Mesék

Petrolay Margit
A harcias kisegér






Volt egyszer egy incifinci kisegér. Egyszer ez a kisegér nagyon megéhezett, de hiába futkosott a pincébe, padlásra, egy morzsányi ennivalót sem talált.
- Van még öt krajcárunk – mondta az incifinci kis feleségének -, elmegyek a boltba, veszek rajta szalonnát, és úgy jóllakunk, hogy a fülünk is kettéáll tőle.
- Jaj, ne menj a boltba, kedves párom! – rimánkodott néki az egérasszonyka -, hátha éppen arra sétál a macska, és hamm, bekap egészbe! Ki lesz akkor az én incifinci uracskám?
Tetszett a kisegérnek, hogy ilyen nagyon félti őt az incifinci kis felesége, de nem akart az asszonykája előtt gyávának látszani, hát kihúzta magát, megpöndörítette két szál bajuszkáját, és így szólt:
- Ne félts te engem a macskától, incifinci kis feleségem, elbánok én vele, csak kerüljön a szemem elé!

Felszúrom a bajuszkámra,
hazahozom vacsorára,
jó kedvemben vagyok éppen,
ne félj, kedves feleségem!

- Az bizony jó lesz! – örvendezett az incifinci asszonyka, és odaadta az öt krajcárt a szalonnára.

Jól vigyázz rá incifinci uracskám,
el ne veszítsd valahogy az utcán!
Ne is költsd el a kocsmába,
várlak haza vacsorára!

Az egérke megígérte, hogy nem veszíti el a vacsora árát, el sem issza a kocsmában, azzal elindult a sarki boltba szalonnáért. Az incifinci asszonyka meg kiült a küszöbre, és úgy leste az uracskáját. Hogy jobban teljék az idő, danolgatott magában.

Az én uram olyan bátor,
nem ijed meg a macskától,
feltűzi a bajuszára,
hazahozza vacsorára.

Éppen arrafelé sétált egy nagy cirmos kandúr. Meghallotta, mit danol a kisegér.

„Ejha, ez már mégse tréfa,
veszedelmes itt a séta!”

- gondolta magában. Cirmos farkát meglengette, mint a harci lobogót – és elkezdett futni lélekszakadtából. Futott, futott kocsiúton, gyalogúton, s ahol csak meglátott egy macskát küszöbön vagy sövényen üldögélni, odakiáltott néki nagy rohantában:

Gyere, pajtás, szaladj velem,
nyakunkon a veszedelem!
Hátam megett egész sereg,
macskát űznek az egerek.

Megrémültek ám a macskák, ugráltak le ész nélkül a kerítésről, sövényről, s futottak a cirmos kandúr után, mert ilyet még nem hallottak, hogy az egerek kergessék a macskákat, mióta kerek a világ.
A kisegér ezalatt megvette a boltban a szalonnát, és sietett vele haza az incifinci kis feleségéhez. De amikor be akart fordulni a sarkon, jaj! Szembetalálta magát a macskasereggel.
Szegény kisegérnek egyszerre inába szállt a bátorsága. Dehogyis akart ő macskát enni vacsorára! Csak azt nézte, hová bújhatna el hamarjában a rengeteg macskahad elől. De nem talált semmiféle búvóhelyet, hát csak futott toronyiránt. A macskák meg egyből vérszemet kaptak.
- Hát ez az a harcias kisegér? Ez akar megenni minket vacsorára? Nosza, érjük csak utol, kifordítjuk őt a bundájából! – és a kisegér után vetették magukat, mert szégyellték már, hogy megijedtek egy ilyen incifinci kisegértől. Így futottak végig az utcán, végig a falun, az országúton végestelen végig: elől az incifinci kisegér, utána a nagy cirmos kandúr, a kandúr nyomában az egész macskaármándia: fehérek, feketeék, tarkák, vörösek, cirmosak, fótkásak és kendermagosak. Akkora port vertek, egy lovashadsereg se nagyobbat. Futott, futott a szegény kisegér, s amikor már éppen kifogyott a szusz belőle, elérkezett a nagy Óperenciás-tengerhez.
- Jaj, mi lesz már most velem? – sírdogált az incifinci kisegér.
- Úszni nem tudok, repülni sem tudok, mindjárt utolérnek a macskák és kifordítanak a bundácskámból! Jaj, miből veszek magamnak ilyen szép bundácskát, amikor az utolsó pénzemet elköltöttem szalonnára!
Ahogy ott pityegett az incifinci kisegér, egyszer csak megpillantott a tengerparti fövényen egy ócska kalapot. Egy lyukas kalapot az Óperenciás-tenger partján! Nem sokat tűnődött, miképp kerülhetett oda, kidobták vagy elvesztették, azt se bánta, ki kalapja, huss! Besurrant a kalap alá. Éppen jókor, mert épp akkor ért oda a nagy cirmos kandúr, nyomában a sok éhes macska.
Mert szörnyen kiéheztek a nagy szaladásban. De a kisegér is jól megéhezett a nagy ijedelemben. Már nem törődött a veszedelemmel, elővett a szalonnáját, kettőbe vágta a bugylibicskájával, s nekilátott csak így kenyér nélkül. A macskák meg ott sündörögtek a lyukas kalap körül, és tanakodtak, hogyan férhetnének hozzá a kisegérhez. Hát ahogy ott sündörögnek, tanakodnak, hallják ám, hogy mit beszél a kisegér a kalap alatt:

Egyik felét most megeszem,
a többit meg hazaviszem;
Nem kell kenyér, se saláta,
jó lesz így is vacsorára!

Meghallják a macskák, összenéznek.
- No, már ennek fele se tréfa! – s a félénkebbek gyorsan kereket oldottak. A bátrabbak is hátrébb húzódtak, úgy füleltek, mit is mond a kisegér a kalap alatt.
A kisegér hamar elintézte a maga porcióját, de még mindig éhes volt, hát elővette a maradék szalonnát is, és eszegetni kezdte, közben ezt mondogatta magában:

Megettem az egyik felét,
fél fogamra se volt elég.
Hadd jöjjön a másik fele,
ne legyen több gondom vele!

- Még csak ez hiányzik! – kiáltotta el magát a nagy cirmos kandúr.
- De attól fokhagymás az orrod pajtikám! – Azzal félárbocra eresztette szép cirmos farkát, és elinalt, mintha ott se lett volna. A többi macska meg, fehérek, feketék, tarkák, vörösek, cirmosok, fótkásak és kendermagosak, mind szétszaladt a szélrózsa minden irányába. Egy se akart az egérke vacsorája lenni.
Az incifinci kisegér meg kibújt szépecskén a kalap alól, és elindult hazafelé az incifinci kis felségéhez.
A szegényke még mindig a küszöbön üldögélt, várta haza a párocskáját a szalonnával.
Volt nagy vígság, örvendezés, csókolózás, ölelkezés. Mikor aztán jól kiörvendezték magukat, eszébe jutott az egérasszonykának:
- Jaj, édes párocskám, de megéheztem a hosszú várakozásban! Itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk. Hová is tetted azt a szalonnát?

Jaj, galambom, édes mézem,
incifinci feleségem.
Megéheztem a csatában:
mind megettem vacsorára.

- Egy morzsácskát se hoztál haza? – kérdezte az asszonyka, és egy icipicit elszomorodott, akármilyen büszke is volt a hős uracskájára.
De nem sokáig szomorkodott, mert a párja megvigasztalta:
- Sose búsulj, édes feleségem! Örülj inkább, hogy épségben hazahoztam a bundácskámat, mert bizony könnyen ott is hagyhattam volna.
- Az igaz – hagyta rá az asszonyka -, de azért legalább egy kis szalonnabőrkét hozhattál volna.
Erre már nem felelt semmit a harcias kisegér, mert hiszen igaza volt az asszonykájának, egy kis szalonnabőrkét azért hozhatott volna.

Zelk Zoltán
Új mese a négy vándorról






Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

Mihail Pljackovszkij
A buta oroszlánkölyök



Élt egyszer egy oroszlánkölyök. Nagyon kicsi volt, és nagyon nehéz felfogású. És mivel percenként legalább ezer kérdést tett fel, szidta őt eleget szigorú mamája.
Egy ízben séta közben az oroszlánkölyök ismeretlen állattal találkozott.
– Nem köthetnénk ismeretséget? – ajánlkozott az oroszlánkölyök, aki ráadásul még mérhetetlenül kíváncsi természetű is volt.
– Olyan nagyon akarod? – kérdezte az ismeretlen állat.
– Rettenetesen, nagyon, de még mennyire! – örvendezett az oroszlánkölyök. – Borzasztóan szeretek ismeretséget kötni. Hát, ami engem illet, én vagyok az oroszlánkölyök.
– Hát azt látom, hogy nem tehén vagy – morogta az ismeretlen állat. Aztán mancsot nyújtott, és bemutatkozott: – Párduc…
– Aha! – mondta az oroszlánkölyök. – De hiszen te egyedül vagy…
– Hát persze hogy egyedül vagyok.
– Már megbocsáss, kedves Duc, de én azt értettem, párduc…
– Azt is mondtam. Ez a nevem.
– És hol a másik Duc? Mert ugye két Duc az egy pár. Azt addig értem, hogy te egy Duc vagy, de igazán bemutathatnád a párodat is.
– Hát te aztán nagyon ostoba vagy, oroszlánkölyök! – veszítette el türelmét a párduc.
– Biztosan azért, mert én még egészen kicsi vagyok – sóhajtott az oroszlánkölyök.
– Volt szerencsém! – mordult rá a párduc. – Előbb nőj meg, vakarcs, azután ismerkedj!
Ezzel aztán a feldúlt párduc elrohant, az oroszlánkölyök is ment tovább a maga útján.„Elég rosszul sült el a dolog – elmélkedett az oroszlánkölyök. – Én csupa jó szándékkal közeledtem hozzá, ő pedig megsértődött. Ki érti ezt…?”
Hát ahogy ballag tovább, szembejön vele Hegyesszarvú-Fürgelábú.
– Szervusz! Milyen kellemes találkozás! – köszönt rá az oroszlánkölyök.
– Szervusz, oroszlánkölyök! – üdvözölte Hegyesszarvú-Fürgelábú.
– Nahát, te ismersz engem?
– Én mindenkit ismerek!
– És benned kit tisztelhetek? – kérdezte az oroszlánkölyök.
– Nos, én vagyok az antilop. Ezt már tudhatnád! – mormogta Hegyesszarvú-Fürgelábú.
– Még soha nem hallottam rólad – ismerte be az oroszlánkölyök. – Már megbocsáss, kedves… ööö… izé, hogy is hívnak?
– Már mondtam. Antilop.
– Akkor mégis jól hallottam, kedves Anti. De én a te helyedben inkább nem beszélnék erről a csúnya dologról – mondta az oroszlánkölyök kioktatóan.
– Mit mondasz, csöppség? Milyen csúnya dolgot emlegetsz?
– Tudod, Anti, lopni nem szabad. Szép, szép, hogy beismered, de jobban tennéd, ha egyszer s mindenkorra leszoknál róla!
– Még hogy én lopok?! – háborodott fel az antilop. – Nahát, ezt a pimaszságot nem tűröm! Hogy miért is álltam szóba egy ilyen ostoba jószággal…
Az antilop mérgesen dobbantott a patájával, és elszáguldott.
A szegény kis oroszlánkölyök nagyon elszomorodott. Rettentően sajnálta önmagát: „Csak tudnám, miért haragudtak meg rám! Mindegyik ostobának nevezett, pedig lehet, hogy okosabb vagyok náluk.”
Egyszer csak azt látja, hogy egy kő alól kibújik Kicsi-Zöld-És-Farka-Van.
Állt, álldogált értetlenül az oroszlánkölyök, aztán elindult hazafelé. Gondterhelten töprengett: „Vagy én vagyok a buta, vagy pedig ezek az állatok az ostobák – ez a Duc, Anti meg ez az Egyik! Talán mégis jobb lesz, ha megkérdezem a mamát. Ő mindent tud!”
– Hová, hová, oroszlánkölyök?
– Sehova. Csak úgy sétálgatok – felelte az oroszlánkölyök. – Hát te meg ki vagy?
– Én egy gyík vagyok.
– Örvendek a szerencsének! De kérlek, mondd meg, hol van a másik!
– Milyen másik? – csodálkozott a gyík.
– Azt mondtad, hogy te vagy az egyik. Gondolom, akkor kell lennie egy másiknak is. Szívesen megismerkednék vele is.
– Hű, milyen ostoba vagy! – szörnyülködött a gyík, és egy szempillantás alatt eltűnt kedvenc köve alatt.

Zelk Zoltán
Egy búzaszem története



Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak: tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi a kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és a búzavirágoktól.
Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott:
- Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!
Egy öreg fürj vígasztalni kezdte:
-Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök
és illatoztok a búzatábla közepén.
Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébr rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot, és a kenyérsütő kemencét.
Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és a virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa - gondolta -, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik
"Csakhogy a fürjek repülni tudnak - gondolta újból -, nekem pedig nincsen szárnyam...Akkor tücsök leszek...- határozta el -, az is itt él a földön, az se tud repülni."
Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni...
"Akkor mezei egér leszek!"- határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt - látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.
"Hát mit csinálhatnék?- töprengett egyre szomorúbban.- Legjobb lenne, ha odagurulnék a testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba."
Így búsongott három nap és három éjjel.Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:
- Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.
A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.

Fésűs Éva:

Mese egy vadkörtefáról

Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogy került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezgették tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
- Gyimet-gyomot, vackormagot!
- Vidd innen! Vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
- Gyimet-gyomot, vackormagot!
- Vidd innen! Vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak , mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját:
- Hé te! Mit hoztál?
- Gyimet-gyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat:
- Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, továbbfutott.
Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta.
Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
- Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
- Nincs rajtad alkalmas odú! – sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg az erdei tölgyeken kettő is akad!
Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte:
- Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád se telepedett le alája.
- Brr! – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe.
Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nemegyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték, és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
Egyszer harkály doktor végigkopogtatta, és rosszallóan csóválta meg a fejét:
- Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbe-gurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
- Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz gallya tört le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
- Mi az? – suttogták ijedten.
- Valami lesz! – mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott:
- Uccu világ, verekedni akarok!
- Igrum-burgum, hordd el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
- Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajolt minden ág.
- Gyáva népség! –kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának letöröm a derekát!
Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben hirtelen maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait:
- Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek aligpelyhes fiókákkal.
- Hát aztán? Téged ki kérdezett?
- Te!... Azt kérdezted: ki birkózik meg veled. Hát majd én!
- No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de minél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szélfelfújta, kevély arcába. Közben minden ága-boga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében hozzávágta a fához villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég:
- Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
A patak is tajtékzott:
- Mit tettél ezzel a szegény fával?
Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar, megtépázva, vissza se mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte!
A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodája, másnap mégis ráröppent a rigó és azt kérdezte:
- Megengeded-e, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
Hogyne engedte volna!
Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végigtisztogatták.
Amikor megköszönte azt válaszolták:
- Szívesen, szívesen, máskor is!
Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
- Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
- Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcsöskertben a fák.
- És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s egymásnak suttogták halkan:
- Látjátok? …Az ágaira fészket raknak a csillagok!

Ludwig Bechstein
Az aranymálinkó




Sűrű erdő közepén élt egyszer egy öregember. Egyetlen jószága egy énekesmadár volt: egy aranymálinkó. Az öregember nagyon szerette madarát, szerették a gyerekei is. Amikor az öreg közeledni érezte halálát, lelkükre kötötte:
- El ne adjátok az aranymálinkót, ha meghalok, mert ez a mi szerencsemadarunk.
De amikor az apa meghalt, az erdei házikóba beköszöntött a szükség és a gond.
Az aranymálinkó minden héten egy aranysárga tojást tojt, akkorát, mint egy borsószem. Míg az apa élt, ezeket a tojásokat bevitte a városba, és mindig pénzzel, élelemmel tért haza.
Egy napon, amikor az utolsó morzsa kenyerük is elfogyott, a legnagyobbik fiú batyuba kötötte a parányi tojásokat és vitte a városba eladni, mint valamikor az apja.
De hiába kínálgatta, nem kellett senkinek. Végül egy ember megsajnálta a szegény fiút, s adott neki érte néhány garast szánalomból. De nemsokára az is elfogyott, s megint nem volt betevőfalatjuk.
Útnak indult megint a fiú, most csak egyetlenegy tojást vitt eladni, most szerencsésebb volt. Találkozott a városban azzal az emberrel, akinek apja szokta eladni az aranymálinkó tojásait, s az az ember jól tudta, mit érnek, hiszen azok a tojások színaranyból voltak.
Az ember látta, hogy a fiú mit sem tud a madár varázserejéről, azt mondta hát neki:
- Mit csináljak egy szem tojással? Add el inkább a madarat, sok pénzt adok érte!
El is ment a fiúval nyomban az erdei házikóba, a madárért.
Sírtak a testvérek, hogy legidősebb bátyjuk eladta a kedves madarat az idegennek, aki egyetlenegy ezüstpénzt adott érte. Az aranymálinkó nyugtalanul vergölődött a kalitkában, s a gyerekek úgy hallották, mintha azt kiáltozta volna:
- El ne adjatok! El ne adjatok!
De az idegen már vitte is.
Gond-baj, szomorúság költözött az erdei házikóba, amikor elvitték a szerencsemadarat. A gyerekek egy nap koldustarisznyát akasztottak a nyakukba, és szétszéledtek a világban.
Akkoriban halt meg az ország királya, és a gyászidő leteltével a szép, fiatal özvegy királyné kihirdette: annak nyújtja kezét, azzal osztja meg a trónt, aki a láncon függő királyi koronát bekötött szemmel rá tudja szúrni a lándzsája hegyére.
Az aranymálinkó új gazdájánál egyre ezt énekelte:
- Aki eszik a húsomból, király lesz!
Meghallotta ezt új gazdája. Törte a fejét, mitévő legyen. Ha megöli a madarat, nem tojik több aranytojást. Hanem mindenképpen szeretett volna király lenni. Odaadta hát a madarat a szakácsnőnek, ölje meg, kopassza meg, s mielőtt a serpenyőbe teszi, kössön a lábára selyempántlikát, hogy megismerhesse. Lelkére kötötte a szakácsnőnek, hogy vigyázzon rá, mint a szeme világára. Aztán összecsődítette barátait, hadd lássák, hogyan lesz király, és hódoljanak neki. Azt gondolta, nyomban koronás király lesz, amint a madarat megeszi.
Sürgött-forgott a ház, készültek a lakomára, amikor egy ágrólszakadt koldus zörgetett be a konyhára. Az a fiú volt, aki az aranymálinkót eladta a gazdag embernek. Egy darab kenyeret kért a szakácsnőtől.
A szakácsnő az felelte:
- Adok én, de előbb szolgáld meg!
A fiú munkához látott, vizet hordott a konyhára, fát aprogatott, forgatta a nyársat meg a madárpecsenyét a serpenyőben. Sok apró madár pirult a tűzön, köztük volt az aranymálinkó is, de a fiú persze nem tudta. Ahogy a tűz körül sürgölődött, véletlenül meglökte a serpenyőt, s kipottyant belőle aranymálinkó, egyenest a hamuba.
- Kár volna otthagyni! – gondolta a fiú, letisztogatta, és gyorsan megette.
Visszajött a szakácsnő, megszámolta a madarakat a serpenyőben, s észrevette, hogy hiányzik egy. Szidta a fiút, mint a bokrot, aztán nagy mérgesen kikergette a konyhából. Fogott gyorsan egy másik madarat, rákötötte a lábára a selyempántlikát, s azt tette a serpenyőbe. A gazdája nem vett észre semmit, megette jó étvággyal, s talán még ma is ott ül, hogy király legyen.
Az elkergetett fiú pedig tovább vándorolt, s bezörgetett alamizsnáért egy malomba. A molnárnak éppen szamárhajcsárra volt szüksége, s felfogadta az ágrólszakadt legényt a szamarai mellé.
Akkoriban kezdődött a versengés az özvegy királyné kezéért. Gondolt egyet a szamárhajcsár: megpróbálja ő is, hátha szerencséje lesz! Kért a molnártól egy lovat meg egy lándzsát. A molnár akkorát nevetett, hogy belefájdult az oldala, aztán rozsdás lándzsát meg egy sánta gebét – sovány volt, mint a gereben.
Nem bánta a legény, felült a gebére, s elkocogott a királyi palotába, Nevettek a fényes urak, előkelő lovagok, amikor meglátták. Kilépett erkélyére a királyné is, s elámult az ágrólszakadt kérőn. Hanem a szavát már nem másíthatta meg, ha egyszer versenyt hirdetett, be kellett bocsátania mindenkit, akárki fia.
Elkezdődött a verseny. A grófok, bárók, lovagok egymás után léptek bekötött szemmel a fel-függesztett korona alá, s megpróbálták lándzsájukkal eltalálni, de egyiknek sem sikerült.
Nem csűröm-csavarom tovább: a szamárhajcsárnak jutott a szerencse, lándzsája hegyére szúrta a koronát, őt illette hát a királynékeze. Húzódozott a királyné, de mit tehetett, maga szabta a feltételt, kénytelen volt lakodalmat ülni a szamárhajcsárral.
Király lett hát a szamárhajcsárból, de a felesége sehogy sem szenvedhette alacsony származása miatt. Éjjel-nappal azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg tőle.
Végül egy vén javasasszonyhoz folyamodott, aki varázserejű füvet adott neki. Annak a fűnek az a gonosz tulajdonsága volt, hogy aki ivott a főzetből, állattá változott. A gonosz királyné cseppentett belőle ura ételébe, s alighogy az ifjú király megette az ételt, szamárrá változott. Akkor, világ csúfjára, kikergették a palotából, s a királyné új férjet választott magának, mert egy szamár csak nem ülhet az ország trónján!
A szegény ifjú királynak el kellett szenvednie a szamárélet minden keservét. Fogta magát, elindult abba a malomba, ahol valamikor szamárhajcsár volt. A molnár nem tudta megkülönböztetni többi szamarától, pedig a tekintete emberi maradt. Beállt hát szegény a malomba a többi szamár közé, gabonás zsákokat cipelt a hátán napestig, s éppen olyan nehéz élete volt, mint a molnár többi szamarának.
Volt egy húga, aki annak idején, amikor szétszéledtek a világban, bezörgetett egy kolostorba, s ott felfogadták szolgálónak.
Egyszer éppen ez a lány vitte a malomba őröltetni a kolostor búzáját. Amikor a szegény szamár meglátta, ráismert rögtön, hiszen a gondolatai emberi gondolatok maradtak. Ránézett húgára szomorúan, s megismerte a lány is.
Ez a lány jól ismerte a varázsfüvek titkát, s tudta, hol terem az a fű, amely az állatokat emberré változtatja vissza. Szedett is belőle egy marékkal, megitatta a főzetével szamárrá változtatott bátyját, s az abban a szempillanatban visszanyerte emberi alakját.
Sírtak-nevettek örömükben, megölelték egymást, aztán útnak eredtek, és megkeresték többi testvérüket.
Amikor mindnyájan együtt voltak, házacskát építettek az erdőszélen, s ott éltek attól fogva békességben. Vadásztak, halásztak, nem láttak szükséget többé.
Így lett a szamárhajcsárból király, a királyból szamár, a szamárból pedig boldog ember.

Tersánszky J. Jenő: Nagyerős és Nagyevős



Kérésre Tersánszky J. Jenő meséje


Egyszer volt, hol nem volt két csuda-csuda szerzet.....

Selma Lagerlöf

Csahos



Történt egyszer, hogy a Kolmorden erdőben egy bányatulajdonos el akarta tétetni láb alól Csahos nevű vadászkutyáját. Megmondta az erdészének, hogy lője le a kutyát, mivel nem lehet leszoktatni a tyúk- és birka vadászatról.
Az erdész hát pórázra fűzte Csahost, hogy elvigye az erdő mélyére, arra a helyre, ahol a kivénült vagy más okból használhatatlan kutyákat le szokták lőni. Nem volt rossz ember, de ezúttal szívesen vállalta a megbízást, mert tudta, hogy Csahos nem csak tyúkot és birkát hajszol, de megfogja a fiatal nyulat és fajdkakast is.
Kis fekete kutya volt Csahos, mellén és elülső lábain sárga foltokkal. Pontosan tudta, mi vár rá, mert értett az emberek nyelvén. De a világért el nem árulta, hogy fél, és ahelyett, hogy fülét-farkát eleresztené, vígan ugrándozott az erdész mellett.
A régi bánya környékén jártak, az erdő egy elhagyatott részén, amelyet az emberek - miért, -miért nem? – meghagytak vadonnak. A fák és bokrok úgy nőttek itt, ahogy akartak, senki sem nyeste, senki sem vágta őket. Az ilyen járatlan sűrűség persze kedves tanyája a kis – és nagy vadaknak. „Csendeserdő”-nek hívták, és híres volt az állatok között szerte az országban, mint nagyszerű búvó- és menedékhely.
A kutya arra gondolt, micsoda ujjongás volna itt a Csendeserdőben, hogy örülnének az apró vadak és madarak, ha tudnák, hogy őt vesztőhelyre viszik. És most már csak vigyék is – mit ér az élete, ha nem vadászhat? Búsuljon a ló, annak elég nagy a feje, ő ugyan nem búsul. Vidáman elvakkantotta magát, és farkát égnek állította.
De hírtelen megváltozott a viselkedése. Nyakát előre nyújtotta, mintha vonítani készülne, látszott rajta, hogy olyasmire gondol, ami nagyon kínos neki.
A tegnap esti vétke jutott eszébe. Sikerült egy kis jávorszarvast elzavarnia az anyja mellől és kiűzni a lápra. Ott hajszolta egyre kijjebb, kijjebb az ingoványra, pedig nem is akarta megfogni, inkább csak élvezte a kisborjú rémületét. Az anyaszarvas jól tudta, hogy ilyenkor, tavaszi olvadás után, feneketlen a láp, és az olyan nehéz testű állatot mint ő, nem bírja meg. De mikor látta, hogy fiacskáját mind messzebb űzik tőle, mégis elszánta magát, és utána ment az ingoványra. Az üldözőt elzavarta, borját maga mellé vette, és a part felé igyekezett. A jávorszarvas minden más állatnál ügyesebben mozog az ilyen süppedéken, és Csahos már azt hitte, sikerül szerencsésen kijutniuk a szárazra. De akkor a nagy szarvas lába alatt egy gyep- göröngy hirtelen átbillent, elmerült, és az állat is süllyedni kezdett. Csahos látta, hogy kivergődni nem bír, lehúzza az iszap. No, most aztán megijedt őkelme, jól tudta, hogy ha a szarvastehén elpusztul, az az ő bűne, és ha kiderül, szörnyű verést kap. Szaladt hát onnan ahogy a lába bírta, hazáig meg se állt.
Erre gondolt most. Vajon mi történt a szarvasokkal? A mocsárba vesztek vagy megmenekültek? Mikor ő eljött, még élt mind a kettő! Nagyon sajnálta őket, hiszen nem akarta halálukat, és úgy érezte, okvetlenül meg kell tudnia, élnek-e vagy sem. Az erdész éppen akkor elég hanyagul fogta a pórázt. Csahos hirtelen félre ugrott, és sikerült elszabadulni. Inalt, ahogy csak bírt, egyenest a lápra. Mire az erdész a puskát szeméhez emelte már nem volt mire célozni, mert a kutya eltűnt. Mit tehetett? Sietett utána. Már a láp széléről meglátta: egy zsombékon állt a koma, és torka szakadtából ugatott. No - gondolta az erdész - ,ez valamit akar. Letette puskáját és hason kúszott a süppedéken, de még oda se ért egészen, mindent tudott: egy szarvastehén nyújtogatta nyakát az iszapból, és mellette feküdt a borja. A kicsi is élt még, csak halálra volt fáradva. Csahos mellette állt, nyalogatta az irháját, és közben segítségért ugatott.
Az erdész felvette a borjút – vagy öt napos lehetett -, és szerencsésen kicipelte a szárazra. A kutya boldogan nyalogatta a kezét és hazamenet egész úton körülötte ugrált.
A szarvasborjút az istállóba vitte, aztán visszament a lápra másodmagával, hogy a tehenet is kiemeljék az iszapból. Csak mikor ezzel is megvolt, akkor jutott eszébe, hogy hiszen neki még le kell lőnie a kutyát. Újra pórázra fogta, és elindult vele az erdőbe, de hírtelen gondolt egyet, és visszafordult.
Csahos addig nyugodtan ment – de mikor látta, hogy hazaviszik, aggódni kezdett. Azt hitte, mégis kiderült a bűne, és most még alaposan el is verik majd a halála előtt. Már pedig a verésnél rosszabbat nem tudott. Eleresztette fülét-farkát, és az udvaron úgy tett, mintha senkit se ismerne ott.
A bányatulajdonos éppen kint állt a lépcsőn.
- Micsoda kutyát hoz itt? – kérdezte az erdésztől. – hát nem megmondtam, hogy le kell lőni?
Mire az erdész elbeszélte, mi történt, és ezekkel a szavakkal végezte:
- Nyílván való, a kutya tudta, hogy a szarvasok bajban vannak, meg akarta menteni őket. Én nem bánom, csináljon vele uraságod amit akar, de én ezt a kutyát le nem lövöm, semmi áron.
Csahos, nem mert hinni a fülének. Hát lehetséges, hogy meghagyják az életét?
A bányatulajdonos elismerte, hogy a kutya szépen viselkedett, de nem tudta eldönteni, mit csináljon vele.
- Ha elviszi magához az erdészlakba és felelősséget vállal érte, hogy ezen túl nem hajszolja a tyúkokat, én nem bánom.
Így történt, hogy Csahos új gazdát kapott, és a kastélyból az erdészlakba költözött.

Fekete István
A SZÉL ÉS AZ ERDŐ


A völgyben patak futott, a hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott, akár fújt a Szél, akár nem.
A patakvizében apró halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal a felhők, éjjel a csillagok.
Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult a hegyoldalhoz: fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt a nyárról álmodtak a füvek, fák és a virágok.
De nyáron és télen, ősszel és tavasszal nyugalom vonult a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint a kofák esernyője, s a virágok illata úgy áradt a falu felé, mint a pásztortüzek füstje alkonyattal.
Jöttek az évek, mentek az évek: nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő, mókusok játszottak fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt a nyári éjszakában, hogy a róka elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kullogott haza...
Jöttek az évek, mentek az évek.
A felhőkből eső lett, az esőből patak, s a patakok újra felhőkké váltak, mert a patak tisztelte a napot, és párával áldozott neki.
És a felhők elindultak keletre, nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok dörögtek, és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét.
Ilyenkor zúgott a Szél, és hosszú ostorával úgy verte a felhőket, mint a részeg kocsis a lovakat.
- Előre! Előre! - sziszegte. - Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán mozogjon az eleje, hej, lusta csürhe...ne állj az útba, te Erdő.
Az Erdő halkan nevetett.
- Ne siessetek. Miért bántod a felhőket, te Szél, hiszen úgyis mennek szegények...
A felhők, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.
- Ne sírjatok, ne sírjatok, a teremtésit ennek a vénasszony bandának - üvöltött a Szél -, ne itt sírjatok, máshol potyogtassátok könnyeiteket! Itt nincs rá szükség.
- Ott sírnak, ahol akarnak - zúgott az Erdő -, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék...
A felhők erre már zokogni kezdtek és záporozva hullatták könnyeiket az Erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek, felemelkedtek, szétoszoltak, és a Szél szinte őrjöngött az Erdő felett.
- Ezt megkeserülöd, Erdő! Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetne oda, ahol szükség lett volna rájuk. Ahol kiég minden, szomjas a föld, üres a patak, és az Aszály jár tüzes kaszájával...Vigyázz magadra, Erdő!
- Majd vigyázunk - mondták a komor tölgyek -, és most már eredj a dolgodra!
A Szél azonban nem ment. Tépni, szaggatni kezdte az Erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket sodort a földre, és tébolyult haraggal kavargott a fák között.
Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de mosolygott a fenyves is, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.
- Ne erőlködj, Szelecske! vagy hozz segítséget...
- Hát majd hozok - lihegett a Szél -, majd hozok, de azt megsiratjátok! - És eltávozott a falu felé.
Ekkor már esteledett. A házakból kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a fák, a kasokban régi meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt az álom, mint fészkére a fáradt madár.
De nem sokáig tudtak aludni, mert megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, és odakint különös, mély hangon beszélni kezdett a Szél.
- Mennyi fa, mennyi fa, mennyi pénz...Az Erdő csak van, de semmi haszna. Ott a Tölgy, ott a Bükk, ott a Fenyő. Csak le kell vágni. Mennyi pénz...
Az emberek megfordultak az ágyban, aludni akartak.
A Szél azonban lágyan dorombolt tovább, hízelkedve, mint a macska.
- Az asszonyoknak selyemkendő, a gyermeknek meleg csizma. Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető...szép, cserepes, új tető... - Az emberek most már nem akartak aludni.
"Bizony jó lenne - gondolták -, hiszen itt az Erdő, csak ki kell vágni. Nem az egészet, persze, csak itt egy keveset, ott is egy keveset" - és a fejszére gondoltak.
Ezen az éjszakán alig aludt a falu. Az emberek felültek az ágyban, és számoltak. Aztán kimentek a pajtába, és élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora hajnalban már készen legyen a reggeli.
Szikrázott a köszörűkő a pajtában, sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak utolsó üzenete.
A fák megborzongtak. Néma volt a füst, mégis mondott valamit, átlátszó volt, és mégis mintha valami rémséget rejtegetne. A földön kúszott először, és megölelte a csalitokat, aztán felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol.
A fák némán álltak, és várták a reggelt. A madarak elhallgattak, a mókus elejtette a fenyőtobozt, a nyulak bambán bámultak maguk elé, hogy a róka megfoghatta volna őket, de a rókának esze ágában sem volt vadászni. Loholt a bagoly odújához, aki ilyenkor szokott nyugovóra térni, egyébként az erdei népek doktora volt.
- Tanár úr, kérem - lengette meg bozontos farkát a róka -, valami nagy baj van a levegőben! Mi lesz?
- Halál! - huhogott a bagoly. - Halál! - és befordult az odú száján, otthagyva a tanácstalan rókát, aki vakaródzott egy darabig, aztán fülelni kezdett, mert a völgy felől zűrzavaros lárma kúszott az Erdő felé.
- Mi van, Róka bácsi? - szólt le az ágról a mókus. - Mi baj van?
- A bagoly azt mondta, hogy halál, én azt mondom, hogy Ember, ami egyre megy. Én mindenesetre elköltözöm.
A kis mókus hosszan nézett fényes cipőgomb szemével a róka után, de aztán lelapult, mert közeledett a lárma. A levegőben riadt madarak kerengtek, fa alatt őzek és szarvasok rohantak el, a gombák nagy kalapjuk alá húzódtak, és a hosszú szárú harangvirágok lehajtott fejjel nézték a földet, mint az emberek a temetésen.
Ekkor kelt fel a nap, és első sugarai ijedten csillantak meg a fejszéken.
- Eljött ez a reggel is - susogtak a tölgyek - , búcsúzzunk.
- Búcsúzzunk - fuvolázta sírva a sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a gerle, károgott a varjú -, búcsúzzunk.
És a napban fürdő Erdőn még egyszer végigszállt a dal: megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és síeva zengett végig a tájon, mint a temetési ének.
Aztán elhallgatott hirtelen, mert lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló, ostoba parancs, azt kiáltotta:
- Csend!
Csend lett.
A madarak elszálltak, a gombák elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta kegyetlenséggel, és a fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó fájdalmukban.
Fogyott az Erdő, egyre fogyott, de a faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt.
Éjszakánként pedig sziszegve járt a Szél az összeroncsolt Erdő felett.
- Azt mondtad, Erdő, hogy hozzak segítséget, hát hoztam...Nem válaszolsz? Nincs hangod, Erdő?
- Neked se lesz nemsokára - sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz lett volna kivágni -, néma leszel, mint az átok, de legyél is!
A Szél gonoszul sziszegett, de zúgni nem tudott már, suhogni nem tudott már, és orgonáló, szép hangját mintha elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és pityeregve verte magát a kövek között:
- Hová lettél, drága Erdőm, hová lettél, édes Erdőm?
- Mit nyavalyogsz itt? - akart kiáltani a Szél, de csak rekedt suhogás lett belőle. - A forrás ugyan kiapad, de hozok neked esőt, amennyit akarsz.
- Ó, ostoba Szél, gonosz Szél, ó, gyalázatos Szél, buta Szél, mit csináltál? A halacskák elpusztultak, a békák elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tud belőlem itatni, a vándor nem tud felfrissülni, a füzek elszáradnak, és meghalok én magam is.
- Holnap tele leszel! - ígérte suttogva a Szél, de már alig volt hangja. Eddig az Erdő zúgott helyette, és a vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már Erdő, nem volt semmi, ami kiáltott volna helyette.
Másnapra a Szél mégis meghozta a felhőket. Nehéz, haragos fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket nehezen hajtott a Szél.
- Megálljatok! - parancsolta, amikor a patak fölé értek -, megálljatok!
- Minek? - ágaskodott fel egy fekete szörny -, minek? Nincs itt Erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.
- Parancsolom! - akarta ordítani a Szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyodtak más vidékre.
Így aztán a patak kiszáradt, a völgy selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami.
De a kutakból is kiapadt a víz: asszonyok fején megfakult a selyemkendő, és a kis csizmák már nem kopogtak olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi lesz velünk? A felhők magasan szálltak: a kopár hegyoldal melege szinte ellökte őket, és némán, erőtlenül, szomorúan ballagott utánuk a Szél.
- Hol a hangod, Szél? - intett feléje a megmaradt néhány vén fa -, hol az erőd, Szél?
De a Szél nem válaszolt, mert nem volt hangja. És akkor éjjel - nem látta senki, csak a csillagok - visszalopózott a Szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.
- Béküljünk ki - suttogta -, béküljünk ki, Erdő.
- Nem vagyunk már Erdő - zsongták a fák -, csak emlék vagyunk.
- Jóvá teszek mindent - suttogta a Szél.
- Tedd jóvá.
- Akkor a régi lesz minden?
Elsuhant a Szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat.
- Talán lesz valami - suttogták.
A Szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
- Nincs Erdő - búgott a kéményben -, nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, és tovább akartak aludni.
- Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő, és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották szemüket.
"Bizony nincs - gondolták -, de miért nincs?
A Szél jajgatva dúdolt a kéményben:
- Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák...mert nincs Erdő, mert nincs Erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év...igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs Erdő, és most már nem mondták, hogy okos dolog volt az Erdőt kivágni: csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a Szél, de a Szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
- Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is...
És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el az első sugarai, és egy locsogó szarka cserregve vitte meg a hírt az erdei népnek:
Cserr! - kiáltotta. - Halljátok? Ültetik az Erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen Erdő idegen odvában.
- Beszélj értelmesen, ki ülteti és hol?
- Az ember, az ember: amit kivágott.
- Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz mindenféle ostobaságot.
Amikor aztán leszállt az est, a bagoly elimbolygott a vén tölgyhöz.
- Igaz?
- Igaz. Most várom a Szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
- Itt vagyok, itt vagyok - zendült meg a Szél -, de nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni...na, felhőcskék... - szólt hátra - csak szép lassan...
A régi avar lassan kopogni kezdett, mert eleredt az eső: a Szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak.
Csak a bagoly ült mogorván az öreg tölgy hóna alatt.
- Elázom, elázom, és megint náthás leszek.
- Vén bagoly, vén bagoly - suttogott a Tölgy -, hát elfelejtetted már a régi odvad?
A bagoly szégyenkezve bújt régi kuckójába.
- Öreg vagyok már, de most már minden jó lesz...
Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő. Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, mikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az Erdő úgyis adott, amit adhatott.
Jöttek az évek, mentek az évek.
A patakban halak villogtak, tavasszal békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólogatott partján a sárga vízililiom.
Ha kellett a Szél meghozta az esőt - amit megtartott az Erdő -, és ha kellett, megszárította a madarak tollát, őzek hátát, rókák szőrét.
A mókusok újra fenyőtobozokkal játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.
Az öreg anyaróka éppen a bagolyhoz indult tanácsért, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön húzta, és bánatosan nézett fel a fára.
- Nem szégyenlitek magatokat? Tekintettel lehetnétek az állapotomra - és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon felnevet az Erdő.
Az Élet és a Szépség, az Erő és a Jóság nevetett körülötte: szállt a dal, orgonált a megbékélt Szél, a harangvirágok megkondultak, mintha az egész világot hívták volna az erdei Csend és Béke Ünnepére.

Lipták Gábor Amiről a vizek beszélnek.
Nekem ez van meg tőle elektronikus formában.
Azt fel tudom ajánlani, hogy amennyiben konkrét mesét kérsz és nekem rendelkezésemre áll, felteszem.

A Balaton születése
monda

A legenda szerint a történelem előtti időkben valaha óriások lakták be a tájat, amit a Jóisten is örömében teremtett. A Badacsony tágas fennsíkján élte mindennapjait Balaton, az utolsó óriás lányával, Haláppal.
Jó viszonyban voltak a hegy lábán elő emberekkel, Halápnak játszótársa is akadt közöttük. A fiatal emberleány azonban gyorsan felcseperedett és végleg elhagyta óriás játszópajtását. Halápot hamar elemésztette a bánat, amit az egyedüllét miatt érzett.
Miközben Balaton leánya síremlékét építette egy nagy kőre lelt. Emlékezett rá, hogy valaha réges-régen ez a kő a sellők oltára volt. Amint megemelte, elveszítette egyensúlyát, és a súlyos teher maga alá temette. Az elmozdított kő alól víz tört föl és csak folyt megállíthatatlanul. Míg egy napon az emberek arra ébredtek, hogy a hegy lába előtt szelíden hullámzó tó ringatja lágyan a Nap sugarait.
A nagy vizet azóta is Balatonnak hívják.

Én ebben a variációban ismertem meg ezt a mesét, 25 évvel ezelőtt néhai kolléganőmtől.
csékata 2009. szeptemberében tette közzé egy másik formáját, de ez is nagyon kedves.


Mese a három kiskecskéről

Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy kecskemama,
s annak három kecskefia.
A legkisebb Picurka,
mint az öklöm, akkora.
Nagyocska a második,
ő már nagyobb egy kicsit.
A harmadik jól megnőtt,
Óriáskának hívják őt.

Reggelente kecskemama kézbe vette kosarát,
kiballagott a piacra, s vett hat fej káposztát.
Egyet adott Picurkának, Nagyocskának kettőt,
Óriáska hármat kapott, mivelhogy úgy megnőtt.
Megette egy fej káposztáját Picurka,
és vékony gidó hangon azt mondta:
- Éhes vagyok, mek, mek, mek,
kérek szépen még egyet.
Megette két fej káposztáját Nagyocska,
és rendes gidahangon azt mondta:
- Éhes vagyok, mek, mek, mek,
kérek szépen még egyet.
Megette három fejét Óriáska,
és vastag kecske hangon azt mondta:
- Éhes vagyok, mek, mek, mek,
kérek szépen még egyet.
De kecskemama így felelt:
- Több káposztám, nincs nekem,
hanem ott a tarka rét,
van ott friss fű épp elég.
Menjetek ki, legeljetek,
tömjétek meg bendőtöket!

Három gida, kecskegyerek
azon nyomban útnak eredt.
Legelöl ment Picurka,
azután ment Nagyocska,
a sor végén – mek, mek, mek –
Óriáska lépeget.
Mennek, mennek, mendegélnek,
míg egy kis patakhoz érnek.
Híd visz át a víz felett,
s a híd alatt a zöld bokorban,
gonosz farkas szendereg.
Nem tudta ezt Picurka,
s rálépett a fahídra.
Reccs, reccs – így a híd.
Gonosz farkas felordít.
- Hídon által ki halad,
ki zavarja álmomat?
- Én vagyok, Picurka,
öklömnyi gidácska.
- Gida, mondod, kecskefi?
Ha, ha, jó kis reggeli!
- Farkas bácsi, ne egyél meg,
pici vagyok, mit sem érek.
- Na, menj hát, de álmom többé ne zavarjad!
Fut Picurka esze nélkül,
farkas szenderegni készül.
Ám de akkor Nagyocska
rálép a kis fahídra.
Reccs, reccs – így a híd.
Gonosz farkas felordít.
- Hídon által ki halad,
ki zavarja álmomat?
- Én vagyok, Nagyocska,
éhes, sovány gidácska.
- Gida, mondod, kecskefi?
Ha, ha, jó kis reggeli!
- Farkas bácsi, ne egyél meg,
sovány vagyok, mit sem érek.
- Na, menj hát, de álmom többé ne zavarjad!
Fut Nagyocska esze nélkül,
farkas szenderegni készül.
Ám de akkor Óriáska
rálép a kis fahídra.
Reccs, reccs – nyög a híd.
Gonosz farkas felordít.
- Hídon által ki halad,
ki zavarja álmomat?
- Óriáska halad erre,
hegyes szarvú, bátor kecske.
- Akármilyen bátor vagy,
téged bizony felfallak!
Szól a farkas, előszökik,
alvással már nem törődik.
De Óriáska sem retten meg,
farkas felé ugrik egyet,
hegyes szarvát felé döfi,
kis híja, hogy le nem löki.
Farkas ordít, vonít, liheg:
- Megállj, kecske, széjjeltéplek!
Ámde akkor Óriáska
nagyot döf az oldalába,
s farkas koma a hídról,
mint a madár, úgy repül.
Loccsan a víz, nagyot csobban,
és a hideg hullámokban
gonosz farkas elmerül.
Patak partján tarka rét,
van ott friss fű épp elég,
három gida, kecskegyerek,
lakmározhat, ihat, ehet.

Itt a vége, fuss el véle,
holnap legyetek a három kiskecske vendége.

Egyik kedvencem volt

MESEBOLT
Volt egyszer egy mesebolt,
abban minden mese volt.
Fiókjában törpék ültek,
vízilányok hegedültek.
Öreganyók szőttek-fontak,
apró manók táncba fogtak.
Kaszás pók varrt az ablakban,
lidérc ugrált az udvarban.
A lámpában ecet égett.
Az egylábú kettőt lépett.
Cégére egy tündér volt. -
. . .Ilyen volt a mesebolt.

Rákos Sándor

A két kis vadkörtefa


Egyszer volt, hol nem volt, volt, egyszer a világon két kis magocska. Éppen egyformák voltak: egyik se volt se kisebb, se nagyobb, se jobb, se rosszabb a másiknál. Egyformán serénynek és jószándékúnak is látszottak mind a ketten: alig várták, hogy a földbe jussanak, s kicsírázva, új életre ébredjenek.
Fütyülve, dudorászva jött az őszi szél, fölkapta a két kis magocskát, és vitte, vitte őket. Az egyik magocskát jó, kövér szántóföld mezsgyéjén ejtette le; a másikat továbbragadta, s végtére is egy igen meredek sziklafalhoz vágta. A magocska legördült a sziklafalon, és megállapodott egy kis mélyedésben a kiugró sziklaperemen.
Telt-múlt az idő, lehullott az első hó, és jó melegen betakarta mind a két magocskát.
Azután elolvadt a hó, tavasz lett, és kibújtak a földből az új hajtások.

Két kis vadkörtefa-hajtás vált a két kicsi magocskából. Az egyik dús földben, szél-nem-járta helyen nőtt, s jó meleg napocska cirógatta. A másik meg a szikla hátán tusakodott, s alig maréknyi föld táplálta, nap-nem-sütötte helyen, süvöltő szelek országútján.
A két kis magocska, magocskából lett kicsi hajtás, bármilyen messziről folyton csak egymásra gondolt. S mihe1yt tehették, röpülő madárral, szálló szellővel üzenetet váltottak.
Az a mag, amelyik a kövér földbe hullott, azt üzente testi-lelki barátjának a sziklára hullott magnak:
- Én jól vagyok, nincs semmi bajom. A földecske táplál, a napocska a süvöltő szél elkerül - igazán nem panaszkodhatom!
Az a mag, amelyik a sziklára hullott, így válaszolt cimborásának:
- Nekem, pajtás, bizony kutyául megy a sorom. A sziklán nincs föld, a gyökeret verhetnék, a nap sem ér itt a vad szirtek árnyékában. Annál, jobban meggyötörnek a süvöltő szelek: se nappal, se éjjel nincs tőlük nyugovásom!
Telt-múlt az idő: a tavasz nyárrá melegedett, a nyár ősszé hűvösödőt ősz téllé hidegedett, majd újra eljött a tavasz gyönyörű ideje. Röpülő madárral, szálló szellővel megint üzenetet váltott a két jó barát.
A szerencsés azt üzente társának:
- Nekem már olyan vastag a törzsem, mint egy ember mutatóujja magam olyan magas vagyok, hogy pipiskedés nélkül ellátok a harmadik szomszéd földjére is. Ha így megy tovább, versenyre kelhetek a legsudárabb kukoricaszárral!
A sziklára hullott vadkörtefa így válaszolt testi-lelki barátjának:
- Bizony, testvér, az én törzsem alig vastagabb egy ma született csecsemő kisujjánál. S nem nőttem még akkorára sem, hogy kiláthatnék ebből a pár araszos mélyedésből. Éhség csigáz, szomjúság epeszt, fázás remegtet. Belém csimpaszkodnak a süvöltő szelek, hajlítgatnak, tördelnek, már-már el is sodornak - növekedés, versengés helyett nekem kapaszkodnom, folyton csak kapaszkodnom kell!
Megint elmúlt egy esztendő. Amikor a tavasz gyönyörűen kinyílott, röpülő madár üzenetet hozott a szerencsés vadkörtefától:
- Én vagyok a határ büszkesége! Törzsem karvastagságú, magasságom a napraforgókén is túltesz. Virágaimtól elbódulnak a méhek, s azt ígérik: jövőre termést hozok. Rajtam teremnek majd a vidék legízesebb vadkörtéi!
Repülő szellő szárnyán csakhamar megérkezett a válasz:
- Mostoha földben fogantam, s mégis megtartom magam. Semmi más egyébbel nem dicsekedhetem. Magasságom elbújhat a többieké mögött - igaz, háromszoros mélységbe eresztettem a gyökereimet. Törzsem is vékony igaz, hogy szívóssá és hajlékonnyá edződött a szelekkel vívott örökös küzdelemben. Virágom egy-kettő, ha nyílott, a méhek is messzire elkerülik; ezt a hűvös, magaslati helyet. Termésem talán soha nem lesz - igaz, hogy porhanyóvá tettem termővé varázsoltam magam körül a kietlen sziklaföldet!
Fordult az esztendő kereke, nyár, ősz, tél újra elővillant, majd eltűnt ismét. Megint kivirult a tavasz. Fújtak a tavaszi szelek, fújdogáltak, de csak nem jött hír a szerencsés vadkörtefáról. Már szinte a nyár is beköszöntött, amikor egy fáradt kedvetlen szellő üzenetet hozott tőle:
- Cimborám, cimborám, kedves jó hegyi cimborám! Jaj, hogy nekem milyen fekete tavaszom volt! Én virágoztam ki legelőször, pompás menyasszonyszínű szirmok lepték el gallyaimat, a rengeteg hízelkedő méh zümmögése valóságos zúgássá erősödött körülöttem - de jött egy üveges szemű, goromba hajnal, sziszegő fagyot terelt maga előtt: a fagy húsomba mart, s nekem végem lett! Elperegtek hófehér szirmú virágaim: csupaszon, megszégyenülve állok itt - oda már az én termésem!
Madár röpült a fagy-érte mezsgyék felé; vitte is már a választ a szomorú üzenetre:
- Baj, igen nagy baj, ami téged ért, kedves jó mezei cimborám! De gondold csak meg: évek telnek, évek múlnak az élők fölött, s hol ragyogó zöld, hol meg koromfekete színe van az esztendőnek. Te se búsulj hát, ne sirasd elpergetett szirmaidat! Inkább örülj, hogy gyöngyfehérek voltak, és úgy ragyogtak, mint a frissen hullott hópelyhecskék - lám, a hó is, bár elolvadt az idén, éppoly fehéren, éppoly puhán hulldogál jövőre ismét! Várd meg az új tavaszt: megint ragyognak majd a te hófehér szirmaid, megint ízesednek a te várva várt gyümölcseid - amit én, szerető hegyi cimborád, forró szívvel kívánok is neked!
Eljött az új tavasz. Szellőposta hozta gyors szárnyon a hírt:
- Virágzom, hegyi cimborám, hallod-e, virágzom újra! Térült-fordult a posta, s már jött is a válasz:
- Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön! S üzenem: virágzom én is! Végre kedvemre kivirultam!
Gyors szárnyon újabb posta érkezett:
- Gyümölcsösödöm, hegyi cimborám, hallod-e, gyümölcsösödöm!
Kicsit késett a válasz, míg egy szép napon mégis megjött:
Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön; bár a szikla talpáig kellett leásnom a gyökereimmel, és a szelek fölé kellett kerekednem a törzsemmel, győznöm kellett föld és levegő minden gonosz szellemén előbb - gyümölcsösödöm én is, gyümölcsösödöm mégis, gyümölcsösödöm itt a hűvös, vad magason, süvöltő szelek országútján, sziklacsúcs peremén is!

Kolozsvári Grandpierre Emil
Hány lába van a lúdnak


Volt egyszer két vándorlegény. Az egyiket hívták Kancsalinak, a másikat Fancsalinak. Ez a két legény nagy útra indult télidőben, s egy pusztára tévedtek. Vándoroltak, vándoroltak, majd elvásott a lábuk, de emberre sehol sem leltek. A szemük pedig kopogott éhségükben.
Mikor már-már összerogytak, megláttak egy házat. Abban a házban éppen lakodalmat ültek. Szívesen fogadták őket, s adtak nekik egy sült ludat, hadd teljenek el kedvükre.
Mialatt Kancsali megköszönte a ludat, Fancsali leszakította a fél combját, gyorsan felfalta. Nem bírta már türtőztetni az éhségét.
Odakünt az országúton leültek az árok partjára, hogy a ludat megegyék. Kancsali elővette a bicskáját, hogy majd kétfelé osztja. Hát akkor észrevette, hogy a lúd egyik lába hiányzik.
- Hé, Fancsali koma, hova tetted a ludunk fél lábát? - kérdezte.
Mire Fancsali így válaszolt:
- Egylábú madár a lúd, mindenki tudja.
Azzal odamutatott a befagyott tóra. Állott ott vagy húsz lúd, egy lábon valamennyi.
- Oda nézz - mondta Fancsali koma -, azok is ludak, azoknak sincs több, mint egy lábuk.
- Valóban úgy látszik - hagyta rá Kancsali koma. - De gyere csak, nézzük meg közelebbről.
Fölállottak, s megindultak a ludak felé. Mikor a közelükbe értek, Kancsali koma hessentett egyet a karjával. Erre ahány lúd ott álldogált, mind leeresztette a másik lábát, s nagy gigázva eliramodott a jégen.
- A nagy gágogástól ereszthettek még egy lábat - mondta Fancsali koma.
- Mindjárt kipróbáljuk - felelt Kancsali.
- Ugyan bizony miként próbálhatnók ki?
- Úgy, koma - válaszolt Kancsali -, hogy te hozzálátsz gágogni. Ha kieresztesz egy harmadik lábat, megkapod a sült lúd felét. Ha nem, megeszem én az egészet.
Fancsali koma egy darabig gágogott, gágogott. De új lába csak nem nőtt. Aztán könyörgőre fogta a szót. Mikor megvallotta, hogy bizony ő ette meg a sült lúd hiányzó lábát, Kancsali koma megbocsátott neki, s odaadta a részét, hadd lakjék jól ő is.

Liba anyó mestersége

Egész nap esett az eső, még estefelé sem akart elállni.
De a Kisfiú mégis útra készülődött.
– Megyek Rémusz bácsihoz – jelentette be Anyának.
– Maradj itthon inkább – felelte Anya. – Ilyenkor senki sem jár odakint. Nézz csak ki az ablakon: a kutya ott fekszik a házában, a tyúkok ott ülnek az ólban, a tehenek bent kérődznek az istállóban.
A Kisfiú kinézett az ablakon, és igaz: üres volt az udvar. Csak egy-két liba tocsogott a sárban.
– A libák kint vannak – mondta a Kisfiú.
– A libáknak nem árt az eső. Azok szeretik a vizet.
– Én is szeretem – válaszolta a Kisfiú.
– De én nem szeretem, ha megázol. Csuromvíz leszel, mire odaérsz Rémusz bácsihoz.
– Nem leszek csuromvíz, mert neked van ernyőd, és azt ideadod, és akkor nem esik rám az eső.
– Hát nem bánom – mondta Anya. – Itt az ernyő.
időre még kibukkant a felhők alól az esti napfény.

folyt.

Rémusz bácsi méséiből

Móricz Zsigmond
A haragos hóember

Fésűs Éva: A kíváncsi hóember

Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szélfiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényesett mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!


- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.


- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körülrepdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!

- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!



Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, söprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szénszemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugárküllős hintaján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé ne hallgass az ostoba varjúkárogásra.

Mikszáth Kálmán: A Mikulás bácsi

Bácsi bizony, de kinek? Mert a Mikulás úr nem ismer tréfát és nagy megkülönböztetéseket tesz a gyermekek között. Igazi Janus-fej, ugyanegy időben mosolyog az egyik arca az egyik gyerekre s haragos a másikra.
Mikulás bácsit szentnek festik a képeken. Glória is van a feje körül, és majdnem olyan nagy a szakálla, mint magának az Istenkének.
Nagy mennyei bot van a markában, amely ma ugyancsak vékony fegyver lenne, mióta a Chassepot-puskák fel vannak találva.
Hogy csacsin lovagol, az az akkori idők divatja. Ha Mikulás bácsi ma állandóan köztünk laknék, amilyen gazdag embert játszik a sok ajándékaival, bizonyosan ekvipázst tartana, s azt a halvány csacsit, amin ül, kineveztetné valahová - fogalmazónak.
Mert ő, akárhogy hímezzük-hámozzuk is a dolgot, nem egyéb, mint kém, közönséges kém, akit karácsony előtt, mielőtt szétküldené ajándékait Jézuska a gyermekek között, leküldi a földre, hogy tudja meg, szimatolja ki, ki viseli magát jól, ki szófogadatlan és ki engedelmes?
Van a köpönyege alatt egy jegyzék-naptár (kapható Légárdy testvéreknél, ára 1 frt 20kr.), abba belejegyez, amit lát, hall, észrevesz, az apa, mama jóakaratú mentegetése nem ér semmit, mert a Mikulás ravasz ember, még a cselédeket is kikérdezi. Sőt aztán az oktalan állatokat, a madarakat is, a füveket: neki ezek is felelgetnek, mert hát akármilyen, de mégiscsak szent ő és tekintélyes nagy szakálla van.
Azért van Jézuska olyan kitűnően informálva mindenről.
És ez már úgy is lesz addig mindig, míg csak Thaisz Lexi bácsi meg nem hal. Mert ez esetben, mint bizonyos forrásból értesülünk, Mikulás úr van kiszemelve budapesti rendőrkapitánynak. S ha egyszer az lesz, ő sem fog tudni semmit, mert az újságírók megzavarják a fejét.
...Eddig is azonban másrészről nagy a gyanú - s erre még eddig rá nem jött senki -, hogy Mikulás úr nem olyan szemes és lelkiismeretes szent, aminőnek tudják. Nekem legalább sokszor megfordul a fejemben az az eshetőség, hogy hátha az igazi Mikulás otthon heverész a mennyekben, valami paradicsomi fa alatt csibukozva, s holmi ál-Mikulásokat küldözget szét maga helyett.
Mert nagyon furcsa az, hogy mikor a kis Emike Miklós estjén bekukucskált az ablakon a mamácska szobájába, egy szakasztott olyan embert látott, mint a Mikulás. Rettenetes nagy szakálla volt és nagy bajusza, de a mellénye meg a nadrágja éppen olyan volt, mint a papáé.
A Mikulás, aki toalett-tükör előtt állt, és a mamácska éppen akkor adta fel fejére az aranyos püspöki süveget. Csillagos palástja ott hevert a széken, s játékszerei oda voltak hányva a padlóra.
Soha annyi fényességet, annyi tömérdek kincset, mint ott akkor...
Hanem hát csak nagyon furcsa dolog az, hogy a mama éppenséggel nem félt tőle - sőt még ő is öltöztette.
Jaj, ha a papa megtudná, hogy az ő nadrágját és mellényét húzta fel! Hátha még azt tudná meg, hogy a mama szobájában vetkőzött!
Mert a Mikulás is csak férfi - ha szent is.
De ez mind csak semmi. Azt a ködöt, ami a Mikulás kiléte és foglalkozása körül lebeg, még jobban neveli a következő eset.
A sarki boltosék Klárikája meg a mi kis Juditunk jó barátnék. Hol Klárika jön el hozzánk uzsonnára, hol a mi Juditunk megy oda. Néha, mikor a boltos bácsinak, kit különben "Fekete Kutyá"-nak hínak az utcánkban, jó kedve van, beereszti a picinyeket a boltba. Abban a boltban pedig vannak játékszerek is. Tömérdek szép dolog egy rakáson, s most karácsony előtt még szaporodott is. Van ott katona, ló, puska, kard, kis ház, vasút, apró edények, valóságos tündérország az ott együtt.
De semmi sem tetszett annyira Juditnak, mint egy picike bábu; szép kék szemecskéi voltak, gyönyörű fehér haja, mint a kender, hát még a ruhája milyen szép fekete szövetből.
Otthon is emlegette.
A mama így szólt:
-Kár, hogy nincs egy mustra a ruhájából, ha már olyan nagyon megtetszett... olyan ruhákat varrnék a bábuidnak.
Judit, mikor beosonhatott Klárikával a boltba, a kis ollócskával észrevétlenül mustrát nyírt a bábu ruhájából - s odaadta aztán otthon a mamának.
...Egy szó, mint száz, azon a csodálatos estén, mikor a Mikulás megjelent rettenetes nagy botjával, görnyedezve az öregség súlya alatt, s egy ősz szakállú szolga hozta utána az ajándékokat, előbb megfenyegette vesszős seprőjével mind a gyerekeket, s azután hátraszólt a szolgájához durván:
-Noé!
-Placeat! - mondá Noé.
-Add ide a fekete ruhás bábut!
Átadta a bábut és a Mikulás odanyújtotta azt Juditnak.
Judit, amint jól megnézte, észrevette rajta, hogy a ruhájából egy kis darabka el van nyírva. Ugyanaz a bábu volt, amelyet a boltban láttak.
A gyerekek tanácsot ültek s kisütötték, hogy mégis lehetetlen hát, hogy Mikulás égből hozná ajándékait: ott veszi ő is, ahol a többi ember, a piacon vagy a boltokban.
Judit ravasz kis gyermek, elment másnap a boltosékhoz, és közönyös hangon kérdezte a bácsitól:
- Nem emlékszik-e, ki vette meg a fekete ruhás babát?
- De bizony emlékszem. A Laci bácsi.
- A Laci bácsi? - kiáltott fel Judit csodálkozva. - A Laci bácsi, a papa barátja, aki hozzánk jár? Hát az volna a Mikulás? Lehetetlen, lehetetlen, hiszen az vékony fiatalember... No, itt valami nagy csalás van a dologban.
Főzik, találgatják, de bizony nem könnyű keresztüllátni a szövevényes történeten.
Aztán úgyis elfoglalja csakhamar egyéb az elméjüket. Jön a fehér karácsony, jön maga a Jézuska.
Az háttérbe szorít mindent, de mindent.
Még talán a disznópörkölés sem elég érdekes most.
Ki törődnék Mikulás dolgaival?
Majd ki fogják találni máskor.
Ki ám -csakhogy akkor már nem fognak örülni neki, sem nem fognak rá neheztelni.
Adja isten, hogy nagyon sokáig ki ne találják.

Benedek Elek

A táltos asszony


A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre.

Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé:

- Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy győztök-e vagy elpusztultok.

Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét, meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtegették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről:

- Ne féljetek, győztetek!

Aztán hirtelen megfordult, s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták szegényeket.

Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.