Az élet (azért is) szép !

Szuhanics Albert


<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=idezet style="PADDING-BOTTOM: 6px" align=middle colSpan=3>Egyoldalú szerelem

Mit ér a szív, ha nem szerethet,
Egy gyötrő álom, ó mit ér?
A könnyek árja nem vígasztal,
Oly fagyos az őszi szél...

Mit ér a vágy, ha csak tied,
És nincsen viszont vonzalom,
Ő nem szeret meg soha téged,
Már dér ül a lombokon...

Mit ér az érzés, ha csak fájdalom?
Az ő szívében nem gyúlt ki fény...
Árnyad megnyúl a házakon,
Lépted koppan az út kövén...

Mit ér a bánat, a szívet tépi csak,
S véresen hever a halott remény...
Mi nemrég üdén zöldellt, most a sárba hull...
Körötted mennyi eltiport levél...

Mit ér az élet, csak kín és gyötrelem,
Bánat, és csalódás jut neked...
Kihalt utcákon imbolyogsz,
Fenn a hideg Hold nevet...

</TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>Debrecen, 1975. május

*


<CENTER>Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való </CENTER><CENTER>megjelölésével,
non-profit céllal szabadon utánközölhető.
</CENTER></TD></TR></TBODY></TABLE>​

Nagy István Attila ​

Kettős fájás​

Olyan nehéz most másra figyelni,

téged várlak minden mozdulatban.

Szécsi Magda

Szavak nélkül

Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. Közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...
​

/József Attila/


AZ ÉN AJÁNDÉKOM


A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábod biggyedt vonalára szabták,
De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák
És mint a spongya, mely tengerbe' nő.

Két fájó karral nyujtom mostan néked
És fáradt barna szóval arra kérlek:
Ha eltiporsz is füvet, harmatost,

Ha elkopott a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly mester,
Az uccasárba akkor se taposd. </B>​

Tűnődő

Van amikor látom,
apró világom elásott kincseit,
s megrendít
a tudat,
hogy, gondjaim alatt
mennyi fény ragyog,
csak én vagyok a vak
ki nem lát a folyóban halat,
magot a földben
áldott jövendőt az esőben.

Van amikor félek,
hogy az élet
nem tesz mást csak múlik, szalad
s egy pillanat alatt
ellobban a láng
és nincs szükség ránk,
akik gyönge harmatként tapadunk
az ingatag levélre,
mert felszippant a nap fénye
és vége és vége.

Van amikor tudom,
hogy nincs hiába
egyetlen szó, egyetlen kába
mondatom sem,
mert hiszem,
a jövendő tovább tart mint az élet
s a búcsúének lelkemben
zengő himnuszra vált
és mégis terem nekem
egy újabb csodát
a másik világ.

*fefo*

Amatőr Művészek Fóruma ​

Varga Ibolya​

Nekrológ ​

Erdő helyén szántóföld
alig hajt és alig zöld
földre gyilkolt lombok között
kicsi madár sose költ​

szívem helyén anyaföld
sose hűtlen, sose bölcs
szárnyaszegett lelkek között
sose nevet összetört​

hűs árny helyett kőrengeteg
madárdalt a fejsze temet
fejfátok öles törzsetek
korhasztja az emlékezet​

a képzelet bosszút rajzol
düh és harag írni hajszol
derékbatört fákat gyászol
lélekharang értük nem szól.​

Őri István ​

Kövek​

holdtalan éjszakán találtam rád
mélybe nyúló rögök mutatták az utat
barlangok szája világított a föld alól
mosolygó árny voltál az Egyetlen Úton ​

hangtalan dobbantak a léptek
a virágok felébredtek álmukból,
és csodálkozva néztek körül
látni akartam, ki takarja a végtelent ​

nem jöttél közelebb, ezért odamentem hozzád
hasonlítottál önmagadra a homályban
a csillagokat hívtam segítségül, hogy felismerjelek,
mert a barlangok sötétje nem volt elég ​

megsimogattam az arcodat és nem mozdultál
megöleltelek és felsikoltott az éj
megfogtam a kezedet és hozzádfagytam
elindultam hozzánk, de nem jöttél velem ​

azután megkérdeztelek: ​

te... ​

ki... vagy?... ​

*​

Másképp látók
Internetes Irodalmi és Művészeti Kör​

Az élet ugyanis nemcsak utazás, de szobrászmunka is.
Az embernek nemcsak a világban már megvalósult lehetőségeket kell megcsodálnia,
hanem a benne még ottlappangókat előhívnia s belőlük magát minél különbbé megalkotnia.
Ez igen szép s érdekes feladat: a napok apró vésőütéseivel valami szépet hozni ki,
nem a kőből, hanem az élő anyagból, önmagunkból.​

*​

Németh László: A felelősség szorításában​

Leonardo Sinisgalli

Mit érzel? Mire gondolsz?

Mit érzel, mire gondolsz?
Egy virág késve fölidézni,
tudakozódni késztet.
Ideges mozdulattal
összeszorítod ujjad,
s a szirmokat letéped.
Ha visszatér a tél a régi tájra,
egy hideg nap delén a szél elindul,
s a gyönge ablakot zörgeti, rázza,
egy szürke kéz, pár lépés tompasága
a rontást megtöri, és nyög az arcod,
fájdalmas fény a sötét némaságon.

Székely Magda fordítása<!-- / message --><!-- sig -->​

Őri István

Valahol

Valahol létezel, valahol én is
valamit kérdezel, valamit én is
néha vágy van benne, néha remény is

valahol
valamit
te is
én is...
​

András Sándor

Megérintettél

Megérintettél egy bizonyos helyen,
nem fizikai.
Nem tudom, hol van. Ha azt mondom: Bennem,
ugyan hol vagyok én, ami nem fizikai?
Ha szétzúzzák testem,
megszűnik az a hely is, így tudom-hiszem,
de egyelőre mindenütt érzem és sehol sem érem el
azt a bizonyos helyet, amelyen megérintettél.
Elcsodálkozom
a világon, hogy van benne efféle hely,
ami mégsem benne,
és ámuldozom, hogy te sem egészen benne,
hiszen megérintettél azon a bizonyos helyen,
amelyik, megölellek érte, nem fizikai.
​

Jéghegy​

Jégheggyé válni volna jó,
Valódi énem eltitkolandó.
Ne bántsanak, ne sebezzenek,
Helyettem új célpontot keressenek!​

Jéghegy lettem kellemesen nyugodt,
Békénhagynak, s egyedül vagyok.
Nem zargatnak, nem piszkálnak,
Hátat fordítottam a világnak.​

Jéghegy-létem meghitten szelíd,
Egyedüllétem nyugalomba repít.
Bántásokkal nem zavarják fejem,
Nem ütik, kínozzák tovább a testem.​

Jéghegyként elnézlek titeket emberek,
A gondolattól újra megremegek…
Embernek lenni, ilyesztő egy élmény,
Emberként fakó napjaimat élném.​

Jéghegy maradok, s változtatom alakom,
Senki nem juthat át a jéghegy falakon.
Egyre nagyobb rétegeim magamra pakolom.
Repedés árnya játszik a jégplafonon.​

Írta: Lorinci
AMF​

Devecsery László

A faljáró

Nézed. Pont. Nézőpont. Hol állsz és hova nézel.
Mi az innen - és mi a túl. Mi tép beléd vadul...
A szél, a fény, a kéj; s hullik rád a mocsok, a szenny,
s így már nem is tudod, hova menj – vagy maradj...
A falon innen? Túl? Maradni okosabb? Áttörni
falakat, hazug szavakat, magadat, téglát, betont
és politikát, álnok vitát, szemforgató ócskások
hatalmi titkát – talán rombolt falakból rakni
kalitkát, magadnak talmi biztonságot, hisz
megváltani te sem tudod ezt a céda világot...


*mek.oszk.hu*​

Devecsery László

A fény mögött...

Az ég mögött, az ív mögött,
a fény mögött, a lét mögött,
a hit mögött, a szó mögött,
rejtőzik az ember.

*mek.oszk.hu*​

Devecsery László

Fénymadarak

Száll az idő... csobban a Szajna,
fénymadaraknak tükre takarja...,
fénymadaraknak fénye a partja.
Száll az idő... az éj már átölel,
száll az idő... csended oly közel...

*mek.oszk.hu*​

Paál László:
Erdő mélyén​

A rengetegről, mely befogad...​

Erdő mélyén, félhomályban
Csendben, halkan csacsogva
Patak vájja keskeny medrét
Fák között az avarba.​

Kopott kövek, száraz ágak
Tanúskodnak az időről,
Egy korszakról, mely nyíltan mesél
Otthonáról, az erdőről.​

A rengetegről, mely befogad
Minden bolyongó lelket
Mely megtalálja általa
A nyugalom-szigetet.​

Szerző:Héja​

/Juhász Gyula/


MINDENKINEK


Ó emberek, szeretni kell a földet
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

Örülni kell a gazdag hervadásnak,
Dalolni kell a téli sírokon,
Szeretni kell a csillagot s az árnyat
És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon!

Ezt hirdeti ma nektek egy magányos,
Bánatos ember, aki messze ment,
Ki mosolyogni tud már bánatához
S vágynak, reménynek rég békét izent.


/kepkeszito:Hermin Abramovitch/
​

/Illés Gábor/

Még szeretnék


Még szeretnék:
némaságra csendet írni,
mély titkokat megsejteni,
teli kézzel kéregetni,
önmagammal szembenézni,
játékok között térdepelni,
még egyszer, őszinte hittel játszani,
egyenes úton eltévedni,
esőcseppből könnyet inni,
könnyű széllel elrepülni,
szörnyű percben mosolyogni,
valamit neked mondani,
kezedből szeretetet venni,
senki elől bujdokolni,
barátságot elültetni,
szerelemben haldokolni,
még szeretnék: szerelemből csókot adni.​

​

Lelkes Miklós​

<!------------------------ÍRÁS CÍME------------------------------------------->Húsvét ​

<!----------------------------------------------------------------------------->
Tünődött ezüst könnycsepp,
s az ezüstszőrű bárány.
A kés is eltünődött
csillagos szíve táján.​

Varjak szálltak, kaszáltak
felkéklő égi kéken,
s széthullt a károgásuk
a szélben, messzeségben.​

Egy verset írtam akkor.
Egy piros lelkű verset.
Piros pirostojások
táncosan felnevettek.​

Lehet: bolondos vers volt,
de hitt, de hitt a szépben,
hitt pirosló örömben,
bizott a messzeségben.​

A nyulak elfutottak,
de elénk jött a holnap.
A bokrok és fák zölden
fényidőt felragyogtak.​

Most, tudom, más idő jött:
másokért tenni szégyen,
s gyenge húsvéti bárány
a nép Mammon kezében...​

Lehet: fura egy vers volt
és élet - mégse bánom,
akkor sem, ha miatta
nem lesz feltámadásom,​

mert a szívemben érzem
nemcsak élét a késnek,
de piros öröm-arcát
múltnak és messzeségnek.​