Sziasztok!
Bocsi, hogy így eltűntem... Csak annyi történt velem az elmúlt pár napban, hogy eljutottam odáig, hogy "elvesztettem" önmagam, nem tudom ki vagyok, mi az életem értelme, célja, merre tartok, mit akarok, ilyesmik... Azt érzem, hogy mindaz, ami idáig jelen volt az életemben, amit elértem, megteremtettem, az most szépen összedőlt bennem... Azt érzem, hogy nem tudom miért is vagyok egyáltalán itt, jelen, mintha egy sötét alagútban lennék, aminek nemhogy még a végét sem látom, de még az elejét sem. Spirituálisan is amit idáig, tapasztaltam, átéltem, megtanultam, tudást gyűjtöttem, ezzel is most úgy vagyok, úgy érzem, hogy mi volt az értelme? Mintha megállt volna velem az élet egy helyben, és mozdulatlan lennék, egy helyben topognék... Nem tudom, hogy érzett-e már így valaki, átélt-e ilyesmit, normális-e, hogy ezt érzem, mert még így sose éreztem...
Úgy látom magam, mint aki letért volna az útjáról, tett kisebb nagyobb kitérőket és addig addig ment más úton, amíg odáig nem ért, hogy a visszafele vezető utat elvesztette... vagy inkább önmagát? Egyáltalán valaha is volt olyan, hogy megtaláltam volna önmagam? Mert nehéz olyasmit elveszíteni, amit sose találtál meg igazán, vagy sosem voltál... Olyan furán érzek, gondolok nagyon sok mindent...
Igazából szerintem az lehet a fő probléma, hogy a spirituális (valódi) énem és az egós (hamis) énem között egyáltalán nincsen egyensúly, nincsen harmónia köztük, s szerintem ebből fakadnak a fentebb leírt észrevételek, érzések...
Hogy értsétek pár dolgot, "tulajdonságot" sorolok fel:
Spirituális (valódi) én vagy atmám ami valójában vagyok:
gyógyítás (életcél), feltétel nélküli szeretet, fejlődés lélekben, empátia, létezés élvezete, Istenben való hit, szabadság, szeretet, alázat, becsületesség, segítőkészség, jó indulat, őszinteség
Egós (hamis én), ami valójában nem vagyok, csak az egóm hiszi azt, hogy ez én vagyok:
múlt és jövő, jelen elfeledése, alázat hiányossága, nem megfelelő gondolkodás, azonosulás egós dolgokkal, kíváncsiság, rabság, fősuli és megfelelő munka(hamis cél, a társadalmi elvárások miatt)
Nem azt mondom, hogy nincs bennem alázat egós én terén, csak nem minden téren és értelemben, nem azonosulok sok mindennel már, de azért vannak dolgok, amikkel még igen (érzelmek), mostanában megint nem megy a múlt és jövő kizárása, többet vagyok ott, mint a jelenben, még a meditálásnál is inkább a jövőben, mint jelen. A fősuli és a munka olyan értelemben hamis cél, mert a jelenlegi társadalmi dolgok miatt kénytelen vagyok csinálni, holott tudom, hogy nem ez az életcélom, nem ez amit csinálni szeretnék, de muszáj, mert rákényszerítenek, hogy meg lehessen valahogy élni...
Szóval a spirituális és az egós énem között kicsit sincsen sem harmónia, sem összhang.
S igazából azon tűnődöm, hogy a valós és nem valós énem között hogyan teremtsek kapcsolatot, összhangot? Mi a megoldás?
A vágytalanság, az üresség állapota, a jelen megélése lehet a kulcs...
De hogyan kerüljek ebbe az állapotba, ha sok mindent még nem tapasztaltam meg, amik a hamis (egós) énemnek kellenek, hogy elcsituljon, nyugton maradjon, hogy ezáltal ne legyenek vágyaim?
Hogyan lehet tudatosan kizárni a múltat és jövőt, hogy csak az örökkévaló állapotában létezzem? Szerintem úgy, hogy nem szabad azonosulni semmivel sem és csak a jelenre szabad figyelni, nagyon tudatosan és éberen...
Hogyan tudom megvalósítani a belső énemet? Hogyan tudom "kiszabadítani", teljesen megélni?
Hogy fogadjam el a hamis (egós) énemet úgy, hogy ne azonosuljak vele kicsit sem, de eszközként szolgáljon végig?
Szóval ilyesmiken gondolkodom már és ezért érzem azt, amit fentebb leírtam, hogy összeomlik minden körülöttem...
DE tényleg érdekelne!!!
