Ajándék pillanatok Neked...

Tompa Mihály

Fent és alant

Kél s jár a nap dicső fenséggel,
Sugárait lövelli széjjel,
E millió arany csatornán
Fényt, életet s bőséget ontván.
Midőn leszáll ágyas házába,
A halovány hold lép nyomába,
S az éjszakában felragyognak
Seregei a csillagoknak.
Mérhetlen a szám és a távol,
Honnan titkos lényök világol...!
Törvény, rend és erő mivolta
Nem változott s egy kezdet óta...
- Mily nagy s örök a menny!

A rét mosolyg, - a zsenge zöldbe
Virító himzet van beszőve;
Bornak, kenyérnek szülő anyja:
Halom s tér áldásit mutatja.
Itt kútfejek buzognak, s a fák
Virággal és gyümölccsel rakvák;
Ott szárnyas röppen, csörtet a vad
A vadonban, melyet szél zaklat;
S mig a tenger szűk medencében
Forr, hánykolódik szörnyüképen,
Hogy reng, zúg a mélységes padlan:
... Hegyek megállnak mozdulatlan.
- Mily dús, kies a föld!

És ami csak van e világon
Nagy, szép, erős: nézvén, csudálom
A föld kincsét, az égnek titkát...
S gyönyört ád minden, mit szemem lát!
S van-é magasztosb érzet ennél:
Hogy míg szemem lát, lelkem eszmél,
És fent s alant röpítve szárnya:
Megy tartományról tartományra.
S a szót, mit a mindenség hallat,
- Szólván, mint a vész, vagy fuvallat -
Megértem, és a hang szivembűl,
Élő beszédben visszazendűl...
- Mily boldog az ember!​

Diego Valeri

Velence

Ismerek én egy várost: noha földi,
olyan különös és olyan csodás-szép,
mintha délibáb volna, égi játék -
a látomás, mely szívünket betölti.

Ha fátyolozza rózsaszínű leple,
templomok, kertek és kétféle kék közt,
a tenger árja és az alkonyég közt,
s a paloták is már csupán libegve.

Csupa változás! Hajnalban, ha gyöngéd,
fehéres napsütésben szertenézel,
fakón sugárzik még mosolya széjjel,
és ragyogása zárt, akár a gyöngyé.

Arany-koporsó, szikrázik a fénye,
ha egy-egy alkony felizzik pirosra,
hatalmas hajó, amelyen vitorla
duzzad a messzi partokat igézve.

A nyurga tornyokat, telt kupolákat,
mikor a hold teleírja ezüsttel,
és úgy kígyózik száz vénán keresztül
a fekete víz, hogy álmodni bágyad:

olyan ámulat és örökös újság,
melyet néven ugyan hogy is neveznél?
Az édességes sziget, csupa rejtély -
a végtelen képzeletbeli ország.

(Rába György fordítása)
​

Áprily Lajos

Megállítottam én a réti víz futását​

Megállítottam én réti víz futását
Malom-zuhogónál, hol égerfa nőtt;
Víz remegő színén nyári nap múlását,
habon játszadozó napfény ragyogását,
derült éjszakákat, holdat csillag-árban
a lelkembe zártam -
nem tarthattam vissza a futó időt.

Tenyerembe fogtam fecske fiókáját,
Éreztem szívét, a riadt-remegőt;
Öleltem karommal szerelmek csodáját...
Egy-őszi madarat, bús szív néma vágyát.
Gyűjtöttem, mint lombot dérütött határban
s a lelkembe zártam -
nem tarthattam vissza a szálló időt.

Megőriztem gondot, szólást, tréfaszókat,
mosolyt, megbocsátót, jajt is, hördülőt,
névtelen sok arcot, sokfelé-valókat,
útamba-jövőket s tova-illanókat,
magamba gyűjtöttem mind, amerre jártam
s a lelkembe zártam -
nem tarthattam vissza a futó időt.
​

"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha,
remény, csalódás, küzdelem, bukás,
sírig tartó nagy versenyfutás.
Keresni mindig a jót, a szépet,
s meg nem találni, - ez az élet."​

/Madách Imre/ ​

Szuhanics Albert​

Maszkabál​

Színes karnevál az élet,
tarka maszkabál.
Bálteremnek közepében
tarka macska áll.​

Csizmás kandúr kardja csörren,
karján hercegnő.
Szemközt jő lám Háry János
a nagy hencegő.​

Kavarog a színes tömeg,
kezdődik a tánc.
Forgolódik a mosónő,
tűzoltó, finánc.​

Megjelenik egy poéta,
nagyon fess legény.
Szép asszonyok hódítója,
de koldusszegény.​

A nagyhasú Döbröginek
pénze sok van ám.
Mégis utálja személyét
szép asszony, leány.​

Csillagszemű lányt nem látja
meg a csillagász.
Bár távcsöve átkutatta
csillagvárosát.​

Szülésznő a sírásóval
itt táncol velünk.
Közöttük, hol szabad a tér,
az az életünk.​

Színes karnevál a létünk,
tarka maszkabál,
bálteremnek közepében
tarka macska áll...​

Debrecen, 2008. 09. 27.​

Tompa Mihály

Kandalló-dal

Künn a télnek vad viharja
Futja bé a láthatárt,
Ércfagyával minden élet
Néma sír ölébe zárt;
Mégis engem tűzhelyemnél
Vídor érzet karja vár,
A sötét bút elröpíti
Lángja és a tölt pohár.

Bár üvöltsön ablakomnál
Mérgesen a puszta-szél:
Kandallóm nyájas tüzénél
Bősz dühétől kába fél;
Kis tüzemnek nyújtok ujra
Táplaszert, ha hamvadoz,
És közel vonúlok annak
Vígan égő lángihoz.

Akinek sors-förgetegben
Enyhet ad belérzete,
Csöndes az, bár sújtsa porba
Sorsa kínos végzete:
És ha a kebel nyugalmán
Bűntudat viharja dúl:
Béke annak a dicsőség
Fény-ölében sem virúl.

Mert az üdv és kín csiráját
Rejti a szív; mindenik
Balga vagy jó tettek által
Gazdagon gyümölcsezik:
A szelíd erény jutalmat,
S a galád bűn benne lel.
Ember, őrizd! - drága kincsed
A mocsoktalan kebel.

Engem - hála végzetemnek! -
Nem kinoz kül- s belvihar,
És letünt életkoromnak
Bús emléke sem zavar;
Bár szegénynek szűle a sors,
Nem nyilik panaszra szám,
Kandallóm előtt derülten
Szívom füstölgő pipám.

Kis körömben bárha nincsen
Nagyvilági csalfa fény.
Ámde békém lágy öléről
Nem riaszt fel durva kény.
Vágyaim túl nem csapongnak
Helyzetem kimért körén:
Kincsre, fényre nem sovárgva
Enmagamba' boldog én.

Kívül a tágas természet
Sápadt arcán nincs virány;
Árva a völgy, lombok árnyin
Nem dalol víg csalogány;
És - ki hinné? - szűk körömben
Bájoló tavasz virul
S int felém, a rám mosolygó
Lyánka bíbor ajkirul.

Hólepeltől fedve a föld;
S míg alatta csöndesen
A kifáradt élet álom
Hallgatag keblén pihen:
Én körültem rózsa-kedvben
Víg barátok hangja zeng;
S tölt pohárunk egybehangzó
Érzemény közt összepeng:

Éljen a Hon! egyesűlés
Szent tüzétül összeforrt
Tetterő a szétvonásra
Hozzon gyász halotti tort!
Végig éljen a barátság,
Földi létünk fűszere!
S véle a bor, búcsatákon
Győzedelmes fegyvere!

Míglen a tél vad viharja
Futja bé a láthatárt,
S a tavasz virágözönnel
Nem teríti a kopárt:
Kandallómban égjen a tűz
S játszi lángja verje szét
A körűlem tornyosúló,
Kedvölő bú fellegét.​

Kosztolányi Dezső

Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő lányok,
csipkés ruhába állnak a fák.

A hazatérő félve,csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos,elhaló.

S az ónszín égből,a halk éjszakában
táncolva,zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.​

Kosztolányi Dezső

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!​

Kozma László

Szivárvány

A költészet valami más volt,
Valami tétova remény.
Hajolj a tiszta forráshoz:
ez a költemény.

Hogy ami elpereg szerte,
Az legyen drága kincsed.
Égi és földi egyszerre,
Felhő-rajz, fény tekintet.

Hogy ami széjjel foszlott,
Patakvíz, harmat cseppje,
A sötét égboltot
szivárvánnyá teremtse.

S ami világot jár át
A magányos kereszten:
A szeretet csodáját
add, hogy megénekeljem.​

​

Rózsa Dezső​

Tapintás​

Megtapintottad-e már az éjszakát,
hallgattad-e már a csendet, a csodát,
fülelted-e már a csillagok neszét,
a szelet, ahogy az avart hordja szét.
Érezted-e már a felhők bánatát,
a villámfényének örök varázsát,
vagy a rejtőzködő élet titkait?
És lásd, az éjszaka csöndben így tanít!​

Megálmodtad-e már a csönd sötétjét,
s a sötétség csendjének ölelését,
amikor csak semmibe néz a szemed,
s nem látva a távolt a test megremeg.
Csak a fül hegyez, ha neszel a sötét
és az éj felkínálja csábos ölét.
Majd álomba ringat, úgy hajnal felé,
s a csillag virágot szór a fény elé.​

Pataky Joachim

Megkérdezted-e már?

Megkérdezted-e már
a hulló levelet,
hová viszi a szél, -
e néma lehellet?
A napsugarától
mért játszik a vízen;
a vándormadártól:
a távol mit izen?

Megkérdezted-e már
a gyermeki álmot,
honnan veszi vajon
a sok délibábot?
A büszke hegyi sast,
mért száll a légen át
s a bogárt: mért mássza
mindig az út porát?

Megkérdezted-e már
a hegyet mért magas?
s miért mély a meder,
mit a víz árja mos?
Miért sír a bánat,
a jókedv mért kacag,
mért nyíl a hóvirág
a hótakaró alatt?

és az is érdekes,
ha egyszer kérdezed.
mért szeretik egymást
ölni az emberek?
A hang mért viharzik
s miért terjed a féreg,
mért kap a legtöbbször
érdemtelen babért?

Megkérdezted-e már
hogyha nem volna fény,
akkor is csak lenne
árny, csillogás, sötét?
Ha nem volna férfi, -
ha nem volna asszony. . .
ha nem volna nappal,
vajh` volna-e alkony?​

Mosonyi György

Lobogás

Az egész élet csak lobogás,
Mélyből jött vulkáni lángolás.

Két szép láng, ha összeérhet,
E lángból születhet új élet.

A gyermek megjött, új lobogás,
Boldog, égő-szívdobogás.

Halad - felnő - már udvarol
És reá is láng válaszol.

Jöhet még fény, jöhet még száz,
Az élet, csillagszóró - lángolás.

Az élet megy perzselve, szállva,
Halk, vagy morajló lángolással.

Kis láng, nagy tűz, sokféle láng,
A lét millió lángolás.

Ha egyszer csak huny` a parázs,
Lidérc ég; tüzes korhadás.

A lángot, - ha a szél elfújja,
Valahol feltámad újra.

Óvjad magad, óvjad a lángot,
Láng nélkül nem lesz élted, álmod.

Ha nem ég benned, ha te se égsz,
Nem is vagy; már - már nem is élsz.

Óvjad magad, - éleszd a lángot,
Szikrából - égő boldogságot!​

Márai Sándor​

A tapintatról és a gyöngédségről​

Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.​

Reviczky Gyula​

Az erdő​

Szeretem fáid zizzenését,
Rejtelmes árnyvilágodat.
Ha elgyötört a gond, a kétség,
Hűn őrizték meg titkomat.
Szívemnek titkos gerjedését
Fűnek-fának ki nem beszélték.
Erdő te jó vagy részvevő.
Rejtsd el, ki bús és szenvedő.​

Beh jó sötétzöld fáid árnya,
Ha izzó égről tűz a nap.
Ha meg vagy sértve, megalázva:
Pihend ki erdőben magad.
Ó, mert a harc, a földi lárma
Elnémul e zengő magányba',
Ahonnan mit se lát szemed,
Csak szelíden kéklő eget.​

Szellőtül ringó kebeledre
Boruljon, ki magányt ohajt.
A fák pajzánul, enyelegve
Gunyolnak itt minden sohajt.
Kinek nem jő meg itt a kedve,
Már élve holt, el van temetve.
Ki téged, erdő, nem szeret:
Még nem örült, nem szenvedett.​

​

Borisz Paszternak​

Zuzmara​

Lomb hull dideregve, riadva.
Fönn vadliba-had suhan.
Kár elkeseredni miatta:
a félsznek tág szeme van.​

Hűs szél csap a berkenye-bogra:
álommal ijesztgeti-e?
A teremtés rendje csalóka,
akár jó-végű mese.​

Ez a szendergés tovafut már
és holnap a télre látsz:
erős gyökerekkel a kútnál
a földbe meredve állsz.​

Fehér darazsak raja eljő,
mindent beterít a darázs:
a tetők meg a nagyfülű erdő,
mind zuzmara-maskarás.​

A jég, a világra borulva,
a szemre borít süveget,
torkos borzként lelapulva
ág-bog közein leseget.​

Lépted viszolyogva utat mér
s az út szakadékba merül,
boltíves csarnok a vad dér,
az ajtón rács merevül.​

A hósivatag lejtőjén
egy csőszkunyhó fala áll,
egy irtás széle, egy ösvény,
mögötte a sűrű homály.​

Fenséges, ünnepi csend ez,
szélén faragott keret:
akárcsak a négysoros vers,
hűlt Hófehérke felett.​

S a fehér, halott országnak,
melytől megdermed a fény,
odasúgom: "Várva-várlak,
te több vagy, mint remény."​

/Ford.: Weöres Sándor /​

​

Szemlér Ferenc​

Téli tájon​

Valaki megy a téli tájon.
Fölötte hó, alatta jég.
Hogy óvakodjék, hogy megálljon,
mindegyre rákiáltanék.​

Folyók, mocsarak jege vékony.
Szakadékot takar a hó.
Bármerre tart, a föld csalékony,
örvény a víz és buktató.​

Akármit szólok, rám se hallgat.
A füle süket. Szeme vak.
Nem hall vészjelt, csak diadalmat
Célt lát, nem öldöklő havat.​

Átlép-e léket, ér-e partot:
ködös szemem nem látja még.
Ő megy. Mind bátrabb, mind kitartóbb.
Fölötte hó. Alatta jég.​

Kisfaludy György​

A Teremtés ​

A végtelen és a semmi.
A kezdetben csak a lenni.
Én vagyok a lét, a pontban,
S itt milliárd napom van.​

Először minden volt a pont,
Megnyugvás, béke, semmi gond,
Létem e pontban-létezés.
Pontnyi csak, de ez nem kevés!​

Hisz e pontban végtelen,
A kezdetben a vég terem,
És a végben újra kezdet,
Ahogy pontban újra egy lett.​

Ez a kis pont a jelene.
Világom pontnyi tág eme
Furcsa kis pont körül, a kint
A bent lesz e pontban megint.​

Ilyen vagyok. Ennyi! Kész!
Egész vagyok és semmi rész!
Semmi falán a lét maga,
Lét falán a semmi fala.​

Így vész értelme a kintnek
És a bentnek, hisz a szintek
Mindkét oldalán Én voltam,
vagyok és leszek a múltam.​

A forrás vagyok a létben,
Ami már él, de ami még nem
Bomlott egészből egésszé,
Valóból lett gyenge képpé.​

ÓH! Legyen hát a mozdulás,
Talán egy furcsa fordulás
Létem egészből képzelet
Képez; egy képző képzetet.​

Szemlér Ferenc​

Minden hallhatatlan​

Életemben most látom legelőször
mint ég a száraz venyige a tág
váradi éjben, hold alatt, a fák
kis négyszögébe zárt kertben. Az őszről​

máig esők, havak, csak térdig érő
sarak festették elém képeik.
Mintegy fáj, hogy ily későn lépek itt
a gyökeresen más világba - érő​

gyümölcsök lankáira, a vastag
sorú szőlőkbe bölcsszavú, nyugodt
barátokkal! ... Még jó, hogy így tudok
örvendeni az új tapasztalatnak:​

e gyors, hatalmas lángokkal ziháló
tűznek, melybe szalonnazsír csepeg! ...
az érlelődő teltség lengeteg
érzésének, mely ritka szemű háló​

gyanánt fog össze bennünket s a halkan
lihegő tájat! ... Tisztán hallani
egy-egy kacajt, szót, moccanást, ami
azt sugdossa, hogy minden halhatatlan...​