csocsike írta:
Nagyon helyes, had tudja meg,hogy az elet nem fenekig bonbon
Szerintem tudja. Te vádoltad meg cinizmussal, az ember nem véletlenül lesz cinikus.
Egyébként egy napig gondolkodtam (azért nem egyfolytában, csak abban a néhány percben, ami önkéntes munka+szünidő+gyerekek mellett jut ilyesmire...) a feminizmuson. Két része van. Az egyik a globális, a társadalmi jelenség, amikor a női nem vívja ki az egyenjogúságot. Ez itt ezen a kontinensen maximálisan lezajlott, és szerintem Mo-n is. Az utolsó katonai akadémia is megnyitotta kapuit, ha egy centtel kevesebbet kap a nő ua pozícióban, mint a férfi, olyan pert vág a cég nyakába, hogy csak úgy recsegnek meg ropognak a bársonyszékek... legalábbis elvileg. Ugyanis a mozgalom elérte célját, és megteremtette a jogi és társadalmi alapfeltételeket ahhoz, hogy az egyén egyenjogúvá váljon.
Innentől kezdve gyakorlatilag a nőn múlik minden. A probléma az, hogy az egyén soxor nem képes élni a keretfeltételek adta lehetőségekkel. Ilyen értelemben igen, szükség van arra, hogy pallérozzuk az agyakat, hogy megértessük minden nővel, nem kötelező eltűrni a zsarnokságot (a válások száma szerintem bizonyítja, eddig már eljutottak). Csak ezen a ponton bejön a szociális környezet meg a pszihológia. Ja, erről lehetne könyvet írni, de én azt hiszem, ez már nem a feminizmus tárgyköre. Innentől a nemek harca, és a válaszok nagy része nem is annyira a társadalomban keresendő, hanem az ösztöneink szintjén (mi rakjuk a fészket, mi kötődünk jobban, mi szeretjük a gyereket feltétel nélkül, az apai szeretet mindig FELTÉTELES. Akkor is, ha első pillantásra ez nem nyilvánvaló. Más az agyunk, és sokmindennek a magyarázata ebben rejlik. Ezt nem tudja a nőmozgalom megváltoztatni. Ezt illene figyelembe vennie inkább. Ez az én bajom. Hogy elméletileg lehet minket egy szintre tenni - de a gyakorlatban nem vagyunk egyformák. Mindkét nemnek megvannak az erősségei és gyengeségei. Lassan ott tartunk, hogy ezt kéne újratanítani a nőknek. Hogy ez JÓ.
Házasság témába nem mennék bele túl mélyen. Nagy lutri az egész, amikor választ az ember. Vagy bejön, vagy nem. Saját ismeretségi körünkből kiindulva a legkomolyabb baj a tolerancia küszöb lejjebb csúszásával, és az emberi kapcsolatok felszínessé válásával van. Elfelejtettünk problémát megoldani. Márpedig probléma mindig jön, néha későn ismerjük fel, néha soha... vagy ha felismerjük netán, akkor se tudjuk kezelni és megoldani.
Nem illik konfrontálódni, nem illik "kiengedni a gőzt", és ez soxor odahaza történik, látszólag ok nélkül.
Ha valami nem stimmel itthon (olyan nincs, hogy idilli meg ideális körülmények örökkön örökké) akár valamelyikőnkkel, akár a gyerekkel, olyankor igenis egy csomó agymunka vár ránk, néha kutatás és olvasgatás, meg egy rakás beszélgetés jön (férjek jellemzően ki nem állhatják ezt a dolgot). Ugyanis az ilyesmit még idejében kell megfogni.
És ez, sajnos a mi dolgunk, mert az erősebb nemből hiányzik egy empátia chip. Mi képesek vagyunk a lelkükbe (meg a gyerekébe) látni, ez vice versa nem müxik. És erről még csak nem is tehetnek, ez általános születési defekt náluk, (naggyon kevés kivétellel).
Népi bölcsességek tucatjai foglalkoznak e jelenség leírásával, mint például:
- a feleség fogja össze a családot
- "if the wife does well, the family does well"
ésatöbbi.
Ez egy csomó plusz lelki teher - nekünk. Ugyanolyan igazságtalan, mint a gyerekszülés, de akkor se testálhatjuk át rájuk, mert nincs meg hozzá a készülék a fejükben.
Jaja, ha most mindent ideírnék, ami hirtelen eszembe jutott, két napig pötyögnék egyfolytában.
Hogy rövidre fogjam, a lényeg, egy ponton túl a feminizmus kezd a női nem - és a család intézménye - és a saját gyermekeink ellenségévé lenni...
Pont.