Akkor én is leírom a megígért másik élményemet:
A történetnek két előzménye is volt. Az első, hogy egészen kicsi koromban szerettem a kerítések peremén járni. Kapaszkodni a rácsba, és úgy lépkedni. Ez nekem annyira jó buli volt, de nem engedtek, féltetek. Hogy anyám nem engedett, azzal nem is volt bajom, csak ha a nagymamám szedett le a kerítésről, azt nem értettem, mert az volt bennem, hogy „ezt mindig meg szoktad engedni, akkor most miért nem”?
A másik, hogy volt gyerekkoromban egy akkor nekem hatalmasnak tűnő, kicsit rozzant fotelágyunk, szerettem benne ücsörögni, olyan félig fekvő, félig ülő helyzetben tartott a rozzant, megrogyott támla. Ilyenkor képzeletben mindig azt „játszottam”, hogy én most nagy beteg vagyok, és lent ülök a hallban, a lépcső aljában, a fotelben, (sosem volt hallunk, meg emelet sem volt a házban), várjuk a mentőket, és csak a nagymamám az, aki szomorú, és sajnál, hogy elvisznek. És talán sohasem fogok ide visszajönni, ezt éreztem a gondolatukban. Anyám megkönnyebbül, mert ő szégyell, el is dugott a legfelső emeleten egy szobában, hogy a vendégek ne lássanak. Magam előtt láttam ilyenkor egy szép három emeletes sarokházat, csapot sarok-oldali bejárattal, amihez az udvarból pár lépcső vezetett fel. Nekem olyan olaszosnak tűnt az egész.
Ez a „fantáziálás” sokszor volt eszemben később is, amikor ilyen félig fekvős, félig ülős helyzetben voltam, valószínű, hogy ez az ülőhelyzet hozta elő ezt az érzést.
<o></o>
Történt aztán sokkal később, hogy egy munkát mentünk kollégákkal felmérni a Vérmező útra, Budán. Ahogy köröztünk az autóval a házak között, megláttam „a házat”. Pont olyan volt, ahogy elképzeltem annyiszor. De biztosra akartam menni, és megkértem a vezetőnket, forduljunk be a ház mellett. Arra gondoltam, ha ez az a ház, akkor fent a harmadikon ott hátul, ott kell lennie a szobám ablakának. Ott volt. Megrázott a dolog. Kértem a kollégákat, kicsit hagy szálljak ki. És ahogy elindultam lefelé a háztól, tovább az utcán, megláttam azt a kerítést, amin mászkálni szoktam a nagyimmal. Azzal a régivel. Megtehettem volna, igen, hogy bemegyek a házba érdeklődni, nem lakott-e ott egy kislány az 50-es évek előtt, vagy egészen az elején, aki meghalt – vélhetően gyermekbénulásban, mert gondoljátok el, ha tényleg, és ha valaki hozzátartozó még élt volna ott, hogy mondhattam volna meg neki, hogy én voltam az?
))))
