Én álompasi vagyok. Ha az igényeidet hozzám tudod szabni.
Fordítva nem lehet?
Én álompasi vagyok. Ha az igényeidet hozzám tudod szabni.
Nem tudnak illendően kérni. De most komoly! Nem azt mondják, hogy drágám, légy szives, hozz nekem egy pohár vizet, hanem: figyelj, szomjas vagyok, hozz vizet. És nem értik, mi a különbség a kettő között... <!-- / message --> <!-- sig -->
Egyébként tudom, mi a különbség a kettő között.
Az előbbi a nőről szól az utobbi meg a férfiről.
Én tudok kérni, sőt kérés nélkül kiszolgálni, és a ruháimat is rendben tartom
Én imádom a férjemet, de: 14 év múlva sem tudja, hol van ez meg az a lakásban, milyen vajat szoktam venni a boltban, mit egyenek a gyerekek reggelire, vagy hová kell őket orvoshoz vinni. Ellenben rendeben tartja a kertet, kocsit, mindent kaját szeret amit elé rakok. Na de, hogy a koszos edényből hogyan lesz tiszta edény?!
..éjjel a manók raknak rendet :lol:
Ó, igen. Meg az egyik az udvariasságról, a másik meg a másikon való uralkodásról - az önmagukon való uralkodás helyett. Azt hiszem.
Szia. Te ilyen kis huncut "kifelé vetítős" vagy?
Nem rólam szól, a pasikról!!!
Akkor rólad is. Nem tudtad, hogy a teljes elszigetelődés egy hiú ábránd?
...fehér holló
Adáshoz: Az úgy lenne a jó, ahogy írod, hogy mindenki ad a másiknak, elvárás nélkül. De olyanná alakult a világ, hogy aki ad, attól mindíg elvárják, hogy adjon, viszonzás nélkül. Egy darabig ez elmegy, de előbb-utóbb fel fog borulni a rend. Ha az, aki ad, és sokat ad, nem kap önzetlen viszonzást, akkor kimerül, kiég. Ezt leginkább az tudja, érzi, aki valóban sokat ad - viszonzás nélkül.
Én úgy gondolom, hogy adni jó, mert érezzük, hogy van miből adni. Van mit adnunk. Ha azért adok, hogy a másiknak örömet szerezzek, az is elvárás. Ha nem örül, vagy nem látom rajta az örömöt, akkor kicsit csalódott vagyok. Vagy nem?
Kapni, és azt elfogadni egy felnőtt érett egyéniségnek nehezebb. Ezt is meg kell tanulnunk. A gyerek tud elfogadni, ezen múlik az élete. Ha egyensúlyíban van bennünk a kapni tudó gyermek énünk és az adni tudó szülői énünk, az jó.
Sajnos az elvárások működnek, ha akarjuk, ha nem. Pasik mondják, hogy haza adom a fizetésemet, elvárom, hogy az asszony mosson-főzzőn-takarítson rám. Emellett elfelejtik, hogy az asszony is hazaadja a fizetését... Már csak hogy a pasik ki ne maradjanak a beszélgetésből.
Ha már odaadó az ágyban egy férfi az már kincs.Sose várom el,hogy a konyhába mozogjon mert az az én felségterületem de becsülje meg amit csinálok és ne dirigáljon.Ne tegyen csicskává,cseléddé!Ne élje vissza magát egy férfi azzal ha a kedvese házias.Elnézéseteket kérem Hölgyeim, hogy hívatlan vendégként véleményt mondok!
Érdekesnek találom, hogy minden nő az álompasit keresi, aki bika az ágyban, de jól áll neki a kötény is a konyhában. Én 31. éve élek a szerelmemmel házasságban. Tizennégy éves koromban találkoztam össze vele. Diákszerelem, házasság, gyerekek, ma már unokák is. A mai napig szerelmesek vagyunk egymásba, alig várjuk, hogy találkozzunk, megérintsük, megsimogassuk, megcsókoljuk egymást stb. Viszont: én soha nem azt kerestem a kapcsolatban, hogy mit ad nekem a másik, hogy tesz nekem, velem jót, hanem mindig azt néztem, hogy én hogy szerethetem őt, hogy tehetek jót neki, vele. Mert szerintem az igazi boldogság az adásból születik, nem a kapásból. Gondoljatok csak a legjobb példára, a Karácsonyra. Mit vártok igazából? Hogy megkapjátok a ti ajándékaitokat, vagy azt, hogyan örülnek szeretteitek a tőletek kapottaknak? Lehet, hogy rosszul gondolom, de szerintem az igazi emberi, az utóbbi. Még valami: én a páromat a hibáival együtt szeretem. Meghat engem emberi esendősége, hogy nem tökéletes, és ettől ha lehet, még jobban oda vagyok érte. A végére még egy gondolat: az viszont biztos, hogy szeretni csak szeretetre méltó embert lehet! Olyan emberrel, aki nem az és nem szereted, nem szabad egy fedél alatt lakni sem, nemhogy egy életet leélni vele. Azt az egyszeri egyetlen, megismételhetetlent. Ha viszont szereted életed tanúját, a párodat, úgy szeresd ahogy kell, vagyis ahogy ő szeretné hogy szeressék! Adj, és adatik!