Szia Estrella!
Sajnos én is nagyon sokat stresszelem magamat mindenfélén és tartok tőle, hogy előbb vagy utóbb lesz valami hátulütője a dolognak nálam is, de mit tegyek ha ilyen vagyok mindenen el tudok napokig rágódni ami bánt és minden rossz szót a lelkemre veszek. Sajnálom ami veled történt! Én azt nem tudom soha sem megbocsátani pár embernek, hogy tönkretették az önbecsülésemet és ez kihat az egész életemre, sajnos!
A barátnőmnek nem tudom megbocsátani azt ahogy korábban bánt velem. Bár az egész viselkedéséről nem tehetett, mert a személyisége nem működik normálisan, egy korai erőszak miatt, amit ellene követtek el 14 éves korában.
Magamra is haragszok mert hagytam. Teljesen leengedett pajzsokkal álltam vele szemben és tűrtem a hisztijeit, a lelki zsarolásait a terrorját és az indulatos kitöréseit.
Bármennyire is szeretném elfelejteni, ha újra hasonló viselkedést tanúsít előjön belőlem az iránta érzett rejtett gyűlöletem. Nem tudom, hogy valaha is meg fogja annyira bánni, hogy meg tudjam bocsátani és ha elfeledni nem is, de ne tudjam gyűlölni miatta
Nem tudod megbocsátani a bánásmódot, mégis együtt vagy vele.
Gnor, megint a régi lemez. Tényleg nem értelek. Ha rosszul bánt veled, miért maradtál vele. Szamaritánusokkal csak nem vagy rokonságban. Mindenki tehet a viselkedéséről ha épelméjű, ha nem, kezeltetni kéne. Megint odalyukadunk, hogy neked kell majd a kezelés, ha sokáig magadbafolytod az érzéseid.
Haragudhatsz is. (...magadra)
Miért is tűrtél? Ne kend a barátnőd lelki válságára...
Hiszti, lelki zsarolás, terror, indulatos kitörések... hmm. Kemény.
Ne várd, hogy szentté avassanak. Ha jól értem (igyexem) paksus nincs, barátok vagytok. Ha nem akarsz/tudsz neki segiteni, akkor bizony tovább kellene lépni. Ilyen cirkuszokra nem lehet alapozni, családot tervezni.
És még belekötsz a szentbeszédembe...
én vagyok az agresszív (meg akismalac)
Együtt voltam egy fiúval,aki a szakításunk után elmondta,hogy nem Én voltam az egyetlen.Teljesen összetörtem,de ami a legjobban zavart,hogy amikor kidobtam nagyon ronda dolgokat vágott a fejemhez.Szinte sajnáltam.A vallomása óta nem tudok igazán bízni a szerelemben.Igyekszem azt nézni hogy nem mindenki egyforma és nem mindenki fog átverni és mellettem egy másikkal is járni,mégis valahogy bennem van a félsz.Talán túl fiatal vagyok ilyen kijelentéshez,de nem bízok a szerelemben.
Természetes mindkét nemnél...,hogy több kapcsolata van az élete folyamán...ebbe semmi kivetni való nincs...és igazán nem is lehet elvárás senkivel szemben...,hogy hopp most vagyok és előttem senki ne legyen neki...közben viszont NE!
"de nem bízok a szerelemben"...
No ezt jól is teszed...,mert a legfontosabb...,hogy Önmagadban kell teljes mértékig bizni...és utána az érzéseidben...szeresd magad...utána bizva szeretheted a másikat....ha a másik nem szeretne...akkor sem veszited Önmagad...
Addig volt egy másikka amíg velem járt.Hogy előttem volt valakije az sose zavart,hisz legyen.De amikor aztmondta én vagyok az egyetlen és másra rá se néz elhittem....
Ráadásul Ő volt az első
Gyerekek ! Komolyan : egy analyste hianyzik Nektek .
Estrella : "hibast" keresel ... ezeregy oka van a gyomorfekelynek - mindegyik tenyezo hozzatesz egy rizsszemet , az uknagyapad is , akinek mar hajlama volt erre
Mindent betemet az ido , nincs olyan dolog , amit normalis ember nem tudna megbocsajtani . A gyulolkodes az rondabb , mint a megbocsajtas
A barátnőmnek nem tudom megbocsátani azt ahogy korábban bánt velem. Bár az egész viselkedéséről nem tehetett, mert a személyisége nem működik normálisan, egy korai erőszak miatt, amit ellene követtek el 14 éves korában.
Magamra is haragszok mert hagytam. Teljesen leengedett pajzsokkal álltam vele szemben és tűrtem a hisztijeit, a lelki zsarolásait a terrorját és az indulatos kitöréseit.
Bármennyire is szeretném elfelejteni, ha újra hasonló viselkedést tanúsít előjön belőlem az iránta érzett rejtett gyűlöletem. Nem tudom, hogy valaha is meg fogja annyira bánni, hogy meg tudjam bocsátani és ha elfeledni nem is, de ne tudjam gyűlölni miatta.
Sziasztok,
Egy számomra értetlen témával jelentkezek ebben a fórumtémában, nem találtam jobb helyet, remélem nem ijjesztek el senkit sem.
A lényeg az, hogy Apám, úgy látom bűnösnek érzi magát felesége több évtizeddel ezelőtti haláláért, ami egyébként baleset volt. Pontosan 23 éve történt, és nem tudom orvosolni a problémát, a lányát és fiát is magával rántja folyton saját lelki válságába, világába.....
Az igazság az, hogy igaza van. A helyében én is gyilkosnak érezném magam, azon a napon ahogy a dolgok történtek, hát mint ember, és férfi, egyértelmű hogy magamat tenném felelőssé, hogy este nem jött haza az a nő....
Szóval, megértem, értem, én is így éreznék, de felnőttünk nővéremnek már van is családja, én meg már nagyon szeretnék megállapodni, de ettől nem tudok szabadulni, egyszerűen kizár mindenkit magából, és bele rúg ha közelítünk lelkéhez, tehetetlen vagyok.
Hallott már valaki hasonló esetről talán? Vagy volt valaki konkrétan ilyen lelki helyzetben?
Vagy tud valaki egy erre a témára való fórumról?
Elnézést ha nem ide passzol a történetem, nem tudtam hova írni,
Zozi