Ha azt a szót halljuk, influenszer, nem biztos, hogy egészen pontosan tudjuk, mit is jelent, csak élből elítéljük. Idehaza ugyanis leginkább a könnyen jött pénzzel, az ingyen éléssel szokás azonosítani ezt az új keletű szakmát. Sokan azok közül, akik ebből keresik a kenyerüket, maguk is leginkább negatív jelzőnek érzik már ezt a szót, nem is szívesen vallják be, miből van bevételük. Épp az ilyen félreértések miatt készült most ez cikk, hogy világossá váljon: valóban nem egyenlő a bányamunkával, és nem szükséges hozzá akkora szaktudás, mint az orvosi végzettséghez, viszont a tartalomgyártás is lehet épp olyan értékes munka, mint az előbb felsoroltak.
Az influnszer szó az angol nyelvből ered, valójában az idegen szó magyarosított változatáról van szó. Azokat, akiket most influenszereknek hívunk, néhány évvel ezelőtt még csak tartalomgyártókként emlegettünk, ez azonban nem fedte le teljes egészében azt, amit munkájuk jelentett és jelent ma is. Talán ez a leginkább 21. századi munkakör, ebből fakadóan pedig rengeteg értetlenség és negatív vélemény övezi. Ez nem meglepő, hiszen az emberek többsége nem kedveli annyira az újdonságokat és az azokkal járó változást, az idősebb generációkat pedig zavarja, ha nem értik az új keletű dolgokat. Reméljük, hogy ez az írás segít tisztítani a képen, és el tudjuk magyarázni, miért is nem kell pánikba esni, ha egy fiatal úgy dönt, influneszerkedni szeretne.
Még a 2010-es években vált rendkívül népszerűvé a blogolás, ami gyakorlatilag a milleniálok találmánya volt.
Még épp csak ébredezett a YouTube és a Facebook, az Instagram ekkor nem feltétlen élvezett akkora népszerűséget. Nem is volt jellemző a közösségi médiában való szereplés, hiszen akkor még nem volt ennek akkora presztízse. Az újságírásnak azonban igen, hiszen mindenki szívesen osztotta meg gondolatait bizonyos témakörökkel kapcsolatban, örültek, ha hallathatták a hangjukat. A lapok viszont nem voltak kíváncsiak bárki mondanivalójára, így szükség volt alternatívára: és lám, így születtek meg az első blogok. Bármilyen témában indíthatott blogot az ember, az amatőr íróktól kezdve a szépségápolás szerelmesein át egészen a filmőrültekig. Akadtak blogok, amelyek írásait többen követték az átlagnál, akár tartalmi minősége, akár a szélsőséges véleménynyilvánítás, vagy épp a dizájnos kialakítása miatt. Rövid időn belül elkezdtek adni a bloggerek véleményére, ajánlásaik után vásároltak meg bizonyos termékeket, néztek meg filmeket, olvastak el könyveket. Ez volt az influenszerség hajnala.
A nagy változást az hozta el, amikor a bloggerek átvándoroltak a közösségi médiába, különösen a YouTube-ra. Azzal, hogy már olvasóik arcot is tudtak társítani kedvenc bloggerükhöz, egy egész személyiséget, sokkal különlegesebbé tette számukra az élményt. Elkezdtek rajongani, találkozni akartak velük, közös képet szerettek volna és aláírást. Pont, mint a nagy filmsztároktól vagy zenészektől. Mezei kisegerekből váltak egy szempillantás alatt sztárokká a bloggerek – pontosabban, innentől kezdve vloggerek –, amihez külföldön hamarabb sikerült alkalmazkodnia a reklám- és egyéb piacoknak, mint idehaza.
Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban már 2012-2013-ban elkezdtek közönségtalálkozókat szervezni a legnagyobb követőszámmal rendelkező vloggereknek, míg ez Magyarországon csak évekkel később valósulhatott meg. Amikor viszont az első ilyen eseményt megszervezték, a magyar reklámcégek is rájöttek, mekkora ereje van az influenszer marketingnek, amely kifejezést akkor még nem ismertek. Körülbelül 2015 óta használnak a cégek tartalomgyártókat a projektjeikhez, mivel észrevették, általuk jóval több emberhez eljut a hírük, és szívesebben vásárolnak tőlük bármit, ha egy vlogger ajánlja a termékeiket.
A 2010-es években a YouTube jelentette az elsődleges felületet a vloggerek számára, ekkoriban rengeteg szponzorált videót készítettek a tartalomgyártók. A nők többségét a beauty kategóriában támogatták, sminkmárkák küldtek nekik csomagokat, hogy próbálják ki termékeiket, mondják el róluk véleményüket. Cserébe persze nemcsak a termékeket kapták meg, hanem fizetést is adtak az elkészült tartalomért. Ez utóbbi azonban meglehetősen hosszú ideig titok volt a nézők előtt. Körülbelül 2016-tól lett igazán ereje annak, mennyi követővel rendelkezik az ember a közösségi médiában. Ekkor lett igazán népszerű az Instagram, a Facebooknak kezdett leáldozni. A youtuberek belevágtak az önmenedzselésbe, az önmarketingbe, és social felületeiken keresztül kezdték hirdetni tartalmaikat, és tájékoztatni követőiket minden fontos fejleményről az életükkel, karrierjükkel kapcsolatban. Nem volt már utolsó szempont az sem, milyen személyiségű az illető, egyre inkább az fogta meg ugyanis a nézőket, ha szinte egy jó ismerősüknek érezték azokat a személyeket, akiket nap mint nap néztek képernyőiken.
Eleinte az volt a módi, hogy egy vlogger minden héten, esetleg hetente kétszer jelentkezett új tartalommal. Ezek a videók gondosan felépített koncepció alapján készültek el, igényesen és megannyi effekt használatával vágták meg őket, ügyeltek arra, hogy tényleg ne érhesse szó a ház elejét ezzel kapcsolatban. Ezek a tartalmak nagyon maximum 15-20 percesek voltak, de inkább a 10 percesek voltak jellemzőek, ezeket nézték a legtöbben. 2017-2018-ban aztán óriási népszerűségnek kezdett örvendeni a napi vlog koncepciója. Ennek az volt a lényege, hogy youtuberek belátást engedtek a hétköznapjaikba, kevesebb szerkesztést és több személyiséget igényelt ez a fajta videótípus. Mindmáig kitart popularitása, most is az az influenszer rendlekezik a legtöbb követővel, aki hagyja, hogy nézői megismerjék legalább egy kicsikét, hogy ki is ő valójában.
És azokkal szeretnek együtt dolgozni a márkák is, akikkel személyiségükből adódóan bármit el tudnak adni.
Ez egészen a 2020-as évekig borzasztóan népszerű és irigylésre méltó dolog volt, az idősebb generációk is elismerték, hiszen presztízsértékűnek tartották. Hisz még nem tudták, pontosan mennyi pénz is rejlik ebben a bizniszben.
Ahol pénz van, ott gyűlölet is van
Ahogy egyre nagyobb figyelmet kaptak a tartalomgyártók – hiszen már legalább három felületre készítettek videókat – és folyamatosan nőtt a számuk az interneten, úgy kezdte nagyobb felháborodás övezni tevékenységeiket. A legtöbb gyűlölködő komment arról szólt, miért nem keresnek tisztességes állást, miért nem tanulnak tovább, hiszen a kamera előtt bohóckodni bárki tud. Ezek után sok influenszer (ekkor már ugyanis köztudatba jött a kifejezés használata) elkezdett belátást engedni munkafolyamataiba, hogy bizonyítsa, az ő tevékenysége is lehet teljes értékű.
Viszont ez csak olaj volt a tűzre, miután a gyűlölködők csak minimálisan is beleláttak feladataikba, hadjáratot indítottak a tartalomgyártók ellen. Bántó kommenteket hagytak szinte minden videójuk alatt, amelyekben vagy ingyenélőnek, élettelennek vagy épp haszontalannak nevezték őket. A legtöbb esetben persze az irigység szülte ezeket a hozzáfűzni valókat, mert ki lenne elégedett a 8-16-ig tartó irodai munkájával, ha néhány év (látszólagos) semmittevéssel akár otthonról is dolgozhatna, és még a pizsamáját sem kellene levennie hozzá.
Persze a történet nem ennyire egyszerű, azonban az általánosításoknak köszönhetően könnyen vonunk le efféle következtetéseket. A valóság az, hogy egy-egy TikTokon látott 30-60 másodperces felvétel mögött akár több napi munka állhat. Még mindig nem azt állítjuk, hogy ez összehasonlítható azzal, amit egy tanár vagy egy sebészorvos csinál nap mint nap, de érdemes empátiával hozzáállni. Meglehet, hogy indokolatlanul sok pénzt adnak a cégek az influenszereknek azért, hogy reklámozzanak egy terméket, viszont az összeget nem (minden esetben) a tartalomgyártó szabja meg, így ezért felesleges felette pálcát törni. Igen, már az sem titok, hogy sok influenszer tényleg bármilyen PR-munkát elvállal, csak azért, hogy bevételhez jusson, de nem biztos, hogy valóban szereti az adott terméket. Napestig boncolgathatnánk a szakma árnyoldalait, kiforratlanságait, de az igazság az, hogy ilyesfajta hibákkal mindenütt találkozhatunk.
A legszúrósabb szálka ígyis-úgyis a tartalomgyártókba fektetett pénz marad, amit látszólag a semmiért kapnak.
Pedig a nullánál azért többet tesznek, hiszen valami oknál fogva mégiscsak adnak a véleményükre. A véleményvezérség igenis felelősséggel jár, az a fajta kiszolgáltatottság, aminek nap mint nap kiteszi magát egy influenszer, közel sem irigylésre méltó. Igényel bátorságot, karakánságot és nem kevés magabiztosságot is – az már csak hab a tortán, ha hiteles mindaz, amit tartalmai által képvisel.
Az igazság talán abban rejlik az influenszerekkel kapcsolatban, hogy nézőik talán túl sok elvárással fordulnak feléjük. Hiszen az a kép alakult ki a fejünkben az elmúlt évszázadban, hogy aki platformot kap arra, hogy hallassa a hangját, mindezt pedig megtámogatják nem kevés mennyiségű pénzzel, akkor annak a személynek minimum két diplomára, vagy legalább doktori fokozatra van szüksége. A világunk változik, az influenszerek nem ezt az irányt képviselik. Kialakult egy úgy irányzat, amelyben a szórakoztatás kerül előtérbe, ezt támogatják meg cégek és befektetők tetemes összegekkel, hozzájárulva a még kényelmesebb élethez.
Turai Barnabás, a Síkideg podcast egyik műsorvezetője írt arról korábban, őt leginkább az zavarja az influenszer-jelenséggel kapcsolatban, hogy szerinte tőlük várják az emberek, „hogy megmondják mit gondoljunk, vagy megerősítsék, amit már amúgy is gondolunk”. Úgy fogalmazott: „Falramászok az influenszer kifejezéstől, és nemcsak azért, mert a rózsaszínködös, GRWM (Get Ready With Me – a szerk.), duckface, #reklám, aszpartámmentes, eladom magam bárkinek, lemásolok mindenkit típusú zajszennyezést juttatja eszembe, hanem azért is, mert egy fontos kodependenciás függési rendszerproblémát látok a jelenség mögött”.
Rendszerszintű a dolog, ez biztos, hiszen a regnáló kormány is előszeretettel alkalmaz influenszereket, hogy népszerűsítse kampányukat. Az utóbbi pár évben pedig – feltehetően az igen feszült politikai klímának köszönhetően – megannyi politikai influenszer jelent meg az interneten, akik különböző módokon igyekeznek edukálni a nagyérdeműt, és adott esetben jobbra vagy balra terelni a népet. Fontos azonban, hogy ezek a tartalomgyártók sem politikusok, vagy párttagok, hanem más-más foglalkozású, véleményüket hitelesnek és fontosnak tartó, ismert személyek.
Összességében tehát a lényeg, hogy egy influenszer nem ingyenélő csak amiatt, mert nem ment egyetemre és nem ül bent egy irodában 8-16-ig. Nem adja el magát csak amiatt, mert egy hónapban több különböző márka támogatásával gyárt videókat. Nem kártékony tevékenysége attól, hogy kizárólag szórakoztatni szeretne. Fontos, hogy megértsük, mi is működésük lényege, és helyén kezeljük véleményüket. Akkor jó egy influenszer, ha felelősségteljesen használja a platformját, de nem hiteti el nézőjével, hogy csodát várhat tőle – érdemes így szűrni, milyen tartalmat fogyasztunk.
Molnár Kamilla
Az influnszer szó az angol nyelvből ered, valójában az idegen szó magyarosított változatáról van szó. Azokat, akiket most influenszereknek hívunk, néhány évvel ezelőtt még csak tartalomgyártókként emlegettünk, ez azonban nem fedte le teljes egészében azt, amit munkájuk jelentett és jelent ma is. Talán ez a leginkább 21. századi munkakör, ebből fakadóan pedig rengeteg értetlenség és negatív vélemény övezi. Ez nem meglepő, hiszen az emberek többsége nem kedveli annyira az újdonságokat és az azokkal járó változást, az idősebb generációkat pedig zavarja, ha nem értik az új keletű dolgokat. Reméljük, hogy ez az írás segít tisztítani a képen, és el tudjuk magyarázni, miért is nem kell pánikba esni, ha egy fiatal úgy dönt, influneszerkedni szeretne.
Még a 2010-es években vált rendkívül népszerűvé a blogolás, ami gyakorlatilag a milleniálok találmánya volt.
Még épp csak ébredezett a YouTube és a Facebook, az Instagram ekkor nem feltétlen élvezett akkora népszerűséget. Nem is volt jellemző a közösségi médiában való szereplés, hiszen akkor még nem volt ennek akkora presztízse. Az újságírásnak azonban igen, hiszen mindenki szívesen osztotta meg gondolatait bizonyos témakörökkel kapcsolatban, örültek, ha hallathatták a hangjukat. A lapok viszont nem voltak kíváncsiak bárki mondanivalójára, így szükség volt alternatívára: és lám, így születtek meg az első blogok. Bármilyen témában indíthatott blogot az ember, az amatőr íróktól kezdve a szépségápolás szerelmesein át egészen a filmőrültekig. Akadtak blogok, amelyek írásait többen követték az átlagnál, akár tartalmi minősége, akár a szélsőséges véleménynyilvánítás, vagy épp a dizájnos kialakítása miatt. Rövid időn belül elkezdtek adni a bloggerek véleményére, ajánlásaik után vásároltak meg bizonyos termékeket, néztek meg filmeket, olvastak el könyveket. Ez volt az influenszerség hajnala.
A változást hozó vándorlás
A nagy változást az hozta el, amikor a bloggerek átvándoroltak a közösségi médiába, különösen a YouTube-ra. Azzal, hogy már olvasóik arcot is tudtak társítani kedvenc bloggerükhöz, egy egész személyiséget, sokkal különlegesebbé tette számukra az élményt. Elkezdtek rajongani, találkozni akartak velük, közös képet szerettek volna és aláírást. Pont, mint a nagy filmsztároktól vagy zenészektől. Mezei kisegerekből váltak egy szempillantás alatt sztárokká a bloggerek – pontosabban, innentől kezdve vloggerek –, amihez külföldön hamarabb sikerült alkalmazkodnia a reklám- és egyéb piacoknak, mint idehaza.
Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban már 2012-2013-ban elkezdtek közönségtalálkozókat szervezni a legnagyobb követőszámmal rendelkező vloggereknek, míg ez Magyarországon csak évekkel később valósulhatott meg. Amikor viszont az első ilyen eseményt megszervezték, a magyar reklámcégek is rájöttek, mekkora ereje van az influenszer marketingnek, amely kifejezést akkor még nem ismertek. Körülbelül 2015 óta használnak a cégek tartalomgyártókat a projektjeikhez, mivel észrevették, általuk jóval több emberhez eljut a hírük, és szívesebben vásárolnak tőlük bármit, ha egy vlogger ajánlja a termékeiket.
A 2010-es években a YouTube jelentette az elsődleges felületet a vloggerek számára, ekkoriban rengeteg szponzorált videót készítettek a tartalomgyártók. A nők többségét a beauty kategóriában támogatták, sminkmárkák küldtek nekik csomagokat, hogy próbálják ki termékeiket, mondják el róluk véleményüket. Cserébe persze nemcsak a termékeket kapták meg, hanem fizetést is adtak az elkészült tartalomért. Ez utóbbi azonban meglehetősen hosszú ideig titok volt a nézők előtt. Körülbelül 2016-tól lett igazán ereje annak, mennyi követővel rendelkezik az ember a közösségi médiában. Ekkor lett igazán népszerű az Instagram, a Facebooknak kezdett leáldozni. A youtuberek belevágtak az önmenedzselésbe, az önmarketingbe, és social felületeiken keresztül kezdték hirdetni tartalmaikat, és tájékoztatni követőiket minden fontos fejleményről az életükkel, karrierjükkel kapcsolatban. Nem volt már utolsó szempont az sem, milyen személyiségű az illető, egyre inkább az fogta meg ugyanis a nézőket, ha szinte egy jó ismerősüknek érezték azokat a személyeket, akiket nap mint nap néztek képernyőiken.
Eleinte az volt a módi, hogy egy vlogger minden héten, esetleg hetente kétszer jelentkezett új tartalommal. Ezek a videók gondosan felépített koncepció alapján készültek el, igényesen és megannyi effekt használatával vágták meg őket, ügyeltek arra, hogy tényleg ne érhesse szó a ház elejét ezzel kapcsolatban. Ezek a tartalmak nagyon maximum 15-20 percesek voltak, de inkább a 10 percesek voltak jellemzőek, ezeket nézték a legtöbben. 2017-2018-ban aztán óriási népszerűségnek kezdett örvendeni a napi vlog koncepciója. Ennek az volt a lényege, hogy youtuberek belátást engedtek a hétköznapjaikba, kevesebb szerkesztést és több személyiséget igényelt ez a fajta videótípus. Mindmáig kitart popularitása, most is az az influenszer rendlekezik a legtöbb követővel, aki hagyja, hogy nézői megismerjék legalább egy kicsikét, hogy ki is ő valójában.
És azokkal szeretnek együtt dolgozni a márkák is, akikkel személyiségükből adódóan bármit el tudnak adni.
Ez egészen a 2020-as évekig borzasztóan népszerű és irigylésre méltó dolog volt, az idősebb generációk is elismerték, hiszen presztízsértékűnek tartották. Hisz még nem tudták, pontosan mennyi pénz is rejlik ebben a bizniszben.
Ahol pénz van, ott gyűlölet is van
Ahogy egyre nagyobb figyelmet kaptak a tartalomgyártók – hiszen már legalább három felületre készítettek videókat – és folyamatosan nőtt a számuk az interneten, úgy kezdte nagyobb felháborodás övezni tevékenységeiket. A legtöbb gyűlölködő komment arról szólt, miért nem keresnek tisztességes állást, miért nem tanulnak tovább, hiszen a kamera előtt bohóckodni bárki tud. Ezek után sok influenszer (ekkor már ugyanis köztudatba jött a kifejezés használata) elkezdett belátást engedni munkafolyamataiba, hogy bizonyítsa, az ő tevékenysége is lehet teljes értékű.
Viszont ez csak olaj volt a tűzre, miután a gyűlölködők csak minimálisan is beleláttak feladataikba, hadjáratot indítottak a tartalomgyártók ellen. Bántó kommenteket hagytak szinte minden videójuk alatt, amelyekben vagy ingyenélőnek, élettelennek vagy épp haszontalannak nevezték őket. A legtöbb esetben persze az irigység szülte ezeket a hozzáfűzni valókat, mert ki lenne elégedett a 8-16-ig tartó irodai munkájával, ha néhány év (látszólagos) semmittevéssel akár otthonról is dolgozhatna, és még a pizsamáját sem kellene levennie hozzá.
Persze a történet nem ennyire egyszerű, azonban az általánosításoknak köszönhetően könnyen vonunk le efféle következtetéseket. A valóság az, hogy egy-egy TikTokon látott 30-60 másodperces felvétel mögött akár több napi munka állhat. Még mindig nem azt állítjuk, hogy ez összehasonlítható azzal, amit egy tanár vagy egy sebészorvos csinál nap mint nap, de érdemes empátiával hozzáállni. Meglehet, hogy indokolatlanul sok pénzt adnak a cégek az influenszereknek azért, hogy reklámozzanak egy terméket, viszont az összeget nem (minden esetben) a tartalomgyártó szabja meg, így ezért felesleges felette pálcát törni. Igen, már az sem titok, hogy sok influenszer tényleg bármilyen PR-munkát elvállal, csak azért, hogy bevételhez jusson, de nem biztos, hogy valóban szereti az adott terméket. Napestig boncolgathatnánk a szakma árnyoldalait, kiforratlanságait, de az igazság az, hogy ilyesfajta hibákkal mindenütt találkozhatunk.
A legszúrósabb szálka ígyis-úgyis a tartalomgyártókba fektetett pénz marad, amit látszólag a semmiért kapnak.
Pedig a nullánál azért többet tesznek, hiszen valami oknál fogva mégiscsak adnak a véleményükre. A véleményvezérség igenis felelősséggel jár, az a fajta kiszolgáltatottság, aminek nap mint nap kiteszi magát egy influenszer, közel sem irigylésre méltó. Igényel bátorságot, karakánságot és nem kevés magabiztosságot is – az már csak hab a tortán, ha hiteles mindaz, amit tartalmai által képvisel.
Túl sokat várunk tőlük?
Az igazság talán abban rejlik az influenszerekkel kapcsolatban, hogy nézőik talán túl sok elvárással fordulnak feléjük. Hiszen az a kép alakult ki a fejünkben az elmúlt évszázadban, hogy aki platformot kap arra, hogy hallassa a hangját, mindezt pedig megtámogatják nem kevés mennyiségű pénzzel, akkor annak a személynek minimum két diplomára, vagy legalább doktori fokozatra van szüksége. A világunk változik, az influenszerek nem ezt az irányt képviselik. Kialakult egy úgy irányzat, amelyben a szórakoztatás kerül előtérbe, ezt támogatják meg cégek és befektetők tetemes összegekkel, hozzájárulva a még kényelmesebb élethez.
Turai Barnabás, a Síkideg podcast egyik műsorvezetője írt arról korábban, őt leginkább az zavarja az influenszer-jelenséggel kapcsolatban, hogy szerinte tőlük várják az emberek, „hogy megmondják mit gondoljunk, vagy megerősítsék, amit már amúgy is gondolunk”. Úgy fogalmazott: „Falramászok az influenszer kifejezéstől, és nemcsak azért, mert a rózsaszínködös, GRWM (Get Ready With Me – a szerk.), duckface, #reklám, aszpartámmentes, eladom magam bárkinek, lemásolok mindenkit típusú zajszennyezést juttatja eszembe, hanem azért is, mert egy fontos kodependenciás függési rendszerproblémát látok a jelenség mögött”.
Rendszerszintű a dolog, ez biztos, hiszen a regnáló kormány is előszeretettel alkalmaz influenszereket, hogy népszerűsítse kampányukat. Az utóbbi pár évben pedig – feltehetően az igen feszült politikai klímának köszönhetően – megannyi politikai influenszer jelent meg az interneten, akik különböző módokon igyekeznek edukálni a nagyérdeműt, és adott esetben jobbra vagy balra terelni a népet. Fontos azonban, hogy ezek a tartalomgyártók sem politikusok, vagy párttagok, hanem más-más foglalkozású, véleményüket hitelesnek és fontosnak tartó, ismert személyek.
Összességében tehát a lényeg, hogy egy influenszer nem ingyenélő csak amiatt, mert nem ment egyetemre és nem ül bent egy irodában 8-16-ig. Nem adja el magát csak amiatt, mert egy hónapban több különböző márka támogatásával gyárt videókat. Nem kártékony tevékenysége attól, hogy kizárólag szórakoztatni szeretne. Fontos, hogy megértsük, mi is működésük lényege, és helyén kezeljük véleményüket. Akkor jó egy influenszer, ha felelősségteljesen használja a platformját, de nem hiteti el nézőjével, hogy csodát várhat tőle – érdemes így szűrni, milyen tartalmat fogyasztunk.
Molnár Kamilla
