Minden ami a szívednek kedves

Együttérzés

Rajki Miklós​

​

​

​

​

Korábban annak a hatalomnak kiapadhatatlan forrásai
fakadtak a szemében, mely akarata szerint ad és elvesz.

A városi kora őszben a parkon, mint egy
nyitva felejtett szelepen át húzódott vissza
a nyár a mélybe. Megfordult az idő. Mi szorosan
egymás mellett ültünk a pad deszkalapján.
Vakon kutattuk a feledésbe merülő jövőt
két szaggatott monológban. Később,
csókolózás közben csodálkoztam, hogy érzem
a nyelvemen a száraz, talpak alatt szétporladó
levelek rozsdaízét.

A sárga kavicsok surrogtak körülöttünk,
mintha egy homokórában csorognánk lefelé.
Hallgattuk a kerítés túloldalán a gyerekzsivajt.
Előbb közeledő, majd távolodó kutyaugatás.
Zuhanás a homokóra gyűrűje felé.

Felkavart, hogy öntudatlanul is fegyverként forgatta
egy addig nem ismert igazság néma mondatait.
Hazaindultunk. A park kijáratánál véletlenül
egymásra néztünk. Egy jéghideg száj azt suttogta,
hogy önmagam előtt tudok a legjobban titkot tartani.
VÁRADI PÉTER

A fogadtatás

A külső ajtón lépcsők árnya volt.
És pincegádor egy másik alatt.
Egy újabb ajtón félméter sötétség.
A belső ajtó nyitva. Benn a kék ég.

A padlón, középütt, a sárga árny.
Rossz hátizsák, lefoszlik, mint a szárny.
Kopaszra nyírt fej, pillantás a lépcsőn.
Senki sem mondja: „Eljöttél, de későn.”

Hát eljöttél. A falon ott a kép.
Padló, fal, ajtó, minden a tiéd.
A szög megmozdul, keresztben a holnap.
Még ellenállsz a más dimenziónak
GERGELY ÁGNES

Dévényi Erika: Tied a nap

Nem tudom neked adni a napot,
De tudok adni egy pillanatot,
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.

Nem tudom a napot neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a tiéd.

Nem tudom a napot adni neked,
De adom a szeretetemet,
Ha fontos neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.

A napot neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom,
De van egy kis lángom, csak neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.

<wbr> Fuchs Éva - Emelt fővel

<wbr> Amikor azt hiszed elfogyott,
<wbr> S nincs már több erőd.
<wbr> Amikor azt érzed,
<wbr> Ez, tovább nem mehet,
<wbr> Emelt fővel élni nem lehet.
<wbr> Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
<wbr> feladnád már, nincs tovább.
<wbr> S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
<wbr> Legyűröd a gondot,
<wbr> lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
<wbr> akkor is, ha gyötri a bánat. . .

<wbr> Nélküled..

Ezer csillag fényével égtem,
Most sötét az éjszaka.
A végtelenből a semmibe léptem,
Egy új élet még újabb korszaka.
Fázni kezdek, ha eljön a tél,
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok, süvít a szél,
S Titokban suttogom a Neved.

Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt
Most néma mind a táj.
Kiáltásom, a messzeségből útra kelt,
S most süket fülekre talál.
Tűz-melegben égek, nyári estéken
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok, s az üres széken
Ellepi a por belevésett Neved.

<wbr> Daerion Whisperwind

<WBR>Králl Attila: Ha tiszta szívvel élsz

<WBR>Ha szíveddel nézed a világot,
<WBR>A lelked majd adja a fényt,
<WBR>A láthatatlant megláthatod
<WBR>Ha tiszta szívvel élsz.

<WBR>Sokáig éltem én is így,
<WBR>Valami megmaradt bennem még,
<WBR>Ha elveszi álmodat tőled a sors,
<WBR>Belül nem maradsz más, csak jég.

<WBR>De az élet szép és akar téged,
<WBR>Bármilyen mély sebbel élsz,
<WBR>A láthatatlant megláthatod
<WBR>Ha tiszta szívvel élsz.

<WBR>Ha életed ajtaja bezárul már,
<WBR>Nyugodtan mész majd el,
<WBR>Mert úgy élted az életed
<WBR>Hogy a rossz nem érhet el.

<WBR>De az élet szép és akar téged,
<WBR>Bármilyen mély sebbel élsz,
<WBR>A láthatatlant megláthatod,
<WBR>Ha tiszta szívvel élsz.

Edgar Allan Poe: Álmok
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

Németh Péter verse

Ha két szemedbe nézek


Valami mindig hozzád űz,

Amitől újra lobban a régi tűz,

Amit szívem mélyén érzek,

Hogyha két szemedbe nézek.


Ami rabul ejt, megbabonáz

S ami mindent megmagyaráz,

Két szemed, mely börtönbe zár,

S nem hagy szabadulni már.


S akkor talán újra félek,

Amikor botladozva közelebb lépek,

Hogy megfogjam két kezed,

Érezzem… Hogy dobban szíved.


Szemedben mint a csillagok,

Ezer gyönyörű fény ragyog,

S mint egy gyengéd kéz,

Lassan szívemhez ér.


Minden szó elakad a számon…

Most az is elég hogy én látom…

S nem kell hogy valamit szóljál,

Szemed többet mond minden szónál.


S nem kell hogy értsd, amit érzek,

Csak engedd, hogy két szemedbe nézzek,

Hiszen amikor két szemedbe nézek,

Én igazán csak akkor élek

Szergej Jeszenyin

ARANYLIK, ŐSZÜL

Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava

Márpedigkönnyeznekafákhalevágjákazágukat!

Fülét a fa kérgéhez szorítva fülel. Még soha nem mert egy élettelen fára odafigyelni. Agyában egészen külön kategóriákba sorolja a fákat. Némelyiket szereti, némelyiket nem (minden ok nélkül). Némelyikre nagyon is könnyű fölmászni. A másik visszariasztja a fára mászástól. Némelyik kilátást kínál csúcsáról, a másik nem. Akad aztán olyan is, amely egyik kategóriába sem tartozik. A fák elevenek, de nem úgy, ahogy az állatok. Mi a különbség? Először, a fák könnyebben megközelíthetők. Másodszor, a fák rejtélyesebbek. Harmadszor, a fák mozdulatlanok. Negyedszer, a fák el tudják rejteni. Ha valamit belevés a kérgébe, nem hiszi, hogy a fa fájdalmat érez. Ha egy nagy ágat levágnak, a fájdalomnak se szava, se szaga nincs. Mégis, amikor egy fa kérgéhez hozzásimul, a bőre élőnek érzi a fát, kategorizáló okoskodásánál átfogóbb értelemben. Amikor egy állathoz hozzáér, az állat akarata közbelép. Van egy fa, amelyet, mikor már olyan nagyra cseperedik, hogy föl mer rá mászni, megcsókol. Mindig ugyanazon a helyen.

John Berger G. - fordította: András T. László