Minden ami a szívednek kedves

Kormányos Sándor:Vártalak...

Tekintetekbe szőtt varázs,
csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!


csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!


 
Endrődi Sándor: A szeretetről
.
.
Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.
.
Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.
.
Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.
.
Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.
.
Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.​
 
Nazim Hikmet

Volt egy kék szemű óriás



Volt egy kékszemű óriás

s egy icipici nőt szeretett.

A nő álmában egy icipici ház

meg egy márványrajzszirmú, illatos

diszloncokkal szegett, napos,

virághabos

kert lebegett.



Óriás volt az óriás szive,

s a keze oly nagy dolgokra szabott,

hogy nem sikerült megépitenie

az icipici kéjlakot:

még kopogtatni se tudott

az icipici lány

márványrajzszirmu lonccal illatos,

virághabos

kertjének háza kapuján.



Volt egy kékszemű óriás

s egy icipici nőt szeretett.

És icipici volt a nő:

s ahogy az óriás mellett loholt a nő,

elfárasztotta a nagy út.

"Ég veled, lelkem nyugalmat kiván!" -

szólt a kékszemű óriásnak,

s egy gazdag törpe oldalán

belibbent diszloncos, napos

virághabos

kertkapuján az icipici háznak.



S most már érti, hogy a kékszemű óriás

óriáshoz illő szerelmeinek

még sírjuk sem lehet

ilyen márványrajzszirmu, illatos,

virághabos

loncok közt lapuló

icipici kis házikó.



/Ford.: Szabó Lőrinc/
 
"Senki sincs egyedül a szenvedéseiben,
mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik,
ugyanúgy örül
és ugyanúgy szenved mint mi
és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk
az előttünk álló kihívásokkal."
/Paulo Coelho

 
Ez szomorú, de nagyon megható:
Csekő Kató

EGY ŐSZI DÉLUTÁN

Egy őszi hideg szeles késődélután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.

.Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.
S akkor, a kerítése tövében előbújó kisvirágot észre vette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.

.A férfi a vállát rándítva mondta – én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? – mormogta.

.Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
-virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagykést magához vette,
Kiment, s a kisvirágot óvatosan a földből kivette,
A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

.Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
látom bácsi, bevitted a virágot.
Be – válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kisvirág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette.

.Hanem egy nagytábla csokit levett a polcról és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,
Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába.
Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe – jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
a kislány beteg lett, kórházba van – mondta a nénike – nagymamája vagyok.


A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová – szólt egy nővér – egy kislányt keresek ma beteg lett –
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból.
Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.
Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta,
- köszönöm – összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta.

.Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra – köszönöm – csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kisvirágját magához vette,
A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam,
Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,

Hogy néha meg kell állni.



 
Móra Ferenc
A DIDERGŐ KIRÁLY



Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
"Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt
"Ki tud orvosságot a király bajáról
,Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.​
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,Hívjátok elő az udvari bolondom!"

"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."
"Teli van énnálam ésszel a szelence:Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
"Hamar cédrusfával a kandallót tele,Urunk-királyunknak attól lesz melege!"
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,Utoljára mégis csak azt dideregte:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"

Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!"

Nekibúsult erre a didergő király,Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
"Vágjátok ki kertem minden ékességét,A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

Nekeresdországban van is nagy kopogás,Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:

"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"Megfordul a király: "Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:"Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a bábum kimosott ruhája,Vasárnap délután mit adok reája?"

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"

Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,Városa lakóit összekurjantotta:
"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,Juttatok belőle, aki fázik, annak!"
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban..."
 
Néha a szó nem elég ahhoz, hogy valaki úgy érezze, hogy törődnek vele. Akár a virágnak,szüksége van egy kis erőfeszítésre, hogy meggyőzd, te vagy neki. 1920603_608287979246095_590347347_n.jpg
 
Néha nemcsak a rossz emlékek tesznek szomorúvá, hanem a legjobbak is, amelyekről tudod, hogy nem fognak még egyszer megtörténni. 10001462_674987699233711_1382638113_n.jpg
 
- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.

Alkyoni Papadaki 1800397_548769478555545_198037305_n.jpg
 
A tegnap elmúlt.
A holnap tán sosem jön el.
Nincs más, mint a pillanat csodája.
Vigyázz rá. Hisz oly drága ajándék.

- Marie Stilkind 1922333_288981367893351_261846610_n.jpg
 
Az idő legkisebb morzsája is aranyat ér . Bánj vele úgy, mint a legdrágább kinccsel. Becsüld meg, hiszen olyan gyorsan elillan.

- Loi Csing- Jünes 553937_288980477893440_1336276001_n.jpg
 
Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni. 1510534_613142255427334_1820042590_n.jpg
 
Mindannyiunk élete egy-egy patak, mely ugyanabba a folyóba ömlik, ami végül a vízesés ködén túl a mennybe ér. (...) Drága barátom, hunyd le a szemed és engedd, hogy a víz hazavigyen! Bakancslista
 
KÁNYÁDI SÁNDOR
TUDOD

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
 
Yüan Hung-tao: „A lassan, lassan...” vers,melyet tréfából a falra jegyeztem fel
Fordította: Máthé Veronika.
A fénylő hold lassan, lassan felkel,
a zöld hegyek lassan, lassan alászállnak.
A virágzó ágak lassan, lassan vörösbe hajlanak,
a tavasz színei lassan, lassan kifakulnak.
Fizetésem lassan, lassan emelkedik,
fogaim lassan, lassan kihullanak,
szeretőm dereka lassan, lassan megvastagszik,
arcvonásaimon lassan, lassan nyomot hagy az idő.
Mikor erőnk teljében vagyunk,
a ranglétra alján állunk,
s mire ránk talál az öröm, fiatalságunknak már vége.
Minden léptünket
a Jószerencse Istennője
és Balszerencse Sötét Hölgye kíséri.
Még ég és föld sem tökéletes,
a társadalom is csupa fent és lent.
Az igazi boldogságot hol keressük hát?
– Hajolj meg alázattal, és kérdezd a Taoista Tanok Mestereit!
 
Oldal tetejére