...
Nicsak, van már szeme, szája,
sárgarépa az orrára,
fazék a feje búbjára,
kezébe még söprű kell,
s készen van már Frigyes mester,
a jókedvű hóember!
Orgoványi Anikó: Frigyes, a hóember
˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘
Január volt már javában, s a nagy fa,
amit műanyagmadzaggal gúzsba kötve
húztunk-vontunk, hogy majd a föld alatt
a feketülő falnak nekidöntve
napokon át a pincebogarakra
árassza csodaváró illatát,
és amit aztán ketten díszítettünk,
hogy úgy dőljön ránk teljes vértezetben,
(még jó, hogy a gyertyagyújtás előtt)
mint egy megsebzett operai hős –
(végül kiékeltük alaposan,
deszkaszilánkokat vertünk a sebes láb
s a nehéz vastalp bilincse közé),
szóval a nagy fa, lejárván az ünnep,
és utána az eufória,
kopaszon, üres cukorpapírokkal,
rothadt gyümölcsként potyogó díszekkel,
dicsőségének poros maradékán
még mindig ott állt, szálegyenesen.
Éjjel leszedtük, már ami maradt.
Hogy meg ne hallják a másik szobában:
csendben, akár az összeesküvők,
kivonszoltuk a sovány tetemet.
Csorgott róla a száraz tűlevél,
és nehéz, sötét tócsákban megállt
(mi gyilkoltuk meg, de ki hitte volna,
hogy az öreg emberben még annyi vér van)
felfűrészeltük, nejlonzsákba tettük,
úgy csempésztük ki éjnek idején,
hogy másnapra ne legyen semmi nyom,
aztán sokáig fájlaltuk, hogy nincs ott,
és találgattuk, hogy a gyerekek holnap
mit mondanak, ha meglátják, hogy eltűnt.
Semmit sem mondtak. Jöttek álmosan,
szürcsölve kiitták a kakaót,
öltöztek és rutinból bakalódtak,
és közben végig be nem állt a szájuk.
Egyszer sem néztek a helye felé,
pedig hiánya szinte lüktetett.
Összenéztünk, hogy milyen a világ,
hogy milyenek a mai gyerekek:
egy karácsonyfa nekik meg se kottyan.
Na, ezt elrontottuk alaposan.
(...)
