Gyermeklélektan

zamat · 2010 Február 12

Pannili írta:
Húha, itt tényleg csak anyagok közlése megy, a 'tárgyalása' már nem?

A sok tananyag között elvész a gyermek!

Magam is sok könyvet olvasok, de mindig csak arra tudok jutni, hogy a gyermeknek szeretetre, törődésre, figyelemre, megértésre van szüksége.
Ezt könyvből nem lehet megtanulni, bár kétségtelen, hogy segíthetnek felismerések megszületésében.

Én egy "rövid" anyagot bocsájtok közre, aki nem ismeri Ross Campbell - Gary Chapman: Gyerekekre hangolva c. könyve.
Röviden mindenkinek (a gyerekeknek is) megvan a maguk szeretetnyelve amin keresztül feltölthető a "szeretettankjuk". Ha a szeretettank üres akkor a gyerek "éhezik", nem tud koncentrálni, és minden erőfeszítése arra irányul, hogy megszerezze a figyelmet.
Az 5 szeretetnyelv pedig (amiből van 1 elsődleges és a többinek másodlagos, többedleges szerepe van):
1. testi érintés
2. minőségi idő
3. szívességek
4. ajándékok
5. dicsérő szavak
(a sorrend egyénileg változik)

smuku · 2010 Február 12

Kedves 5a501!
Mindenképpen azt tudom nektek tanácsolni, hogy forduljatok szakemberhez.
A gyerekek életkorát tekintve egy olyan érzékeny időszakban vannak, amikor konkrétan tudatosul is bennük, hogy a halál egy olyan dolog, ami mindenkivel meg fog történni.
Az én fiaim közül a kisebb tavaly esett át ezen az időszakon, (7 éves volt) sokat beszélegttünk, miért is történik ez, miért ez a rendje a dolgoknak, volt hogy bebeújt a szekrénybe és ott sírt, hogy ő nem akar meghalni...).
Sajnálatos dolog, ha lelkileg még a gyerek erre nem tud felkészülni, hanem szembesülnie kell a szeretett ember elvesztésével. Magatartási, viselkedési zavarok és egyébb másodlagos tünetek (pl.ágybavizelés, beszékelés, sírógörcsök, dührohamok, vagy éppen teljes letargia, szomorúság..) is figyelmeztetik a gyermekek hozzátartozóit, hogy a gyermek nem tudja egyedül feldolgozni a történteket, az eseményeket, és az utána keletkező hiányt. Bizonytalanok, elesettek és kétségbeesettek. szakemberek tudnak megfelelő terápiákat ajánlani, minden esetre nagyon-nagyon sok türelemre és törődésre van szükségük.
Úgyhogy mindenképpen kérjétek szakemberek segítségét, a későbbi problémák megelőzése érdekében is!
(Fogadjátok őszinte részvétemet!)
Ezt a cikket találtam hozzá:

Gyermek, halál, gyász
A gyászfeldolgozás gyermekkorban

A gyászszertartások az emberi kultúrában általánosak, az ember a messze történelemelőtti idők óta ad arra, hogy megtisztelje halottait. Ez természetes napjainkban is, de az is jellemző, hogy a felnőttek nem számolnak a gyermeki világképpel, amikor halálról kell szót ejtenünk a családban.

A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal összefügg. Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg, csupán elutazik vagy távoli országba költözik, a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád.

Valójában azonban a gyermek mindig tudja a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk.Gyerekszemmel a halálról

„Sokáig nem értettem, hová tűnt a nagymamám. Egy napon engem beadtak az Etuska nénihez a szomszédba, aki "szegény gyermeknek" nevezett és vigyázott rám míg a feketébe öltözött rokonság elment. Temetést emlegettek, de nem tudtam, mit fognak eltemetni, és fogalmam nem volt arról sem, miért kell hozzá feketébe öltözni és miért sopánkodnak mások.

Talán pár hónap is eltelt, míg az óvodában egyik gyereknek meghalt a nagymamája és lerajzolta azt a bizonyos temetést. Akkor értettem meg, mi is történhetett. Nehezen tudtam feldolgozni, hogy az én kedves nagyimat betették a földbe. A szüleim erről soha nem beszéltek velem.”

Így emlékezik vissza Nóra arra a négy éves kori élményére, mikor elveszítette a nagymamáját.

Sok szülő van, aki valamiféle féltésből nem engedi elárulni a gyermeknek a szeretett ember halálának tényét. Nem viszik ki őt a temetésre és nem adnak lehetőséget arra, hogy belül méltó búcsút vehessen attól a személytől, aki már nincs velünk az életben.

Ne hazudjunk: a halál bekövetkezett!

Jóllehet a gyermekek inkább csak érzelmeikkel élik meg szeretteik elvesztését, bizonyos mértékig szeretnék megtudni, mi is történt igazán. S ennek tisztázásában csak a felnőttek segíthetik őket. A feldolgozatlan gyász ugyanis éppen úgy lelki károsodáshoz vezethet egy gyermek esetében, akárcsak egy felnőttnél. Ne hazudjunk hát neki. Ha valaki meghal a családban, neki is meg kell tudnia, mi történt, s azt is, hogy mi az oka a szomorú eseménynek.
Beszélgessünk róla: a gyászfeldolgozás megkönnyítése

Igen kevés szülő tudja, hogy beszélhet-e egyáltalán a gyermekének ilyen dolgokról. Inkább kerülik - ha lehet - ezt a témát, de vannak helyzetek, amikor a család kénytelen valahogyan szembesíteni a gyermeket egy hozzátartozó halálával. Nem árt, ha ilyenkor tudjuk, hogy mit ért meg a gyermek a halálról. Természetesen lényeges, hogy hány éves gyermekről beszélünk, hiszen a halál fogalom életkoronként nagyon eltérő.

Hat-hét éves koráig a gyermek számára a halál megfordítható, a halálból vissza lehet térni. Úgy gondolja, a halott saját akaratából újra élhet közöttünk, hiszen számára a felnőtt mindenható lény, aki saját elhatározásából ment el, s ha úgy dönt, vissza is tud jönni. A gyermek ebben az életkorban még nem tud megbirkózni azzal, hogy a halál végleges, ugyanis nem ismeri a véglegesség fogalmát.Egy példa
Renáta már elsős volt, amikor az édesapja halt meg. Ezt a tragikus tényt az édesanyja, Regina mondta el neki, mikor kijött a kórházból.

– Renike, meghalt édesapa. Már soha nem jön haza hozzánk. (átölelte a lányát és sírt.) – Anya, és most hova ment apa lelke? – Most elment beszélgetni Istennel, arról, hogy mit tett jól az életében és mit nem. És ha megbeszélték, akkor a Jóisten lehetőséget ad majd apának arra, hogy újra eljöjjön a földre és jóvá tegye a hibáit és másokat is megtanítson arra a sok jóra, amit tud. – Mikor jön vissza apa lelke? – Ezt csak a jó Istenke tudhatja. Lehet, hogy még a mi életünkben, lehet, hogy nem. – Észre fogjuk venni? Találkozunk vele? – Remélem, hogy szemünk lesz hozzá, hogy észrevegyük őt, ha még a mi életünkben visszatér. (közösen sírnak a gyerekkel) - Mihez kezdünk most, apa nélkül! Kérdezi Regina. - Hová lett most apa? (döbben rá a valóságban is a kislány, és zokogni kezd. Anyukája vele zokog.) – A kórházban maradt, el fogják égetni a testét, mert a testre már nincsen szüksége többet.

A testének hamvait pedig elszórjuk a legkedvesebb helyen, ahol élni szeretett. Szerinted, Reni, hova tegyük? Renáta zokog: – Hozd azonnal vissza az apukámat! – Nem tudom visszahozni. De ha haza megyünk, és erősen rágondolunk, akkor vele álmodunk és el fog búcsúzni tőlünk, azt hiszem.

Az újra leszületésben való hit is erősen megtartó erejű lehet a gyermeknél, de kövessük Regina példáját és ne hagyjuk, hogy a gyerek mindenben és mindenkiben az édesapját, vagy szeretett rokonát keresse.

A kisgyermek a halált személyes sérelemnek érzi, mert szerinte a felnőtt vele szemben döntött úgy, hogy eltűnik, s őt bünteti azzal, ha nem jön vissza…

A kisiskolás másképp gondolkodik: Hatéves kortól a gyermek már egészen mást hisz a halottról. Úgy gondolja, hogy halálában az ember mozdulatlanságra van ítélve, de a tudatát nem veszíti el. Talán nincs is olyan gyermek, aki ilyen idos korában ne játszana el a saját halálával. Ha visszaemlékezünk, bizonyára valamennyien találunk gyermekkorunk emlékei között ilyen játékot. Elég volt a szemünket becsukva elterülni és máris elérte eredményét az a homályos bosszúféle, ami ilyenkor munkált bennünk: „Magatokra vessetek, most aztán sírhattok!”

Nyolc-kilenc éves korban érti meg a gyermek, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ebből a felismerésből fakadnak aztán olyan szorongásos tünetek, amit a szülő sokszor nem tud megmagyarázni, hiszen nem értjük, miért nem akar egyedül maradni, miért fél a sötétben, vagy hogy miért kéredzkedik be a szülői nagyágyba. Mindezek közös oka a szavakba nem foglalt, de átélt halálfélelem.

Fontos, hogy tudjunk ezekről a dolgokról, mert gyermekünknek ebben a korban nagy szüksége van ránk, hogy segítő szeretetünkkel átsegítsük ezeken a problémákon.

A kiskamaszoknál (10-12 év) más a helyzet. Náluk a halálfélelem az élettől való félelem. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik.

Mondhatjuk tehát, hogy 8 éves korban a halállal kell szembenézni, ha a szorongást föl akarjuk oldani, tizenegy évesen pedig az élettel. Egyik sem egyszerű, és csak szülői segítséggel sikerülhet.Hogy mondjam el neki?
A Gyászfeldolgozó csoportjainkban » ez a kérdés gyakran elhangzik. A halál a szülőknek is szinte feldolgozhatatlan tény.

Van aki a reinkarnációban hisz, van aki a feltámadásban, van aki abban, hogy a test halálával a lélek is távozik és egyé olvad az Univerzum energiáival.

A szakember javaslata, hogy a szülő a gyermek nyelvén próbálja meg elmagyarázni a halál tényét, fiziológiáját, a haláleset körülményeit és az általa igaznak tartott magyarázatot.

Egy kisgyermeknek nem könnyű megmagyarázni, mi a halál, mégis meg kell kísérelni. Ha ködösítünk, legfeljebb hamis képzeteket keltünk benne, s könnyen megeshet, hogy azokat a saját képzeletével egészíti ki.

A gyermeki képzelet képei pedig olykor túltesznek a valóságon. Igyekezzünk tehát minél tényszerűbbnek maradni. Még egy kisgyermek is fel tudja fogni, ha azt mondják, hogy a szeretett személyt soha többé nem fogja látni. Ha ellenben azzal áltatjuk, hogy az elhunyt kórházban van vagy messzire utazott, képtelen lemondani róla, nem tud érzelmileg elszakadni az eltűnt személyről. Mert ha csekélyke is a remény, úgy érezheti, mégis van esély a viszontlátásra. A hosszú, reménytelen várakozás pedig újabb csalódást és kiábrándulást okoz neki.

Magáról a halálról is beszélgethetünk a gyermekkel: arról, hogy egyszer mindenkinek véget ér az élete. Ha rákérdez, nyugodtan azt felelhetjük, hogy az ő élete is véges, de ez a vég még olyan messze van, hogy elképzelni sem lehet. Az elhunyt személyről pedig akkor is beszélgetni kell vele, ha nagyon megrendíti az esemény, hiszen a megrendülés fontos eleme a pótolhatatlan veszteség feldolgozásának. Hallgassuk meg azt is, hogyan vélekedik ő maga a halálról, engedjük, hadd beszéljen szorongásairól, s ha sír, ne intsük le azzal, hogy egy „ilyen nagyfiú” vagy „ilyen nagylány” nem érzékenyülhet el. A sírás az érzelmek természetes kifejezése és a feszültségcsökkentés egyik fontos, szükséges módja. Feledkezzünk meg róla, hogy kultúránk a nyilvánosság előtti elérzékenyülést, így a gyász külső jeleinek a kinyilvánítását is gyakran gyengeségnek, „hisztizésnek” minősíti. Saját gyászunkat se rejtsük el a gyermek elől. Könnyebbséget szerezhet neki, ha nem marad egyedül a fájdalmával.
Segítünk Neked
A közeli hozzátartozók halálát nagyon nehéz elviselni, feldolgozni. A gyermekek pedig igen gyakran a felnőttek saját problémáit tükrözik vissza, ezért arra kérlek, ha segíthetek, írj bátran nekem!

Kattints ide »

Ha a gyermek túlságosan ragaszkodott az elhunythoz, előfordul, hogy meg nem történtnek tekinti a halált, s ez sokáig, olykor felnőttkoráig meghatározója lehet minden kapcsolatának. Különösen a szülő elvesztésekor fenyeget ez a veszély, hiszen a gyermek a szüleitől tanul meg szeretni, s azt a mintát viszi át szinte minden társkapcsolatára, melyet a szülővel való kapcsolatában élt át, tapasztalt. A gyász elfojtása meggátolja őt abban, hogy leváljon az elhunyt szülőről, a képzeletében élő pedig nem elégítheti ki igényeit, s így a csalódott gyermek később, felnőttkorában is bizalmatlan lesz, távol tartja magát a meghitt kapcsolatoktól. Tudattalanul is örökké él a gyanúperrel, hogy ha megszeret valakit, az éppen úgy elhagyja majd őt, ahogyan azt már egyszer fájdalmasan megtapasztalta.
A legfájdalmasabb gyász: a szülő elvesztése

Számos egyéb ok miatt is különösen nehéz a gyermeknek a szülő elvesztése. A mindenhatónak, örökéletűnek hitt anya vagy apa eltűnése az egyik legnehezebben leküzdhető trauma. Halálukkal a gyermek azt is átéli, hogy a felnőttek sem mindenhatóak és mindentudók, a legnagyobb biztonságot nyújtó kedves személy sem „megbízható”. Még élő szülője is éppen úgy eltűnhet, mint a már halott – végső soron a teljes elhagyatottságtól retteg. Hiába hát minden kimondott vagy kimondatlan ígéret, mindez ámítás volt, hiszen magára hagyta őt az, akiben vakon bízott.

Nincs olyan gyermek, aki soha nem érzett hirtelen feltámadó haragot, indulatot, akár gyűlöletet is a szüleivel szemben. Sértettségében olykor talán ki is mondta: „Bárcsak meghalnál!” - így hát könnyen úgy érezheti, hogy a veszteség saját halálkívánságainak a következménye. Néha maguk a szülők is vétkesek ebben, észre sem veszik, amikor kiszalad a szájukon: „Te leszel a halálom!”, „A sírba viszel!”. Ha a gyermeket bűntudat kínozza, nyugtassuk meg: a harag nem mond ellent a szeretetnek, s puszta kívánsággal senkinek sem árthatunk. Afelől is meg kell nyugtatnunk, hogy az elhunyt szülő szerette őt, sohasem haragudott rá igazán.
Emléktárgyak: a gyászfeldolgozás megkönnyítése

Tudnunk kell, hogy a haláleset után különösen nagy fontosságúvá válnak a gyermek szemében az elhunyt tárgyai, ruhadarabjai. A tárgyak, csakúgy, mint a halott fényképei, összekötik a múltat a jelennel. Helyteleníthető az a szokás, hogy a gyermeki érzékenységre hivatkozva mindent eldugunk előle, ami a halottra emlékeztetheti.

Körültekintést és tapintatot kíván még a sír látogatása is, hiszen a gyermekben félelmet kelthet az a tény, hogy szeretett szülője a föld alatt fekszik. De nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy a sírhalom a szeretett személyre emlékezteti az élőket, hogy aki alatta nyugszik, az már nem beteg, nem érez fájdalmat, semmiről nem tud. S ha már ott van a gyermek, jó, ha virágot visz a sírra, részt vesz annak gondozásában, vagyis valamiféle szolgálatot tesz a halott emlékére.

Az élet azonban megy tovább, előfordul, hogy az életben maradt szülő újra házasodik. A gyermeknek, aki nehezen fogja fel a halál véglegességének tényét, kezdetben ellenérzései lehetnek azzal szemben, aki mintegy el akarja foglalni annak a helyét, akit nagyon szeretett, s aki már nem képes megvédelmezni a jogait. Ne akarjuk mindenáron megszerettetni a gyermekkel az új családtagot, még kevésbé erőltessük, hogy „anyukának”, „apukának” szólítsa, ha a megnevezés még fenn van tartva a gyermek szívében annak, akinek a hiánya még nem gyógyult be. Hiszen ha az új szülő közel kerül a gyermekhez, és képes megszerettetni magát, a gyermek előbb-utóbb amúgy is anyjának vagy apjának érzi majd. Még akkor is, ha esetleg nem annak nevezi.
A gyermek és a temető

A temetőtől sem kell óvni a gyermeket. Nem muszáj elmondani neki, hogy ott a halott teste. De azt igen, hogy itt emlékezünk rá, és viszünk neki karácsonyra egy gyertyát. Ha sír, annál jobb. Hadd engedje szabadon az érzelmeit. Az se baj, ha együtt sír a felnőttekkel. Ne titkolják el előle az érzéseiket. A gyermek úgyis tudja, hogy valami nincs rendben, nem lehet a gyászt egy gyerek elől titkolni. Jobb, ha tudja, hogy mért van ez a szomorúság a családban, nehogy kombinálni kezdjen, és azt süsse ki, hogy ő az oka (hiszen rajta kívül mindenki furcsa és szomorú).

A halál ténye a felnőtt számára is nehezen elviselhető. Az eszmélt korú gyermeket, aki már képes végig állni egy temetést, nyugodtan elvihetjük magunkkal. Ha a gyerek tudja, mi történik a temetésen, és tudja azt is, hogy a gyászolók azért sírnak, mert ez természetes velejárója a szeretetnek, nem fogja őt megviselni a temetési szertartás. Sőt inkább segíti, hogy méltó búcsút vegyen attól, aki szerette őt, és akit szeretett.

A gyász jelentősége

Jellemzően európai szokás, hogy a gyermeket meg akarják óvni a gyásztól, pedig a gyász rendkívül fontos lelki folyamat. Lehetővé teszi, hogy „túljussunk” a halálon. Ha meggyászoltuk, akit elvesztettünk, nyitott szívvel lépünk ki a gyászból. Sokak szerint az embernek arra kell törekednie, hogy minél inkább „kitolja” a tudatából a halált.

A gyászt nem lehet megspórolni. Ez a élet része. Még egy egyéves gyerek is tud gyászolni, ha hagyják. Furcsa, ha azt írom, hogy örüljenek, ha látják a fájdalmat a kislányon: ez azt jelenti, hogy egészséges a lelke, hogy képes a kötődésre, a szeretetre. És most, a „gyászmunkával” új tapasztalatokra tesz szert. Megtanul elengedni is. Ez kimondhatatlanul fontos az életben.

Valójában azonban együtt kell élnünk a halállal. A halál elkerülhetetlen, s a nyugodt öregség záloga az, hogy megbékéljünk ezzel a tudattal.

5a501 írta:
Január 30-án balesetben elvesztettük mindkét fiunkat. 5 és 6 éves kislányok maradtak árván. Tudják, hogy az édesapjuk meghalt, és a csillagok közül nézik őket, vigyáznak rájuk. A temetésre is elvittük őket. Az egyik 6 éves kislány az, akinek a viselkedésében is megjelenik a tragédia. Segítsetek, hogyan tudjuk könnyebbé tenni számukra ezeket a nehéz időket.

Ezt a könyvet tudom ajánlani Polcz Alaine: Az élet és halál titkai

smuku · 2010 Február 12

Nagyjából megfogalmaztad az én véleményemet is!
A hölgy által idézett szöveg, miszerint az intézményes nevelés káros...igen...sajnos a mai világban a családi nevelés IS káros!!Lehetnek utópisztikus, elvarázsolt elképzeléseink, de sajnos a mai világban ez nem fog működni. A pozitív minta, a felnőtt képe és lenyomata a gyermeki lélekben, nem csak POZITÍV!! az anya szerepét betöltő, negatív attitűdökkel rendelkező személy iránt is kialakul a kötődés!!! Lásd pl, a gyerekeiket bántalmazó, erőszakos anyákat. A gyerekük kötődik hozzájuk!
Másrészt, nekem is van egy idézett mondatom:
Amilyen az "anya" olyan lesz a társadalom!
A mai nők itt nálunk vagy szülnek, és nem kapnak annyi pénzt, hogy megéljenek, és ezért hamarabb munkába állnak..és szerencséjük van ha megtehetik!!..vagy nem szülnek gyereket!!!
Aki meg szül 4-8 gyereket, és a szociális juttatásokon kívül mást nem kap??? Soha nem dolgozott, nem tanulta meg, hogyan kell családban együtt egymásért élni, az milyen mintát nyújt a gyerekének??

Másrészt ÉN óvónő vagyok, és sokan vagyunk itt a CH-n akik azok,és tanítók, tanárok és van saját gyerekünk, és attól függetlenül, hogy dolgozunk nem az utca neveli a MI gyerekeinket..az enyémeket legalább is nem!!! Én itthon voltam velük Gyesen, és utána dolgoztam tovább..és ma is dolgozom, ők pedig iskolások!

a karrier és a gyereknevelés nem zárja ki egymást, de az arányokat meg kell találni és rangsorolni..az én karrierépítésem nem okozott lelki törést a gyerekeimnek...otthon senyvedni meg nem éppen a leghasznosabb időtöltés a számomra. A gyerekeket nem a szülő HELYETT hanem velük együtt neveljük!!!

A naturista életmód meg azt hiszem nem igen kivitelezhető manapság..vagy sok pénzt kell örökölni hozzá, vagy a férjnek sokat keresni

zamat írta:
Többnyire egyetértek veled, azaz DE JÓ IS VOLNA HA ÍGY LENNE. Sajnos van néhány probléma:
generációk maradtak ki belőle, mit tud olyan anya tanítani, aki maga sem tanulta, tapasztalta, élte meg? A könyvet, a próbálkozásait talán. Szerintem nagy szükség volna anyaképzésre ebben a világban (a kimaradt lehetőségek pótlására.)
A másik problémám az, hogy ma már a családok annyira szétestek, (generációk külön élnek, sokszor a szülők is- csonkacsalád-), és a gyermekes szülőkre akkora teher hárul (kötetlen munkaidő=dolgozz látástól mikulásig), egy kereset meg több gyerek eltartására sokszor kevés...
Mi 4-en voltunk testvérek, édesanyám az öcsém (ő a legkisebb) 6 éves koráig velünk élt, anyai nagymamám is, utána viszont vissza kellett mennie dolgozni napi túl sok órában. Fizikailag, idegileg összeroppant, de még nem 62 éves és a sok otthonmaradással nem érte el a korkedvezményes nyugdíjkort, most 4 évig (míg 62 éves nem lesz) nincs se nyugdíja, se fizetése, még munkanélküli sem lehet...
Ilyen perspektívák mellett hogy merjen belevágni az ember? Nekem 3 kicsi gyerekem van (egy 3 éves és két 10 hónapos) Az ikrek miatt, jogszabályilag a kicsik iskolakezdéséig itthon lehetek, és álmodom is róla, de hogy fogok majd tudni visszatérni a munkámba ilyen hosszú (közel 10 év) kimaradás után a mai rohamosan változó világban?
Én inkább azt hiszem a nőknek otthon és a családban volna a helyük, tanulhassanak persze, dolgozhassanak is ha van idejük és kedvük, de ne legyenek rákényszerítve. egyen elég a férj jövedelme!

Harmadik problémám vele, hogy mi van azokkal a családokkal, ahol az anya nem tud és nem is akar foglalkozni a gyerekkel. Ott lehet hogy jobb egy állami nevelés, mint az elkallódott gyerekből hagyni hogy betörő, rabló, gyilkos stb legyen.

zamat · 2010 Február 12

5a501 írta:
Január 30-án balesetben elvesztettük mindkét fiunkat. 5 és 6 éves kislányok maradtak árván. Tudják, hogy az édesapjuk meghalt, és a csillagok közül nézik őket, vigyáznak rájuk. A temetésre is elvittük őket. Az egyik 6 éves kislány az, akinek a viselkedésében is megjelenik a tragédia. Segítsetek, hogyan tudjuk könnyebbé tenni számukra ezeket a nehéz időket.

Nagyon sajnálom ami történt.
Nem vagyok pszichológus, és nem részletezte hogy miben változott a kislány viselkedése, így csak kicsit általánosan tudok válaszolni.
Egy gyereket ne becsüljünk le, őneki is ugyanakkora a veszteség mint nekünk, felnőtteknek, neki is szüksége van időre, hogy feldolgozza a tragikus eseményt. A legtöbb amit tehetünk, hogy szeretetünkkel vesszük körül.
Végh József pszichológus szerint minden veszteség esetén hogy újra egészségesen tudjunk élni el kell végezni magunkban a gyász munkáját aminek a lépései a következők:
1. szembesülés
2. tiltakozás: nem akarjuk tudomásul venni a másik elvesztését
3. szomorúság:erőtlenség, kedvetlenség. Apátiához, depresszióhoz vezethet a tartós fennmaradása, ha nem sikerül túllendülni rajta
4. düh, harag, agresszió
(eddig voltak a főként érzelmi fázisok.)
5. racionális szakasz: végig vagyuk képesek gondolni, hogy mi az ami történt. Ok-okozati összefüggéseket tudunk találni, átgondoljuk saját helyzetünket, felelősségünket.
6. elfogadás: elfogadjuk a kialakult helyzetet, beletörődünk. (belátjuk, hogy nem tudunk rajta változtatni, együtt kell élni vele)Csak ezután válunk képessé új kapcsolat kialakítására.
7. Megbocsátás: Nem haragszunk már másra, nincsenek negatív érzések bennünk. Továbbiakban csak a szépre, jóra vagyunk hajlandóak emlékezni ha egészséges a lelkünk. A depressziós megkeseredett ember képtelen eljutni eddig.
8. hála: amikor hálásak vagyunk minden együtt töltött percért.

Lehet hogy a két kislány más-más fázisában vannak a fenti gyászmunka lépéseinek. Különböző emberek lévén különböző időt igényel egy-egy lépcső.
Amit eddig tettek szerintem jól tették, és szeretettel segítsék át egy-egy lépcsőn.

fueloep89 · 2010 Február 12

Lehet, hogy csak én elgondolásom maradi ezen a téren, de régen is felnevelték a gyerekeket úgy hogy nem lett semmiféle bajuk... a mai világ tudom hogy más, de azért nem viszik túlzásba picit a "szakemberek" a túl sok megállapítást a gyerekekről???

alexandraart · 2010 Február 13

Sziasztok!
Nektek mi a véleményetek arról, ami a mi óvodánkban zajlik? Az óvónők, és a kedves dada, ha úgy gondolja, hogy a gyerekek túl hangosan játszanak, akkor leoltják a villanyt, és nem szabad sem megmozdulni, sem megszólalni....kérdem én, az ilyen minek megy óvónőnek???ha nem bír kedvesen, szeretettelien fegyelmezni??? a másik, hogy evés közben, ha szintén túl hangosak (mihez képest persze) felállítják a csoportot, és nem ehetnek, ill. az öltözőhöz ki kell menniük....egy 3-4-5 éves gyerekcsoportról beszélek. Ja, a sluszpoén, nem egyszer mentem ebéd közben az oviba, és fura mód, az óvónők is épp úgy beszélgettek evés közben, mint a gyerekek! Akkor mit várnak el???Teljesen fel vagyok háborodva, nem lágerbe írattam az egyszem gyerekemet, hanem oviba....gondoltam én kis naiv....persze ezek az incidensek mindennapossá váltak az óvónők részéről, teljes teljhatalmú börtönőrökké lettek...ha szólok az a baj, ha nem szólok az a baj...most legyen okos egy szülő!

Tamandi · 2010 Február 18

Sziasztok!
6 eves kislanyom nem tudja feldolgozni, hogy most mar testverkeje van es nem o az egyeduli gyermekunk. Szereti a testveret , de folyton azt mondja, hogy ot jobban szerettuk mikor kisbaba volt. Sokfele keppen probaltuk ereztetni vele, hogy nagyon szeretjuk es nem kevesbe , mint azt ocsikejet! Anya -lanya napokat szerveztunk, cirkuszba mentunk csak ketten, minden nap segitseget kerjuk, hogy segitsen az ocsikere vigyazni. Nem tudom mar, hogy mitevo legyek! Segitsetek

5a501 · 2010 Február 18

Gyász

5a501 írta:
Január 30-án balesetben elvesztettük mindkét fiunkat. 5 és 6 éves kislányok maradtak árván. Tudják, hogy az édesapjuk meghalt, és a csillagok közül nézik őket, vigyáznak rájuk. A temetésre is elvittük őket. Az egyik 6 éves kislány az, akinek a viselkedésében is megjelenik a tragédia. Segítsetek, hogyan tudjuk könnyebbé tenni számukra ezeket a nehéz időket.

Azoknak szeretnék írni magunkról, akiket érdekel , illetve érint a téma.
Ma egy hete temettük el a fiúkat, apákat. A kislányoknak jót tett, hogy részt vettek a temetésen, hol anyához bújtak, hol hozzánk. Azóta is voltunk kint a temetőben, gyújtották a gyertyát, rajzokat készítettek apának és a batyinak. Azt vettem észre rajtuk, hogy jót tesz a lelküknek, ha kimegyünk a temetőbe. Ez már egy olyan hely, ahova apához megyünk, söprögették a havat a virágokról, keresték a megfelelő helyet a rajzoknak. Amikor hazaindultunk, rögtön kérdezték, hogy jövünk-e máskor is. Az idősebb kislány még mindig sokkal feszültebb, mint a tragédia előtt volt, de a temetés óta kicsit javult a helyzet. Bizony megijedtünk, amikor a papának azt, mondta, hogy látni sem akarja, meg, hogy nagyon haragszik apára, amiért nem hazafelé jött. Most már kezdünk megnyugodni, látom, hogy jó úton járunk a lányokkal kapcsolatban. /A javasolt könyvet megrendeltem, hátha másoknak is tudok vele segíteni./ Ha érdekel Benneteket a további sorsunk, akkor időnként majd írok a lányokról. Köszönöm.

kJittyKeh · 2010 Február 20

alexandraart írta:
Sziasztok!
Nektek mi a véleményetek arról, ami a mi óvodánkban zajlik? Az óvónők, és a kedves dada, ha úgy gondolja, hogy a gyerekek túl hangosan játszanak, akkor leoltják a villanyt, és nem szabad sem megmozdulni, sem megszólalni....kérdem én, az ilyen minek megy óvónőnek???ha nem bír kedvesen, szeretettelien fegyelmezni??? a másik, hogy evés közben, ha szintén túl hangosak (mihez képest persze) felállítják a csoportot, és nem ehetnek, ill. az öltözőhöz ki kell menniük....egy 3-4-5 éves gyerekcsoportról beszélek. Ja, a sluszpoén, nem egyszer mentem ebéd közben az oviba, és fura mód, az óvónők is épp úgy beszélgettek evés közben, mint a gyerekek! Akkor mit várnak el???Teljesen fel vagyok háborodva, nem lágerbe írattam az egyszem gyerekemet, hanem oviba....gondoltam én kis naiv....persze ezek az incidensek mindennapossá váltak az óvónők részéről, teljes teljhatalmú börtönőrökké lettek...ha szólok az a baj, ha nem szólok az a baj...most legyen okos egy szülő!

Mivel nekem még nincs gyerekem nem tudom milyen lehet, de ha lenne Én így cselekednék:

Először is több hasonló gondolkodású szülővel összefognék és a helyi önkormányzathoz fordulnék segítségért. Ha ez nem vezet semmire akkor a munkahelyemhez vagy a férjem munkahelyéhez közeli óvodát keresnék mert akkor van ok rá hogy az adott óvoda átvegye a gyerekem. És utána többet nem foglalkoznék a rossz óvónőkkel és remélném hogy az új óvodába jobbat kap a gyerekem. Nekem megérné hogy a gyerekem nyugodtan és nem szélsőséges helyen készüljön az iskolára.
Azért kíváncsi lennék hogy az a óvónő így neveli a saját gyerekit is vagy nincs is neki...

smuku · 2010 Február 20

5a501 írta:
Azoknak szeretnék írni magunkról, akiket érdekel , illetve érint a téma.
Ma egy hete temettük el a fiúkat, apákat. A kislányoknak jót tett, hogy részt vettek a temetésen, hol anyához bújtak, hol hozzánk. Azóta is voltunk kint a temetőben, gyújtották a gyertyát, rajzokat készítettek apának és a batyinak. Azt vettem észre rajtuk, hogy jót tesz a lelküknek, ha kimegyünk a temetőbe. Ez már egy olyan hely, ahova apához megyünk, söprögették a havat a virágokról, keresték a megfelelő helyet a rajzoknak. Amikor hazaindultunk, rögtön kérdezték, hogy jövünk-e máskor is. Az idősebb kislány még mindig sokkal feszültebb, mint a tragédia előtt volt, de a temetés óta kicsit javult a helyzet. Bizony megijedtünk, amikor a papának azt, mondta, hogy látni sem akarja, meg, hogy nagyon haragszik apára, amiért nem hazafelé jött. Most már kezdünk megnyugodni, látom, hogy jó úton járunk a lányokkal kapcsolatban. /A javasolt könyvet megrendeltem, hátha másoknak is tudok vele segíteni./ Ha érdekel Benneteket a további sorsunk, akkor időnként majd írok a lányokról. Köszönöm.

Természetesen nagyon várunk minden információt, és remélem a könyv is segítségetekre lesz. A gyász fázisain keresztül mennek, azokat zamat is leírta az előző oldalon, de erről biztosan írnak a könyvben is...Sokat gondolok rátok...:2:

smuku · 2010 Február 20

Tamandi írta:
Sziasztok!
6 eves kislanyom nem tudja feldolgozni, hogy most mar testverkeje van es nem o az egyeduli gyermekunk. Szereti a testveret , de folyton azt mondja, hogy ot jobban szerettuk mikor kisbaba volt. Sokfele keppen probaltuk ereztetni vele, hogy nagyon szeretjuk es nem kevesbe , mint azt ocsikejet! Anya -lanya napokat szerveztunk, cirkuszba mentunk csak ketten, minden nap segitseget kerjuk, hogy segitsen az ocsikere vigyazni. Nem tudom mar, hogy mitevo legyek! Segitsetek

Szia!
Nem tudom iskolás-e már a kislányod, vagy ovis? A külön csajos napok nagyon jók. Az az igazság, hogy nálunk is lezajlott ez a dolog...idő kell hozzá...és nem akarlak elkeseríteni, de lehet, hogy ez a dolog nem is oldódik meg 1-2 hónap alatt sem.
Azért fel kell dolgoznia hogy 6 évig egyedüli gyermekként elsőbbséget élvezett, és most megfosztottság érzete van, anélkül, hogy valóban káros lenne, hogy nem vagytok 24 órás készenlétben, hogy csak rá figyeljetek. Erőltetni nem szabad...várni kell...ha erőltetett a dolog, még jobban fusztrálódik, és még jobban elkeseredik, most fél..nem tudom amíg kórházban voltál és előtte is, hogyan viselte, hogy kistestrvére fog születni? Keresek szakirodalmat..amint találok felrakom.

smuku · 2010 Február 20

Hasonló cikkeket sokat találhatsz a neten:
Az egyke trónfosztása: a testvérféltékenység

Osztozni a szereteten - Készítsük fel a kistestvér érkezésére - Ha mégis…
A féltékenység valószínűleg az egyik legrosszabb dolog, ami velünk történhet. Korra, nemre való tekintet nélkül mindenkit a kétségbeesésbe taszíthat ez az áldatlan állapot, amikor egy kedves személynek vagy dolognak a birtokát mással kell megosztani. Ismeretes szerelmi, szakmai, baráti, és nem utolsó sorban testvéri féltékenység.

Minden családi anekdotatárban találkozhatunk olyan történetekkel, amikor a nagyobbik gyermek a korábban várva várt kistestvért hirtelen "visszavitetné a gólyával" vagy szívesen odaajándékozná a szomszédnak, esetleg tettlegességgel is nyomatékot ad ilyen irányú kívánalmainak.

A gyerekek persze a legtöbb esetben kifejezetten örülnek a kistestvérnek, érdeklődéssel figyelik anyjuk gömbölyödő pocakját, és alig várják, hogy új játszótársat kapjanak. Aztán anya a gömbölyödő pocakkal együtt eltűnik néhány napra, és mire visszatér valami végérvényesen megváltozik. A kiságyban ott az új játszótárs, akivel legalábbis kezdetben meglehetősen kevés számú játékot lehet játszani. És ez még nem minden: úgy tűnik, anya és apa sem kárpótol a játszótárs nélkül töltött percekért, hiszen állandóan az új bőgőmasina körül legyeskednek.

A testvérféltékenység ugyan a későbbi években is fel-felbukkanhat, de a kisgyermekben különösen megvan az a vágy, hogy kizárólag ő birtokolja az anyai és az apai szeretetet. A kicsik azonban ritkán fogalmazzák meg pontosan vágyaikat, ezért általában "kerülő utakon" fejezik ki ellenérzéseiket, vagy vonják magukra a figyelmet.

Osztozni a szereteten

Az óvodás korú, és az annál kisebb gyerekek nehezebben viselik el, hogy a szülőkön, elsősorban az anyán osztozni kell. Ilyenkor fordul elő, hogy egy-két játék "véletlenül" a kiságyban landol, vagy túl hevesre sikerül a kisebb megszeretgetése. A nagyobb testvér esetleg arról fantáziál, hogy mi lenne, ha tündérek, manók vagy egyéb lények vinnék magukkal a kishúgot vagy kisöccsöt, lehetőleg örökre.

A nagyobb, 7-8 éves gyermek a felnőttek nagy megelégedésére gyakran játssza azt, hogy ő az új jövevény mamája, babusgatja, gondozza a kisebbet, míg máskor ugyanez a gondoskodó nagylány vagy fiú őrjítő hisztit rendez, ha nem játszhat pontosan azzal a kisautóval, amivel éppen a kicsi foglalatoskodik. Akármennyire ellentmondónak tűnik e kétfajta megnyilvánulás, a gyermek mindkét alkalommal a féltékenység oldására tesz többé-kevésbé sikeres kísérletet.

A gyerekek féltékenysége nem mindig a másik piszkálásában, játékai elszedésében nyilvánul meg. Az idő múlásával a nagyobb gyermek fokozatosan elkezd ragaszkodni a kicsihez, elfogadja helyét és jelenlétét a családban, indulatait viszont éppen az ellen fordítja, akinek a kegyeiért a harc folyik. Előfordul, hogy direkt bosszantja a mamát, tiltott dolgokat cselekszik, vagy korábbi életévekre jellemző szokásokat vesz fel, például bepisil, nem hajlandó egyedül elaludni, nem akar óvodába, esetleg iskolába menni, hiszen olyan nehéz megérteni miért kell egész nap távol lenni, miközben az édesanya otthon van a kicsivel.

Készítsük fel a kistestvér érkezésére

A testvér iránt érzett szeretet nem zárja ki a testvér iránt érzett féltékenységet. Ezért a szülő semmiképpen se keseredjen el, ha a gyerekek között néha fellángol a versengés. Ha nagyobbnak és kisebbnek korához mérten egyformán jut szeretetből és odafigyelésből, nem fajulnak végzetessé a nézeteltérések. Egy-két tanácsot viszont érdemes megfogadni annak érdekében, hogy minél kevesebb zökkenővel történjen az új jövevény elfogadása.

Egyes szakemberek szerint testvérek között az ideális korkülönbség 2-3 év, mivel a nagyobbik gyermek ilyenkor már szobatiszta, önállóbb, nem igényli olyan mértékben a kizárólagos azt a törődést, mint korábban. És ami a legfontosabb; ideális esetben erre a korra már kialakul az a bizalom, mely minden későbbi kapcsolatának, így a testvéréhez fűződő viszonyának is alapja lesz. Korkülönbség tekintetében persze nem létezik aranyszabály, a kistestvér fogadtatása, az esetleges érzelmi viharok függnek a csemete temperamentumától is. Ez további kérdéseket von maga után, hiszen nem biztos, hogy a legtemperamentumosabb gyerekben dúlnak a legnagyobb viharok.

Mindenekelőtt készítsük fel gyermekünket korához mérten a kistestvér érkezésére. Tegyük ezt akkor is, ha a nagyobbik gyermek még egészen kicsi, még beszélni sem tud, ne intézzük el annyival, hogy úgysem érti, miről van szó. Szerencsés, ha úgy intézzük, hogy a kistestvér hozzon valamilyen apró ajándékot a nagyobbnak.

Beszéljünk neki arról, hogy a születendő baba nem csak a szülőké lesz, hanem az övé is, az egész családé. Ha kicsit nagyobb, meséljünk neki arról, hogy hol fog aludni, hogyan fogjuk gondozni, hogyan fogunk együtt vigyázni rá. Amennyire lehetséges oszlassuk el aggodalmait, válaszoljunk kérdéseire, biztassuk, hogy tegyen fel kérdéseket. Számoljunk be a "nagyobb testvérséggel" járó előnyökről, persze ne essünk túlzásokba, ne ígérjünk olyasmit a gyereknek, amit nem tudunk betartani, és ne tegyünk úgy, mintha őt jobban szeretnénk. Ha a baba már megérkezett bízzuk a gyermekre a fogadtatást, hagyjuk hadd találjon rá saját maga a megfelelő csatornára, ne erőltessünk semmit.

Ha mégis…

Ha előrelátó szülők voltunk és úgy gondoljuk, hogy felkészítettük a nagyobbat a kistestvér szeretetteljes fogadására, nos mindezek ellenére is kiborulhat az a bizonyos bili, akár a szó legszorosabb értelmében is. Fontos, hogy ilyenkor legyünk türelmesek, tapintatosan csillapítsuk az indulatkitöréseket, ne büntessük a gyereket érzéseiért. Ha azt tapasztalja, hogy nem jár büntetés ezekért, az amúgy is szorongást keltő, gondolatokért, fantáziákért, sokkal hamarabb megnyugszik érzelmi hullámzása.

Jó, ha érzi önmaga fontosságát, amit a legkönnyebben úgy érhetünk el, hogy "felnőttes" feladatokat adunk neki a kisbaba körül, de próbáljunk időt szakítani a kettesben eltöltött tevékenységekre is. Ilyenkor jöhet a meseolvasás, példának okáért a Hamupipőke, melynek története tökéletesen alkalmas a testvérféltékenység feloldására. Én ajánlom még a Jancsi és Juliskát és minden olyan mesét amiben testvérekről van szó...ha lehet ne tündérmese legyen, inkább állat mese, allatkölykökről szóló, a gyerekek azokkal tudnak azonosulni, és oldódik a stresz is, ahogy a mesébe beleélik magukat. Mesélj sokat a kislánynak!!!

smuku · 2010 Február 20

Testvérféltékenység

Tamandi írta:
Sziasztok!
6 eves kislanyom nem tudja feldolgozni, hogy most mar testverkeje van es nem o az egyeduli gyermekunk. Szereti a testveret , de folyton azt mondja, hogy ot jobban szerettuk mikor kisbaba volt. Sokfele keppen probaltuk ereztetni vele, hogy nagyon szeretjuk es nem kevesbe , mint azt ocsikejet! Anya -lanya napokat szerveztunk, cirkuszba mentunk csak ketten, minden nap segitseget kerjuk, hogy segitsen az ocsikere vigyazni. Nem tudom mar, hogy mitevo legyek! Segitsetek

mesecske · 2010 Február 22

Sziasztok!Tamarának. Egy 6 éves kislányunk és egy egy éves kislányunk van. Nagyon várta a nagylányunk a testvér születését, de amikor rájött, hogy nem lehet vele még játszani akkor nagyot csalódott. Itthon folyton emlegette, hogy a kicsit jobban szeretjük, ő így gondolta, a nagy gond az óvodai viselkedésében jelentkezett, kb. két hónapig tartott. Az óvóvők nagyon megértőek voltak, jól kezelték a helyzetet. Most nagyon szereti a kicsit nincsen semmi gond.

smuku · 2010 Február 22

alexandraart írta:
Sziasztok!
Nektek mi a véleményetek arról, ami a mi óvodánkban zajlik? Az óvónők, és a kedves dada, ha úgy gondolja, hogy a gyerekek túl hangosan játszanak, akkor leoltják a villanyt, és nem szabad sem megmozdulni, sem megszólalni....kérdem én, az ilyen minek megy óvónőnek???ha nem bír kedvesen, szeretettelien fegyelmezni??? a másik, hogy evés közben, ha szintén túl hangosak (mihez képest persze) felállítják a csoportot, és nem ehetnek, ill. az öltözőhöz ki kell menniük....egy 3-4-5 éves gyerekcsoportról beszélek. Ja, a sluszpoén, nem egyszer mentem ebéd közben az oviba, és fura mód, az óvónők is épp úgy beszélgettek evés közben, mint a gyerekek! Akkor mit várnak el???Teljesen fel vagyok háborodva, nem lágerbe írattam az egyszem gyerekemet, hanem oviba....gondoltam én kis naiv....persze ezek az incidensek mindennapossá váltak az óvónők részéről, teljes teljhatalmú börtönőrökké lettek...ha szólok az a baj, ha nem szólok az a baj...most legyen okos egy szülő!

Először több alkalommal is elolvastam a leírtakat és nem válaszoltam...de mégsem tudom megállni, óvónőként.
Nem szeretnék állást foglalni sem a szülővel, sem a pedagógusokkal szemben. Amit tanácsolok az az, hogy ezzel a kérdéseddel keresd meg az óvónőket, ha több szülőt érint akkor ti együtt, és beszéljétek meg, mit miért tesz úgy ahogyan tesz...főleg, hogy egy tanév felén túl is vagytok...

Nálam is van néha..idén kb 2-szer ha volt a 21 tanítási hétből villanyoltás, de nem így és nem ilyen céllal:2: Nekem 29 fős a csoportom, és ha nagy az alapzaj én is lekapcsolom, de nem mondok semmit, és nem is kell a gyerekeknek szoborrá dermedni, akkor ők tudják, hogy pakolni kell, mert tízórai következik, vagy mese, vagy megyünk az udvarra, nekem még hangosan beszélnem sem szabad, utcafronton vannak az ablakaink, ezért találtuk ezt ki, hogy így jelezzünk ha nagyon nagyon muszáj, de ez csak 2 másodperc, és a gyerekek tudják mi a dolguk..ha ez viszont fegyelmezési célzattal történik főként ha rendszeresen...hááát...érdekes... mert hogy kicsikről van szó...
Evés közben nálam SZABAD beszélgetni..kiabálni nem, de beszélgethetnek a gyerekek csendesen...ez szoktatás kérdése, és egyébként meg ne várjak már el olyan dolgot a gyerekektől, amit én sem tartok be! azt, hogy mindenkit felállítsak és kiküldjek evés közben, hááát, ez megint egy érdekes momentum..ettől még az én hajam is feláll, a daduskáé meg főleg, ha közben minden 2. poharat ki is borítanak a gyerekek...

És a foglalkozások hogyan zajlanak nálatok?..már most kíváncsi vagyok...frontális (mindenki ül és hallgat amíg beszél az óvónéni!) vagy nincs semmi kötöttség? vagy semmi sincs
Az én véleményem mindenképpen az, hogy ezt minél előbb tisztázzátok. Nem kell neked egyedül, közösen a többi szülővel.
A pedagógus van a gyerekért, nem pedig fordítva!!!

elke · 2010 Február 22

Óvodai rosszízű emlék ami sajnos nagyon későn derült ki, hogy a húst ideológiai okokból nem evő gyerekemet kényszerrel megetették hússal.
Inentől a hébe hóba elfogyasztott húsfélét sem fogyasztotta el és a mai napig tartó undor alakult ki. Sajnos hiába jeleztem és kértem az óvónőket annak idedején, hogy étkezés kapcsán ne tegyenek semmit. A jó kommunikáció szülő és óvónők között sem elég időnként. Nem kérek állásfoglalást csak elmeséltem egy történetet.

Gudisz · 2010 Február 22

smuku írta:
Először több alkalommal is elolvastam a leírtakat és nem válaszoltam...de mégsem tudom megállni, óvónőként.
Nem szeretnék állást foglalni sem a szülővel, sem a pedagógusokkal szemben. Amit tanácsolok az az, hogy ezzel a kérdéseddel keresd meg az óvónőket, ha több szülőt érint akkor ti együtt, és beszéljétek meg, mit miért tesz úgy ahogyan tesz...főleg, hogy egy tanév felén túl is vagytok...

Nálam is van néha..idén kb 2-szer ha volt a 21 tanítási hétből villanyoltás, de nem így és nem ilyen céllal:2: Nekem 29 fős a csoportom, és ha nagy az alapzaj én is lekapcsolom, de nem mondok semmit, és nem is kell a gyerekeknek szoborrá dermedni, akkor ők tudják, hogy pakolni kell, mert tízórai következik, vagy mese, vagy megyünk az udvarra, nekem még hangosan beszélnem sem szabad, utcafronton vannak az ablakaink, ezért találtuk ezt ki, hogy így jelezzünk ha nagyon nagyon muszáj, de ez csak 2 másodperc, és a gyerekek tudják mi a dolguk..ha ez viszont fegyelmezési célzattal történik főként ha rendszeresen...hááát...érdekes... mert hogy kicsikről van szó...
Evés közben nálam SZABAD beszélgetni..kiabálni nem, de beszélgethetnek a gyerekek csendesen...ez szoktatás kérdése, és egyébként meg ne várjak már el olyan dolgot a gyerekektől, amit én sem tartok be! azt, hogy mindenkit felállítsak és kiküldjek evés közben, hááát, ez megint egy érdekes momontum..ettől még az én hajam is feláll, a daduskáé meg főleg, ha közben minden 2. poharat ki is borítanak a gyerekek...

És a foglalkozások hogyan zajlanak nálatok?..már most kíváncsi vagyok...frontális (mindenki ül és hallgat amíg beszél az óvónéni!) vagy nincs semmi kötöttség? vagy semmi sincs
Az én véleményem mindenképpen az, hogy ezt minél előbb tisztázzátok. Nem kell neked egyedül, közösen a többi szülővel.
A pedagógus van a gyerekért, nem pedig fordítva!!!

Sziasztok! Kedves Smuku! Nagyon örülök, hogy végre egy óvó néni is válaszolt, méghozzá nagyon egyetértek veled!kissNekem is 31 fős vegyes csoportom van. Bizony itt sem kicsi az alapzaj.
Én is lekapcsolom a villanyt, ha azt szeretném, hogy mindenki rám figyeljen/jobb, mint túlkiabálni őket/ Nálunk szintén lehet halkan beszélgetni evés közben, ha már mi is váltunk pár szót.

A legfontosabb, hogy jól érezzék magukat a gyerekek a csoportban, mindennap legyen egy pici élmény, amit elmesélhetnek otthon, és mindig legyen, aki ezt meghallgatja

:..:
üdv:Gudisz

horvathne eszter · 2010 Március 4

Sziasztok!

Ebben a fórumban még új vagyok, a segítségeteket kérem. Szükségem lenne Ranschburg Jenő: Szülők könyvére, de nyomtatható változatban. Ha valakinek megvan legyszi' tegye fel! Nagyon szépen köszönöm!

5a501 · 2010 Március 5

gyász

Kedves smuku és mások!

Gyászunk megint új fejezethez érkezett, ezért úgy érzem, hogy ismét írnom kell Nektek.(Az igazság az, hogy az én lelkemnek is jót tesz, ha beszélhetek, írhatok a bánatomról.) A páromat kímélem, mert ő most nagyon maga alatt van. A lányokkal megint kint voltunk a temetőben. Már sötét este mentünk, mert az öt éves kislány egyre csak apához akart menni. A nagyobb nem szeretett volna jönni, de azután, a sírnál megfordult a helyzet, és a kicsi nagyon rövid idő után már indult volna haza, a nagy pedig még mindig maradni akart. A kicsi lelkükben megint ezer gondolat kavargott, ami aztán engem is teljesen kikészített. A kicsi megkérdezte, hogy most apa, ha éhes, ki ad neki enni és inni. Elmondtam nekik, hogy ott, ahol apa, és a batyi van, minden nagyon szép, és nagyon jó, és ha éhesek, mindenféle finomságot kapnak. Ezután sírva mondta, hogy biztosan nagyon egyedül érzik magukat a sírban. Erre azt feleltem, hogy tudod, hogy együtt vannak - egy sírba temettük a két fiút -.
Miután hazaindultunk a nagyobb integetett és puszit küldött a sír felé, a kicsi pedig nagyon tárgyilagosan megjegyezte, hogy apa most a csillagok között vezeti a kamiont. Egy pillanattal később ismét heves zokogásban tört ki, hogy nem adott apának puszit. Megpróbáltuk rábeszélni, hogy küldjön egyett, és mi segítünk fújni, hogy felérjen a csillagokig, de erre nem volt képes, mert egyre csak sírt.
Hazaérve akkor nyugodtak meg, amikor apukájuk kisfiú képeit nézegettük, majd előkerült egy csomó kinyomtatott kép, amiket elosztottak és kivágtak.
A nagyobb elhozta az oviba, hogy megmutatja a többieknek, mert ők már biztosan nem emlékeznek arra, amikor apa a szüreti felvonuláson lovagolt, de ezt reggelre elfelejtette. Nem tudom, jól tettem-e, de nem volt lelkem emlékeztetni rá, mert féltem a reakciótól. A képeket természetesen hazavitték.
Ezek nekem szörnyű nehéz és fájdalmas dolgok. Nem is tudom, hogy hogyan bírom elviselni. Mindenesetre most próbálok erőt gyűjteni, mert vasárnap megint nálunk lesznek.
A Polcz Alain: Élet és halál titkai c. könyvet nem sikerült megvennem, mert mindenhol hiányzik. A kiadót is megkerestem, de ők sem tudtak segíteni. Ha valakinek esetleg megvan és feltenné, azt nagyon megköszönném.
Majd jelentkezem, sziasztok.

Korikka · 2010 Március 6

Pannili írta:
A gyermek bölcsődébe, óvodába helyezése káros a gyermek lelkivilágára, szüleihez való kötődésére nézve.

Minden felelős személynek azon kellene lennie, hogy a gyermekek legalább hatéves korukig az édesanyjuk közvetlen közelében lehessenek - ez nem kell, hogy kizárja a közösségi életben való részvételt;

a legmegfelelőbb közeg a gyermek számára a természeti népeknél ma is fellelhető, 'civilizált falvakban' már nem, de a régi falusi életben igen:
a kisközösségi létforma, melyben mindegyik korosztály tagjai együtt vannak, a megfelelő minták így átadódnak a fiatalabbaknak.

Minden anya, az óvónéni, a tanárnéni is, gondozhassa a saját gyermekét!

És felejtsük végre el, hogy a karrierépítés és a családanyaság jól megfér egy nő életén belül!

Nemrég olvastam, hogy német tudósok megfigyeltek egy törzset azt hiszem Afrikában, és arra a megállapításra jutottak, hogy azok a gyerekek, aki folyton a szüleik mellett vannak 4-5 éves korukig (tehát ezekben a törzsekben), sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint azok a gyerekek, akik ennyi idősen már közoktatásba kerültek. (Tehát a fejlett világban).
Ugyanakkor az is igaz, hogy a gyerek szocializációját szükséges korábban elkezdeni, különben az iskolába nagyon nehezen fogja megállni a helyét.

Gyermeklélektan

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Új tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Csatolások

Állandó Tag

Állandó Tag

elke

Vendég

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák