ablakdíszítésem mintáját már sokan kérték de mindég sikerült kibeszélnem magam azzal, hogy a könyvet kölcsönadtam és még nem jött haza (ami valójában így is történt). Veletek azonban szívessen megosztom a másolatot, hisz én is ezen az oldalon számtalan csodálatos dologban részesültem. Akinek egy kis barkácsoló tehetsége van bizonyára nem okoz nagy gondot az elkészítése.
Minta és rövid utasítás a mellékletben található.
A karácsonyi ablakdíszítésem mintáját már sokan kérték de mindég sikerült kibeszélnem magam azzal, hogy a könyvet kölcsönadtam és még nem jött haza (ami valójában így is történt). Veletek azonban szívessen megosztom a másolatot, hisz én is ezen az oldalon számtalan csodálatos dologban részesültem. Akinek egy kis barkácsoló tehetsége van bizonyára nem okoz nagy gondot az elkészítése.
Minta és rövid utasítás a mellékletben található.
Advent
<table class="cikktorzs" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td class="alcim_nov" align="center">
</td></tr> <tr><td>
</td></tr> <tr><td> <table class="cikktorzs" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"> <tbody><tr> <td align="center" valign="top">
</td> <td valign="top">
A téli napforduló ideje a hagyomány szerint az advent kezdete,
mely Szent András napjától (november 30.) karácsonyig (december 25.) tart.
A december 25-e előtti negyedik vasárnappal kezdődik.
A latin eredetű advent szó jelentése: eljövetel, megérkezés.
Ez az időszak a karácsonyra, Jézus születésének ünnepére való lelki felkészülés időszaka.
Eredetileg az adventi ünnep 40 napig tartott, majd a Gergely pápa-féle naptárreform 4. hétre rövidítette le.
</td> </tr> <tr><td colspan="2">
Az első adventi koszorút a XIX. Században egy hamburgi lelkész, Johann Wichern evangélikus lelkész készítette el, aki egy felfüggesztett óriási szekérkerékre 24 gyertyát tett (amivel utalt az ünnep valamennyi napjára) és a falakra pedig fenyőgallyakat helyezett el. Később a kerékből koszorú lett, köréje pedig fenyőgallyakat fontak. A gyertyák száma az eltelt évek alatt 4-re csökkent, ez a négy gyertya ma már az adventi vasárnapok számát jelzi.
</td></tr></tbody></table>
</td></tr></tbody></table>
<table class="cikktorzs" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td class="alcim_nov" align="center">
</td></tr> <tr><td>
</td></tr> <tr><td> <table class="cikktorzs" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"> <tbody><tr> <td align="center" valign="top">
A téli napforduló ideje a hagyomány szerint az advent kezdete,
mely Szent András napjától (november 30.) karácsonyig (december 25.) tart.
A december 25-e előtti negyedik vasárnappal kezdődik.
A latin eredetű advent szó jelentése: eljövetel, megérkezés.
Ez az időszak a karácsonyra, Jézus születésének ünnepére való lelki felkészülés időszaka.
Eredetileg az adventi ünnep 40 napig tartott, majd a Gergely pápa-féle naptárreform 4. hétre rövidítette le.
</td> </tr> <tr><td colspan="2">
Az első adventi koszorút a XIX. Században egy hamburgi lelkész, Johann Wichern evangélikus lelkész készítette el, aki egy felfüggesztett óriási szekérkerékre 24 gyertyát tett (amivel utalt az ünnep valamennyi napjára) és a falakra pedig fenyőgallyakat helyezett el. Később a kerékből koszorú lett, köréje pedig fenyőgallyakat fontak. A gyertyák száma az eltelt évek alatt 4-re csökkent, ez a négy gyertya ma már az adventi vasárnapok számát jelzi.
</td></tr></tbody></table>
</td></tr></tbody></table>
A szeretethimnusz mai nyelven
A szeretethimnusz mai nyelven
Fabinyi Tamás szerint
Isten = Szeretet
Ha olyan kiváló szónok vagyok is, mint Kossuth Lajos, Vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy "van egy álmom"...
De szeretet nincs bennem,
Olyanná lettem, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja.
Ha futurológusként, a jövő mérnökeként vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként előre látom is a jövőt...
Szeretet pedig nincs bennem,
Olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.
Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek, Luther Mártonnak és egy dunántúli parasztasszonynak együttvéve...
De szeretet nincsen bennem,
Olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.
Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat, vagy tizedet adok minden jövedelmemből...
Szeretet pedig nincs bennem,
Olyanná lettem, mint aki követ ad kenyér helyett és skorpiót hal helyett.
Ha két végén égetem is a gyertyát, hajnaltól késő estig robotolok, éveken át nem megyek szabadságra..
Ám szeretet nincs bennem,
Olyan lennék, mint egy üres belű hagyma.
Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat, rongyosra olvasom a bibliámat, ha halálomra bizakodó hittel tekintek, úrvacsorával vagy a betegek szentségével megerősítve készülök elmenni...
De szeretet nincs bennem,
Semmi hasznom abból.
A szeretet jelentéktelen, mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba.
A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak.
A szeretet balek, mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.
A szeretet esendő, mint amikor valaki azt mondja : "szomjúhozom".
A szeretet meglepő, mint amikor valaki szelíden megszólít egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.
A szeretet játékos, mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába.
A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül a pártok és politikusok acsarkodásának,
De együtt örül az asszonnyal, aki megtalálja elgurult drachmáját.
Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.
Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát.
A szeretet soha el nem múlik.
Nem veszti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül ad acta, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság.
Legyenek bár Istentiszteletek, véget fognak érni,
Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni,
Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.
Mert még nem találtuk meg a rák és az AIDS ellenszerét, nem értjük távoli földrészek lakóinak a nyelvét, nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit.
Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk mindnyájan körül, és Ö lesz majd minden mindenekben.
Mert a szeretet nélküli kötelességtudat kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség : figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság : kemény.
A szeretet nélküli okosság : gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság : hűvös.
A szeretet nélküli rend : kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom : kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás : fösvény.
A szeretet nélküli adakozás : képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság : bigott.
A szeretet nélküli hit : vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény : fanatikus.
A szeretet nélküli élet : értelmetlen.
Most azért megmarad a hit,
A remény,
A szeretet,
E három.
Ezek közül pedig a legnagyobb : JÉZUS
Fabinyi Tamás szerint
Isten = Szeretet
Ha olyan kiváló szónok vagyok is, mint Kossuth Lajos, Vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy "van egy álmom"...
De szeretet nincs bennem,
Olyanná lettem, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja.
Ha futurológusként, a jövő mérnökeként vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként előre látom is a jövőt...
Szeretet pedig nincs bennem,
Olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.
Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek, Luther Mártonnak és egy dunántúli parasztasszonynak együttvéve...
De szeretet nincsen bennem,
Olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.
Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat, vagy tizedet adok minden jövedelmemből...
Szeretet pedig nincs bennem,
Olyanná lettem, mint aki követ ad kenyér helyett és skorpiót hal helyett.
Ha két végén égetem is a gyertyát, hajnaltól késő estig robotolok, éveken át nem megyek szabadságra..
Ám szeretet nincs bennem,
Olyan lennék, mint egy üres belű hagyma.
Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat, rongyosra olvasom a bibliámat, ha halálomra bizakodó hittel tekintek, úrvacsorával vagy a betegek szentségével megerősítve készülök elmenni...
De szeretet nincs bennem,
Semmi hasznom abból.
A szeretet jelentéktelen, mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba.
A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak.
A szeretet balek, mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.
A szeretet esendő, mint amikor valaki azt mondja : "szomjúhozom".
A szeretet meglepő, mint amikor valaki szelíden megszólít egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.
A szeretet játékos, mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába.
A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül a pártok és politikusok acsarkodásának,
De együtt örül az asszonnyal, aki megtalálja elgurult drachmáját.
Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.
Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát.
A szeretet soha el nem múlik.
Nem veszti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül ad acta, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság.
Legyenek bár Istentiszteletek, véget fognak érni,
Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni,
Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.
Mert még nem találtuk meg a rák és az AIDS ellenszerét, nem értjük távoli földrészek lakóinak a nyelvét, nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit.
Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk mindnyájan körül, és Ö lesz majd minden mindenekben.
Mert a szeretet nélküli kötelességtudat kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség : figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság : kemény.
A szeretet nélküli okosság : gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság : hűvös.
A szeretet nélküli rend : kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom : kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás : fösvény.
A szeretet nélküli adakozás : képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság : bigott.
A szeretet nélküli hit : vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény : fanatikus.
A szeretet nélküli élet : értelmetlen.
Most azért megmarad a hit,
A remény,
A szeretet,
E három.
Ezek közül pedig a legnagyobb : JÉZUS
Hasonló témák
