Mesék

Zelk Zoltán
Mikulás csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

Benedek Elek: AZ ARANYTULIPÁN

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:

- Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom; az lesz az én feleségem.

- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utadban.

Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:

- Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.

A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska:

- Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:

- Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.

Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:

- Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.

Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.

Megszólítja a királyfit:

- Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.

A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.

- No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.

A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.

Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.

Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:

- Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?

- Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.

Mondja a királyfi:

- Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.

Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor ránézett.

Kérdi a királyfi a törpe embert:

- Ki ez a leány, bácsikám?

- Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember.

Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé.

Mondotta a királynak:

- Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.

- No, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.

Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:

- Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.

- Nem bánom én - mondta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem.

Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:

- Mi bajod, királyfi?

Mondja a királyfi, hogy mi baja van.

- Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.

Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.

Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.

Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:

- Mi baj, édes gazdám?

Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:

- Mi baj, mi baj?

- Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.

- Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló.

Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.

Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.

Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:

- Mi bajod van, édes fiam?

- Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.

- Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?

- A királykisasszony elől, bátyámuram.

- Nohát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. - Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.

Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:

- Jaj de szép tulipán! Adja nekem.

- Nem adom én! - mondotta az öregember.

- Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.

- Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.

Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak igazi hejehuja, dínomdánom.

Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

Móra Ferenc: SZÉLVÉSZ KISASSZONY

Tegnap alig lépem át a szobám küszöbét, a kitömött sárgarigó, mely a könyvesszekrényemen gubbaszkodik, panaszosan mereszti rám az üvegszemét. De csak az egyiket.

- A másikat kivette Szélvész kisasszony - ezt panaszolja a félszemű rigó.

A virágcserepek szomorúan tátogatják a szájukat az ablakban.

- Kimarkolászta belőlünk a földet Szélvész kisasszony. Cipót gyúrt pogácsát szakajtott Szélvész kisasszony.

Az ám, látom csakugyan, hogy az íróasztal fölött a kis angyalszobor mind a két kezét a szája elé tartja.

- Csupa sár a szám. Szélvész kisasszony belém tömte a cipót, velem etette meg a pogácsát.

Az íróasztalon a tintásüveg - no, a tintásüveg nem tud beszélni, mert a száján áll, fenékkel fölfelé. Egy csöpp nem sok, annyi tinta sincs benne. Hanem az asztal közepén valóságos fekete tenger locsog. Fehér rózsaszirom úszkál rajta csónak gyanánt, az meg a vázából van kitépve.

No, ez már több a soknál. Veszem a zsebkendőm, megfonom korbácsnak, s átszólok a másik szobába:

- Gyere csak, Szélvész kisasszony!

Szélvész kisasszony bekukkant az ajtón, de csak a fejével, amin lobog, ragyog az aranyerdő.

- Tessék, apukám! Datolya van a kezedben vagy csokoládé?

Apu megszégyelli magát, belecsúsztatja a zsebkendőt a papírkosárba, s már mosolyog is a szája.

- Gyere csak, Szélvész kisasszony, csodát látsz az íróasztalon: kis kacsa fürdik fekete tóban.

- Jaj, apukám, láttam már én azt! - tűnik el az aranyerdő az ajtó mögött. S kisurran Szélvész kisasszony a szobából, ki a konyhából, de még a tornácról is. Már kint ijesztgeti a Sajó kutyát a hóban:

- Úgy ám, öreg, ha nem szolgálsz szépen, akkor megúsztatlak az apuka íróasztalán a fekete tengerben.

Mire az ölemben visszacipeltem Szélvész kisasszonyt, akkorra a fekete tengerből kicsordult a fekete patak. Kipp-kopp, kipp-kopp - potyogott le az íróasztal sarkán, éppen arra a porcelán királyfira, akit ott felejtett Szélvész kisasszony az asztallábhoz támasztva. Porcelán királyfinak is éppen az orrára, annak is a leghegyére.

- No, ebből mindjárt szerecsen királyfi lesz - ijesztgettem Szélvész kisasszonyt, mire ő haragosan ráncba szedte a homlokát, mint mikor a liliomszirmot összeráncosítja a napsugár.

- Úgy kell a haszontalannak! Hogy merte fellökni az én apukám íróasztalán a tintát.

- Hát a porcelán királyfi szeleskedett itt? - csaptam össze a kezemet.

- Hát persze - törleszkedett hozzám Szélvész kisasszony. - Tulajdon két szememmel láttam, ahogy föllökte a tintát. Rá is kiáltottam, hogy majd adsz neki, amiért be mert jönni a szobába, mikor ide senkinek se szabad belépni.

- Úgy? Hát te akkor hogy mertél bejönni?

- Én? Hiszen én csak a kulcslyukon kukucskáltam be. Jaj, dehogy merném én ide betenni a lábamat!

- No, jól van - bólogattam elégedetten. - Hanem most már légy bíró, ha ilyen szófogadó kislány vagy. Mit csináljunk ezzel a szófogadatlan királyfival? Bezárjuk a pincébe?

- Megijedne szegényke.

- Kukoricára térdeltessük a sarokba?

- Nem, fájna neki.

- Kiporoljam a légycsapóval?

- Nagyon fájna neki.

- Hát mit tegyek vele?

- Tudod mit? Tégy a tenyerébe egy szem cukros mandulát, azt majd én elveszem tőle. Ezt a büntetést, tudom, el nem felejti még szerecsen korában sem.

Mire a Szélvész kisasszony elropogtatta a cukros mandulát, a királyfi orcáján megszáradt a tinta. Fekete lett, mint a kéményseprő, s Szélvész kisasszony már vitte a fürösztőteknőhöz, mikor megkaptam a kezét.

- Megállj csak, kis szófogadóm. Hagyjuk meg ezt a szófogadatlan királyfit szerecsennek, s tegyük meg ajtónállónak. Hadd ijedjen meg tőle az olyan haszontalan gyerek, aki hívatlanul be akar menni az apu szobájába.

Úgy is lett, a szerecsen királyfi azóta őrzi is a szobámat. Nem mer abba a világon senki belépni, csak éppen - Szélvész kisasszony.

Túl az Üveghegyen
mind a tíz buta volt.
Tíz testvér királyfi
egyszer eltökélte:
vadászatra megyen
Bakony erdejébe.


Tíz királyfi járta,
bújta a sűrűket,
hetedik nap reggel
szólt a legidősebb:
„Számoljuk meg egymást,
mert alkonyattájba
visszaindulhatunk
messzi Üvegvárba.”


Számol a legnagyobb
„ áll a többi szembe.
„Egy, kettő, három, négy” –
majd elölről kezdte.
Megszámolta egyszer,
kétszer és háromszor:
Csak a fejét rázta:
kilencből áll a sor.

folytatás itt

A két gőgös parázs


A kályhába égő papírt dugott be egy kéz s az égő papírral egy ideig a rostély fölött kotorászott.
Nemsokára ropogni kezdett a forgács. A nedves fahasábokba is bele-belekapott. a tűz.
A rostélyra, a gyöngyöket-síró fahasábok közé két sárgán izzó parázs hullott, két kis élő aranysárkány. Haragosan sziszegtek
egymásra a vasrostélyon. Néha még ágaskodtak, ugrándoztak is, de egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. Dühükben lángot fújtak.
— Pfuj, micsoda silány, hitvány kis parázs vagy te! — sziszegte az egyik. — Fából van a lelked! Szén a tarajad.
Nem is vagy méltó egy rostélyra ilyen aranyparázzsal amilyen én vagyok.
— Te vagy aranyparázs? — sziszegte a másik szikrákat köpködve. — Te, aki sápadozol mellettem, mint a hold a nap mel
lett? Sárga vagy és fénytelen, akár a tojás, és még meleget sem adsz. Te beszélsz, aki még sziszegni sem tudsz?
— Te vagy a sárga! Te vagy a fénytelen! — sziszegett a fejét emelgetve a másik parázs.
— Ö, te parazsak csúfja! Te fakó álparázsl — ágaskodott amaz. Dühében beleharapott a méllette álló fahasábba.
A másik parázs sziszegve, lángot fújva, követte a példáját.
Izzó szénfogaikkal, láng-nyelvecskéikkel kirágták, kivésték a két fahasáb alját. A fadarabok rájuk zuhantak.
A láng kilobbant. A kéményen, a kályha hasadékain sűrű füst gomolygott kifelé.
— Sehogy sem akar meggyulladni ez a tűz! — szólt kívülről egy hang.
A kályha ajtaja megnyílt. Víz zuhogott a kályhába s a két kis gőgös parázs sisteregve elfeketedett.





megjelent
A HÉT 1958 13. szám

köszönet macsek65-nek
#37

Nyuszi gyerekek és az első hó.

Hol volt ,hol nem volt volt egyszer egy kerek erdő ,kerekerdő közepén egy kicsike házikó abban lakott nyuszi mama és a 3 picike kis nyulacskája.
Nyuszi mama épp varrogatta a nyulcsakák téli bundácskáját,közben énekelgetett a kis nyuszikáknak,akik ott játszottak körülötte,fogócskáztak,bújócskáztak.Aztán elő vették a mesekönyveket és nézegették a szebbnél szebb képeket.
Egyszer csak megkordult a anyulacskák pocakja.
-Nyuszi mama készíts nekünk,tejbegrízt ,éhesek vagyunk!
-Jól van nyulacskáim,ti mossatok kezet addig én elkészítem a finom édes tejbegrízt!
Nyúl anyó hozzáfogott a főzéshez,mikorra a nyulacskák asztalhoz ültek már ott gőzőlgött a finom tejbegríz.A nyuszi gyerekek csak úgy kanalazták a finom csemegét.Észre sem vették hogy közben elkezdett hullani a hó.Mindent beborított ,a bokrokat a fákat.
Mikor elfogyott a tejbegríz,az egyik nyulacska kikukkantott az balakon.
-Nézzétek nyúlanyó mennyi finom tejbegrízt főzött!Odakinn minden tiszta tejbegríz!!
-Szaladjunk ki gyorsan,együk meg mind az egészet!-mondták a testvérei.
És máris kiszaladtak a jó meleg szobából.
Beleharaptak a hóba,de el is kezdtek prüszkölni :
-De hiszen ez hideg!Brrr!
-Nem is édes!Brr!
-Ez nem is tejbegríz!-Szomorodtak el a nyulacskák.
-Kérdezzük meg Nyúlanyót!
Nyúlanyó ekkorra kiért a házból.-Kicsikéim ez bizony nem tejbegríz,hanem ez a HÓ!!
A kisnyulakra ráadta a jó meleg bundácskákat,és megmutatta a nekik,hogyan lehet hóembert építeni.
És sokáig hancúroztak a friss puha hóban.
Itt a vége fuss el véle...

Fésús Éva
Az öreg mókus néni

Az őzikecsapás mellett, egy árnyas erdei utcasarkon mindig ott üldögélt egy öreg, mogorva mókusasszony. Kopott mohából volt a mellénye, a fejkendője meg hervadt, tavalyi falevélke. Sohasem nevetett, csak motyogott magában a nagy lapulevél ernyő alatt. A néni piros bogyókat árult, hajnali harmatot és boglárka-salátát. Mókus Peti meg a kisöccse mindennap látták, amikor mentek az iskolába, össze is súgtak:
– Jaj, de rút! Biztosan maga a vasorrú bába!
Mókus Balázs kis fintort vágott, úgy ráncolta az orrát, s hogy bosszantsák a nénit, a sok fonnyadt bogyócskát huncutkodva mindennap megszagolták.
– Hess innen, lurkók! – kiáltotta a néni, s a bosszúságtól alig tudta kimérni parányi mérlegén a madársóskát. Köhögött, dohogott.
Mókus Péter meg a kisöccse ilyenkor megijedtek tőle. Futottak, ahogy bírtak, és lélekszakadva beszélték őznek, kakukknak, gyíknak, hogy milyen gonosz ez az öreg mókusasszony.
Hallotta ezt a többi mókus, köztük a kajla, farkincás, vásott Mókus Frici.
– Igazán nem csoda, ha ez a banya elzavar, mert gyáva vagy és ostoba! Az lenne a nagy dolog, ha megtréfálnád ezt a csúnya vasorrú bábát.
– Mi lenne, ha egy csomó gizgazt a salátája közé dobnék? –kérdezte Mókus Peti.
Kacagtak egy nagyot, még meg is hemperegtek a dús fűben a haszontalanok. Tetszett a csínytevés, a mások bosszantása.
A mókus néni vevőre – úgy látszik – hiába várt. Előreejtett fejjel szundikált. Az orra alig látszott, s a vállát meg-megrázták picike horkolások. A mókusok vihogva lopakodtak.
– Ujjé, de mulatságos! Most forr benne a méreg! Brrr… de csúnya! Ha felébred, majd jókorát rikácsol, mi meg nevetjük őt egy messzi ágról.
Péter egészen odamászott:
Hihi…haha… A bokrok sűrűjéből kísérték elfojtott kuncogások. Lapultak a rosszcsontok, s arra vártak, milyen vége lesz a tréfának. Péter pedig a bogyók, saláták közé dobta a füvet, gizgazt, rossz csalánt. De jaj! Akkor a hulló, zizzenő kis nesztől az öregasszony felriadt.
– Mi az? Mi az?
Péter megdermedt. Nem tudott elszaladni. Tyű, mit fog most kapni! Állt, szinte földbe gyökerezve.
– A haszontalan! Mit keresel te… – kezdte a mérges néni, s ezután jutott csak eszébe körülnézni. De nini! Mi történt, hogy megszelídült máris? Képzeljétek! Az odavetett gazcsomóba belekerült négy szál csillagvirág is. A mókus néni hangja furcsát csuklott:
– Óóóó! No… Nem is emlékszem, mikor kaptam utoljára virágot! – és nézte, nézte…
A gyimgyomból, kóróból mit se látott. Mókus Péternek elszorult a torka, kis szíve kalapált dobogva. Most szemtelennek kéne lennie, bátor csibésznek. De a néni olyan furcsán nézett. Felhő futott át ráncos homlokán:
– Nekem nincs unokám… hm… hm… Gyere csak közelebb, hadd nézzelek meg jobban, te kis mókusgyerek! No! A csúnya, öreg néni nem bánt! Nézd, ad neked a szép virágért egy bíborszín bogyócskát.
Körül a bokrokban nem volt egy rezzenés sem. Mókus Péter pirulva dadogott:
– Köszönöm… szépen…
Aztán uzsgyi! Menekült be a sűrű zöldbe. A vásott mókusok lapultak a nagy fűben, Peti pedig felhevülten rájuk kiáltott:
– Mit néztek úgy? Csak annyit mondok, aki a nénit még egyszer bántja, azt elverem, és nem leszek a barátja!
Nekem az őzikék mesélték, meg egy szép, kék tollú madár, hogy azóta ahányszor arra jár Mókus Peti meg a kisöccse, mindig visznek a néninek virágot, pici csokorba összekötve. Vadrózsát, rigószegfűt vagy százszorszépeket. Az egész erdő mosolyogva nézi.
Mert nincs vasorrú bába – igaz-e, gyerekek? –, csak ráncos, fáradt, öreg néni.

Móra Ferenc

A szánkó


Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.

Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott le se keze, se lába, mint nekünk.

Legkülönb mulatság mégiscsak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőr vánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.

Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.

- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.

Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Pali, Gyuri elnyújtózkodtak nagy urasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.

Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot.

- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig.

Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát.

- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.

Pali még jobban rákiáltott:

- Örülj, hogy húzhatod. Gyí, Szellő, gyí, Bogár!

Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.

Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.

Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:

- Jánoska, van egy hatosod?

- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.

- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.

Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márványgolyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.

Délután elmentünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.

Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.

Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.

Hanem az udvar kicsi volt.

Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zig-zug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!

Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa ott nyöszörgött a küszöbön.

- Megállj, Ferkó - mondta a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.

Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.

Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.

- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám, majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.

Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott-pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.

Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.

A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jólesik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jólesik jót tenni a szegényekkel.

Ariadne Sweet

A katica farsangja


Ez a mese olyan régen történt, hogy még nem voltak pöttyei a katicabogárnak.

Elmesélem jól figyelj!

Történt egyszer, hogy a kerek erdő szélén farsangot rendeztek az állatok.
Bölcs bagolynak öltözött a szamár, báránynak a farkas, tündérnek a boszorkány.
A Katicabogárka is hírét vette a bálnak, de nem volt semmi ötlete, minek is öltözhetne ő, hiszen nem volt semmi csak őrá jellemző tulajdonsága. Elhatározta hát, hogy egyszerűen csak ő lesz a legszebb a bálban.

De mit is vehetne fel?

Türkizkék, selyem estélyi ruhát álmodott magának, szivárványos tündérszárnyakkal, akár a szitakötőé. Képzeletében lélegzetelállítóan pompázott benne a bálon, minden szempár reá szegeződött, csodálva szépségét.
El is viharzott Rák apóhoz, aki híres szabó volt a kerek erdőben.
Rák apó szívélyesen fogadta a Katicát, de türkizkék selyem, és a szárnyakhoz csillámló zöld szín sajnos nem volt a raktárában. Sajnálkozva tárta szét nagy rákollóit.
A Katicabogárnak szertefoszlottak csodás álmai.

-Micsoda bosszúság!-sóhajtott.

-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó és piros selymet terített a Katica elé.
Szép volt a piros selyem is. Katicánk megrendelte hát a piros estélyi ruhát.
Napról-napra jobban megbarátkozott a gondolattal, hiszen piros ruhában majdnem annyira szép lesz, mint az elképzelt türkizkékben.
Eljött a ruhapróba napja.
Izgatottan várta a percet, amikor majd a tükör elé fordul, a habos-selyem báli ruhában, és elsőként megláthatja szépségét.
Rák apó mosolyogva terítette elé művét. A ruha valóban mesés volt. Katicánk a boldogságtól nevetve próbálta magára.
De jaj!

A ruha nem állt neki jól. Olyan volt benne, mint egy piros, gömbölyű ribizli.
-Micsoda bosszúság!-sóhajtott.

-Ki tudja ezt még!-mondta a bölcs Rák apó.

Közeledett a farsangi bál napja, nem volt mit tenni, felhúzta hát Katicánk a piros, selyem ruhát, még ha úgy is festett benne, mint egy pirosan mosolygó ribizliszem.
Elindult benne a bálba.

A kerek erdőben elviharzott mellette egy tündérjelmezbe bújt boszorkány, egy báránynak öltözött farkas, aztán legutoljára a bölcs bagolynak öltözött szamár.
De jaj!

A szamár, csak szamár maradt,még ha bölcsek jelmezét is hordta, és ahogyan mellette eliszkolt, egy sáros pocsolyába csapta patáit, és beborította a Katica gyönyörű, piros selyem ruháját fekete sárpöttyökkel.
-Micsoda bosszúság!-sóhajtott a Katica.

Rák apóra gondolt, ő mit is mondana erre?

-Ki tudja ezt még!

Piros is volt, gömbölyű is, most már fekete pöttyös is.

De mégis ő lett a bálban a legszebb.

-Nézzétek, milyen szép a Katicabogárka!-kiáltott a tündérnek öltözött boszorkány, a báránynak öltözött farkas, és a többi maskarába öltözött erdei állat.
Felálltak, és megtapsolták. Katicánk boldog volt, és Rák apóra gondolt. Valóban nem lehet tudni, mikor fordulnak bosszúságból, jóra a dolgok.
Annyira megszerette új ruháját, a fekete pöttyökkel, hogy még ma is azt viseli.
Azóta piros, dundi, és pöttyös a katicabogár.

Mese az almáról

Lafontaine, a nagy meseköltő minden reggel megevett egy sült almát. Egy alkalommal éppen elkészült a csemege, ínycsiklandó illatára már összefutott a nyál a költő szájában, de az alma oly forró volt, hogy ki kellett hűteni a kályha peremén. Míg az alma hűlt, Lafontaine átment a könyvtárszobába — s közben megérkezet egyik barátja. A vendég meglátta a pompás sült almát, szaglászott, szimatolt, nem bírt ellenállni a csábításnak: megette.
Mikor a házigazda néhány perc múlva visszatért, az almának a szó szoros értelmében: hűlt helyét találta. Az alma sehol, a vendég nagyokat nyel — az eset világos.
Lafontaine rémülten körülnéz, a fejéhez kap és jelkiált:
— Ki ette meg azt az almát, amelyik a kályha, szélén volt?
—En nem — tagadja tettét riadtan a vendég.
— Még szerencse, barátom — sóhajt megkönnyebbülve a költő.
— Szerencse...? — álmélkodik a másik. — Miért szerencse?!
— Hogy miért...?! Azért, mert arzént szórtam bele, patkányirtásra készülök . ..
— Arzént! Úristen! — sikolt fel az almacsenö halotthalványan. — Ellenmérget, az ég szerelmére, ellenmérget, gyorsan!
Lafontaine egy szempillantásig némán figyeli vendége vergődését. Aztán szelíden megszólal:
— Mese az egész, barátom. Es ellenméreg helyett hadd szolgáljak egy kis erkölcsi tanulsággal. Ne kapja be sosem azt az almát, amit más sütött magának ...

Palotai Boris

A titok


Panni kilopakodott az erkélyre. Csak éppen bele akart túrni egy kicsit a hóba, amely vastagon ült az erkély korlátján, aztán vissza a szobába! De alighogy kilépett az ajtón, egy összekötözött fenyőfát fedezett fel a sarokban. Jól megnézte a falhoz támasztott fenyőt, a gúzsba kötött ágakat… Egészen megfeledkezett róla, hogy egy marék havat is akart bevinni magával, nem többet, csupán egy marékkal.

„Az én karácsonyfám! Nekem készítették anyuék” – gondolta és már a szoba közepén látta a fát, kibontott ágain gyertyák lobogtak, a tűlevelek között csillagok kergetik egymást, sisteregve ugrálnak, bele-beleharapva az ágak zöldjébe… S a fa tetején akkora ezüst csillag, mint egy lángos… Szépen felöltöztetik ezt a didergő sovány fácskát ezüstbe, aranyba, fehér vattába… Azért, hogy ő örüljön neki… S mihelyt elalszik, anyu meg apu összedugják a fejüket s azt kérdik egymástól: mit vegyünk Panninak? Apu azt mondja, szánkót, anyu meg csak pislog, mert mindig pislog, ha valami titka van… Biztosan már régen megvette a szánkót s eldugta a padláson. De nem vallja be, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés.

Panni észre sem veszi, hogy a fülét pirosra csípte a hideg, mert egyre csak az jár az eszében: hogy van az, hogy mindig csak a gyerekeket lepik meg? Mi lenne, ha ő is kerítene egy fenyőfát, szépen feldíszítené és azt mondaná anyunak: ha csengetek, tessék bejönni! És anyu kézen fogva bejönne apuval és ott állna az ő kis fenyőfája a nagy fa mellett és anyu összecsapná a kezét: Oh… oh! És többet nem is tudna mondani.

Panni meghatottan szipákolt. Becsapta maga mögött az erkélyajtót és szaladt le a sofőr Pirihez, aki a földszinten lakott.

Piroska néni, neked van autód?

- Piri éppen teát főzött. Petzes bögre állt az asztalán s egy lábasban sárga kacsazsír. – kell kockacukor? – kérdezte, s Panni markába nyomott egy csomó cukrot.

- Nem azért jöttem – mondta Panni, mert ha ilyen komoly ügyben tárgyal valaki, akkor ne fogadjon el semmit. De ha már mégis, akkor inkább egy darab zsíros kenyeret, aprócska tepertőmorzsákkal… - Neked van autód? – mondta még egyszer. – Vigyél ki engem az erdőbe.

- Miért akarsz te ilyenkor az erdőbe menni? – csodálkozott Piri, és jó vastagon megkente a kenyeret, az ujjára cseppent zsírt meg gyorsan lenyalta.

- Fenyőfát szeretnék hozni… Csak olyan kicsit…

- Minek az neked?

- Hát kéne…

- Kéne, kéne! Nekem is sok minden kéne! Azt hiszed, hogy enyém az autó? Te kis tökfej!

Panni máskor megsértődött volna a „tökfej” miatt, most fel se vette.

- Én csak ide-oda szállítom az utasokat – magyarázta Piri és nagyot harapott a zsíros kenyérbe. – Azért van taxióra, hogy megmutassa, hány kilométert tettünk meg. Ha kirándulni megyek a kocsival, nekem kell megfizetni az utat. Érted?

- Értem – bólintott Panni, és bekapott egy kockacukrot. – Akkor menjünk gyalog az erdőbe.

- Ebben a hidegben?!

- De én szeretném meglepni anyut! Kivágok egy kis fát és feldíszítem – suttogta Panni, pedig rajtuk kívül más nem volt a konyhában.

Piri félretolta a zsíros kenyeret. – Mit akarsz te? Fát anyunak? És mivel díszíted fel?

Panni megdörzsölte az orra hegyét. – Azt még nem tudom. – Az a baj, hogy az erdő sem az enyém – nevetett Piri. – Ha enyém lenne, annyi fát huzigálnék ki, amennyit csak akarsz. De hát így egyetlen egyet sem szabad… Mi lenne, ha mindenki, aki az erdőben jár, magával vinne egy fát?!

- Hát akkor honnan vegyek? – kérdezte Panni, és gondterhelten rugdosta a fásládát.

- Piroska a teáját kortyolgatta s csak akkor szólalt meg, amikor már üres volt a bögre. – Tudod mit? Veszünk egy kis fát. Kölcsönadom neked az árát.

- Panni a fejét rázta. – nem tudom megadni. Néha kapok húsz fillért cukorra, de hát… - összeráncolta a homlokát. – Ha húsz évig nem eszem cukrot, akkor sem gyűlik össze annyi pénz.

- Ha-ha-ha! – Piri csak úgy rázkódik a nevetéstől. – Hát én azt nem kívánom tőled, hogy húsz évig soha ne egyél cukrot! Isten ments! – Megfogta a Panni vállát. – Várj csak. Eszembe jutott valami. Ledolgozod a fa árát.

- Ledogozom?

- Ez az ajánlat határozottan tetszett Panninak. Olyan felnőttesen hangzott, olyan komolyan. – Ledolgozom! – mondta növekvő örömmel. – De hogy?

- Azon már te törd a fejedet.

Panni kétszer körbejárta az asztalt, apa is így szokta, ha valamin erősen gondolkodott. – Mi lenne, ha felolvasnék neked? Amíg te vacsorát főzöl, én felolvasok.

- Nem bánom – egyezett bele Piroska. – Tudsz te folyékonyan olvasni?

- Majd meghallod! – mondta Panni és elviharzott.

Aznap este nehezen aludt el. Ide-oda forgolódott az ágyában. Mivel díszítse fel a fát? Mert annak nagyon szépnek kell lennie… Olyan szépnek, hogy versenyre keljen a nagy fával. De hát honnan vegyen gyertyácskát, szaloncukrot, aranydiót, aranyhajat? Sose tudna annyi pénzt összegyűjteni, amennyibe az kerül… Így csupaszon meg mégsem hagyhatja a fát! Nagyot sóhajtott, és a falnak fordult. Egyszer csak egy nagy, piros ötös állt meg előtte. – Hogy kerülsz ide? – álmélkodott Panni.

- Egyenesen a füzetedből – súgta az ötös. – Itt vannak a többiek is – és hátra mutatott.

Panni nem hitt a szemének. Felsorakozva álltak ott az ötösök.

- Azért jöttünk, hogy segítsünk – zengték kórusban.

- Hogy tudtok ti nekem segíteni?

- Találd ki! – mondta egy pocakos ötös, amelyre Panni rögtön ráismert. Múlt szerdán kapta a számtandolgozatára…

Reggelre kelve Panni nem tudta, álmodta-e az ötösök látogatását, vagy csakugyan ott jártak nála. Sietve kapkodta magára a ruháit. Mit is mondott az a kis gömböc?

- Anyuka azt álmodtam az éjjel… - nem, mégse mondhatja el… Hisz az ötösök azért keresték fel, hogy segítsenek feldíszíteni a fenyőfát. Persze, hogy azért! Panni nagyot ugrott örömében. Az asztalhoz szaladt, kihúzta a fiókot… Mert a fiók legmélyén őrizte a szappanos dobozt, abban pedig az ötösöket. Amikor Erzsike néni ötöst adott nekik, keménypapírból kivágott ötöst tűzött a kötényükre. Ő meg szépen berakta a dobozba,

minden este megszámolta, nem mintha nem tudta volna, hogy hány ötöse van… de hát olyan jó volt ide-oda rakosgatni a szappanszagú ötösöket…

- Panni, ne játsz most, elkésel! – hallotta anyu hangját. – Mit keresel már megint?

Panni fellélegzett. Megvolt mindegyik ötöse, egy se hiányzott. Vidáman karolt az anyjába, s azt gondolta: már tudom, mivel díszítem fel a fát! Alig bírta visszatartani magát, hogy ki ne kottyantsa a titkot.

- Vettél már fát? – robbant be este Pirihez.

- Először is csukd be az ajtót. Másodszor meg vedd elő az újságot. Hadd lám, hogy megy az olvasás.

- Jaj, Piroska néni! - … Igazán… - De azért elővette az újságot és olvasni kezdett.

- Ez bizony döcög – állapította meg Piroska.

- Picik a betűk – védekezett Panni, s a sarokba sandított, nem pillantja-e meg a fácskát.

- Gyakorolnod kell – jelentette ki Piroska. – Mert aki vállal valamit…

- Majd gyakorolok! Hol a fa?

Piri a fogason lógó köpenye alól kihúzta a fácskát. Takaros kis fa volt, meg kell adni. Pont a derekáig ért Panninak. Az ágai formásak, élénkzöldek, mintha eső fürdette volna őket. „Ezért érdemes gyakorolni az olvasást” – gondolta Panni.

- Mivel fogjuk feldíszíteni? – érdeklődött Piri.

- Én már tudom!

- Halljuk! - Hát… az ötöseimmel. Cérnaszálra fűzöm és felaggatom őket. – Ragyogva nézett Piroskára, aki füléhez tartotta a tenyerét. – Mit mondasz? Az ötöseiddel díszíted fel?

- Hm… - leengedte a kezét. – Ezt te találtad ki?

- Én hát! Karácsonyig még gyűjtök ötösöket. Telis-tele lesz velük a fa.

- Azért egy kis szaloncukor nem ártana – dünnyögte a Piroska.

- Szaloncukrot akárki vehet, az ötösöket meg magam szerzem!

- Nem is vagy te olyan kis tökfej… Másnap anyu megkérdezte Pannitól: - Mért bújod te az újságot?

- Gyakorolom az olvasást.

- Mért nem meséskönyvből olvasol?

- Mert Piroska néni nem szereti a meséket – mondta rejtélyes mosollyal Panni. – Többet ne tessék kérdezni, mert ez titok! – jelentette ki és szájára szorította mutatóujját.

- Hát ha titok, akkor ne is beszélj róla. Gyere ide, felvarrom a gombodat, fűzz be a tűbe.

Panni sajnálta, hogy anyu nem faggatta a titka felől. A tűbefűzéstől meg valósággal fázott. Csak nyálazta a cérnát, fogával tépdeste, a tű fülét böködte vele, de sohasem találta el.

Este az ágyban azt gondolta, megtanulok tűbe fűzni, göböt kötni, gombot felvarrni. A tűbe fűzött cérnaszálakat is a fenyőre lehet akasztani, hogy lássa anyu… senki se mutatta, magamtól tanultam meg a tűbe fűzni. Álláig húzta a paplant, hogy senki se hallja a nevetését.

- Te meg mit kuncogsz? Mért nem alszol? – kérdezte anyu.

- A titok miatt – mondta ünnepélyesen.

- Persze, persze… el is felejtettem, hogy titkod van.

- Végre elérkezett a várva várt karácsony! Panni izgatottan vágtatott Piroskához, hóna alatt a szappanos dobozzal. Mindkét zsebe tele volt tömve apró csomagokkal. – Jöttem a fát díszíteni! Ne nézz ide… azt akarom, hogy te is meglepődj. Este gyere le hozzánk… De addig fordulj el – hadarta. – És adj egy kendőt, hogy ha elkészülök a fával, letakarhassam… Mert meglepetés!

Díszítés közben fel-felsikoltott. – Jaj, ha látnád! De nehogy idenézz! Fogadjunk, hogy nem találod ki, most mit kötözök a fára.

- Aranydiót!

- Hogyisne! Egy kulcsot.

- Csokoládéból?

- Dehogy! Igazi kulcsot. Anyu vesztette el a múlt héten, én megtaláltam, de persze nem mutattam meg…

- Kezdek kíváncsi lenni. Cukor nem is lesz a fán?

- Két szem. A múltkor kaptam két savanyút, rögtön félretettem. Egyet apunak, egyet anyunak… Ugye, megmondod majd, milyen jól tudok újságot olvasni?

Panni sokáig díszítette a fát, hogy olyan legyen, ahogyan álmában látta. Mert álmában olyan volt… semmilyen más karácsonyfához nem hasonlított…

Amikor elkészült vele, úgy vitte fel az ölében, mint egy pólyás babát.

- Panni, hol mászkálsz? Már mindenütt kerestelek – mondta anyu, akinek finom vaníliás cukor illata volt, mert éppen tálcára rakta a diós-mákospatkót. – Öltözz fel gyorsan, ülj be a kisszobába, majd csengetünk.

- Igen – rebegte Panni. – De én is… én is. – Annyiszor ismételte el magában, mit fog majd mondani és most mégis elakadt.

Mitől dobog úgy a szíve? Úgy dobog, hogy majd kiugrik. Szerencsére Piri ott terem mellette. – Panni is készített nektek valami meglepetést!

- A titok – magyarázta Panni. – Be kéne vinni. Hadd csengessek én… S akkor apu és anyu bejönnek…

- Anyu átnyújtja a kis ezüstharangot. – Jól van… csengess.

Panni lábujjhegyen lép a szobába, ahol a nagy fenyőfa széttárja ágait, mintha a gyerekét várná, Panni kis fáját… Panni vigyázva melléállítja a kis fát, megigazítja a díszeket rajta, mint ahogy anyu szokta az ő haját megigazítani, mielőtt elengedi hazulról… Azután csenget…

S egyszerre ott állnak valamennyien a nagy fenyőfa körül, mely szinte úszik a fényben. De anyu mégis a Panni fájához lép, lehajol hozzá és Panni visszafojtott lélegzettel várja, mit fog mondani, mert ebben a percben egészen másnak látja a fát, mint a Piroska konyhájában… Egészen másnak. S az álombeli fához meg éppen nem hasonlít

Apa felteszi a pápaszemét és azt mondja:

- Lássuk csak! – És Panni nem mer arrafelé pillantani, mert hátha kineveti apu.

- Mit ki nem talál ez a lány! – harsogja Piri s a fára mutat, melynek tetejébe papírból kivágott csillagot tűzött Panni, televarrva gombokkal, hogy anyu lássa: megtanult már gombokat felvarrni! És az ötösök tarka füzére között anyu elveszettnek hitt kulcsa ragyog, meg a porcelán nyuszi letört füle, mely egyszer az ágy alá gurult. És persze egy rajzot is akasztott a fára, amelyre Babos, a szomszédja azt mondta, hogy nagyon jól sikerült, a házak

egy kicsit görbék, de a napsugár jól van eltalálva… Panni óvatosan arrafelé fordítja a fejét. Még jó, hogy a két savanyúcukrot a fára kötözte… A tűbe fűzött cérnaszálakat nem kellett volna felakasztani, hiszen a felvarrt gombokról akárki láthatja, hogy tud már tűbe fűzni, göböt is tud kötni.

- Kicsit furcsa fa… - mondja zavartan

- Anyu összecsapta a kezét: - Gyönyörű!...

Apu meg két ujjal gyöngéden helyrebillenti az elcsúszott papírcsillagot, melyen különféle gombok virítanak.

- Igazán tetszik? Mert az úgy volt… - Tovább nem is mondja, mert anyun akad meg a szeme, aki nézi, nézi a fát, egyre csak nézi… Panni nem is igen érti, mit tud olyan sokáig nézni rajta.

A szürke ló

magyar mese


Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt vele. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot. Látta, hogy a más lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot. Azt mondja hát a gazdájának:

– Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?

– Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék.
– Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának. Mén, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna halva, mintha már a farkát se tudná mozdítani.

Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához:

– Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint.

– Már hogy volna, – feleli az öreg róka – hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj te, fiam, – mondja a középső fiának – te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az?

Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy:

– Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.

– Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj te ki, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott?

Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza:

– De bizony, csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se látni, csak a nagy fehérséget.

– Nem lehet most hó, hiszen éppen nyár közepe van – mondja az öreg róka. Azzal maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan. Ha ott marad, még csak ki se tudnak járni tőle. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát az öreg róka a farkas komájához:

– Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert. Már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogyse fér belé. Pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak. Azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz. Abba talán belefér. Majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: Csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot sem. Mingyárt visszamentek a róka lyukához. Még akkor is ott feküdt a szürke ló, tettette magát, mintha meg volna halva. Mikor oda értek, elkezd a farkas tanakodni:

– Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?

– Hát csak így, – felelt a róka – ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy húztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mingyárt ráállott: »A bizony jó lesz!« már előre fente a fogát a jó pecsenyére. A róka még jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával.

– Húzhatod már, koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani. Amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló és elkezd szaladni. Húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, vitte egyenesen a gazdájához.

– No, gazdám, hoztam magamnak társat!

A szegény ember mingyárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta jó pénzért, azon vett egy másik lovat. Attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A cibereleves (népmese)

Egyszer egy ember elment vendégségbe egy barátjához, s ott megkínálták ciberelevessel. Rettenetesen jólesett neki, s elhatározta, hogy ezután mindig ciberét főzet a feleségével. Csak attól félt, hogy amíg hazaér, elfelejti, s nem tudja megmondani a finom leves nevét a feleségének. Éppen ezért hazafelé egész úton mondogatta magában:

- Cibere, cibere, cibere...

Egyszer egy hídra ért, s benézett a híd alá, hogy lássa, mekkora a víz. Abban a pillanatban elfelejtette a leves nevét. Gondolta, beesett a vízbe, s ott kell megkeresnie, hogy újra eszébe jusson.

Amint ott keresgélt a vízben, egyszer csak arra jött egy úr hatlovas hintóval. Megállott a hídon, és lekiáltott:
- Mit keresel ott, hé?!
- Ha tudná, az úr is keresné - válaszolta az ember.

Az úrnak sem kellett egyéb! Az gondolta, hogy ki tudja, milyen nagy kincset keres ez az ember? Hamar lefutott, beállott térdig a sárba, s könyökig matatott benne.
Ott matattak vagy két órát, de nem találtak semmit. Az úr megunta, s mérges lett.
-Én nem keresem többet, még ha a Dárius kincse is! Úgy összetapostuk ezt a sárt, hogy olyan, mint a cibere.

- Ez az! Megtalálta! - kiáltotta az ember.
Megköszönte, s azzal indult boldogan haza.
Az urat pedig kicsi híja, hogy meg nem ütötte a guta.

(cibere - aszalt gyümölcsből, korpából főzött savanyú leves)

Napsugár 1957



ASZTALOS ISTVÁN
A KISDOBOS

Szolnok alatt táborozott Damjanich vörös-csákós serege, és a holnapi csatára készülődött. A katonák a tábortűznél ültek. Egyikük levelet írt, más a puskáját pucolta, sokan meg beszélgettek.
Egyszer csak az egyik katonának megakad a szeme egy kis mezítlábas, tizenkét éves forma fiúcskán, aki zsebredugott kézzel állingált a tábortűz mellett, s hallgatta őket.
– Hát te mit keresel itt? – szólt reá a katona. – Mész azonnal haza! Anyád eddig sírva keres.
A fiú azonban nem mozdult.
– Nincs anyám – mondta halkan, és lesütötte a szemét.
– Akkor apád üt agyon, ha ilyen későig tekeregsz.
– Apám sincs – válaszolta a gyermek.
A katona most már sajnálkozva kérdezte:
– Akkor ki tart el téged?
– Szolgálok a gazdáknál.
– S minek jöttél ide?
– Megvédeni a hazát! – egyenesedett ki a gyermek, s látszott a tűz fényénél, hogy fellobog a szeme.
A katonák nevettek ugyan, de tetszett nekik a válasz. Egyik nagybajuszú, öreg őrmester odament mellé.
– Na fiam, ezentúl a haza a te édesanyád! – s egy vörös csákót nyomott a fiúcska fejére.
Nagy volt a csákó, füléig szaladt, de a fiúcska viselte boldogan, s ott is maradt a Damjanich seregénél kisdobosnak. Sok csatában részt vett, tüzes szívvel dobolta harcra a honvédeket. Egyik csatában aztán mellén találta egy osztrák golyó.
Lerogyott a gyermek, s az öreg őrmester ijedten szaladt oda:
– Mi van veled, kisfiam?! – hajolt le hozzá, s vette ölébe a fejét.
– Itt, itt! – suttogta a gyermek, s a mellére mutatott. Aztán mélyet sóhajtott, és vér buggyant ki a száján.
Így halt meg a hazájáért és népe szabadságáért a kis szolgafiú

Móra Ferenc
Öt póknak hány lába van

Ez a történet csak akkor kedves, ha annak a szavaival mondom el, akitől hallottam. Adom, ahogy kaptam, se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.

Ha én most azt kérdezném tőled – kezdte a barátom –, hogy öt póknak hány lába van, te azt gondolnád, hogy valami figurásat kérdeztem. Olyasmit, mint az a találós mese, hogy „ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?”
Pedig az én kérdésem halálosan komoly kérdés. Hiszen mindjárt meglátod, hogy ezen fordul meg a tekintélyem. Aki ebben segítségemre nincs, az maga is részes a tekintélylejáratás bűnében, amely oly szomorú ismérve destruktív korunknak.
Tegnap délben ugyanis az történt, hogy amint savanyú ábrázatomat odatartottam a kislányom elé, nem az életet megédesítő gyermeki csók talál homlokon, hanem ez az alattomos kérdés:
– Apukám, hány lába van a póknak?
– Mi közöd hozzá? – bújtattam tudatlanságomat ösztönösen az apai tekintély hangjába.
Dicséretemre legyen mondva, a gyerek nincs hozzászokva ehhez a hanghoz, azért virágszeme egyszerre könnybe borult. Pityeregve teszi elém a számtand-könyvét.
– Tessék, apukám. Ebben van a kérdés.
Megnézem a könyvet. Schulz Imre művelte az elemi második osztály számára, és Klinda Károly dolgozta át a szerző hátrahagyott jegyzetei szerint. Szép könyv nagyon, dominó-kockák is vannak belerajzolva. És csakugyan benne van az a kérdés is: öt póknak hány lába van?
– Ehhe, ehhe – vett erőt rajtam a köhögés –, aztán ez leckére van?
– Dehogy, apuka – mondta a gyerek fölényes mosollyal –, ezt csak vizsgai példának adta föl a tanító néni, mert azt mondta, ez nagyon könnyű.
Most már mit mondjon ilyenkor a magamfajta ember, aki sohase működött politikai pályán, ennélfogva nagyon ügyefogyottan hazudik? Normális apa azt mondaná: „ejnye, de nagy csacsi vagy te, kislányom, hogy még ezt se tudod” – aztán mérgesen fölkapná az újságot, és amögött törné az eszét, hogy hogy is áll a dolog a pókok lábával. De hát én nem lehetek normális apa, mert én pedagógusnak készültem valaha, s a pedagógia eltörölhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint a vörös bor a fehér abroszba.
– Olvassuk meg, az a legegyszerűbb – mondtam a gyereknek egy háborús államférfi határozottságával, és ezzel billentettem fel családi szentélyünk európai egyensúlyát.
Mert persze hogy legegyszerűbb volna megolvasni a pók lábát, de hát ahhoz pók is kellene, legalább egy darab. De hát hol vegyük a pókot?
Istenem, hát adjon anyuka, hiszen azért gazdasszony. Nem bánjuk mink, ha akkorka lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.
Anyuka olyan nagy mester, hogy előbb-utóbb a fiastyúkot is lehozza az égről a mi kedvünkért – könnyebb is az, mint a piacon vásárolni –, de pókot ő se tudott adni.
– Honnan a pokolbul vegyek én pókot? – nézett körül kétségbeesetten. – Svábbogár nem jó lesz?
Felvilágosítottuk, hogy minket a svábbogár végtagviszonyai nem érdekelnek. Nekünk pók kell, mert az van előírva.
– Talán kérhetnénk a házmesteréktől – orientálódott a gyerek új lehetőségek felé.
Vesztére tette, mert az anyja egyszerre olyan lett, mint a baziliszkusz.1 Még csak az kellene, hogy pókot kérjünk kölcsön! Egyszerre tele lenne vele a ház, hogy nekünk még pókunk sincs!
Hát hiszen nincs is no, akárhogy cifrázzuk a dolgot. A pincétől a padlásig mindent fölhánytunk, papírkosarat kifordítottunk, kalapskatulyás polcra fölmásztunk, függönyrudakat levertünk, még a frakkomat is megmotoztuk: egy fia pók se sehol.
Hanem találtam a sifonér2 sarkában egy icipici kis skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése, az ördög találgassa, milyen gyűrűt adtunk el belőle, mikor még volt mit eladni – az bizonyos, hogy ezt az Isten is pókistállónak szánta.
– Nézd-e – tartom oda a gyerek kisírt szeme elé –, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz.
– Nem ér az semmit – eredt el a könnye megint szegénykémnek. – Nem lesz már minekünk pókunk ebben az életben. Soha meg nem tudhassuk, öt póknak hány lába van.
De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha vissza nem tart az a meggondolás, hogy ki győz meg engem akkor cipővel?
– Megállj, gyermekem – vettem erőt magamon –, majd mindjárt kerítek én okos embert, aki megmondja, hány lába van a póknak.
Azt én is fölérem ésszel, hogy erre való a lexikon, meg is van nekem a Révai a Mons-Ottó kötetig, de már annyi pénzem nekem nem lesz életemben, amennyibe a pókos kötet kerülne. Ezért szorultam az okos könyv helyett okos emberre.
Nekivágtam a világnak – s még azóta nem kerültem haza. Másfél nap óta nem találtam embert, aki biztosan meg tudta volna mondani, hány lába van a póknak. Pedig kérdeztem a borbélyomtól, a trafikostól, két egyetemi tanártól, egy akadémiai levelezőtagtól és a kerületi rendőrfőkapitánytól. Mind azt állította, hogy már látott pókot, de egyiknek se olvasta meg a lábait. Most még a tanfelügyelőt fogom megkérdezni, de attól félek, barátom, sohase fogom többet látni a famíliámat.


Azt hiszem, szegény barátom saját tekintélye érdekében attól se riadt volna vissza, hogy meginterpellálja a kultuszminisztert, van-e tudomása róla, öt pók hány lábbal rendelkezik – de most már nem kerül erre a sor. Összeszedtem a tudományomat, és megmentvén a kultuszminisztert, barátomat visszasegítettem a családi tűzhelyhez. Ő már tudja, hány lába van öt póknak. Az olvasó is szeretné tudni, de neki nem árulom el. Járjon utána személyesen, és nagy öröme lesz benne, ha érzi, hogy még a vizsgakérdésre is meg tudna felelni a második elemiben.

Ha jól emlékszem a Kisgyermekek nagy mesekönyvében volt ez a mese, azóta ezzel a mesével nyugtatom magam, ha pókot találok a lakásban

Móra Ferenc: A mi pókunk

Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad elébem a lépcsőn Panka lányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel a búzavirágszeme, panasszal a pici szája:
– Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat!”
“ – Micsoda, szentem?” –– tudakolom tőle ijedten. “– Tán elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk?”
“– Jaj, nagyobb ez még annál is!”
“ – Tán lehágta a sarkát a bádog huszár a porcelán királykisasszonynak?”
“ – Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod! Azt mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs!”
“ – Ejnye, söprű meg kefe!”–– mordulok el haragosan – ez már csakugyan nagy csúfság.
Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot!” Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska is lesz, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.
Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is ide hordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben.
“ – Édes lelkeim, hol vegyek én nektek pókot? Ha csak a padláson nem alszik valami zugolyban”.
Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat; fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése: de már ezt az Isten is pókistállónak szánta.
“ – Nézd-e – – tartom oda a Panka kisírt szeme elé ––, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz”.
“ – Nem ér az semmit – – eredt el a könnye megint a drágámnak – “nem lesz már nekünk pókunk ebben az életben!”
De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám:
“ – Apuka, van pénzed?”
“ – Annyi, mint szőr a békán”.
Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme.
“ – Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot”.
“ – Hm – mondom –, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával”.
“ – Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere”.
Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke.
“ – Úgy vedd, mintha már le is volna” – – fogadkozott Panka, s lekapta a szögről a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni –– uramfia, ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen beszőtte a táskát a húsvéti vakáció alatt.
“ – Mi az, drágám?” –– ugrok oda sebesen.
“ – Semmi, apuka, csak egy legyecske” –– vörösödött el Panka a feje búbjáig. “– Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre”.
Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk póknak!

Mese az igazságról


Élt egyszer valahol egy szegény pásztor, ennek a szegény pásztornak volt egy kedves, szép felesége, meg egy aranyos leánya. És ha akadt is gond, szomorúság a kis házban, fittyet hánytak rá, vidámak voltak hármasban hajnaltól napestig. A bánat csak akkor köszöntött be hozzájuk, amikor meghalt a szegény pásztor felesége. Hamarosan új asszony került a kis házikóba, és hozott magával bajt, lármát, perpatvart eleget. Két évig bírta a lány a mostoha kínzását, aztán utána a kapufa, csak fogta a cókmókját és elindult világgá szolgálatot keresni.

folyt.

Kányádi Sándor
Néma tulipán

Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyiknek nincsen illata, az néma.
Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyiknek-másiknak.
De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, „meghallhatták”, merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy – rágondolni is rossz – a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
Féltékenyek lettek az illatukra.
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
Hanem elkezdett csodálatosnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kertitörpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött