A nagyhangú kakaska
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy udvar, abban két ló, két kecske, tíz liba, húsz pipe, két kutya, öt macska – meg egy nagyhangú kakaska. Büszke volt a kakaska a hangjára, pitymallattól szürkületig fújta: – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú! Szürkületkor nyugovóra tért a kakaska, s aludt másnap hajnalig. Akkor újrakezdte: – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú! – Csodás hang! Csodás hang! – burukkoltak elismerően a galambok. – Messzezeng! Messzezeng! – mekegték a kecskék. – Kiváló! Kiváló! – nyihogták a lovak. A kakaska büszkén húzta ki magát a sok dicséretre. Arra gurult a sün. Hallotta, mint dicsérik az állatok a kakaskát. Megállt, és nagyot pöffentett: – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff! – Kukurikú, mit hallok?! – Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff! – Harsányabb?! – fortyant fel a kakaska. – A macskáknak nincs is hangjuk! Egész nap szunyókálnak! – Nappal szunyókálnak, pff, pff – pöfögött a sün –, ám éjszaka annál harsányabban kornyikálnak! – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka alszik a világ! – Pff, pff... Keveset tudsz, kis kakaska, éjjel vadászik a macska! – Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka sötét van! – Pff, pff... Nem egészen, kakaska! Sötét égen fehér folt: világít a fényes hold. – Kukurikú... Mi az, hogy fényes hold? – Pff, pff... A hold: az éjszaka napja! Elcsodálkozott a kakaska. Még kukorékolni is elfelejtett. Elrejtőzött a kút mögé, s mind a fényes hold jöttét várta. Lassan besötétedett. A kakaska elálmosodott, de elszántan tovább várakozott. Végre feljött a hold. Az udvar öt macskája nagyot nyújtózott. – Pff, pff... Látod, kakaska? Látod? A kakaska hirtelen éber lett: – Látom! Látom! A macskák felültek a háztetőre, és hangolni kezdtek. – Pff, pff... Hallod, kakaska? Hallod? – Hallom! Hallom! A macskák teli torokból rázendítettek: – Máj, máj, máj! Májjal teli tál! Háj, háj, háj! Sárga kacsaháj! – Majd adok én nektek kacsahájat! – gurult méregbe a kakaska. – Majd kaptok ti tőlem májjal teli tálat! Keresett egy hosszú létrát. Nekitámasztotta az eperfa törzsének, s elindult rajta fölfelé. – Pff, pff! Hová mégy, kakaska? – Megyek az égbe! – Pff, pff! Miért mégy az égbe, kakaska? – Lehozom a holdat! – Pff, pff! Miért hozod le, kakaska? – Hogy a macskák ne találják! – Pff! Pff! És az miért jó, kakaska? – Ha nincs hold –, nincs kornyikálás! – Pff, pff! Ezt jól kifundáltad, kakaska! – Meghiszem azt, nyávogadta! Legszebb hang: a kakas hangja! Mikor idáig ért a nagyhangú kakaska, izgalmában akkorát ugrott, hogy a létra kicsúszott alóla, s úgy vágódott a földhöz, mintha a mennybolt szakadt volna le. A nagy zajra fölébredtek a lovak, a kecskék, a libák, a pipék, előfutottak a kutyák, odaugrottak a macskák. Látták, mi történt, s olyan kacagásba kezdtek, hogy arra a galambok is fölébredtek. Másnap még a verebek is mind a kakaskát nevették, hogy létrával akart az égbe menni. Attól kezdve a kakaska nem versenyez többé a macskákkal. Átalussza az éjszakát, s csak pitymallatkor kezdi az énekét: – Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!!!
ffice
