Hogy én maradok utoljára,és nem az imádott párom...Nem bírnám ki a veszteséget.
Sajnos tenni ellene semmit nem tudok
Tisztelt maszi99!
Volt egy olyan dédnagybátyám, aki a II. világháborúban egy repesz miatt tüdőlövést szenvedett el. attól kezdve pár 100 m-t nem tudott egyedül megtenni, mert nem kapott levegőt, szédült.
Hosszú évtizedekig a párja gondozta,bevásárolni sem ment a legközelebbi kisboltig sem. Csak a házban tevékenykedett keveset, időnként barátjával méhészkedett, úgy, hogy mindenhová vitték, hagyták pihenni is.
A párja hamarabb halt meg.
Magányában oly hihetetlen lelki erőre kapott, hogy én vittem ugyan Neki ebédet, de néhány hónap múlva már magára főzött, karácsonyra készített házi savanyú káposztát, mézes sütit. Annak volt a legfinomabb az illata és íze a világon! Rendszeresen festegetett képeslapról, vagy szentképről vászonra, csodás kereteket készített gipszből (aranyra festve); és akkor még nem annyira volt elterjedve, de mennyezetre való kerek- és sarok díszeket is öntött gipszből. A szeretet éltette!
Rendszeresen látogattuk, és nem győztünk csodálkozni, milyen változáson megy át. Saját előhívó berendezést készített olyan nagy, régi bádog liszt tároló edényből, a fotóink előhívásához.
Nem kell félni az elmúlástól.
Tégy meg mindent, a legjobb tudásod szerint mindennap, és szereted átsugárzik majd társadra, barátaidra, erőt és nyugalmat kölcsönözve.