Az élet (azért is) szép !

Szabó Lőrinc​

Sugártörés​

Bármelyik perc: nem tudhattam soha,
mi valóság és mi fantázia
körülöttem: a burok lebegett,
tágult, szűkűlt, ahogy a képzelet
röpdösött benne: anyagtalanúl,
láthatatlan-tapinthatatlanúl
gurúlt velem a védő csillogás,
a szakadatlan képhamisitás,
a buborék, a lélek, lépteim
szerint, engedve bármilyen kicsiny
nyomásnak, mozdulatnak, ingatag
hiedelemnek, minden gondolat
lehelletének, s az icipici
sugártörés, amellyel falai
a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan
zavart teremtett, hogy mindúntalan
ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért:
mást szidtam a tévedéseimért.​

engem álmodott az éjszaka
hajnalra köd leszek ujjad hegyén
lehullok -
nyári reggel a világ tetején
sok ember ujján egy apró ködpamacs
megint és mindig
keresztülsüt az égen a nap
házak lesznek a városok
emberek születnek
és nappalok
szemek mélyén úszik a hold
és én egy homlokon ülve
rajta kapom magam
hogy álmodok

sietek
a nap gyors fényei mindig
megszövik a reggelt
a minták törvényszerűen mások
s lélegzetem párái
mindannyiszor fennakadnak hálóikon

***

írta: HS
hold-nap.freeblog.hu​

ha lenne karod
most ott lehetnék
ölelésed partja
közt folyó​

cseppenként ébredek mégis​

a falról leakasztom
a kávéillatot
a bögre képébe
teszem​

éjjelből a reggelbe ülök a székemen​

a kertben hozzám
beszél a szilvafa
gyümölcsei még
éretlenek​

de a nyáridő igérete naggyá tesz mindent​

kertet, fát, gyümölcsöket
a székben engemet
fölöttem felhő nő az égen
ki érti miért lehet​

honnan vesz az ég habot felhőt gyúrni ilyen korán​

friss felhő alatt
folyó vagyok
nézem partjaim
hogy ölelnek rajta​

a kövek, a fák, a part vászonán reggelbe lógó csillagok​

***​

írta: HS
hold-nap.freeblog.hu<!-- / message --><!-- sig -->​

Juhász Gyula

Csöndes panaszok

Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!

Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!

És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!

Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!​

Petőfi Sándor​

A magyar nemzet


Oh ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett !
Látom én: az ő számára sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet, elhigyétek,
Életet nem érdemel.​

Figyelemmel átforgattam
A történet lapjait,
S fontolóra vette lelkem,
Amit e hon végbevitt.
S mit találtam ott fölírva
Századok bötűivel ?
Azt találtam, hogy e nemzet
Életet nem érdemel.​

Jóra termett nép honában
Egy a szív, az akarat,
A közérdek mellett minden
Külön érdek elmarad.
Itten oltárt minden ember
Ön bálványaért emel -
És az ilyen önző nemzet
Életet nem érdemel.​

Voltak egyesek közöttünk !
Tiszta, hű, nagy szellemek,
Akik mindent, amit tettek,
A hazáért tettenek.
Hány volt köztök, kiket a hon,
Maga a hon veszte el !
És az ily hálátlan nemzet
Életet nem érdemel​

Más hazában híven őrzik
Mindazt, ami nemzeti ;
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti, és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel -
És az ily elkorcsult nemzet
Életet nem érdemel...​

Oh de mért elősorolnom
E szegény hon vétkeit ?
Lesz- e sors, oh lesz- e isten,
Aki minket megsegít ?
A nagy isten szent kegyéből
Jő- e megváltási jel ?
Lesz- e még e nemzet olyan,
Hogy halált nem érdemel ?​

B.Radó Lili​

Esti dal​

Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.​

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.​

Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.​

Imádok élni, imádok élni,
Imádok nyári estén csillagokra nézni.
Lalla la-la, lalla la-la,
De jó, hogy élek!

Imádok adni, imádok kapni,
Imádok önfeledten boldogan kacagni.
Lalla la-la, lalla la-la,
De szép az élet!

Imádom azt, ha csókot adsz,
Imádom, hogyha reszket ajkad ajkamon.
Ha szól a jazz, imádom ezt,
Ezerszer el kell mondanom.

Imádok élni, imádok élni,
Imádok bátor szívvel semmitől se félni,
Várni terád, vigyázni rád,
Szeretni téged.

Lalla la-la, lalla la-la
De jó, hogy élek!​

ÜNNEPI KÖSZÖNTŐ HELYETT...​

Ady Endre​

TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK​

Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttev&otilde;i szegény népnek:
Iskolában így tanitják.​

De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is huzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát guzsba.​

Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.​

Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butitották
A dolgozó milliókat.​

Ma már a szivek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.​

Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.​

Van e földnek áldott Napja,
Pirosító leveg&otilde;je,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük t&otilde;le.​

Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.​

Petőfi Sándor​

Fekete kenyér​

<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O></O>
Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.​

De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.​

Én​

hol vagyok én?
és honnan a vér
ami hajt
ami bennem zubog
bejárja mind a test
láthatatlan köreit
és mint a fösvény
az ékköveit
úgy rejti el
a hús
a bőr​

de hiába
átüt a felszín alól
és bár kék lesz kívül a dal
amit a vörös belül dalol
de a domborodó erek
szelíden és lágyan
rajzolnak éveket
sorsot
megéltet és eljövendőt
becsültet és elvetendőt
s mint a Változtathatatlan
mint az Igazság
úgy dobol
a néma lüktetés
ez is kevés
ez is kevés​

hol vagyok én?
és honnan a hit
mi még mindig
élni segít
és újra meg újra
visszaránt a nemlét peremén
sóhajokat szakít fel
és űz
és üzen
és küld előre
és lök
és kiált
nem állhatsz meg!
csak menj
végzeted már vár
ne húzd az időt
ne próbálj menekülni
ne akard megúszni
úgyis hiába​

de talán mégsem
hiszen van döntés
bennem van a kulcs
mi a végzet könyvét nyitja
és bennem a tudás
mi sorsomat átírni tanítja
az öröm a fény
mi segít meglátni
a boldogság az ösvény
mi hozzá vezet
a társ az erő
mi elvisz odáig
a magány a súly
mit odáig cipelek​

hol vagyok én?
és honnan ez az egész
honnan a szavak
melyek kiszaladnak belőlem
megakadályozhatatlanul?
honnan a gondolatok
ezek a rációtlan
de mégis magától értetődő
önmagukban létező tények?
miért hogy azt látom
amit senki nem ért meg?
és hol vagyok én
önmagamon belül...​

a Lélek öleli a Testet
a Gondolat hordozza a Szavakat
a Tudás megalkotja az Értelmet
az Örökség hordozza Magamat​

*****​

Komáromi János
*Koma*​

bizonytalan kánikula​

sátrat borít a zöldülő mezőre
pilledt-kék ég olvasztó heve
még a felhők is eltűntek
csak a napkorongnak nincs melege​

sárga közönnyel néz le ránk
pára függöny mögött sunyít
tán nevet kajánul és lesi
testünk legördülő izzadtság cseppjeit​

szédül kicsit a világ
elmosódik benne alakom
valahogy sohasem arra vezet az út
amerre mennék, amerre én akarom​

****​

Komáromi János
*Koma*​

te
tulajdonképpen nem is létezel
hallom a telefonban
és a hangod elteszem
amint ezt mondja nekem
és úgy kérlek
egy visszahangon
egy elvékonyodott szókötélen
ne mondd ezt nekem
és felhőzsebkendőmbe esőt sírok
zivatart, villámokat
kezemmel tépázom a falombokat
amik valamiképpen a járdán feküsznek mind
a csupasz törzsek árnyékain
úgy kérlek
ne mondd ezt nekem
ne kérj
nem tudok múlt időt csinálni
a jövőt nem ismerem
a jelen meg olyan, amilyen
és ha azt mondod
magamtól szenvedek
rendben van
van elég felhő az égen
amit levenni lehet
az én törzsemen
égig nyúlnak a kezek

***

írta: HS

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD style="PADDING-BOTTOM: 6px" colSpan=3 align=middle>Költünk?!






</TD></TR><TR><TD align=left></TD><TD align=middle>Daerion Whisperwind
</TD></TR></TBODY></TABLE>​

Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat
lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik.
A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat.
Hatására az idő elveszti tartamát, a tér elveszti kiterjedését.
Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk.
Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt
fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak.​

*****​

Alexander Dumas​

​

Ezra Pound
​

A látomás

Túrmezei Erzsébet​

Az alkalom

Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelkeltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.
​

Somlyó Zoltán

Valaki


Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?...


Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!...
... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon..
​

Hajnal Anna

Ugyanaz?

Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.

Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?

Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?

Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...

aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?

Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek​

Zaharia Stancu​

Ha eljönnél...​

Ha eljönnél, a házon koszorúba
libbennének a galambok s a nap
ösvények mellett a födlre szorulva
megcsókolná selyem papucsodat.​

A méhes elszalajtana egy méhet,
hogy kis köcsögben mézet hozzon át
s a féllábukon álló almafák
susogásukkal kínálnának téged.​

S kérném kezed, mely ékesítve csattal,
mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek,
hol a kaszások vigan fütyörésznek
s a szemükben derül a fürge nappal.​

Bolyonganánk a nedvező mezőben,
hogy lásd, amint nyit virulni a reggel,
és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel
hogy' zümmög, dong az élet ébredőben.​

A búzából a nap sárgálva nőne
s apró vizek ezüstlenének messze,
te tiszta tájat gyüjtenél szemedbe
s tested, mint érben, a fényben fürödne.​

Egy dűlőnél megtörne derekad,
megdézsmálnád a tüskebokor szedrét
s egy vadkökényről fonatodba szednéd,
mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.​

Elmorzsolnál egy kalászt, hogy lásd, telt-e,
érett-e már, nem festi-e üszög
s egy szöcske meg egy fekete tücsök
egymás hegyében törne kebeledbe.​

Ökrökre bukkannánk a domb alatt
s ferdecsípőjű, csupasz bivalyokra
s az izzó dél fehér csóvákat dobna
a hátukra, mint puha sálakat.​

Megfordulna az út, hogy visszajöjjön
a mezei ház mellé s mi engednők,
hogy pirult, fáradt testünk, melyben megnőtt
a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.​

S ha szürkületet kondít sok kolomp,
nehéz lélekkel, melyben mély alázat,
az Istent látnók lebegni az ágak
között hasított madárszárnyakon.​

***​

József Attila fordítása​