Jelenleti iv II.
- Téma inditó Melitta
- Kezdés dátuma
:444:
:d
Mese a kislányról, aki elvesztette a Boldogságát
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Elizának hívtak. Épp oly szép volt, mint minden kislány és a szülei éppúgy szerették, mint ahogy minden gyereket szeretnek. Sok játéka volt, egytől-egyig szépek, volt külön szobája és két nagymamája is, akik felváltva kényeztették.
Mindemellett a gazdagság mellett Eliza mégsem volt boldog. Ugyanis nem tudta, hogy mi az a boldogság. Soha nem nevetett, nem játszott vagy ugrándozott a többi gyerekkel, és ha énekelt, dalai csupa szomorú dologról szóltak. Gyakran sétált egyedül a szomszéd erdőben, üldögélt egy patak partján. Tisztavizű kis patak volt ez, mert egyenesen a Hideg-hegyekből jött. Eliza nap mint nap eljött ide kedvenc babájával, egy szomorúszemű bohóccal, leült a fűbe és sírdogált. Egyszer, amikor így itatta az egereket, könnyei a patak ezüst vizébe hulltak. Meglátta ezt egy kicsiny, narancsszínű halacska, felúszott a víz színére, kidugta a fejét és megkérdezte Elizát:
- Miért sírsz kislány? - Eliza abbahagyta a zokogást és hüppögve válaszolt.
- Mert boldogtalan vagyok.
- És miért vagy boldogtalan? - kérdezte a halacska türelmesen.
- Azért, mert nem tudok nevetni, játszani, vidáman ugrándozni. Még énekelni is csak szomorú dalokat tudok. Nem értem miért vagyok olyan más, mint a többi gyerek.
- Erre pedig egyszerű a válasz - mosolyodott el a halacska. - Ez azért van így, mert elvesztetted a Boldogságodat.
- Az meg hogyan történhetett?! - Eliza majdnem ismét sírva fakadt.
- Messziföldön van egy ezüst rét, tele ezüst fűszálakkal. De ezek nem közönséges növények ám! Ezek a füvek a még meg nem született emberek lelkei. Amikor eljön a születés ideje, Hold Anyó lenyújtja értük karjait és elviszi őket a Földre. Ekkor kapják az emberek a Boldogságot, a Bánatot, a Szépséget, a Gazdagságot, mindent, amijük csak van. Te biztosan elvesztetted a Boldogságodat. Ha visszamennél erre az ezüst rétre, megtalálnád.
- Hogyan juthatok vissza oda? - kérdezte a kislány és megpróbált nagyon bátran nézni.
- Ma éjjel telihold lesz. Menj ki pontban éjfélkor az udvarotokra és kérd meg Hold Anyót, hogy vigyen el!
Eliza megköszönte a halacska segítségét és hazament. Amikor eljött az éjfél kiment a ház elé, az udvarra. Félve pillantott a teliholdra, de az csak barátságosan mosolygott rá. Eliza összeszedte minden bátorságát és megkérte őt, vinné el arra a csodálatos ezüst rétre, ahol a még meg nem született emberek élnek. Hold Anyó lenyújtotta érte sugarait, ölébe vette, majd elvitte Messziföldre, letette nem messze a réttől és meghagyta neki, hogy még az éjjel végezze el amit akar, mert csak akkor tudja hazavinni. Eliza megígérte, hogy sietni fog, elbúcsúzott az Anyótól, majd útnak indult a rét felé.
Egy nyírfaligeten keresztül vezetett az útja. Megpróbált arrafelé haladni, ahol a fák között megcsillanni látta a rét ezüstjét, de bárhogy próbált odajutni, a fák mindig megsűrűsödtek előtte, elállták útját. Próbálkozott egy darabig, de aztán elfogyott a türelme. Mérgesen dobbantott és egyenesen odaállt a legnagyobbnak tűnő fa elé.
- Mit akartok tőlem? Miért nem engeditek, hogy továbbmenjek? - kérdezte.
- Mi vagyunk az Ezüst Rét őrei - válaszolta a fa letekintve a csöppnyi lányra.
- Senki nem léphet a rétre, mert a végén még valaki letaposná a fűszálakat és az emberek meghalnának, mielőtt megszülethetnének. Elizát elfogta a kétségbeesés. Szája sarka sírásra görbült, úgy kérdezte az öreg nyírtől:
- De hogyan találhatom meg az én elveszett Boldogságomat, ha nem léphetek a rétre?
- A Boldogságok nem szoktak csak úgy elveszni - csóválta meg lombját a fa. - A Boldogságokat ellopni szokták. Lopni pedig errefelé csak a Pajkos Manók tudnak.
- Hol találom azokat az alattomos manókat? - kérdezte Eliza harciasan.
- Itt laknak a liget szélén. De vigyázz velük kislány! Nem csak lopnak, de hazudnak is.
Eliza keresztülvágott a fák között, akik most már nem álltak az útjába. Amikor a liget szélére ért, azonnal észrevette az apró, falevélből és kavicsokból épült házakat, amik körül piciny kis emberkék rohangásztak, láthatóan minden különösebb cél nélkül. Óvatosan odalopózott a legnagyobb házacskához, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta annak tetejét és belenézett. Egy öreg, meglepett manó nézett vele farkasszemet. Épp olyan pici volt mint a többiek, hosszú szakállát háromszor körbetekerte a nyakán, rózsaszín háziköntöst viselt, az orrán pedig apró szemüveg díszelgett. Eliza elszántan rákiáltott az elképedt manóra:
- Ha nem adod vissza a Boldogságomat, rád borítom a házad tetejét!
Az öreg hamar visszanyerte a nyugalmát, megköszörülte a torkát és azt mondta:
- Ifjú hölgy, azt hiszem itt tévedés történt. Én nem vettem el az ön Boldogságát. Egyáltalán nem szokásom bárki Boldogságát is jogtalanul elvenni.
- Tudom, hogy ti voltatok! - kiabált felháborodottan Eliza. - Követelem, hogy adjátok vissza az én ellopott Boldogságomat!
- Lopás? - ráncolta gondterhelten homlokát a manó. - Amennyiben bűncselekmény esete forog fenn, azt hiszem tanácsos lesz összehívni a Gyűlést. Egyetért velem hölgyem? - Meg sem várta Eliza válaszát, hintaszéke alól elővett egy sárga tölcsért, fürgén felpattant, kiment a házikó elé és belekiáltott a szócsőbe:
- Mindenki azonnal jöjjön ide, összehívom a Gyűlést! - Tölcsérre tulajdonképpen semmi szükség nem lett volna, mert eddigre már a falu összes lakója ott tolongott Eliza körül.
- Egy bűnügyről lesz szó - a manó továbbra is a tölcsérbe beszélt. - Ez a hölgy itt azt állítja, hogy valaki közületek ellopta az ő nagyrabecsült Boldogságát. Kérdem tőletek: igaz ez?
- Nem! - válaszolták kórusban a manók.
- Ezennel a Gyűlést berekesztem! - kiáltotta az öreg a tölcsérbe, majd lerakta azt a földre, fáradtan felsóhajtott és Elizához fordult.
- Hallotta hölgyem, a válasz nem. Nem mi voltunk. Most tehát menjen útjára! Isten vele! - Eliza teljesen kétségbe esett. Leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Az öreg manónak megesett rajta a szíve, odatipegett hozzá és esetlenül paskolgatni kezdte a szoknyáját.
- Azért ne sírjon hölgyem! - mormogta zavartan. - Ha ennyire fontos önnek az a Boldogság, menjen és szedjen magának!
- Tessék? - kérdezte könnyes hangon a kislány. - Hogy érted azt, hogy szedjek magamnak Boldogságot?
- Itt a mocsáron túl, nem is olyan messze nőnek a Boldogságok. Olyan krumpliszerű kis növények. Ki kell ásni a gyökerüket és ott a Boldogság.
- Értem - mondta Eliza némiképp megvigasztalódva. - Köszönöm szépen a segítséget! - Azzal búcsút intett a manóknak. Az öreg pedig még utána kiáltott:
- Óvakodjon a mocsári lényektől! Nagyon veszélyesek!
Eliza hamarosan megérkezett a mocsár szélére. Csúnya, bűzös, fortyogó mocsár volt az, sokkal szörnyűbb, mint elképzelhető. Szegény kislány annyira megrémült, hogy azt hitte, megáll a szíve ijedtében. Szorosan behunyta a szemét, hogy ne is lássa a sok szörnyűséget és nekivágott. Mivel szeme szorosan csukva volt, nem láthatta, hogy a mocsár mélyéből undorítóan nyálkás és bűzös teremtmények kelnek ki, és azt sem látta, amikor ezek a lények hártyás lapátkezeiket lábai elé tartották, hogy azokra lépjen és ne süllyedjen el az ingoványban. Így ért át Eliza minden baj nélkül a mocsáron, nem is gyanítva, micsoda segítőtársai akadtak.
Amikor újra szilárd talajt érzett a lábai alatt, Eliza kinyitotta a szemét. Furcsa látvány tárult elé. Hatalmas síkság vette körül és ezen a síkságon szabályos sorokba ültetve krumpliszerű növények nőttek. Eliza odalépett az egyik ilyen növényhez és elkezdett a gyökere felé ásni. Meg is találta azt és még valamit. A gyökerek közt furcsa, áttetszően kék buborék remegett. Már éppen hozzáfogott volna, hogy kiemelje, amikor egyszer csak megszólalt a növény:
- Kérlek, ne vedd el a Boldogságomat! Ha nem lesz többé Boldogságom, hogyan élhetek?
Eliza nem volt gonosz kislány, nem akarta megfosztani a növényt a Boldogságától. Inkább leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Ahogy sírt, könnyei a kék buborékra hullottak, amitől az egyszeriben - hopp! - kettévált. Így lett egy Boldogságból kettő.
- Vedd el! - mondta a növény kedvesen - Az egyik a te Boldogságod.
Eliza óvatosan nyúlt a buborékhoz, kiemelte a földből, a hold felé tartotta és egyszercsak hatalmas nagy Boldogság töltötte el, olyan, amilyet eddig még soha nem érzett. Nevetni kezdett, nevetett, egyre csak nevetett. Majd a buborék hirtelen eltűnt. De Eliza nevetése nem szűnt meg, hiszen a Boldogság, már az ő szívében lakott.
Eliza pedig hazatért a hold sugarain és attól kezdve nem volt nála boldogabb gyerek a földön.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Elizának hívtak. Épp oly szép volt, mint minden kislány és a szülei éppúgy szerették, mint ahogy minden gyereket szeretnek. Sok játéka volt, egytől-egyig szépek, volt külön szobája és két nagymamája is, akik felváltva kényeztették.
Mindemellett a gazdagság mellett Eliza mégsem volt boldog. Ugyanis nem tudta, hogy mi az a boldogság. Soha nem nevetett, nem játszott vagy ugrándozott a többi gyerekkel, és ha énekelt, dalai csupa szomorú dologról szóltak. Gyakran sétált egyedül a szomszéd erdőben, üldögélt egy patak partján. Tisztavizű kis patak volt ez, mert egyenesen a Hideg-hegyekből jött. Eliza nap mint nap eljött ide kedvenc babájával, egy szomorúszemű bohóccal, leült a fűbe és sírdogált. Egyszer, amikor így itatta az egereket, könnyei a patak ezüst vizébe hulltak. Meglátta ezt egy kicsiny, narancsszínű halacska, felúszott a víz színére, kidugta a fejét és megkérdezte Elizát:
- Miért sírsz kislány? - Eliza abbahagyta a zokogást és hüppögve válaszolt.
- Mert boldogtalan vagyok.
- És miért vagy boldogtalan? - kérdezte a halacska türelmesen.
- Azért, mert nem tudok nevetni, játszani, vidáman ugrándozni. Még énekelni is csak szomorú dalokat tudok. Nem értem miért vagyok olyan más, mint a többi gyerek.
- Erre pedig egyszerű a válasz - mosolyodott el a halacska. - Ez azért van így, mert elvesztetted a Boldogságodat.
- Az meg hogyan történhetett?! - Eliza majdnem ismét sírva fakadt.
- Messziföldön van egy ezüst rét, tele ezüst fűszálakkal. De ezek nem közönséges növények ám! Ezek a füvek a még meg nem született emberek lelkei. Amikor eljön a születés ideje, Hold Anyó lenyújtja értük karjait és elviszi őket a Földre. Ekkor kapják az emberek a Boldogságot, a Bánatot, a Szépséget, a Gazdagságot, mindent, amijük csak van. Te biztosan elvesztetted a Boldogságodat. Ha visszamennél erre az ezüst rétre, megtalálnád.
- Hogyan juthatok vissza oda? - kérdezte a kislány és megpróbált nagyon bátran nézni.
- Ma éjjel telihold lesz. Menj ki pontban éjfélkor az udvarotokra és kérd meg Hold Anyót, hogy vigyen el!
Eliza megköszönte a halacska segítségét és hazament. Amikor eljött az éjfél kiment a ház elé, az udvarra. Félve pillantott a teliholdra, de az csak barátságosan mosolygott rá. Eliza összeszedte minden bátorságát és megkérte őt, vinné el arra a csodálatos ezüst rétre, ahol a még meg nem született emberek élnek. Hold Anyó lenyújtotta érte sugarait, ölébe vette, majd elvitte Messziföldre, letette nem messze a réttől és meghagyta neki, hogy még az éjjel végezze el amit akar, mert csak akkor tudja hazavinni. Eliza megígérte, hogy sietni fog, elbúcsúzott az Anyótól, majd útnak indult a rét felé.
Egy nyírfaligeten keresztül vezetett az útja. Megpróbált arrafelé haladni, ahol a fák között megcsillanni látta a rét ezüstjét, de bárhogy próbált odajutni, a fák mindig megsűrűsödtek előtte, elállták útját. Próbálkozott egy darabig, de aztán elfogyott a türelme. Mérgesen dobbantott és egyenesen odaállt a legnagyobbnak tűnő fa elé.
- Mit akartok tőlem? Miért nem engeditek, hogy továbbmenjek? - kérdezte.
- Mi vagyunk az Ezüst Rét őrei - válaszolta a fa letekintve a csöppnyi lányra.
- Senki nem léphet a rétre, mert a végén még valaki letaposná a fűszálakat és az emberek meghalnának, mielőtt megszülethetnének. Elizát elfogta a kétségbeesés. Szája sarka sírásra görbült, úgy kérdezte az öreg nyírtől:
- De hogyan találhatom meg az én elveszett Boldogságomat, ha nem léphetek a rétre?
- A Boldogságok nem szoktak csak úgy elveszni - csóválta meg lombját a fa. - A Boldogságokat ellopni szokták. Lopni pedig errefelé csak a Pajkos Manók tudnak.
- Hol találom azokat az alattomos manókat? - kérdezte Eliza harciasan.
- Itt laknak a liget szélén. De vigyázz velük kislány! Nem csak lopnak, de hazudnak is.
Eliza keresztülvágott a fák között, akik most már nem álltak az útjába. Amikor a liget szélére ért, azonnal észrevette az apró, falevélből és kavicsokból épült házakat, amik körül piciny kis emberkék rohangásztak, láthatóan minden különösebb cél nélkül. Óvatosan odalopózott a legnagyobb házacskához, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta annak tetejét és belenézett. Egy öreg, meglepett manó nézett vele farkasszemet. Épp olyan pici volt mint a többiek, hosszú szakállát háromszor körbetekerte a nyakán, rózsaszín háziköntöst viselt, az orrán pedig apró szemüveg díszelgett. Eliza elszántan rákiáltott az elképedt manóra:
- Ha nem adod vissza a Boldogságomat, rád borítom a házad tetejét!
Az öreg hamar visszanyerte a nyugalmát, megköszörülte a torkát és azt mondta:
- Ifjú hölgy, azt hiszem itt tévedés történt. Én nem vettem el az ön Boldogságát. Egyáltalán nem szokásom bárki Boldogságát is jogtalanul elvenni.
- Tudom, hogy ti voltatok! - kiabált felháborodottan Eliza. - Követelem, hogy adjátok vissza az én ellopott Boldogságomat!
- Lopás? - ráncolta gondterhelten homlokát a manó. - Amennyiben bűncselekmény esete forog fenn, azt hiszem tanácsos lesz összehívni a Gyűlést. Egyetért velem hölgyem? - Meg sem várta Eliza válaszát, hintaszéke alól elővett egy sárga tölcsért, fürgén felpattant, kiment a házikó elé és belekiáltott a szócsőbe:
- Mindenki azonnal jöjjön ide, összehívom a Gyűlést! - Tölcsérre tulajdonképpen semmi szükség nem lett volna, mert eddigre már a falu összes lakója ott tolongott Eliza körül.
- Egy bűnügyről lesz szó - a manó továbbra is a tölcsérbe beszélt. - Ez a hölgy itt azt állítja, hogy valaki közületek ellopta az ő nagyrabecsült Boldogságát. Kérdem tőletek: igaz ez?
- Nem! - válaszolták kórusban a manók.
- Ezennel a Gyűlést berekesztem! - kiáltotta az öreg a tölcsérbe, majd lerakta azt a földre, fáradtan felsóhajtott és Elizához fordult.
- Hallotta hölgyem, a válasz nem. Nem mi voltunk. Most tehát menjen útjára! Isten vele! - Eliza teljesen kétségbe esett. Leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Az öreg manónak megesett rajta a szíve, odatipegett hozzá és esetlenül paskolgatni kezdte a szoknyáját.
- Azért ne sírjon hölgyem! - mormogta zavartan. - Ha ennyire fontos önnek az a Boldogság, menjen és szedjen magának!
- Tessék? - kérdezte könnyes hangon a kislány. - Hogy érted azt, hogy szedjek magamnak Boldogságot?
- Itt a mocsáron túl, nem is olyan messze nőnek a Boldogságok. Olyan krumpliszerű kis növények. Ki kell ásni a gyökerüket és ott a Boldogság.
- Értem - mondta Eliza némiképp megvigasztalódva. - Köszönöm szépen a segítséget! - Azzal búcsút intett a manóknak. Az öreg pedig még utána kiáltott:
- Óvakodjon a mocsári lényektől! Nagyon veszélyesek!
Eliza hamarosan megérkezett a mocsár szélére. Csúnya, bűzös, fortyogó mocsár volt az, sokkal szörnyűbb, mint elképzelhető. Szegény kislány annyira megrémült, hogy azt hitte, megáll a szíve ijedtében. Szorosan behunyta a szemét, hogy ne is lássa a sok szörnyűséget és nekivágott. Mivel szeme szorosan csukva volt, nem láthatta, hogy a mocsár mélyéből undorítóan nyálkás és bűzös teremtmények kelnek ki, és azt sem látta, amikor ezek a lények hártyás lapátkezeiket lábai elé tartották, hogy azokra lépjen és ne süllyedjen el az ingoványban. Így ért át Eliza minden baj nélkül a mocsáron, nem is gyanítva, micsoda segítőtársai akadtak.
Amikor újra szilárd talajt érzett a lábai alatt, Eliza kinyitotta a szemét. Furcsa látvány tárult elé. Hatalmas síkság vette körül és ezen a síkságon szabályos sorokba ültetve krumpliszerű növények nőttek. Eliza odalépett az egyik ilyen növényhez és elkezdett a gyökere felé ásni. Meg is találta azt és még valamit. A gyökerek közt furcsa, áttetszően kék buborék remegett. Már éppen hozzáfogott volna, hogy kiemelje, amikor egyszer csak megszólalt a növény:
- Kérlek, ne vedd el a Boldogságomat! Ha nem lesz többé Boldogságom, hogyan élhetek?
Eliza nem volt gonosz kislány, nem akarta megfosztani a növényt a Boldogságától. Inkább leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Ahogy sírt, könnyei a kék buborékra hullottak, amitől az egyszeriben - hopp! - kettévált. Így lett egy Boldogságból kettő.
- Vedd el! - mondta a növény kedvesen - Az egyik a te Boldogságod.
Eliza óvatosan nyúlt a buborékhoz, kiemelte a földből, a hold felé tartotta és egyszercsak hatalmas nagy Boldogság töltötte el, olyan, amilyet eddig még soha nem érzett. Nevetni kezdett, nevetett, egyre csak nevetett. Majd a buborék hirtelen eltűnt. De Eliza nevetése nem szűnt meg, hiszen a Boldogság, már az ő szívében lakott.
Eliza pedig hazatért a hold sugarain és attól kezdve nem volt nála boldogabb gyerek a földön.
a végtelen ott kezdődik
amikor
kezünkkel elérjük a csillagokat
és észrevesszük hogy nem lettünk
nagyobbak
(Saszet Géza)
amikor
kezünkkel elérjük a csillagokat
és észrevesszük hogy nem lettünk
nagyobbak
(Saszet Géza)
SZÖGEK A KERÍTÉSBEN
Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összevesz valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A kövekező hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.
Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, ezentúl húzzon ki egy szöget minden egyes nap, amikor nem veszíti el a türelmét, és nem veszekszik senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
- Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed. Egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre.
A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai.
Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!
Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összevesz valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A kövekező hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.
Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, ezentúl húzzon ki egy szöget minden egyes nap, amikor nem veszíti el a türelmét, és nem veszekszik senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
- Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed. Egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre.
A szóbeli, verbális sértés ugyanakkora fájdalmat okozhat, mint a testi, fizikai.
Ha tudod, bocsásd meg nekem azokat a lyukakat, amiket a kerítésedben hagytam!
KŐBE VÉSVE
Két barát ment a sivatagban.
Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
"Ma a legjobb barátom lekevert egyet!"
Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
"Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!"
Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte:
- Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?
A másik azt válaszolta:
- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.
TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, A JÓSZERENCSÉDET PEDIG KŐBE VÉSNI!
Azt mondják, egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve.
Megszeretni egy nap elég, de az illető elfelejtéséhez már lehet, hogy kevés egy élet.
Két barát ment a sivatagban.
Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
"Ma a legjobb barátom lekevert egyet!"
Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
"Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!"
Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte:
- Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?
A másik azt válaszolta:
- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.
TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, A JÓSZERENCSÉDET PEDIG KŐBE VÉSNI!
Azt mondják, egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve.
Megszeretni egy nap elég, de az illető elfelejtéséhez már lehet, hogy kevés egy élet.
Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is.
Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.
A biztos megöl, de túléled. A kétely éltet, de belehalsz.
Az igazit elhagyjuk a többiért. A többit az igazi miatt.
A szép rögtön kell. Az igazra alszunk egyet.
Hibái miatt nem kell, vagy nem kell s ezért hibás ?
Ha gyűlöljük, jósága is sért.
Aki szelidít, korcsosít is.
A legfájóbb kín örömet színlelni.
Sebzett szív csak sebezhet.
Eszünk vádolható. A szív törvény feletti.
Szívünk lebeszélhető. Rá sosem.
Hasonló témák
