Az élet (azért is) szép !

Arany János

Év utolján

Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.

Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kivánok jó utat s jó egészséget. -

Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: "csütörtök, péntek",
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.

Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.​

Zas Lóránt

A változó világ

A változó világ változtathatatlan
csillagképe fent ragyog a magasban.
A tévelygők díszes ruháját megtépi
a kéz, büntető, de láthatatlan : az égi.
Az éhezők asztalára krumplit tesz és virágot,
befűti szobájukat, őrangyalukként áll ott.
Nem úttalan az út, ha valaki menni szeretne,
bátorít, hogy te nyugodtan aludj el este.
Álmaid vigyázza, takarót terít rád lágyan,
reggel felébreszt, derült eget nyit, ha nyár van.
Fecskéid délen járnak ma, de te reméled,
hogy visszatérnek minden tavasszal a fénnyel.​

Soós Gábor

Jó, ha tudod

Jó, ha tudod, hogy van még dolog,
van még érzés, van megértés,
mi nem nyújtott még kezet neked,
de távolról int és az értés,
mint síneken, lebegő vasakon
suhanó, szikár zakatolás,
úgy száguld: behálóz mindent,
mi igényli ezt a behálózást.

Jó, ha tudod, hogy isten nem félt
s az angyalok itt élnek köztünk;
hogy bármikor mondhatod: győztem,
s néha mondhatod, hogy győztünk;
hogy nem hiába - még ha nincs is
értelme: nem értelmetlen.
Mert összefut a végtelenben
minden tetted, minden tettem.

Jó, ha tudod, nem vagy egyedül,
csak néha a szavak magadra hagynak;
s létezik minden, mi nem létezik
- mit egy szóval semminek mondnak;
hogy a fáj, a félsz, a szeretet
egy perc alatt megkerüli a Földet,
mielőtt visszatér beléd, hogy
néma boldogan sirassa a csöndet.​

Horváth-Varga Sándor

Amit az élettől akarok

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez – mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez – mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez – mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez – mit az élettől akarok
​

Sík Sándor

Újévi reménykedés

Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő.
Napos és fehér, - ó ha az is volnál,
Naposabb, fehérebb a fekete ónál!

Szép hó, fényes, hűvös és metsző,
(Az üdvös értelem rokonának tetsző)
Jó melegítő, tiszta fehérség,
Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!

Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg,
Holt-eleven szíve hátha fölenged.
Kripta-ürén a kifagyott mélynek
Hátha még pihegő magok is élnek.

Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is!
Vérben és mocsokban ha százszor vetél is,
Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő.
Hátha te lennél az, fiatal esztendő?

Hátha te lennél az, aki elbontod
Fejünk felől a fekete boltot,
Butaság fekete fellegei gátját,
S eget érhet újra az igaz imádság.

Kiálts, ne hallgass, igazak imája,
Hallja az Isten, hallja, kívánja!
Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre,
Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!

Nektek is, népek gyilkosai, balgák,
Kiérzi az Isten szívetek hangját.
Amit kimondani magatok se mertek,
A szegény nyomorult, vacogó lelket.

Bélpoklos hazugság üvöltésén által
A pőre szív az, mit az Isten áthall:
,,Ments meg, ó ments meg magunktól minket,
S átkozott magunktól szegény mieinket!''

Ó hallom, hallom az ember hangját,
Élők és hullák sírják, sikongják:
,,Kit ember-okosság beteg ördöggé tett,
Mentsd meg önmagától az emberiséget!''


Fekete földön újévi fehérség:
Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység.
Isten, éveket, szíveket teremtő,
Teremtsen újjá ez az újesztendő!​

Várnai Zseni

Így álmodom...így képzelem...

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,
letörölné a fekete táblát
az Alkotó
mûvészkeze
s valami újat kezdene,
de úgy, hogy égszín lenne a tábla
s csodás világot tervezne rája
a Teremtõ
mûvészkeze...
új Édenkertet festene!

Letörölné a régi rosszat,
varázsolna szebbet és jobbat
a legnagyobb
mûvész keze...
egészen újat festene!
Oly csodaszépet, hol a lények
békességben, boldogan élnek,
nincs félelem
csak értelem...​

A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még
más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a
térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta.
"Egy ekkora hegyről - gondolta - egyetlen szempillantással látni
fogom az egész bolygót meg az összes embert."
De nem látott egyebet, mint tűhegyes sziklacsúcsokat.​

- Jó napot! - mondta találomra.
- Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... - válaszolta a visszhang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg.
- Ki vagy... ki vagy... ki vagy... - felelte a visszhang.
- Légy a barátom, olyan egyedül vagyok - mondta.
- Egyedül vagyok... egyedül vagyok... egyedül vagyok -
felelte a visszhang.​

"Milyen furcsa bolygó! - gondolta a kis herceg.
- Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós.
És az emberekneknincs semmi képzelőtehetségük.
Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik... ​

Nekem otthon volt egy virágom: mindig ő kezdte a beszélgetést...​

***​

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
részlet
Rónay György fordítása​

Történelem a nyár

[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Sárga-fekete fák, és
sárga-fekete föld,
sötétlő, borzas ég
nyálkás palástot ölt,

semmibe vesző dombot
homálypaplan ölel,
kutyák ugatását
sok tömbház nyeli el,

száraz faleveleket
szél seprűje repít,
szürke-szomorú dal
végsőkig szenderít,

tücsök sem muzsikál -
hangyának könyörög,
hangszerét elrejti
sárga-fekete rög...

Kesztyűbe simul a kéz,
didergő szerelem
nagykabátba bújik -
a nyár történelem.[/FONT]

*
P.Tóth Irén ​

Nadányi Zoltán

Ezüstkert

A nyáron nem láttunk napot.
És jött a hideg ősz
és bokánkba harapott.
Hideg és csepegős.

De téli tiszta reggelen,
amilyen nincsen, csak kevés,
máról holnapra hirtelen
megjött a meglepetés.

Ilyenkor már kopár a kert,
de most mit látok ott?
A kert, amit zúzmara vert,
ezüsté változott.

Nagy ezüst kandeláberek
a fák és szép ezüstcsokor
minden bokor s nagy kerek
virágágy szebb, mint bár mikor.

Siettem érted, hívtalak.
Nézd, mint a vert ezüst!
Egy ágat kell letörni csak,
hogy egyik fát megüsd
s egész kert zenélni kezd!
Szép ezüstkertet ad nekünk
az ég! Jutalmul adja ezt,
mert minden kertet szeretünk.

Nem is csodáltunk volna már,
ha felszáll valahol
egy szép ezüsttollú madár
s ezüsthangon dalol.
Ragyogott szinte tükrözött
a mesekert, a csodakert
s rengeteg ezüst között
piros szívünk ugrálva vert.
​

Rab Zsuzsa​

Dúdoló​

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?​

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.​

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.​

Puszta Sándor

Cinkenyom

hajnali hóban
cinkenyom
fölibe hajlok
olvasom

mélyülő ferde
hó-rovás
sorsokat rejtő
ékírás

őseim írtak
így ahogy
egysoros verse
fölragyog

tűnődve titkán
ballagok
én is hóba írt
jel vagyok

marad ha létem
itt hagyom
utánam csöppnyi
cinkenyom?​

Király Imre

Őrízd meg !

Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak

Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.

Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.

Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.​

Minek töröd a fejed azon, ami megtörténhet veled?
Meglehet, hogy meg sem történik.
Tűzvészre gondolok, házad összeroskadására, csupa olyasmire,
amelybe beleeshetsz, s nem pedig belecsalogatnak.
Inkább a csapdákra figyelj, azokra, amelyek orvul leselkednek rád...
Mikor attól remegsz, hogy az emberek veszélyt hozhatnak rád,
gondolj arra, hogy mivel tartozol nekik.
Méltóképpen élj, hogy méltóképpen ítéltess.
Ne tégy semmit mások kárára, örülj mások szerencséjének,
indítson meg az elesettek balsorsa, és mindig tartogass egy
könnycseppet a szívedben az arra rászorulóknak.
Ne feledd: emberhezméltóan kell élned, hogy méltó légy
e magas cím viselésére...
Hívd segítőtársul a bölcsességet.
Ha a tógájába burkolózol, megóv a bajoktól, szentélyében
biztonságra lelsz.
Csak azok lökdösik egymást, akik ugyanazon az úton járnak.
A bölcs sohasem kérkedik,sok emberre hozott már veszélyt
a dölyfös lélek.
Elűzi önmagától a bűnt, és másnak sem rója fel.
Nem rémül meg a világi erkölcsök láttán, és nem kárhoztatja
mások cselekedeteit.
A kárhozat veszedelmes.
Élj nemes szívvel, és ítélj egyenes lélekkel!
Parádé nélkül, gyűlölködés nélkül élni
— Íme: tiéd a boldog élet.

***

Seneca: A bölcsek boldogsága
​

Mennyi mindent el tudunk viselni
egymásba kapaszkodva,
és milyen magányosak, céltalanok vagyunk,
ha nincs egy kéz, amelyik simogat,
ha nincs egy szempár, amelyik azt sugározza
-a gondok, bajok közepette is, -
hogy fontos vagy nekem..

***

Gabriel Garcia Márquez​

Áprily Lajos

A láthatatlan írás

Hull künn a köd
s a színeket kioltja. Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-múlt poéta.
Az erdő túl,
valaha így neveztek.
A köd mögött
akkor is igy idéztek és kerestek?
Én a neved
mindig halkabban ejtem,
elhallgatom
s tán nemsokára tengerszembe rejtem.
Pedig tudom
te vagy a Hang, a Hívás,
szívó Delej
s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.

Elhullhatok,
eltép a hűtelenség
homlokodon
egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség.
Te megmaradsz
morajos szikla-ország,
történelem,
lelkemen-túli, zord kívülvalóság.
S mégis: velem
egy-test vagy, mint a titkom.
Níncs messzeség,
nincs vád, mely életemtől elszakítson.
Más benned él,
foghat, taposhat, únhat.
Kút vagy nekem
s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.
Patakjaid
bennem el nem apadnak,
mélységeid
mélységeimben kinccsel felfakadnak.
Vadméheid
a rétemen toroznak,
havasaid
nárciszaim csokrában illatoznak.
Ösvényeid
a két talpamban élnek,
harangjaid
hajnal körül a tornyomban zenélnek.
Fellegeid
az én tetőmre szállnak;
víharaid
az én barlangjaimban orgonálnak.

S ha hallgatok,
nem tudom: ritka csendem
bennem van-é,
vagy künn, a benned alvó rengetegben ?
S a nagy moraj,
nem tudom, hegycsuszamlás?
Fellegrobaj?
Fadöntés? Lélekomlás?​

Gárdonyi Géza

Mi a boldogság ?

Mi a boldogság mond meg nagy király!
Az élet neked csak rózsát kínál;
A földgolyóból tiéd egy darab;
A koronát te hordod egymagad;
A gyönyör szolgád és vágyad lesi;
Füled a nem - szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság; a hatalom?
A dicsőség? Vagy csak a nyugalom?
Avagy a szívben az örök tavasz?
- egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
A koronám alá lépnek,
S hatalmam, mint óriás kart
Átnyújthatom a világon,
Ez lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság szép leányka
Ki teremtve a boldogságra.
- Ha koszorúsan hófehérben
Oltár elé hajlik a térdem,
És az édes titkok titka
Előttem is meg lesz nyitva,
Semmit többé nem kívánok;
Elértem a boldogságot.

-Virágbokor mézeshétben
Boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet
Akkor szólhat csak az ének;
Virág bokor, ingó - ringó,
Akkor jön a rózsabimbó.

-Mi a boldogság jó anya?
-Csitt! Felébred a kisbaba,
Életemnek gyönge ága,
Drága nekem minden álma.
Ha ő felnő, ha ő virul,
Ha erőtől arca pirul,
Betelik a lelkem vágya;
Ő a boldogságom fája.

Mi a boldogság török szultán?
Ha az Anteusz titkát tudnám.
Mi a boldogság szent apáca?
Lelkemnek menybe feljutása.
Mi a boldogság te agg?
Ha lehetnék fiatalabb.
Ingetlen koldus szólj ugyan...
Ha ingem volna jó uram.

Mi hát a boldogság jóságos Úristen?
Fiam, mindenkinek az, milye nincsen.
​

Az élet...

Ilyen az élet!
Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen.
Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor
egy téglával dob meg.
Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával.
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol
nem vettük észre a figyelmeztető jeleket.
És akkor még van képünk azt mondani:
"Miért pont én...?"

***

Andrew Matthews
​

Elfojtódás

Utolsó slukk.
Az elpöckölt
Sopianae-csikk
földnek ütődik.
Hirtelenkép:
mosolygós arc, első
szerelmemé.
A kedves arcon
átdereng
a másik arc:
apámé.
Két arc, egy mosoly.
Miféle elfojtódások? -
tűnődök, miközben
a kifújt füst és
az egymáson áttetsző arcok,
a szeretetemmel,
szerelmemmel
magamra hagyók arcai
észrevétlenül
foszlanak szét.

***

Dudás Sándor​