Pufi, előző bejegyzésedet szívderülve olvastam és kicsit irígykedve, és gondoltam, akkor indulnék is Fiumébe, ha már az előttem haladó generáció így kitaposta nekem az utat...:-D
Ha most nem fájna írtóra a fejem, a másodikra bővebben reagálnék, de főfájással együtt sok már a szívfájdalom, és Te szó szerint azt írtad le, amit és a testvéreimmel szoktam megbeszélni, gyakorlatilag ugyanígy, de szinte sehol máshol, még egy-két barátnőmmel telefonon, mert az emberek nem értik, se a helyzetet, se a szavak igazi értelmét, se a lélektant, se önmagukat. Ez a legszomorúbb, ez a hihetetlen értetlenség, megkockáztatom: ostobaság. A nem látás, nem gondolkodás, a szajkózás. Képzeld el, micsoda kárt tesz ez a mentalitás gyermekek esetében: az őszinte, bátor gyereket megbüntetik, ha bevallja, rossz volt, míg a sunyit díjazzák, mert nem beszél róla és viselkedik, helyezkedik. Ez megy nagyban. Tüntetnek, idézgetik, hogy "hazudtunk éjjel nappal". Én meg most írom le nem tudom hanyadszor, hogy a másik oldal is ezt tette, de nem vallotta be soha, és nem átall a másik önkritikáján, becsületes változtatni akarásán hízlalni saját nimbuszát. Gyurcsányt magára hagyták elszánt, uniós normák jegyében folytatott harcában - még a párttársai is, mást se hallok, mint hogy ő is mitől ilyen gazdag, egyebek, saját rokonságom idős tagjai gyűlölik és minden baj okát benne látják, pedig ő az egyetlen szerintem is, aki tényleg ki akarta húzni a kádári szarból az országot. És majd ha jön a kis önelégült diktátor-jelölt, ki fog derülni, mivé tudunk süllyedni még.
De megérdemeljük. A magyarság mindig mutogat másokra, épp tegnap kaptam egy emailt, "Kuthy Lajos 162 évvel ezelőtti jövendölése Magyarország rabszolgaságáról" - elgondolkodtató írás, egyrészt, hogy egy akkor igen jelentős író a feledésbe merült, másrészt a víziója Magyarország igába hajtásáról, ami a mai globalizált világban teljesedett ki, de valójában nagyon régen beteljesült a cikk szerint, a kommunizmusban legfőképpen (ezzel egyetértek, de ebben sem vagyunk vétlenek) és bár egyértelműen a pénzvilágot uraló kisebbségre utalt az akkori írás, hadd ne nevezzem nevén, én egyfolytában azt figyeltem, mennyire figyelmen kívül hagyja a cikk közreadója és általában a közgondolkodás a legfontosabbat, amit végül Te is írtál.
Idézet:
"Magyarországról szólva ekként folytatja elmélkedését Löbl Simon:
Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber konzervatórium, amelyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy státus sem engedett a spekulánsoknak olyan bő és könnyű nyereséget, anélkül, hogy emberi vagy országos célnak általuk hasznot ne szerezne. A helybeli és jellem viszonyok egészen a malmunkra dolgoznak. Akármilyen politikai színű egyén legyen a nemzet élén, rögtön támad párt, mely mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni.
Azért sok jellem, sok tehetség kényelmei közé vagy szegény zugába vonja be magát, és elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mit se használjon, aminek itt a legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellenciád, hogyne örülne ennek a zsidó. Nekünk olyan nép kell, amely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik."
Igen, a helybeli jellem-viszonyokra gondolok. Miért van az, hogy míg a külső elnyomatás ránk mért sorscsapásairól nyavalyog mindenki, addig a saját bűneinket figyelmen kívül hagyjuk.
Legyen derék, tisztaszívű és közös célért tenni tudó nép a magyar (ugye milyen képtelen fantaszta elképzelés?), akkor majd nem tudnak belőle hasznot húzni és a maga hasznára tud élni, dolgozni. Ismerje fel, mi az őszinteség és mi a sunyiság, és akkor majd őszinte lesz az élete. A sunyisággal járó előnyökről nem lemondva kárognak a világba, hogy velünk "igaz" magyarokkal mit meg nem tesznek, és mivel mi ilyen szerencsétlen nép vagyunk, fel is mentjünk magunkat a sunyiságaink alól, mondván, az az életbenmaradáshoz kell. Nem, ahhoz nem kell, merni kellene lemondani, bátornak lenni és tisztességesnek. És akkor előbb-utóbb olyan lenne az életünk is.
Tiszteljen másokat és ne mások bőrén próbáljon előrejutni, (pl. a feljelentések országára gondolok szinte minden történelmi helyzetünkben, visszamennék a Bach-korszakig is, vagy pl. az adózási normáinkra, melyek gerjesztik a rossz adótörvényeket és viszont hatnak, erről is vitáztunk már itt nálad), és akkor majd vele is akképp bánnak.
Nézzen magába végre valahára és mindenek előtt, mielőtt másokat megítélne és másokat kiáltana ki bűnbaknak saját nyomorúságáért.
De ezek a gondolataim ma anarchistának számítanak és magam is beleborzadok, mekkora ellenállásba ütköznének a számomra legkedvesebb gyerekkori baráti, vagy családi vagy lakókörnyezeti körökben is, bárhol.
És a tragikomikus az, hogy az átkosban ugyanekkora anarchista voltam, mert annyira utáltam. De azt se én tartottam életben, az biztos.
:-D:-D
