Akkor én is leírom a megígért másik élményemet:
A történetnek két előzménye is volt. Az első, hogy egészen kicsi koromban szerettem a kerítések peremén járni. Kapaszkodni a rácsba, és úgy lépkedni. Ez nekem annyira jó buli volt, de nem engedtek, féltetek. Hogy anyám nem engedett, azzal nem is volt bajom, csak ha a nagymamám szedett le a kerítésről, azt nem értettem, mert az volt bennem, hogy „ezt mindig meg szoktad engedni, akkor most miért nem”?
A másik, hogy volt gyerekkoromban egy akkor nekem hatalmasnak tűnő, kicsit rozzant fotelágyunk, szerettem benne ücsörögni, olyan félig fekvő, félig ülő helyzetben tartott a rozzant, megrogyott támla. Ilyenkor képzeletben mindig azt „játszottam”, hogy én most nagy beteg vagyok, és lent ülök a hallban, a lépcső aljában, a fotelben, (sosem volt hallunk, meg emelet sem volt a házban), várjuk a mentőket, és csak a nagymamám az, aki szomorú, és sajnál, hogy elvisznek. És talán sohasem fogok ide visszajönni, ezt éreztem a gondolatukban. Anyám megkönnyebbül, mert ő szégyell, el is dugott a legfelső emeleten egy szobában, hogy a vendégek ne lássanak. Magam előtt láttam ilyenkor egy szép három emeletes sarokházat, csapot sarok-oldali bejárattal, amihez az udvarból pár lépcső vezetett fel. Nekem olyan olaszosnak tűnt az egész.
Ez a „fantáziálás” sokszor volt eszemben később is, amikor ilyen félig fekvős, félig ülős helyzetben voltam, valószínű, hogy ez az ülőhelyzet hozta elő ezt az érzést.
<O</O
Történt aztán sokkal később, hogy egy munkát mentünk kollégákkal felmérni a Vérmező útra, Budán. Ahogy köröztünk az autóval a házak között, megláttam „a házat”. Pont olyan volt, ahogy elképzeltem annyiszor. De biztosra akartam menni, és megkértem a vezetőnket, forduljunk be a ház mellett. Arra gondoltam, ha ez az a ház, akkor fent a harmadikon ott hátul, ott kell lennie a szobám ablakának. Ott volt. Megrázott a dolog. Kértem a kollégákat, kicsit hagy szálljak ki. És ahogy elindultam lefelé a háztól, tovább az utcán, megláttam azt a kerítést, amin mászkálni szoktam a nagyimmal. Azzal a régivel. Megtehettem volna, igen, hogy bemegyek a házba érdeklődni, nem lakott-e ott egy kislány az 50-es évek előtt, vagy egészen az elején, aki meghalt – vélhetően gyermekbénulásban, mert gondoljátok el, ha tényleg, és ha valaki hozzátartozó még élt volna ott, hogy mondhattam volna meg neki, hogy én voltam az?
Számomra abból, amit leírtál nem derül ki, hogy gyermekbénulás és az sem, hogy az 50-es évek előtt. Erre miből következtetsz?
Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy egy élő hozzátartozó hogyan reagálná le a találkozást.
Talán, ha véletlenül összejönnétek, éreznétek, hogy van valami kapocs köztetek. Meg kell mondanom, én sem mernék ilyen kérdéssel bemenni egy házba.
