"Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más..." / Reményik Sándor /

Levél egy barátomnak a költőkről!

http://www.imagehousing.com/

Azt kérded kedves barátom, tág szemmel,
s oly furcsán félrehúzott mosolyoddal,
mellyel tudod jól, mindig megnevettetsz,
használd örömödben vagy haragodban:
hogyan választottam e mesterséget,
kockázatos, veszélyes rímfaragást,
és tettem mindezt annyi merészséggel,
mire máshol nem képes a haladás?
Pennám hangosan serceg a papíron,
koptatva lapot de betűkkel töltve,
kacskaringós vonások, ha leírom
gondolataim rímekkel karöltve.
Láthatod, kedvem ebben sokszor telik,
noha nem túldícsérve ily erényem,
igaznak tartom míg bíztatom magam:
szebb a jónak hitt, mint az ál-költészet.

S most is, midőn Néked írok sietve,
elmém telve megannyi szép ábránddal,
bús, vidám, százszor dalolt regék kelnek
összeszőve fantáziavilággal.
Azt hiszem,bűv-csodákat bárki láthat,
megnyítva szívét Ég díszkapuinak
s csöndes, lángsugaras, derűs Magányban
bejárhatja útját lugasainak,
hol sárga s bíborszín selyemszirmokat
csengő húrú lant titkos zenéjére,
ringató angyal-fuvallat hord tova
hírneves költők könnyes emlékében.
Pihenő hajnalon átláthatatlan
ködfüggönyt kacsóinkkal megemelve,
kíváncsian mögé lesve, kutatva,
láthatunk arasznyi, parány népeket.
Megrohamoznak bűbájjal, varázsos
volt-igék visszhangzó kisértésével,
erősek; csábítgatnak gyermekálmok
régmúlt, holdsugáros ígéretével,
miközben egyre kérnek, nyoszogatnak,
fellibbentve birodalmuk képeit,
"lépj be" eképpen szól a kérés-parancs,
"Fesd le a világnak eme részeit"
S belépve, illatos rózsák egybefont
karjai alatt zöld kert fogad, patak,
Ló-forrás éltető, friss vize bugyog,
játékos rókafik, őzike-hadak.
Amott viola-arcú hajadonok
leomló ,szélfútta aranyhajukat,
csillaggal ékesítik, de fél szemmel
óvón figyelik anyjukat, apjukat.
Szökőkút mellett szelíd Múzsa sereg,
a dicskoszorús Apollónt hallgatja,
Hű dományozó,költők istene!
Ez volt a népek egyik ajtaja.
Ó, Lélek, vajh a másik mit mutathat?
Fényes tengermélyi kristálypalota,
Sellők, labirintus, játékos halak,
érzékeny szívet befogó kaloda.
Amott Pireneusok zord csúcsai
között bolyongva vakító fehérség,
hólepedő leterített sarkai;
összecsippentve őket e lágy térség
odébb friss, báránytapodta rétekbe
hajlik, hol hamvas margaréta-szálat
hímzett szűrös, öreg juhász bérese
csókolgat gondolva egy barna lányra,
ki tán atyját kísérgeti valahol
Kolonos krétás fényű szirtjei közt,
két kezével kéregetve falatot.
Elkeserítő, megindító s mi több!

Látod, drága barátom, ily gyönyörű
s még ennél százszor csodásabb, nemesebb
eszményi képek, szögletes, gömbölyű,
édes aromájú ábránd-seregek
suhogva szárnyaló folytonos sora,
mit e törékeny tudományág láttat
velünk álmunkban s ébrünkben gyakorta.
Efféle dús csacskaságokkal áltat
az ezüstuszályos Holdsarló fénye,
mely homlokunk fölé fényglóriát von;
Eképp láthatott Poe holló-rémet
s a chilloni vasbörtön mélyét Byron.
Ez elpusztíthatatlan menedéke
bajoktól elaggott, beteg léleknek,
ha az áttanulmányozott, szeszélyes
diagnózisok netalán tévednek.
Eképp gyógyitók vagyunk s gyógyítottak,
mily hálás feladat a komisz Sorstól,
legalább ennyit nekünk idedobhat.
Testünk lerészegedik a jó bortól,
ha szesz-párlat gyors hatalmába kerít,
azt hiheti az elkomorult elme,
hogy Költészet arany kútjából merít,
mely csupán ékes szavakkal van telve
s aligha érti valódi rendszerét:
ideák, isteni s emberi törvény
lenyomata, így él a vers, él ezért,
ily virágot le nem törhet az önkény.

Hírnév! Életként vágyva vágyott álom!
Hány hatalmas birodalom dőlt romba,
s kínálták maguk neked ezüsttálon,
egyre űzve? Hever most mind a porban,
igaz-e drága,kiművelt barátom?
Avagy nem ezért indult el Trójába
hős Akhilleusz és állt hadilábon
Agamemnón velük? Láng-hintajában
híres Napóleon nem ezért lendült
döccenős, mélabús angol utakra?
Nagy Sándor nem e gyarló okból került
India s Ázsia kis falvaiba?
Ah, gaz csábító a Dicsőség, ravasz,
de természetessége a léleknek,
hogy elcsábuljon rajta, nem bűn maga,
ám ki csak érte él, költő nem lehet.

Késő lett, mire soraim lezárom,
pedig írhatnék még nyomós érveket,
s jellemed régóta ismerve látom:
ha folytatnám az ábrándos tényeket,
tán bizony felcsapnál közénk maholnap,
aztán a többi költővel mi lenne?
Éhbérért árulnák silány dalomat,
míg te firkálnál Pope-i verseket!
Nicsak! Egy éji pillangó ablakom
előtt csillagporos keringőt táncol;
mily fenséges! Bájára abbahagyom
levelem. Hát jó éjszakát barátom!
/Szerző:Henkee/
/Forrás:blog.hu/

Kosztolányi Dezső
Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az. egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltbóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.


Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóvalobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelőúr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Devecseri Gábor : Imátlan ima


Befejezni a napot szépen,
Bízni az óra örömében,
Az álom hajóján kivárni,
Szeretteinknek jót kívánni,
Élőnek, holtnak, szeretteink
Szeretteinek szép rend szerint,
Örömet kívánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.



Republic - Ima a gyermekekért ♫♥♫

Devecseri Gábor : Harmatcsepp


Társait elhívta
már a nap.
Ez az egy harmatcsepp
itt maradt.

Nincsen olyan gyémánt
ragyogás,
mint e szikrafényű,
e csodás.

Ó, milyen sok szépet
láttam már,
egyben sem volt ennyi
napsugár.

Ilyen szelídfényű,
bölcs derűs,
mely úgy forró, hogy már
majdnem hűs,

mely úgy hűvös, hogy míg
elmereng
minden tűz-patakzás
benne zeng.

Ülök, mint ki festő,
s a modell,
amíg képe készül,
szökik el.

Hívja már a napfény,
dolga van;
holnap újra eljön
boldogan.



Xaver Varnus : Improvisation - Tavaszi szél ♫♥♫

Somlyó György: Mese a virágról




Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok, rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek ...
A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.
Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek ...
A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rám néz nagy sziromfejével, mint egy tágra nyílt szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.
Hogy fejezzem ki magam?
A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörű.
Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.
A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?
Nem. Csak olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.
Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág ...
A nagy rózsaszín peónia ...

Jaroslav Seifert : Dal

Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.

Kitárt szárnyakon lebeg a galamb
a légen át, míg hazatér -
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kisér...

Törüld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű:
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

(Nagy László fordítása)



♫♥♫ Lovász Irén - Polorum Regina

Devecseri Gábor : Beröpül az ég a házba


Beröpül az ég a házba,
tele lesz a szoba éggel,
tele lesz a téli ember
keskeny szíve szélességgel.

Először csak ködkámzsában
jön a tavasz leskelődve,
aztán ez a kámzsa széthull:
csupa virág lesz belőle.



♫♥♫ Tavasz Enya szép zenéjével

Tavasz.



Fárad a tél, harci kedvében egy utolsót rúg,
maradna még, de nincs már számára sehol egy zúg,
tavaszi szél újjászületett szemetet kavar,
hó alól kandikál régen elfelejtett avar.
A kis patak vígan csörgedez, eltűnik a jég,
zord felhők búcsút intenek, ragyogó kék az ég,
tűnődve ballagok, beborít aranyszínű fény,
nem szólok, hallgatok, most remél minden földi lény.
Új dal ez, távoli, lelkünk mélyéről fakadó,
bennünk él, ettől mámoros erdő, rét és a tó,
ünnepi ruhájába öltözött ma ég és föld,
ledobva régi gúnyáját, a táj új arcot ölt.
/Szerző:Rozália/ /Forrás:Blog.hu/

Fjodor Tyutcsev : Szilencium

Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és - ne beszélj!

Szív hol s kinek nyílhatna meg? Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s - ne beszélj!

Tanulj magadban élni! Egy világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat -
de külső zajra elriad
s megvakul, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s - ne beszélj!

(Szabó Lőrinc fordítása)


Deep Forest - Kisangyalom ♫♥♫

Márai Sándor : Négy évszak

Március

Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázolunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdõvel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.

Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.

...Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.



Petőfi Sándor Fa leszek (Janza Kata-Forgács Péter) ♫♥♫

Áprily Lajos : Március


A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?



♫♥♫ SPRING (VIVALDI FOUR SEASONS)

Arany János : REGGELI ÉNEK


(Fordítás németből; folytatása prózában)

Új erőben ébredve
Köszöntöm fényedet
Istenem s műveidre
Fordítom szememet.
Mily dicsően kel fel a nap
S minden új életet kap.

(1840)




Szabadon szállni ...♫♥♫

Petőfi Sándor
A tavaszhoz [FONT=&quot]

Ifjú lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi
Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsirtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép szabad dalokra
Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot,
Ne feledd el ezt,
Hozz belőle, amennyit csak
Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt,
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!

[/FONT]

Csukás István
Isten megnyomja a tavasz-gombot [FONT=&quot]

Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít s fütyül bolondul,
a rügyek apró rajzfilmgyárak:
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent,
a nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti,
dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering,
bámulok a kertben ösztövér,
apadó hitemmel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:
jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

[/FONT]

Szécsi Margit
Március [FONT=&quot]

Téli szellők fújjatok csak
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.
Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág,
Szebb a somfa gyenge szirma
mint a szürke jégvirág.
Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.
Jó volna a nagykabátot
félredobni, s könnyeden
játszani és birkózni a
városvégi zöld gyepen.
Jó volna már munkálkodni;
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.
Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld,
Jöjj el tavasz, földről, égről
már a telet eltöröld!

[/FONT]