Az élet (azért is) szép !

Várnai Zseni​

Csak kéken bámult rám az ég...

Az égre néztem: nem felelt,
Nem értette, mit kérdezek.
Az ég oly messze, messze van,
nem érzi, amit érezek.
Csak kéken bámult rám az ég,
a nap mosolygott fényesen,
nem értette, mit kérdezek,
a távol, égi értelem.

A földhöz szóltam: nem felelt.
Pelyhedzett rajta már a zöld,
nem értette, mit kérdezek,
ölelkezett éppen a föld.
Az ég a földre ráhajolt,
pezsdült az ősi gerjedés,
túl minden emberbánaton.
Nem érthették a bánatom.
Kérdeztem: senki sem felelt.
Se föld, sem ég, se csillagok,
csak ömlött rám a sárga fény,
színek születtek, s illatok.
Kérdeztem újra, hangosan:
- Csupán az ember átkozott? -
de nem felelt rá senki sem,
az ég s a föld csodálkozott.​

Lányi Sarolta

Téli vízió

A tájra ráterül a téli csönd.
A havas úton páros, mély keréknyom
Felkígyózik a falun át a hegyre
S az erdészháznál megáll odafönt.

Itt a tél pihen, itt nem dühöng
A hó leszáll egy szép novemberéjen
És úgy marad tavaszig hófehéren.
…A tájra ráterül a téli csönd.

Egy ház, a többi közt a legkülönb,
Áll faluszélen, zord ablakszemekkel,
Benn' sok régi lom s egy bús kisasszony
Fehér és néma, mint a téli csönd.

Egy nap elindúlt a télbe, hóba,
Lehajtva barna, bús fejét,
Neszelve lépte halk neszét.
Fázott. Szegény, kicsiny cipője ázott,
De ő csak ment, nem nézve hátra,
Valami nagy, szép csoda jöttét várta.
Jött is. Az erdőből egy medve jött,
A bús kisasszony hónyakára hágott
És széttaposta barna, szép fejét
A fák között,
Hol senki nem jár, arra, messze, fönt
S a tájra ráterült a téli csönd…
​

Ha embertársaid tettei helyesek, nem kell
zúgolódnod. Ha helytelenek, világos,
hogy öntudatlanul cselekszenek így. Mert
minden lélek akarata ellenére mellőzi
az igazat, nemkülönben az embertársai
iránti méltányosságot.
A jó ember sajátsága, hogy elfogad-
ja mindazt, amit a sors neki szánt, nem
mocskolja be a bensejében trónoló isten-
séget — az észt —, és nem dúlja fel nyu-
galmát csalóka képzetek özönével, ha-
nem megőrzi szívét derűsnek, alázattal
jár az Isten nyomdokain, nem vétve
szóval az igazság, cselekedettel az igaz-
ságosság ellen.
Befelé nézz, bensődben fakad fel a
jónak forrása, s ha szüntelenül mélyíted
azt, szüntelenül buzog! ... Amelyik pilla-
natban csak akarsz, visszavonulhatsz
önmagadba!
Az ember számára semmi sem jó,
ami őt nem teszi igazságossá, meggon-
dolttá, férfiassá, szabaddá, és semmi sem
rossz, ami nem teszi a mondottak ellen-
kezőjévé... Egyáltalán ne elmélkedj töb-
bé arról, hogy milyennek kell lennie a
jó embernek, hanem légy olyanná!​

***​

Marcus Aureilus:
A benned trónoló istenségről​

Várnai Zseni​

Retusált fénykép​

Az utcán sokszor szembejön velem
egy rég nem látott, kedves emberem,
vagy egy-egy asszony; régi ismerős
iskolatárs, énvelem egyidős.​

S rádöbbenek: mily szörnyű változás!
Igen, ez ő, de mennyi torz vonás
ült az arcra, ránc és mélyedés,
miket a kor kemény vésője vés.​

Szemem a régi képpel összemér;
mily karcsú volt, és most milyen kövér,
az ifjú báj hogy eltűnt nyomtalan,
szegénynek bizton sok-sok gondja van.​

Szívem körül jeges kéz markolász:
- így dolgozik az ősz, az elmúlás,
így látnak bizton mások engem is,
magamat néző látásom hamis.​

S amint megyek, csak úgy, önkéntelen
a kirakatüveget kémlelem,
játszik velem önámító varázs,
pedig tudom, hogy kegyes öncsalás.​

De ez kell mégis, kell, hogy így legyen,
az évek fátyolt szőnek a szemen,
egy retusált fényképet őrizünk
s nem vesszük észre, hogy megőszülünk​

Emily Dickinson
1830-1886

Emily Dickinson

Fess a napról képet nekem

Fess a napról képet nekem,
Hadd díszítse szobám falát,
És hadd higgyem, hogy áthevít,
Ha úgy hívják: a dél.

Rajzolj virágszáron rigót,
Álmodjam: hallgatom dalát,
S ha nem szól már a kert-zene,
Álmom is véget ér.

Mondd, a dél valóban meleg?
Boglárka nyílik réteken,
S a boglárka lebeg?
Aztán ne bánjuk rét fagyát,
S a fán a rozsda hervadást,
Játsszuk: nem jő sosem!

***

Tábor Eszter fordítása
​

ADY ENDRE

1877. november 22. - 1919. január 27.




Még egyszer

Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága...

Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...

Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...

Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár előttem vak sötétség
És bár előttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevő és hullj reám, sár!

... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága...​

Ady Endre

A vén faun dala

Pogányok üdve: érlelő nyár,
Nyüzsgő világ, por és salak -
Én, bús faun, karom kitárom
És áldalak, megáldalak.
Sugáros útjaid bejárom,
Ha sugár nincsen is velem:
Én vagyok a legvígabb koldus
Aki dalol - az útfelen...
Pán ébred. E fáradt világra

Egy új világ reszketve készül,
Egy új világ karját kitárja
S mi meghalunk ez öleléstül.
Jön új világ: Jön a szilajság,
Jön a gyönyörök új világa,
Örök nyara lesz majd a vérnek
S júniusnak örök virága.
Óh, szent pogányság, jövel, jövel már,
Várnak a bénák és az épek,
Én legjobban, ki nem tudom, csak:
Hiszem azt, hogy szép az élet...​

Minden szép elmúlik egyszer

Minden szép elmúlik egyszer.
Merengve ágyadban fekszel.
Álmodsz a múltról, kínoznak a képek,
s messzire szállnak el gyönyörű évek.

Szemedből fájdalmad könnyekként fakad,
arcodon csurog le mint egy kis patak.
Elmossa múltadat, megfojtja vágyaid.
Megtörték lelkedet, eltörték szárnyaid.
Minden nap szenvedés, végtelen borzalom.
Vágyod, hogy ne fájna bús szíved oly nagyon.
Sötét a nagyvilág, örökös éjszaka.
Minden nap remegve, szétesve térsz haza.
Kínoznak emlékek, minden kép förtelem.
Minden nap megkínoz, minden perc gyötrelem.
Hazugság, árulás, amit csak kaphattál.
Áldozat lettél, mert adtál mit adhattál.
Adtál amit tudtál, mert önzetlen szerettél,
fájdalmad kínoz mert semmit sem feledtél.
Úgyérzed tiszta vagy, de mégis elhagytak.
Összetört szívedben álmaid elfagytak.
Jéghideg leszel, de fájdalmak égetnek,
egyszer az érzések tán újra élednek.

***

Írta: *obuda*
amatormuveszek.hu
​

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!"

Túrmezei Erzsébet fordítása

​

Túrmezei Erzsébet
Kérdez a gyermek
,,Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?''
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
,,Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S ő, Isten Fia, ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?''
Kint csillagfényes hideg este... tél...
Bent apja ölén kis leány beszél.
,,Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?''
Az apa leteszi a gyermeket.
,,Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?''
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
,,Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?''
​

Gondolj rám....​

Ha rád gondolok mosolyra húzódik ajkam,
ilyenkor úgy érzem mindig ezt akartam.
Várni valakit, ki elvarázsol, elrepít,
s mint egy kósza árva madarat megszelidít.
A lelke szabad, szárnyalna ő boldogan,
de teste egy kalitkába zárva van.
Felszállnék énis,repülnék hozzád,
megmásznék hegyeket, úsznék tengereken át.
Szárnyammal megérinteném gyönyörű arcodat,
csiripelnék füledbe édes búgó szavakat.
De nem vagyok madár,és repülni sem tudok,
így csak néhány igaz szóval üzenni fogok:​

Gondolj rám ha jön az ősz
és hullanak majd a levelek,
ezer színben pompáznak,
mint én ha veled lehetek.​

Gondolj rám ha tavaszodik
és felragyog egy napsugár,
ezer csókkal köszönném meg,
ha kezem fognád,s itt volnál.​

Gondolj rám,ha eljön a nyár
s virágok milliói nyílásra vár,
mondanám százszor hogy szeretlek
de hiába,mert szívünk már mást szeret.​

Gondolj rám ha beköszönt a tél
és minden ember nyugalmat kér,
akkor majd felhívlak és elmondom neked,
minden évszakban ott voltam veled.
(EZsM.Ay)
http://imagerz.com/QFdCVFoGBVE​

Emily Dickinson​

"Menny" az, amit el nem érhetek​

"Menny" az, amit el nem érhetek,
Az alma ág-hegyen
Fent hogyha függ reménytelen,
Ilyen a "Menny" nekem.​

​

***​

Károlyi Amy fordítása​

Emily Dickinson

Tollas kis jószág a "remény"

Tollas kis jószág a "remény",
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

***

Tótfalusi István fordítása
​

Ladányi Mihály

Dal

Az ember simító tenyér,
csak néha bánat húzza le.
Ilyenkor arra üt, 'kit ér,
de végül ő sajdul bele.

.Az ember éneklő torok,
csak néha horgasujju szél
szorítja el a dallamot,
mint egy kötél.​

Meg nem kapott csókod

Meghajolt fák buknak fölém,
Bús, megfáradt komorsággal,
Virágot bont érted minden növény,
Szivárvány színű komolysággal.

Szél csapja szét, a felhők hadát,
Hogy a hold úsztasson ezüstben,
Egy csillag fordítja rád arcát,
Hogy ragyoghass a szemünkben.

Hajnali harmat mossa álmom,
Korcsosult, kusza gondolatoktól,
A napsütés világítja meg számon,
A mosolyt, meg nem kapott csókodtól.

Szememben csillog minden csillag,
Kik érinthették ajkad édes bőrét,
Szívembe szorult, az az édes illat,
Mit tőled magába szívott, mint örvény

***

Írta: dark heart
fako-muveszet.blogspot​

Révész László​

A lét forog...

Megyek az úton,még léten innen,
Te határon túl,néma csendben.
Lábunk járja közös útunk hosszát,
igy indulsz felém,én meg hozzád.

Mi tesszük sorban,mit ránk mért a lét,
együtt kóstoljuk az idő ízét
itt a földön és később odaát,
ajkamon érzem csókod,a szád.

A szív elcsitul,már nem háborog,
egyesülnek: porom és porod,
helyére kerül,lásd,minden dolog,
velünk már az öröklét forog.​

Kép: Csáky Lajos-Érintés




Fridli Zoltán

Szavak

Szavak, melyek elsuhannak,
De belül, mégis megmaradnak.
Szavak, mik olykor előbújnak,
S nyugodni nem hagynak.
Szavak, melyek elgondolkoztatnak,
Némelyek felvidítanak,
Mások elszomorítnak.
Szavak, mik sokszor nem hatnak,
Fülem mellett elsiklanak.
De vannak szavak,
Mik kedvességgel, értelemmel átszőve szólnak,
S van, mikor bántóan hatnak.
De a lényeg, hogy vannak szavak!
Hisz mind valahol megmaradnak.
Szavak, mik megfognak,
S magukkal ragadnak.
De fontos, hogy vannak szavak,
Ha mind magukról, nem is hallatnak,
Mert van, amit csak a szívek hallanak,
S a lelkek, mint jó postás, továbbítanak.
Van úgy, hogy nem kellenek szavak,
Egy érintés, egy pillantás néha kedvesebben szólnak,
Mint a legédesebb szavak.
Bár, akkor sem árt, ha vannak szavak.​

<TABLE border=0 cellSpacing=0><TBODY><TR><TD vAlign=top>

Voltaire
​

Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,
bár lelke van, az ember léte aljas;
kell szeretni; célt, értelmet ez ad:
az emberélet enélkül siralmas.

Kell, hogy legyen meghitt baráti kör,
kiművelt, nem önhitt fők társasága,
amelyben otthonos számos gyönyör,
mely nélkül végtelen a napok hosszusága.

Kell, hogy legyen egy kipróbált barát,
kit az ember megkérdez, kire hallgat,
ki csillapítja lelkünk viharát,
élét vevén a kéjnek és a bajnak.

Kell, hogy legyenek pompás estebédek,
hol, fesztelen, az ember csemegél,
jó borokat és szellemes igéket,
és mégse részeg, hogyha végetér.

És vallani kell, éjjel, ráborulva,
a drága tárgynak, kit szívünk imád,
és ha felébredtél, folytatni újra
s álmodban is gondolni rá tovább.

Barátaim, elismerhetitek,
s én már tudom, hogy élhető az élet!
Nos, a perctől, hogy Silvia szeret,
mindez magától, könnyen az enyém lett.

(Jékely Zoltán)​

</TD></TR></TBODY></TABLE>​

Mint az éhező akinek a szikkadt kenyér is ajándék, mint a szomjas vándor a sivatagban akit egyetlen csepp víz boldoggá tesz...​

Vajon miért elégszünk meg csupán morzsákkal ??
Boldogságmorzsákat vadászunk mindenhol mert talán már félünk hogy egészen már nem lehet a miénk. Egyszer azt kérdezte tőlem valaki:
Boldog vagy ?
Abban a percben tudtam hogy nem vagyok az. Amint feltetted a kérdést magadnak, máris megszűntél boldognak lenni, bár...​

lehet hogy előtte sem érezted hogy az lennél, csak vitt a lendület, a mindennapok sodrása. Egyfolytában nem is lehet boldognak lenni.
Mert amikor úgy érzed IGEN EZ AZ, abban a pilanatban már melletted ül a szomorúság is. Mert egyetlen pillanat alatt a boldogságod szomorúsággá válhat.​

Amikor a sivatagot jártad, ahol senki és semmi sem volt amiben egy csepp bátorítást, nyugalmat leltél volna, talán ellened fordultak még a
homokszemek is, amikor már kiszáradtál a tűző nap alatt hogy már alig éltél és aztán a semmiből mint villámcsapás eléd tárult egy oázis, ahová félelem nélkül léptél be, mert már nem volt mit veszítened. A kapun túl új élet várt amit azért kaptál ajándékba mert levetetted a félelmeid. Nem akartál álarcot hordani, csak TE akartál lenni, ÖNMAGAD úgy ahogy vagy. Abban a számodra új világban csodák vártak és ezekért mindössze annyit kellett tenned hogy lemondtál a félelmeidről. Találtál egy EMBERT abban az oázisban aki nem kételkedett benned, aki nem kritizált, aki nem akart megváltoztatni, aki elfogadta hogy szomjas vándor vagy, aki megfékezte buja éhségedet és szomjúságodat úgy, hogy még csak nem is fájt mert nem kaptál meg mindent, mégis boldogan indultál újra útnak, erővel és nyugalommal telve. Attól kezdve abba az oázisba vágysz. Oda, ahol egy csepp víz és egy falat kenyér is boldoggá tett. S mert a sivatagba tértél vissza, ahol sem érzések, sem valódi táplálék nem várt, szomjas vándor lettél megint. Boldogságmorzsákat keresel mostmár, és ami eléd kerül azt felszedegeted.​

Nem értenek, nem hiszik el hogy neked most már ennyi is elég egy csepp nyugalomhoz. Egy ölelés, egy érintés, egy csendes perc egymás szemébe veszve - mint egy csepp víz vagy egy falat kenyér a sivatagban. Aki nem ért, az sosem élt olyan sivatagban ahol Te jártál már. Azt a sivatagot majdnem lehetetlen túlélni, de ha mégis sikerült, a boldogság neked már mást jelent. Nem kell hogy palotád, jó autód , ékszered, drága ruhád legyen - nem akarsz kívül pompázni, de talán épp ezért nagyon kevesen jutnak el az oázisod kapujáig, mert nem látják a lényeget vagy ha látják - megijednek tőle. Mert itt már nincs helye színjátéknak, játszmáknak, számításnak. Van akit beengedsz de végül ő maga megy ki a kapun mert Fél elfogadni a teljességet, van aki beront és elveszi amit akar aztán fejvesztve menekül és van aki hangosan döngeti a kaput és nem érti miért utasítod el pedig ő az egyetlen akit soha be nem engednél mert egyszer már mindenedet elvette tőled. Belőle még a morzsa sem kell mert romlott.​

Ekkor már felismered mi a jó neked, miért elég a morzsa is hogy erőre kapj. Nem keresed, de ha utadba kerül fölveszed és élsz belőle amíg csak lehet, egészen addig míg újra találsz valamit utadon amit felvehetsz.​

Ezért becsülj meg minden morzsát, de azért jól nézd meg aranyból van-e vagy penészes....​

/Sylveia/​