Folytatsd a verset!

...
Esténként elengedem a házőrző
tigriseket,
s a fojtott csendben
a vörös csillagok alatt
mindig újra hallom búcsúszavad.

Dsida Jenő: Búcsú
-----------------

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.
...

...
Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

B. Radó Lili: Ünnep
~~~~~~~~~~~~~~

Elmúlt az ünnep, fáradt a város,
sötét szobákban kopott fenyők,
bús gyertyacsonkok és álmos mackók,
bádog vasutak és törött hajók,
künn hull a hó az ablak előtt.
(...)

...
Künn hull a hó. A nagy erdők alatt
mint néma árny oson a róka.
Surran a patak mohos híd alatt,
sziszegő szél sepri a partokat,
s dúdol magának tegnap óta.

Régi a dal és régi az ünnep,
a tél havas csókja most meleg,
és tiszta, mint a szálló, szűzi hó,
mint az imádság, a legutolsó…
Itt nem múltak el az ünnepek.

Fekete István: Ünnep után
---------------------------------

Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.

Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
...

...
Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.

Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.

Ady Endre: Hunyhat a máglya
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A kertre kell, a kertre mindig,
Emlékezni. Vagy inkább
a mintha-most-is, mintha-volna mellől
eltörölni a minthát.

Tulajdonképpen azt hihetné az ember,
hogy a múlt lecseng. De nem,
eltűnik, aztán visszatér,
a földet megkerülve visszatér,
akár az évszakok, melyek
hol maggá tömörülnek, hol kinőnek,
pontatlan útjain a téridőnek
statisztikai átlagban újranőnek,
pontatlan törvények szerint.
(...)

...
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt
kertben, szórt fényben, fasorokban,
szelíd faóriások alján
s a lentibb szintek sorfala között,
a cirmos-arcú árvácskák között,
tigris-pofácskák voltaképp, de még
kicsik, még serdületlenek.
Kábeltekercs egy sziklakőre téve;
egy villanyszerelés emléke vagy jövője.

Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők,
körvonalakban, sétájuk hossza által
többnyire háttal,
de néha visszafordulnak felénk,
arcukkal megvilágosulva,
mint egy tisztás a rengetegben,
mint áram, ázott kábelekben
kigyúlva, elhomályosulva,
az idő spiráltekercsei
mentén el –, visszakanyarulva,
el, vissza, jönnek:
Újra, újra, újra.

Nemes Nagy Ágnes: A kertben
-----------------------------------------

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol – mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?
...

...
Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.

Baranyi Ferenc: Ki számol el
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Most, hogy a kormos éj közel,
elüszkösül a kard, a bárány.
A képernyőn, két hír között
néhány balek próféta ágál.

Valami bősz csalimesét
zavarodott képpel hadarnak.
A szó csak félig-mágusok
fecsegése. A látó hallgat.
(...)

...
Porlik a kő. Kormos az árnyék.
Reggel vagy éj? Későre jár.
Kering az emlék senkiföldjén
egy visongó lélekmadár.

Csapong az elalvók felett:
álmok ezüst holdsarló-mása.
Egyszerre tükörkép s tükör,
de nincs virrasztó, aki lássa.

Szepesi Attila: Lélekmadár
----------------------------


Nem az a leghatalmasabb,
aki ország-világ ura.
Nem az a leghatalmasabb,
aki szelek, tengerek
fölött uralkodik.
...

...
Nem az a leghatalmasabb,
akinek a legtöbb öldöklő fegyvere van,
az sem, akinek legnagyobb
a kincse, gazdagsága.

Hanem az a leghatalmasabb,
aki embert szül a világra.

Szakály Dezső: A leghatalmasabb
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
(...)

...
a fényre,
hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbehamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Bella István: Utóirat egy szerelemhez
--------------------------------------


Ősz van, hideg van, nyirkos ködben áznak
holttestei a hullott leveleknek.
A ködbenjárók eltévednek,
és összebújnak, akik fáznak.
...

...
Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk.
Ki tudja mi a találkozásunk?
És akik azért ölelnek, mert fáznak,
megfizetnek az első napsugárnak.

Balázs Béla: Ősz
ˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇ
Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket.
Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk,
úri hűségéről tanúskodó kincset
hagyott maga után: rá való reményünk.
Nyarakat felszívó hideg falainkat
okos kutyaként őrzi ugató hiánya,
és távolmaradása sincsen hiába:
új reményeket szül, más bölcsőket ringat.

Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek,
ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik,
ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket
tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit.
Tükrökben keressük, de rejtve marad arca.
Feloldódott vízben, levegőben, földben.
Lángoló testünk tüze nem fog rajta,
lángok közt hamvadunk egyre többen
(...)

...
Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk.
Templomaink füstjét soha nem szagolja.
Porral telítődő lábnyomaink csendje
nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja.
Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük.
Útra küldött minket, nem hazudott semmit.
Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük.
S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.

Jónás Tamás: Apokrif
************************

Szoktál-e néha meg-megállni,
és néhány percre megcsodálni
a zöld mezőt, a sok virágot,
az ezerszínű, szép világot,
a dús erdőt, a zúgó fákat,
a csillagfényes éjszakákat,
a völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
sajgó sebekre enyhet adni,
hulló könnyeket letörülni,
más boldogságán is örülni,
hallgatni azt, kinek ajka
bánatra nyílik és panaszra,
vigasztalni a szenvedőt?
Nem, neked erre nincs időd!
...

...
S ha est borul a késő mára,
készülni kell a számadásra,
mérlegre tenni egész élted.
Tettél-e jót, láttál-e szépet?
És nincs más vágyad csupán ennyi.
Nem rohanni, csak ember lenni,
hiszen látod már a temetőt!
De most már késő!...... Nincs időd!

Dr. Szádeczky-Kardoss György: Nincs időd!
.....................................................................


Őszi szél fut át a völgyön,
lám, a part is hallgatag!
Kéreg alatt már a pöttöm
katicák is alszanak.

Szél süvölt a hegygerincen,
elbújt rég a lepkenép,
pókok hada lakja minden
fészer, pajta szegletét.
...

...
Napsugárban fürdött nemrég
kert ölén a száz szirom,
ám a nyár csak tűnő emlék,
szél söpör a pázsiton.

Díszes ingét földre dobta,
némán áll az agg platán,
dér pereg már völgyre, dombra,
s nincs levél az almafán.

Mentovics Éva: Dér pereg ...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A táj fehérbe öltözött
befútta a havas tél;
felhő alatt és hó között
magában áll a kastély.
Dinom-dánom, dáridom
hosszu téli este
senki sem jön az uton
mert a hó beeste.

De drótfonálon száll a hír
és búg a nyurga pózna
valaki nyög, valaki sír,
s sok messze cső golyóz ma.
Nellem-nollom, únalom
lanyha téli tábor,
csikasz ordít a havon
torkaszakadtából.

De Afrikában semmi hó,
dobol a sűrü zápor
s a sarkvidéki eszkimó
nem fogy az éjszakából.
Diri-dingi-dingaló,
ez a könyvek éve:
tárva szép a kandaló,
könyv pedig betéve.

(...)

Most kerget népet a hideg
a sima városutcán;
most fájva zsong a vén ideg
s repül a szél a pusztán.
Dinom-dánom, dáridom,
mostan áll a farsang
zeng a szél a várhidon,
zeng a várban karhang.
A hó esik, fehér a sík
befútta a havas tél,
s ha szél keféli hómezét,
minden ház messze kastély.
Tam, tam, tam, tam, tam, tamdá,
únalomnak ágya:
kályha mellett ábránddá
fagy az ember vágya.

Babits Mihály: Téli képzetek
.............................................
Testvéreim, ma sírtam!:
Mert láttam a magányt.
Mint prézli a fasírtban,
Egymás mellé darált

Kocsik, kocsik a téren;
Háznyi autó-csodák,
Halk alkonyati fényben
Vártak órákon át.

...
S ott állt, ott állt a drága,
A gép-tengerbe zárva;
– zokogj te gyatra lant! –

ott állt – lenézve mélyen,
szánalmasan, szegényen:
egy kis… magyar … Trabant.

Soós Zoltán: Magány
~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy Ádám volt az első gaz.
‘Sz azért nő alma, hogy szakasszon
almát a férfi és az asszony.
A földön annyi a jó dolog,
hát mért ne lennénk boldogok?
Az ember oly szelíd alak!
Ha nem piszkálják, nem harap.

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy nincs elég tyúk, humbug az.
Egy kotlós százra terít szárnyat
és sok, ha egy nap falunk hármat.
S a tyúk ezért ha nem morog,
az ember gyomra mért korog?
Ez oly világos, mint a nap,
csak bele ne kotyogjanak.

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy huncut a kövér kopasz.
Hol híznak, ott baj nem lehet már,
a hájjal emberszeretet jár.
Hát sétálj, igyál, falj sokat,
mit komplikáld a dolgokat?
Az ember oly szelíd alak,
ha cirógatják, nem harap.
(...)

...
A rossz hányja, a rossz veti
az embert, - ez kijárt neki.
Magára zárta a kaput,
csak akkor volt jó, ha aludt.
Mert annyi rossz ösztön sodorja,
nem tud szeretni éhgyomorra,

mert nem sétál, hanem azon van,
hogy a dolgot komplikálja nyomban;
a boldogság jött, - ő meg elszaladt
hja, - buta volt és az maradt.

József Attila: A boldogság nyitott könyv, tessék, olvassák
..................................................................................


Lakásom lesz a hetedik magány,
A halál felé nyílik ablaka.
Kertjében csak emlékek teremnek
S lakója csak a lelkem lesz maga.
Kertjében örök emlékek teremnek,
Nem érnek mérges vágyak már oda,
Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
Ne várj csodát, az élet a csoda!
...

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
Csak népek nélkül népes a magány.
A csönd elfojtott igéktől beszédes,
A föld csak ölelő ölén anyám...
A csönd csak megölt igéktől beszédes,
Ne mondd ki a szót és ím megleled.
Hagyd magára e látszatos világot
És maga a világ lesz majd veled!

Juhász Gyula: A csönd felé
...............................................

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.
...

...
Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi…

Pedig akit porig aláztak –
porig kell azért lehajolni.

Baranyi Ferenc: Porvers
-------------------------


Mint fáradt, nehéz kő a parton,
arcom a Napnak odatartom.

Magamra csukom szempillámat,
kerüljön el a kóbor bánat.
...

,,,
Ne kisértsen szerelem, isten,
üldögéljek kicsit a nincsben.

Szokjam, akár vackát az eb,
közeledő, nagy csendemet.

Ladányi Mihály: Parton
......................................

Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:

ilyen szentek vagyunk mi!
...

...
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?

Krisztus urunk, segíts meg!

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

Bár ilyenek lennénk mi!

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!

Krisztus urunk, segíts meg!

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
amikor magad vagy az Itélő kéme?!
Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá
balga fejünk, - s így ér a félig-kész Halál,

s akkor mivé leszünk mi?

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

Krisztus urunk, segíts meg!

Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.

Krisztus urunk, segíts meg!

Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hová hívtál el, Istenem?
Miféle különös szeánszra,
mely szentebb, mint egy nászmise
és sötétebb, mint a sátán bálja?

Hová dobtál ki, Istenem,
mint egy ejtőernyős ügynököt?
Tudtad-e, amikor kilöktél,
hol szállunk, milyen föld fölött?

(...)