a legfelsőbb kormányzati köröket is megjárta egy akta, amely azt hivatott bizonyítani, hogy Bese Gergő dunavecsei plébános melegpartikon vett részt, illetve tartós intim kapcsolatot ápolt más férfiakkal”.
Ha megnézzük a 1930-as oroszországi politkát akkor vannak párhuzamok...
Hogy folytak-e felnőtt férfiak és fiatalkorú fiúk részvételével orgiák Leningrádban és Moszkvában 1933 nyarán, ma már senki sem tudja. Lehet, hogy valóban voltak ilyenek, és így kiváló ürügyet szolgáltattak Genrih Grigorjevics Jagodának, hogy megírja jelentését Joszif Visszarionovics Sztálinnak, de az is lehet, hogy teljesen légből kapott volt az egész történet.
Mindenesetre 1933. szeptember 5-én Jagoda, mint az NKVD Egyesült Állampolitikai Ügyosztályának (OGPU) helyettes elnöke, azaz a szovjet politikai rendőrség tényleges iránytíója elérkezettnek látta az időt, hogy írásos jelentésben számoljon be Sztálinnak arról, hogy emberei a két nagyvárosban „pederaszták egyesüléseit” göngyölítették fel, és 130 személyt le is tartóztattak. A jelentés szerint a vádlottak „pederaszta szalonok, bűnbarlangok, kéjtanyák, csoportok és más szerveződések egész hálózatát hozták létre abból a célból, hogy idővel egy kiterjedt kémszervezet sejtjeivé alakítsák át őket”. Jagoda külön felhívta a figyelmet arra, hogy a „pederaszták aktívája nyíltan ellenforradalmi céljaik elérése érdekében kihasználta a pederasztakörök kasztszerű zártságát, politikailag bomlasztva és züllesztve a fiatalság egyes társadalmi csoportjait, egyebek között a munkásfiatalokat, és megpróbáltak befurakodni a hadsereg és a flotta soraiba is”.
A jelentésre Sztálin a saját kezével írta rá: „Kaganovics elvtársnak. Kapjanak példás büntetést ezek az elvetemült csirkefogók, a törvényhozás számára pedig el kell készíteni a megfelelő iránymutató törvényjavaslatot.” Ennél nem is kellett hosszabb magyarázat. Az OGPU a 130 letartóztatott személy többségét kivégeztette, illetve a Gulagra küldte, és eközben gyorsított ügymenetben elvégezte a kért törvényjavaslat előkészítését.
Jagoda december 13-án újabb feljegyzést küldött Sztálinnak, amelyben leírta, hogy „a pederaszták mindent elkövettek, hogy beszervezzék és lezüllesszék a teljesen egészséges fiatalokat, köztük vöröskatonákat, vörösmatrózokat és egyes főiskolásokat is. Nálunk azonban jelenleg nincs olyan törvény, amely lehetővé tenné a pederaszták büntetőjogi felelősségre vonását. Megítélésem szerint elengedhetetlen a megfelelő törvény megalkotása, mert csak ez biztosítja a pederasztia törvényes üldöztetését és büntetését.” Nem bízta a véletlenre a dolgot, mert leveléhez mellékelte is a törvénytervezetet. Amelyben már egyáltalán nem volt szó kiskorúak védelméről, kizárólag a homoszexuálisokól.
A törvénytervezet bevezetője szerint „a férfinak férfival való nemi kapcsolatáért a büntetőjogi felelősségre vonást ki kell terjeszteni azokra az esetekre is, amelyekben a nemi kapcsolat önkéntes, függetlenül attól, hogy a partnerek elérték-e már a nemileg érett kort avagy sem.” A javaslat szerint férfinak férfival való nemi kapcsolata öt évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható, de ha „ugyanez a cselekmény a sértett fél függő helyzetének kihasználásával valósul meg, vagy ha fizetés ellenében, hivatásszerűen vagy nyilvánosan követik el, nyolc évig terjedő szabadságvesztés” a büntetés.
A szovjet propaganda azonnal dolgozni kezdett. A homoszexualitást az újságokban „polgári dekadenciának” és „a burzsoázia romlottságának” állították be, és teljesen összemosták a kiskorúak elleni szexuális erőszakkal. A háttérben húzódó politikai szálat is megtalálták: azt állították, hogy a homoszexuális férfiak kémkedésre hajlamosak, vagy fasiszta szimpatizánsok. Felháborodott publicisták követelték, hogy homoszexuálisok ne lehessenek a kommunista párt tagjai, és a már felvetteket azonnal zárják ki a pártból.
Egy Szovjetunióba került hithű brit kommunista, Harry Whyte, aki az SZKP tagságára pályázott, ekkor érezte úgy, hogy meg kell szólalnia. Levelet írt Sztálinnak, amelyben azt kérte a „világproletariátus vezetőjétől”, hogy adjon iránymutatást a világ kommunistái számára, hogy miként viszonyuljanak ehhez azok a lelkes párttagok, aki történetesen a saját nemükhöz vonzódnak. „A kérdés lényegében a következő: lehet-e méltó egy homoszexuális arra, hogy a kommunista párt tagja legyen? (...) Mint ahogy a kérdésben személyesen is érdekelve vagyok – lévén magam is homoszexuális –, sok elvtársnak föltettem már az OGPU-ban, az Igazságügyi Népbiztosságon, továbbá föltettem a kérdést pszichiátereknek és Borogyin elvtársnak is, aki annak a lapnak felelős szerkesztője, amelynél magam is dolgozom.”
Whyte leírta Sztálinnak, hogy kutatása során egymásnak ellentmondó válaszokat kapott. A Nagy Szovjet Enciklopédia például semleges, tudományos megközelítésben tárgyalta a kérdést, és születési adottságnak nevezte a homoszexualitást, ám a pártsajtóban ennek ellenkezőjéről cikkeztek. A brit pártmunkás kitért arra is, hogy nemi orientáció tudományosan megállapított számarányai alapján a „Szovjetunióban mintegy 2 millió homoszexuális él. Arról nem is beszélve, hogy bizonyára közöttük is nagy számban vannak olyanok, akik kiveszik részüket a szocialista építőmunkából, vajon csakugyan lehetséges lenne, mint az a március 7-i törvényből következik, ennyi embert börtönbe zárni?” Szerinte a törvénytervezet ellentmond a Szovjetunió alkotmányának, sőt, Sztálin elvtársnak az emberek egyenlőségéről mondott beszédének is, ezért is javasolja White, hogy a népek bölcs vezére oldja fel az ellentmondást.
Sztálin saját kezűleg ezt írta a levélre: „Archívumba. Idióta és degenerált. J. V. Sztálin” Whyte szerencséjére azt nem írta rá, hogy a levélíró hová kerüljön, ezért a brit kommunistától csak a párttag-jelöltséget vonták vissza, és időben elhagyhatta a Szovjetuniót.
A Szovjet Büntető Törvénykönyv 121. cikkelyét végül 1935 márciusában fogadták el, a törvényszöveg a javaslathoz képest annyiban módosult, hogy a „férfiak közötti természetellenes szexuális kapcsolatért” elítélteknek mind az öt, mind a nyolcéves büntetést kényszermunkatáborban kellett eltölteniük. Az államvédelmi szervek innentől kezdve rendszeresen szerveztek razziákat homoszexuális vagy annak tartott közösségekben, baráti körökben. A letartóztatások során kényszervallatás, verés, megalázás zajlott, a börtönben és a munkatáborokban pedig különösen kegyetlen bánásmód sújtotta a homoszexuálisokat.
Whyte levelének ezen a ponton mégiscsak lett következménye: Szergej Platonovics Kuzmin kommunista orvost, aki a Nagy Szovjet Enciklopédiában a „homoszexualitás” szócikket írta, az új törvény alapján letartóztatták. A Gulagra került, ahol hamarosan meghalt. Ami nem csoda: a homoszexualitás miatt elítéltek a börtön hierarchia legalján álltak, rabtársaik elhitték róluk, hogy gyermekeket rontanak meg. Többségük nem élte túl a büntetést.
A tisztogatásokat kezdetben Jagoda irányította, de ő egy másik ügyben valami olyan témába nyúlt bele, amibe nem kellett volna. 1936-ban leváltották az NKVD éléről, nem sokkal később pedig egy koncepciós per végén – árulás és kormányellenes összeesküvés miatt – kivégezték. Utóda, Nyikolaj Ivanovics Jezsov még nagyobb lendülettel folytatta a megkezdett munkát. Persze a homoszexualitás vádja csak az egyik fegyver volt a kezében, rengeteg másik „tényállás” is a rendelkezésére állt. Egy dologra azonban különösen jó eszköznek bizonyult. Már a homoszexualitással való gyanúsítás, és a várható büntetés is elég volt ahhoz, hogy hamis vallomásra bírjanak vagy ügynökként beszervezzenek szinte bárkit. Jezsov személyesen adott parancsot több homoszexuális hírében álló művész, költő, zeneszerző letartóztatására, Moszkva és Leningrád színházi köreiben pedig rendszeresen razziákat tartottak.
Nem tudjuk Harry White aláírt-e valamit, mielőtt elhagyhatta a Szovjetuniót. Mindenesetre tudható, hogy hazájában a titkosszolgálat megfigyelte mint homoszexuálist és mint valószínű szovjet kémet. Bár a világháború alatt a nácik ellen kémkedett Marokkóban, továbbra is megfigyelés alatt maradt. Végül 1960-ban titokzatos körülmények között halt meg Isztambulban – hivatalosan főbe lőtte magát, családja és környezete szerint lelőtték. Nyikolaj Ivanovics Jezsov mindezt már nem érte meg: őt, miután két év alatt többszázezer szovjet állampolgárt vádolt meg államellenes bűncselekményekkel, és jutatott a Gulágra vagy kivégzőosztag elé, Sztálin leváltotta, majd egy koncepciós perben őt is halálra ítélték. Perében állítólagos homoszexuális kapcsolatait is felhozták ellene – bizonyítékként „dekadens életmódjára”.
Az 1935-ös 131. törvénycikk egészen a Szovjetunió felbomlásáig érvényben maradt, csak 1993-ban vesztette hatályát. 2013-ban aztán ismét a kiskorúak védelmére hivatkozva fogadtak el törvényt a homoszexuálisok ellen Oroszországban. Azóta több tucat újabb jogszabály született a saját nemükhöz vonzódók jogainak korlátozására, az orosz rendőrség gyakran „rajtaütéseket” tart melegbárokban, és előszeretettel bélyegzik „külföldi ügynöknek” az érintetteket. A felnőttek által szexuálisan kihasznált kiskorúakról ugyanúgy nem esik szó, mint 90 évvel ezelőtt.
(Nyáry Krisztián)
