A NAGYRAVÁGYÓ HALÁSZNÉ
verses mese
Messze, messze, hol a madarak se járnak,
Állt egy kunyhócskája egy jámbor halásznak.
A halász, halászné laktak ott kettecskén,
Távol tenger partján, mormoló víz mentén.
Ütött-kopott kunyhó, a födele rozzant,
Néha az eső is becsurgott naphosszant,
A sikoltó szélvész megtépte gyakorta,
Szegény jámbor halász meg-megtatarozta.
Folyvást bajmolódva töltötte a napot,
Hálót kötögetett, aztán halászgatott.
Egyszer csak mit fogott? Egy nagy kárász halat.
Örvendve kiált fel: ”No, ez pompás falat!”
Szóba áll a kárász a jámbor halásszal:
„Hallod-e, halász, én nem vagyok kárászhal!
Én királyfi vagyok, eressz hát szabadon,
Varázs alatt vagyok, amit kérsz, megadom.”
„Nem is kell énnekem az olyan kárászhal,
Aki beszélget is, mint te, a halásszal!
Nem tudok én tőled semmit se’ kívánni,
Élj csak a tengerben, szépséges királyfi!”
Bedobta a vízbe és haza ballagott,
Megzörgette otthon a kicsi ablakot.
Felesége mindjárt eléje kiszaladt:
„Apjukom, mit hoztál? Fogtál-e ma halat?”
„Anyjukom, csak lassan, várj, elmondom szépen:
Egy királyfit fogtam kárászhal képében.
Azt mondta, nem kárász, most varázs alatt van,
Kért, hogy bocsássam el, hát elbocsátottam.”
„Nem tudtál már tőle valamit kívánni,
Ha az a kárászhal csakugyan királyfi?”
„Ugyan, asszony, már mit kívánhattam volna?
Mit tartozik rá a szegény ember dolga!”
„Jaj, pedig, apjukom, lásd, ez így nem jól van!
Meguntam már magam ebben a kunyhóban.
Akár az egérlyuk, alig férünk benne,
Egy szép tanyai ház mennyivel jobb lenne!
Igazán szerencse, hogy hálódba akadt,
Eredj csak, hívd elő azt a kárászhalat!
Apjukom, apjukom, mondd el neki bátran:
Úgy szeretnék lakni egy tanyai házban!”
„Jaj, hogy’ menjek oda! Nem lehet, anyjukom!
Ne kívánj ilyesmit, megharagszik, tudom.”
„Ej, dehogy haragszik! Nem vagy jótevője?
Meglásd, hogy megadja, amit kérek tőle.”
Nehéz gondba borult a halász orcája,
Kedvetlenül ballag a tenger partjára.
Felsóhajt a tenger, habjait fodrozva,
Szegény jámbor halász kelletlenül mondja:
„Gyere ki, kárászhal, szépséges királyfi!
Feleségem akar valamit kívánni.”
„No, mit akar? Nem kell hosszas magyarázat!”
„Kis kunyhónk helyett egy szép tanyai házat.”
„Eredj haza, megvan!”… És haza ballagott.
Én teremtőm, mit lát! Egy kedves kis lakot.
Már a felesége kinn a padon várja:
„Gyere csak, gyere csak! Van-e ennek párja!
Hófehér a fala ennek a kis háznak,
Eresz alatt vígan a fecskék tanyáznak,
Zöld ákácfa lombja hajlongva, bókolva,
Szelíd enyelgéssel födelét csókolja.
Gyere csak, gyere csak! Az első szobában
Milyen gyönyörű rend, kristálytisztaság van!
Se szeri, se száma falon a polcoknak,
Tányérok és kancsók rózsát mosolyognak.
„Ülj le, édes gazdám, tessék, méltóztassék!”
Mintha így szólna a tulipántos karszék.
Barna diófából egy nagy kerek asztal,
Meg is van terítve, ebédre marasztal.
Gyere csak, milyen szép a konyha, a kamra!
Udvaron galamb száll kezemre, vállamra.
Jászol mellett pedig fehérszőrű tehén,
Csöndesen kérődzik karikás kötelén.
Jaj, ami legszebb, majd el is feledtem!
Hűvös árnyékot tart ház mögött a kertem.
Mennyi gyümölcs a fán: alma, szilva, körte!
Apjukom, apjukom, válogathatsz közte.
Hát a virágos kert! Az még a csak a kedves!
Méhe zümmög benne, tarka pille repdes.
Kell-e egy viola? Fehér, piros rózsa?
Hogy kínálja az ág! Leszakítom róla.”
„Szép, szép! szól a halász. Már most csak megélünk,
Kedves feleségem, a jó Isten vélünk.
Maradjon így mindig, én csak azt kívánom,
Életünk olyan lesz, mint a tündérálom!”
Csendes boldogságban éltek, éldegéltek,
Hallgatták dalait a fülemiléknek.
Estenden oly szépen daloltak a kertben…
Dalolt a szívök is, de százszorta szebben!
A napok, az órák sebesen suhantak,
Gyöngyös habjaiként csillanó pataknak.
Minden perc öröm volt, semmi búja, gondja,
De egyszer az asszony mégis csak azt mondja:
folytatás a csatolásban...
