A jól megérdemelt nyugdíjból visszatérni bizony nem könnyű a Formula-1-ben, a sikeres visszatéréshez pedig sok mindenre szükség van, például egy jó ,,fegyverre" is, mert jó autó nélkül bizony nagyon küzdelmes lehet a visszatérés. Erről talán Michael Schumacher tudna a legtöbbet mesélni. Kimi Raikkönen azonban úgy tűnik, egyike a Formula-1 kisszámú, sikeresen visszatérő pilótáinak. Paul Fearnley cikke.
A két évet kihagyó 2007-es bajnok, Kimi Raikkönen, Schumachertől eltérően folyamatosan fejlődik, még akkor is, ha a győzelem - Bahreinhez hasonlóan - a Magyar Nagydíjon is elérhetetlennek bizonyult. Ezzel szemben Schumacher teljesítménye Raikkönen WRC-s működéséhez hasonlít: időnként gyors, de nem egy egész futamon és gyakran hibázik. Persze a hétszeres német bajnok autója nem hasonlítható össze a Lotus E20-asával, de ezzel nem lehet mindent megmagyarázni, mert bizony nem az ő ezüstnyila a legrosszabb autó a mezőnyben. És egy olyan profi, mint Schumacher, aki már mindent megtanult erről a sportról mit csinál? Leállítja a motort, amikor nem kellett volna.
Azért Schumacher teljesítménye messze van attól, hogy szörnyűnek nevezzük, elég csak a monacói időmérő edzésen futott leggyorsabb körére, vagy a valenciai dobogójára gondolnunk, ugyanakkor gyerekképű csapattársa, Nico Rosberg bizony nagyon sokszor tör borsot a hétszeres bajnok orra alá, így Schumacher már nagyon, de nagyon messze van attól, ahol egykoron állt. Ez szomorú, de már 40 volt, amikor visszatért, így talán itt az idő, hogy valami másba kezdjen.
Raikkönen ezzel szemben csak 33 lesz októberben, és valószínűleg jövőre is a Lotus csapatnál láthatjuk majd, a zord felszín alatt egy James Huntot rejtegető pilótát. Ő a hírek szerint élvezi, hogy a Lotus egy laza csapat és kevés PR kötelezettségnek kell eleget tennie, és az is a kedvére van, hogy egy fiatal és sikerre éhes csapattárssal szemben kell felvennie a kesztyűt. De vajon tényleg Kimi visszatérése volt a legjobb és Schumacheré a legrosszabb az F1 történetében? A kérdés eldöntésére nézzünk meg néhány példát az F1 múltjából.
1982 Niki Lauda (McLaren)
A mindig számító osztráknak nyugdíjas éveiben szüksége volt némi shillingre, hogy finanszírozni tudja a légitársaságát, míg a McLaren újdonsült tulajdonosának, Ron Dennisnek egy sztárra volt szüksége, aki segít felépíteni új birodalmát. Az üzlet így gyorsan megkötetett, Lauda pedig januárban a Dél-Afrikai Nagydíjon munkába is állt egy 4. helyet elérve. Két futammal később Long Beach-ben már a dobogó legmagasabb fokára is felállhatott, majd a Brit Nagydíjon Brands Hatch-ben egy újabb tökéletes teljesítménnyel szerzett újabb győzelmet Dennisnek. Az 1983-as szezonban nem mutatottk kimagasló formát az idősödő osztrák bajnok, a csapat azonban türelmes volt, majd miután 1984-ben Lauda megkapta a TAG erős turbómotorjait és persze a sikerre éhes Alain Prostot is a nyakába 5 győzelemmel és négy második hellyel, ha fél ponttal is, de megnyerte a világbajnoki címet a McLarennek. Végül 1985-ben, még egy utolsó győzelmet szerezve a Holland Nagydíjon, visszatért a jól megérdemelt nyugdíjas évekhez.
1982 Mario Andretti (Ferrari)
A Ferrari mindig tudta, hogyan is kell nagy médiafelhajtást csinálni, így 1982 szeptemberében, olasz származású, 1978-as világbajnok, a már 42 éves Mario Andretti ott állt az Alitalia repülőgépének ajtajában a milánói Malpensa reptéren, a fején egy Ferrari sapkával. Andretti pedig jött látott és majdnem győzött, mert sajnos a meglepetés pole pozícióját végül nem tudta győzelemre váltani a monzai pályán. Mindenesetre most már Patrick Tambay hockenheimi győzelme után senkinek sem lehetett kétsége a felől, hogy milyen éve is lehetett volna a halálos balesetet szenvedő Gilles Villeneuve-nek és a F1-es karrierjét a Német Nagydíjon örökre összetörő Didier Pironi-nak az 1982-es szezonban. Mindenesetre Andretti megtette, amiért hívták, így már senkit sem érdekelt, hogy az amerikai legenda F1-es pályafutása két héttel később a Las Vegas-i Caesars Palace poros parkolójában örökre véget ért, mert bizony a CART-ban két év múlva bajnok címet szerző veterán amerikai már sohasem tért vissza a száguldó cirkuszba.
1983 és 1985-1986 Alan Jones (Arrows és FORCE)
Miután a harsány ausztrál megnyerte a világbajnoki címet 1980-ban, a következő év végén, a csapattársával vívott ádáz küzdelmet követően a Caesar Palace-i Nagydíjon aratott győzelme után úgy döntött, 35 évesen befejezi Formula-1-es pályafutását. Két évvel később azonban olyan hírek kaptak szárnyra, melyek szerint a vagy 20 kilót magára szedő, de a pénztárcájának tartalma tekintetében lesoványodó Jones a visszatérésen gondolkodik. És valóban, az Arrows csapat pilótájaként Jones feltűnt a Nyugat-Amerikai Nagydíjon Long Beach-ben. A 12. helyet szerezte meg az időmérő edzésen, tehát kijelenthetjük, hogy sokkal jobb helyre kvalifikálta magát a versenyképtelen autóval, mint amire számítani lehetett. A futamon azonban 75 kör várt rá a göröngyös és kegyetlen utcai pályán. Jones 58 körön keresztül bírta, majd fáradtságra hivatkozva fel kellett adnia a versenyt. Valójában két hónappal korábban leesett a lováról és eltörte a combcsontját, s a még nem teljesen rendbejött sérülés komoly fájdalmakat okozott neki a futamon, pedig korábban, még a sérülés előtt a 3. helyen végzett Brands Hatch-ben a Race of Champions versenyen. Két évvel később már Carl Haas csapatában, a FORCE színeiben újra próbálkozott. A feltételek most jobbnak tűntek: Ford, Cosworth, Teddy Mayer, Neil Oatley, Ross Brawn és Adrian Newey, és mindez egy világbajnok, Alan Jones mögött. A projekt azonban csúfos kudarcnak bizonyult, Jones legjobb eredménye egy 4. hely volt a kiesésekkel tarkított Osztrák Nagydíjon, 1986-ban. Így talán mégis jobb lett volna, ha Jones otthon marad, Ausztráliában.
1993 Alain Prost (Williams)
Miután a háromszoros francia bajnok, Alain Prost az 1991-es szezon végén tett néhány nyílt és őszinte észrevételt Ferrarijának teljesítményéről, a maranellóiak azonnal kirúgták őt a csapatból, a főszponzor Marlboro pedig egy halom pénzt fizetett neki, hogy az 1992-es szezonra otthon maradjon. Prost azonban még nyerni akart, akárcsak a Renault, akik Mansell világbajnoki címe után egy francia pilótával is a csúcsra akartak jutni. A Renault nyomására, így a Williams és Prost egymásra talált, a kis francia pedig beváltotta a hozzáfűzött reményeket és 16 futamon 13 pole pozícióval, 6 leggyorsabb körrel és 7 futamgyőzelemmel, magabiztos fölénnyel szerezte meg 4. világbajnoki címét. Majd miután a Williams csapat bejelentette Ayrton Senna szerződtetését, Prost ugyanúgy eltolta a biciklit a csapattól, mint ahogyan egy évvel korábban az ő érkezése miatt távozott a csapattól Nigel Mansell.
1995 Nigel Mansell (McLaren)
Miután Mansell végre valahára 1992-ben megnyerte a világbajnoki címet, némi haraggal szakított a Williams istállóval, mivel leszerződtették a csapathoz azt az Alain Prostot, akivel 1990-ben igencsak viharos szezont töltött a Ferrarinál. Az angol így 1993-ban az amerikai CART-ban próbált szerencsét, ahol egyből meg is nyerte a bajnoki címet. Nem vitás, hogy az ingerlékeny brit briliáns volt az USA-ban, ahol a rajongók egyből meg is szerették, Mansell azonban inkább az F1-re vágyott, ezért amikor Ayrton Senna halálos balesetet szenvedett a San Marinói Nagydíjon, engedett a Williams csapat hívószavának és néhány futam erejéig visszatért a Formula-1-be, ahol, ha kis szerencsével is, de megnyerte a szezonzáró Ausztrál Nagydíjat Adelaide-ben. Ekkor sokan azt gondolták, hogy milyen csodálatos befejezése is ez a 41 éves Mansell Formula-1-es karrierjének. Ő azonban nem így gondolkodott, és a McLaren, valamint a Mercedes ígéreteitől elcsábulva beült a meglehetősen csúnyácska, pisze orrú McLaren MP4/10-be. Illetve csak beült volna, mert az időközben egy kicsit kikerekedett Oroszlán még csak-csak befért az autóba, azt vezetni azonban már nemigen tudta. Az 1995-ös szezon első két futamát így a B autóra váró Mansellnek ki kellett hagynia, a következő, San Marinói és Spanyol Nagydíjak azonban katasztrofálisan sikerültek számára. Ezután a csapat végül - közös megegyezéssel - szerződést bontott vele. Bizony, ez a bátor és izgalmas pilóta talán szebb búcsút is megérdemelt volna.
A legjobb, legmeglepőbb, vagy ép legrosszabb visszatérésekről még sokat lehetne írni, de talán zárszónak annyi elég, hogy a legjobb visszatérés mindig az, ami sohasem történik meg. Jackie Stewart vagy Jody Scheckter tudták, mikor kell abbahagyni, a megfelelő időben vonultak vissza, és ami még fontosabb: tartották is magukat ehhez. Mert bizony később visszatérve már nehéz megítélni, hogy valaki a legjobb, vagy éppen a legrosszabb formáját mutatja-e.
Kubica már soha nem tér vissza