Sci-fi világa
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
Clive Barker és a cenobiták a Hellraiser című filmből.
Ezek a dimenzión kívüli, látszólag démoni lények, akik elsősorban Barker műveiben jelennek meg, az 1986-os 'The Hellbound Heart' című novellában tűntek fel először, majd a folytatásban, a 'The Scarlet Gospelsben', a Hellraiser filmekben és a 1987 és 2017 között megjelent képregényekben is fontos szerepet kaptak.
Az 1987-es 'Weaveworld' című regényben csak mellékesen említik őket, illetve ott vannak a Barker által engedélyezett, de nem általa írt prózai történetekben is, mint például a Paul Kane és Marie O'Regan által jegyzett 'Hellbound Hearts' antológiában, a 'Hellraiser: The Toll' című novellában (amelynek cselekményét Barker írta, szövegét pedig Mark Alan Miller jegyzi) és a Paul Kane által írt 'Sherlock Holmes and the Servants of Hell' című regényben.
A cenobiták közül kulturális szempontból a legjelentősebb, az eredeti novellában névtelen, de az első filmet követően már „Pinhead” becenéven ismert karakter, akit a 'The Scarlet Gospels' című műben Barker „The Hell Priest” (A pokol papja) névvel illetetett.
Ezek a dimenzión kívüli, látszólag démoni lények, akik elsősorban Barker műveiben jelennek meg, az 1986-os 'The Hellbound Heart' című novellában tűntek fel először, majd a folytatásban, a 'The Scarlet Gospelsben', a Hellraiser filmekben és a 1987 és 2017 között megjelent képregényekben is fontos szerepet kaptak.
Az 1987-es 'Weaveworld' című regényben csak mellékesen említik őket, illetve ott vannak a Barker által engedélyezett, de nem általa írt prózai történetekben is, mint például a Paul Kane és Marie O'Regan által jegyzett 'Hellbound Hearts' antológiában, a 'Hellraiser: The Toll' című novellában (amelynek cselekményét Barker írta, szövegét pedig Mark Alan Miller jegyzi) és a Paul Kane által írt 'Sherlock Holmes and the Servants of Hell' című regényben.
A cenobiták közül kulturális szempontból a legjelentősebb, az eredeti novellában névtelen, de az első filmet követően már „Pinhead” becenéven ismert karakter, akit a 'The Scarlet Gospels' című műben Barker „The Hell Priest” (A pokol papja) névvel illetetett.
Tudtad, hogy a Hellraiser ikonikus varázslatos dobozának animációs jeleneteit egyetlen hétvége alatt kézzel rakták össze , mert elfogyott a pénz?
Szóval, az eredeti filmet 1987-ben készítették nagyjából 1 millió dollárból, és mikor rájöttek a forgatás végén, hogy nincs pénzük a varázslatos doboz animációs jeleneteit profin megcsináltatni, Barker és egy görög srác egyetlen hétvége alatt besörözve állították össze kézzel. És szerintem pont ezért lett olyan jó!
Barker azért vágott bele a rendezésbe, mert annyira idegesítette, hogy más rendezők tönkretették az ő írásait korábbi filmekben (Undervorld 1985, Rawhead Rex 1986).
A Pinhead figura is érdekes. A Hellbound Heart című regényben Butterball volt a főgonosz, Pinhead csak mellékszereplő volt. És amikor Barker megírta a forgatókönyvet, a producerek azt akarták, hogy Pinhead vicceket mondjon, mint Freddy Krueger, vagy legyen néma, mint Jason. De Barker ragaszkodott ahhoz, hogy Christopher Lee Drakulájához hasonlóan intelligensen és artikuláltan beszélő gonosz legyen.
És a Cenobiták dizájnját Barker a punk stílus, a katolicizmus, és az amszterdami meg New York-i S&M klubok inspirálták.
Elég ütős kombó, nem?Végül még egy fun fact: Roger Ebert, a híres kritikus fél csillagot adott rá négyből, és azt írta, hogy "ez egy stílus, humor és ok nélküli film". Azóta kultklasszikus lett.
Igen az!!város
Előre elnézést kérek, hogy most is úgy kezdek bele írásomba mint az előbbibe (a "Tudtad, hogy" stílusban), de csak szeretném megosztani veletek azt aminek még anno utánanéztem.
Tudtad, hogy az Arnoldos Running Man annyira más, mint King regénye, hogy maga Stephen King követelte: ne használják a nevét a film marketingjében?
Szóval, King 1982-ben Richard Bachman álnéven adta ki a regényt, és állítólag egy hét alatt megírta - ami nála rekord gyorsaság! És aztán jött Arnold 1987-ben, és... nos, készítettek belőle egy teljesen más filmet.
Ahogy egyik kritikus fogalmazott: "Arnold Schwarzenegger mindaz, ami King főhősei sosem voltak".
Esetleges spoiler következik azoknak akik a regényt nem olvasták, és a 1987-es filmet sem nézték.
SPOILER kezdete:
A regényben Ben Richards egy kétségbeesett hétköznapi ember, aki azért jelentkezik a showba, hogy gyógyszert vehessen beteg lányának. A filmben Arnold egy volt helikopterpilóta rendőr, akit egy mészárlással vádolnak hamisan, amit ő megtagadott végrehajtani.
De a legjobb rész: King regényében a játék egy egy hónapos, világméretű emberüldözés. Richards egy 12 órás előnyt kap, és bármerre mehet a világon, miközben profi bérgyilkosok ("Vadászok") üldözik, és bármelyik civil beköpheti őt egy pénzjutalomért. A filmben viszont ez néhány órás show egy hatalmas TV-stúdióban, gladiátorzónákkal. És a "vadászok"? Olyan elnevezéseket kaptak, mint Dynamo, Fireball vagy Captain Freedom, színes spandexben, mintha profi pankrátorok és képregénygonoszok keverékei lennének.
És perché Arnold-filmről van szó, kellett egy romantikus szál is - amit King regényében természetesen nem találsz.
A végkifejlet is totál más: a regény sötét és nihilista, míg a film optimista, tömegfelkeléshez vezető happy end, ahol Arnold túléli, leleplezi a hazugságokat, és még a csajt is megkapja.
SPOILER vége.
King annyira nem volt megelégedve, hogy követelte: ne használják a nevét a film marketingjében - bár ebben az esetben nem kellett pert indítania, mint a Gyepnyíró embernél. Egyszerűen túl messze ment a változtatás!
Ismerve Edgar Wright stílusát, nagyon remélem, hogy az idei Running Man ütős lesz, és valamelyest közelebb lesz King regényéhez.
Tudtad, hogy
az Arnoldos Running Man annyira más, mint King regénye, hogy maga Stephen King követelte: ne használják a nevét a film marketingjében?Szóval, King 1982-ben Richard Bachman álnéven adta ki a regényt, és állítólag egy hét alatt megírta - ami nála rekord gyorsaság! És aztán jött Arnold 1987-ben, és... nos, készítettek belőle egy teljesen más filmet.
Ahogy egyik kritikus fogalmazott: "Arnold Schwarzenegger mindaz, ami King főhősei sosem voltak".
Esetleges spoiler következik azoknak akik a regényt nem olvasták, és a 1987-es filmet sem nézték.
SPOILER kezdete:
A regényben Ben Richards egy kétségbeesett hétköznapi ember, aki azért jelentkezik a showba, hogy gyógyszert vehessen beteg lányának. A filmben Arnold egy volt helikopterpilóta rendőr, akit egy mészárlással vádolnak hamisan, amit ő megtagadott végrehajtani.
De a legjobb rész: King regényében a játék egy egy hónapos, világméretű emberüldözés. Richards egy 12 órás előnyt kap, és bármerre mehet a világon, miközben profi bérgyilkosok ("Vadászok") üldözik, és bármelyik civil beköpheti őt egy pénzjutalomért. A filmben viszont ez néhány órás show egy hatalmas TV-stúdióban, gladiátorzónákkal. És a "vadászok"? Olyan elnevezéseket kaptak, mint Dynamo, Fireball vagy Captain Freedom, színes spandexben, mintha profi pankrátorok és képregénygonoszok keverékei lennének.
És perché Arnold-filmről van szó, kellett egy romantikus szál is - amit King regényében természetesen nem találsz.
A végkifejlet is totál más: a regény sötét és nihilista, míg a film optimista, tömegfelkeléshez vezető happy end, ahol Arnold túléli, leleplezi a hazugságokat, és még a csajt is megkapja.
SPOILER vége.
King annyira nem volt megelégedve, hogy követelte: ne használják a nevét a film marketingjében - bár ebben az esetben nem kellett pert indítania, mint a Gyepnyíró embernél. Egyszerűen túl messze ment a változtatás!
Ismerve Edgar Wright stílusát, nagyon remélem, hogy az idei Running Man ütős lesz, és valamelyest közelebb lesz King regényéhez.
Ez inkább egy Arnold film a '80-as évekből. Vérben és akcióban tocsogó. Ezért leszek én is kíváncsi hogy mit hoz ki belőle egy új nézőpont.Előre elnézést kérek, hogy most is úgy kezdek bele írásomba mint az előbbibe (a "Tudtad, hogy" stílusban), de csak szeretném megosztani veletek azt aminek még anno utánanéztem.
Tudtad, hogy
Szóval, King 1982-ben Richard Bachman álnéven adta ki a regényt, és állítólag egy hét alatt megírta - ami nála rekord gyorsaság! És aztán jött Arnold 1987-ben, és... nos, készítettek belőle egy teljesen más filmet.
Ahogy egyik kritikus fogalmazott: "Arnold Schwarzenegger mindaz, ami King főhősei sosem voltak".
Esetleges spoiler következik azoknak akik a regényt nem olvasták, és a 1987-es filmet sem nézték.
SPOILER kezdete:
A regényben Ben Richards egy kétségbeesett hétköznapi ember, aki azért jelentkezik a showba, hogy gyógyszert vehessen beteg lányának. A filmben Arnold egy volt helikopterpilóta rendőr, akit egy mészárlással vádolnak hamisan, amit ő megtagadott végrehajtani.
De a legjobb rész: King regényében a játék egy egy hónapos, világméretű emberüldözés. Richards egy 12 órás előnyt kap, és bármerre mehet a világon, miközben profi bérgyilkosok ("Vadászok") üldözik, és bármelyik civil beköpheti őt egy pénzjutalomért. A filmben viszont ez néhány órás show egy hatalmas TV-stúdióban, gladiátorzónákkal. És a "vadászok"? Olyan elnevezéseket kaptak, mint Dynamo, Fireball vagy Captain Freedom, színes spandexben, mintha profi pankrátorok és képregénygonoszok keverékei lennének.
És perché Arnold-filmről van szó, kellett egy romantikus szál is - amit King regényében természetesen nem találsz.
A végkifejlet is totál más: a regény sötét és nihilista, míg a film optimista, tömegfelkeléshez vezető happy end, ahol Arnold túléli, leleplezi a hazugságokat, és még a csajt is megkapja.
SPOILER vége.
King annyira nem volt megelégedve, hogy követelte: ne használják a nevét a film marketingjében - bár ebben az esetben nem kellett pert indítania, mint a Gyepnyíró embernél. Egyszerűen túl messze ment a változtatás!
Ismerve Edgar Wright stílusát, nagyon remélem, hogy az idei Running Man ütős lesz, és valamelyest közelebb lesz King regényéhez.
Az Andromeda törzs egy olyan sci-fi, amit ma is tisztelni kell, pedig 1971-ben készült, jóval a mostani időkben már megszokott szemzsibbasztó effektusokkal hemzsegő filmek előtt.
Michael Crichton 1969-ben írta meg a regényt, ami az első könyve volt, amit saját neve alatt adott ki. Szóval még azelőtt készült, mielőtt az orvosi egyetem után megírta volna a későbbi nagy sikereit!
Robert Wise rendező azzal a merész döntéssel élt, hogy egyetlen ismert sztárt sem szerződtetett a filmhez – így spórolt egy csomó pénzt, de ráadásul ettől olyan hiteles lett az egész, mintha valódi tudósokat látnánk akcióban. A speciális effekteket Douglas Trumbull tervezte, aki a 2001: Űrodüsszeia mögött is ott volt, és igazi laborjeleneteket forgattak. A zeneszerző, Gil Mellé valódi laboratóriumi hangokat vett fel, hogy hitelesen szóljon a filmzene. Őrület!
Az egyik legmenőbb vizuális trükk az volt, amikor a többszintes föld alatti laborról készült "komputerizált" 3D diagramot kellett megcsinálni. Mivel 1971-ben erre még nem létezett technológia, minden szintet külön kartonlapra vetítettek ki, lassan mozgatták, miközben átlátszó expozícióval filmezték. Aztán ezeket a rétegeket egymásra rakták, és kész volt a 3D modell. Ma már nevetségesnek tűnhet, de akkoriban ez teljesen sci-fi volt.
Ami viszont tényleg érdekes: Crihton könyvében Dr. Ruth Leavitt karakter eredetileg férfi volt, Peter Leavittnek hívták. A forgatókönyvíró, Nelson Gidding lobbizott azért, hogy nővé változtassa, hogy legyen sokszínűbb a csapat. A rendező, Robert Wise először ellenállt, mert nem akart egy díszlány karaktert becsempészni a komoly sci-fibe, de Gidding meggyőzte azzal, hogy egy komoly női tudósról van szó (és nem szexszimbólum), aki valódi cselekvőképességgel viszi előre a cselekményt. Végül Wise azt mondta, Ruth lett a film legérdekesebb karaktere.
És még egy fun fact: Michael Crichton stúdiólátogatáson vett részt a forgatás alatt, és a túravezetője egy bizonyos Steven Spielberg volt, aki később megfilmesítette Crichton legsikeresebb regényét, a Jurassic Parkot. Szóval ott találkoztak először! (A harmadik csatolt képen a magas szakállas pasas maga Crichton, meg is jelen a film egyik jelenetében.)
Ha szeretitek az okos, lassú építkezésű sci-fiket, ahol a tudományos procedúra a lényeg, nem a robbanások, ez nektek való.
(Tudom, hogy már nagy valószínűséggel láttátok, csak gondolom, vétek lenne elmenni egy ilyen sci-fi gyöngyszem mellett csak azért mert "régen készült")
Michael Crichton 1969-ben írta meg a regényt, ami az első könyve volt, amit saját neve alatt adott ki. Szóval még azelőtt készült, mielőtt az orvosi egyetem után megírta volna a későbbi nagy sikereit!
Robert Wise rendező azzal a merész döntéssel élt, hogy egyetlen ismert sztárt sem szerződtetett a filmhez – így spórolt egy csomó pénzt, de ráadásul ettől olyan hiteles lett az egész, mintha valódi tudósokat látnánk akcióban. A speciális effekteket Douglas Trumbull tervezte, aki a 2001: Űrodüsszeia mögött is ott volt, és igazi laborjeleneteket forgattak. A zeneszerző, Gil Mellé valódi laboratóriumi hangokat vett fel, hogy hitelesen szóljon a filmzene. Őrület!
Az egyik legmenőbb vizuális trükk az volt, amikor a többszintes föld alatti laborról készült "komputerizált" 3D diagramot kellett megcsinálni. Mivel 1971-ben erre még nem létezett technológia, minden szintet külön kartonlapra vetítettek ki, lassan mozgatták, miközben átlátszó expozícióval filmezték. Aztán ezeket a rétegeket egymásra rakták, és kész volt a 3D modell. Ma már nevetségesnek tűnhet, de akkoriban ez teljesen sci-fi volt.
Ami viszont tényleg érdekes: Crihton könyvében Dr. Ruth Leavitt karakter eredetileg férfi volt, Peter Leavittnek hívták. A forgatókönyvíró, Nelson Gidding lobbizott azért, hogy nővé változtassa, hogy legyen sokszínűbb a csapat. A rendező, Robert Wise először ellenállt, mert nem akart egy díszlány karaktert becsempészni a komoly sci-fibe, de Gidding meggyőzte azzal, hogy egy komoly női tudósról van szó (és nem szexszimbólum
), aki valódi cselekvőképességgel viszi előre a cselekményt. Végül Wise azt mondta, Ruth lett a film legérdekesebb karaktere.És még egy fun fact: Michael Crichton stúdiólátogatáson vett részt a forgatás alatt, és a túravezetője egy bizonyos Steven Spielberg volt, aki később megfilmesítette Crichton legsikeresebb regényét, a Jurassic Parkot. Szóval ott találkoztak először! (A harmadik csatolt képen a magas szakállas pasas maga Crichton, meg is jelen a film egyik jelenetében.)
Ha szeretitek az okos, lassú építkezésű sci-fiket, ahol a tudományos procedúra a lényeg, nem a robbanások, ez nektek való.
(Tudom, hogy már nagy valószínűséggel láttátok, csak gondolom, vétek lenne elmenni egy ilyen sci-fi gyöngyszem mellett csak azért mert "régen készült")
Csatolások
-
andromeda.png -
andromeda 3.png -
andromeda 2.png
Hasonlítasz a Youtube-os Videodrome csatornához....olyan infókkal, amik klasszikusokat más megvilágításba helyeznek....ha van még ilyen a tarsolyban, ne fossz meg tőle!Az Andromeda törzs egy olyan sci-fi, amit ma is tisztelni kell, pedig 1971-ben készült, jóval a mostani időkben már megszokott szemzsibbasztó effektusokkal hemzsegő filmek előtt.
Michael Crichton 1969-ben írta meg a regényt, ami az első könyve volt, amit saját neve alatt adott ki. Szóval még azelőtt készült, mielőtt az orvosi egyetem után megírta volna a későbbi nagy sikereit!
Robert Wise rendező azzal a merész döntéssel élt, hogy egyetlen ismert sztárt sem szerződtetett a filmhez – így spórolt egy csomó pénzt, de ráadásul ettől olyan hiteles lett az egész, mintha valódi tudósokat látnánk akcióban. A speciális effekteket Douglas Trumbull tervezte, aki a 2001: Űrodüsszeia mögött is ott volt, és igazi laborjeleneteket forgattak. A zeneszerző, Gil Mellé valódi laboratóriumi hangokat vett fel, hogy hitelesen szóljon a filmzene. Őrület!
Az egyik legmenőbb vizuális trükk az volt, amikor a többszintes föld alatti laborról készült "komputerizált" 3D diagramot kellett megcsinálni. Mivel 1971-ben erre még nem létezett technológia, minden szintet külön kartonlapra vetítettek ki, lassan mozgatták, miközben átlátszó expozícióval filmezték. Aztán ezeket a rétegeket egymásra rakták, és kész volt a 3D modell. Ma már nevetségesnek tűnhet, de akkoriban ez teljesen sci-fi volt.
Ami viszont tényleg érdekes: Crihton könyvében Dr. Ruth Leavitt karakter eredetileg férfi volt, Peter Leavittnek hívták. A forgatókönyvíró, Nelson Gidding lobbizott azért, hogy nővé változtassa, hogy legyen sokszínűbb a csapat. A rendező, Robert Wise először ellenállt, mert nem akart egy díszlány karaktert becsempészni a komoly sci-fibe, de Gidding meggyőzte azzal, hogy egy komoly női tudósról van szó (és nem szexszimbólum
És még egy fun fact: Michael Crichton stúdiólátogatáson vett részt a forgatás alatt, és a túravezetője egy bizonyos Steven Spielberg volt, aki később megfilmesítette Crichton legsikeresebb regényét, a Jurassic Parkot. Szóval ott találkoztak először! (A harmadik csatolt képen a magas szakállas pasas maga Crichton, meg is jelen a film egyik jelenetében.)
Ha szeretitek az okos, lassú építkezésű sci-fiket, ahol a tudományos procedúra a lényeg, nem a robbanások, ez nektek való.
(Tudom, hogy már nagy valószínűséggel láttátok, csak gondolom, vétek lenne elmenni egy ilyen sci-fi gyöngyszem mellett csak azért mert "régen készült")
Köszönöm, hogy rávilágítottál a Videodrome-ra, eddig nem is tudtam a csatorna létezéséről.
Nem vagyok nagy Youtube-os tartalomfogyasztó (igazat mondva alig nézem), de a vDrome kínálatát át fogom fésülni.
Nem akarok túl sokat spoilerezni, nehogy elvegye a kedvet.....Vissza a jövőbe eredeti elképzelése a forgatókönyv szerint és más finomságok..Köszönöm, hogy rávilágítottál a Videodrome-ra, eddig nem is tudtam a csatorna létezéséről.
Nem vagyok nagy Youtube-os tartalomfogyasztó (igazat mondva alig nézem), de a vDrome kínálatát át fogom fésülni.
Olvasom a kritikát.Előre elnézést kérek, hogy most is úgy kezdek bele írásomba mint az előbbibe (a "Tudtad, hogy" stílusban), de csak szeretném megosztani veletek azt aminek még anno utánanéztem.
Tudtad, hogy
Szóval, King 1982-ben Richard Bachman álnéven adta ki a regényt, és állítólag egy hét alatt megírta - ami nála rekord gyorsaság! És aztán jött Arnold 1987-ben, és... nos, készítettek belőle egy teljesen más filmet.
Ahogy egyik kritikus fogalmazott: "Arnold Schwarzenegger mindaz, ami King főhősei sosem voltak".
Esetleges spoiler következik azoknak akik a regényt nem olvasták, és a 1987-es filmet sem nézték.
SPOILER kezdete:
A regényben Ben Richards egy kétségbeesett hétköznapi ember, aki azért jelentkezik a showba, hogy gyógyszert vehessen beteg lányának. A filmben Arnold egy volt helikopterpilóta rendőr, akit egy mészárlással vádolnak hamisan, amit ő megtagadott végrehajtani.
De a legjobb rész: King regényében a játék egy egy hónapos, világméretű emberüldözés. Richards egy 12 órás előnyt kap, és bármerre mehet a világon, miközben profi bérgyilkosok ("Vadászok") üldözik, és bármelyik civil beköpheti őt egy pénzjutalomért. A filmben viszont ez néhány órás show egy hatalmas TV-stúdióban, gladiátorzónákkal. És a "vadászok"? Olyan elnevezéseket kaptak, mint Dynamo, Fireball vagy Captain Freedom, színes spandexben, mintha profi pankrátorok és képregénygonoszok keverékei lennének.
És perché Arnold-filmről van szó, kellett egy romantikus szál is - amit King regényében természetesen nem találsz.
A végkifejlet is totál más: a regény sötét és nihilista, míg a film optimista, tömegfelkeléshez vezető happy end, ahol Arnold túléli, leleplezi a hazugságokat, és még a csajt is megkapja.
SPOILER vége.
King annyira nem volt megelégedve, hogy követelte: ne használják a nevét a film marketingjében - bár ebben az esetben nem kellett pert indítania, mint a Gyepnyíró embernél. Egyszerűen túl messze ment a változtatás!
Ismerve Edgar Wright stílusát, nagyon remélem, hogy az idei Running Man ütős lesz, és valamelyest közelebb lesz King regényéhez.
Kovács Gellért filmszerésztől.
Szívesen kihagytam volna az élményt, de most már ez is megvan: életemben először csalódtam Edgar Wrightban. Ha ezt egy középszerű arc rendezte volna, mondjuk Louis Leterrier, de mondhatnék még sok hasonló nevet, most rágyújtanék az „ahhoz képest, hogy"-kezdetű nótára, de mivel Wright rendezte, ráadásul fontos is volt neki a projekt, egyszerűen csak szomorú vagyok, hogy az egyik kedvenc rendezőm gyarapította egy darab produkcióval a „filmek, amelyeket mi a faszért csináltak meg, ha nem volt semmi ötletük"-listát.
Rossznak nem rossz, nyilván pörög az egész, jók a zenék, időnként klassz a humor, de semmit nem tesz hozzá az előző, Schwarzenegger-féle adaptációhoz. Azzal sem, hogy kinyitotta a hajszát. Powell jobb színész a Tölgynél, aki viszont nagyobb sztár nála, szóval, Arnoldnál az előny, amit nála is marad a film végéig. Wright játszik kicsikét a sztorival, de igazából nem csinál vele érdekeset, sőt, az 1987-es film drámai hatását egy pillanatra sem tudja elérni, hiába emelte a téteket: a régi, magányos Ben Richards-szal ellentétben itt családos emberről beszélünk, mégse lehet érte igazán izgulni. Amiről egyértelműen Wright tehet, aki kedélyesen végigvezet minket ezen a valamennyire riasztó, de nem eléggé kényelmetlen, sokkal inkább parodisztikus jövőképen, s egy pillanatig sem titkolja, hogy esze ágában se volt súlyos filmet készíteni, pusztán csak elszórakozgatott azzal a 110 millióval, amit rábíztak. Ezt az egészet szerintem csak ő élvezte igazán.
Kár.
Kurvára sajnálom.
Holnap majd sírok még kicsit a rádióműsorban is.
(hm)
Egy kilencven éves sci-fi.
A képen az Edwin Balmer és Philip Wylie által írt "When Worlds Collide" (Amikor a világok összeütköznek) című, 1933-ban megjelent klasszikus science fiction regény borítója látható. A történet a Föld és egy elszabadult bolygó közötti közelgő ütközésről szól, amely pusztulással fenyegeti az emberiséget.
A regényt először a Blue Book magazinban publikálták folytatásokban, 1932 szeptembere és 1933 februárja között.
A történetben két idegen bolygó, a Bronson Alpha és a Bronson Beta közeledik a Naprendszer felé, és az egyik közvetlen ütközési pályán van a Földdel.
A közelgő katasztrófa idején tudósok egy csoportja versenyt fut az idővel, hogy űrhajót építsen, amellyel a túlélőket a második bolygóra, a Bronson Betára menekíthetik.
A regénynek 1934-ben megjelent egy folytatása is After Worlds Collide címmel, amely a túlélők új világban való boldogulását mutatja be.
A képen az Edwin Balmer és Philip Wylie által írt "When Worlds Collide" (Amikor a világok összeütköznek) című, 1933-ban megjelent klasszikus science fiction regény borítója látható. A történet a Föld és egy elszabadult bolygó közötti közelgő ütközésről szól, amely pusztulással fenyegeti az emberiséget.
A regényt először a Blue Book magazinban publikálták folytatásokban, 1932 szeptembere és 1933 februárja között.
A történetben két idegen bolygó, a Bronson Alpha és a Bronson Beta közeledik a Naprendszer felé, és az egyik közvetlen ütközési pályán van a Földdel.
A közelgő katasztrófa idején tudósok egy csoportja versenyt fut az idővel, hogy űrhajót építsen, amellyel a túlélőket a második bolygóra, a Bronson Betára menekíthetik.
A regénynek 1934-ben megjelent egy folytatása is After Worlds Collide címmel, amely a túlélők új világban való boldogulását mutatja be.
Még egy kritika!!
Az egyik legnagyobb probléma azzal, amikor a ’80-as és ’90-es évek hatalmas, nyers sci-fi akciófilmjeit próbálják újraforgatni, hogy ezek az új változatok rendszerint elveszítik azt az egyediséget és mocskos humort, ami eredetileg megkülönböztette őket a többitől. Vegyük csak a Robotzsarut és a Total Recallt: Paul Verhoeven két vitathatatlan klasszikusát, amelyekből a modern, műanyag és biztonságos remake-ek teljesen kifogták a szelet — eltűnt belőlük az a szikra és karizma, ami miatt felejthetetlenek voltak.
Egy rendező azonban biztosan nem szenved hiányt ezekben a tulajdonságokban: Edgar Wright. Ő vállalkozott arra, hogy új életet leheljen Schwarzenegger jövőbeli szatírájába, A menekülő emberbe. Az eredeti film ugyan szerethető klasszikus, Wright azonban egy titkos fegyvert is bevetett — magát Stephen Kinget.
Köztudott, hogy King eredetileg álnevet használva írta az alapul szolgáló kisregényt, Schwarzenegger filmje viszont alig tartotta magát a sötét, disztópikus thrillerhez. Wright viszont sokkal hűségesebben ragaszkodik az eredeti történethez, miközben igyekszik megtartani az eredeti film vagány lendületét is. A kérdés tehát: sikerült-e neki újabb ékkövet tennie a 2025-ös Stephen King-adaptációk koronájába?
A történet ezúttal is egy disztópikus jövőben játszódik, ahol az óriásvállalatok szinte teljesen megfojtották Amerikát. Itt él Ben Richards, a forrófejű, munkásosztálybeli férfi, aki állást keres, miután lázadó természete miatt mindenhol feketelistára került. Richards dühkitörései ellenére alapvetően rendes ember, aki csupán pénzt akar szerezni beteg lánya gyógykezelésére. Mivel felesége kénytelen egy kétes hírű éjszakai klubban dolgozni, Ben úgy dönt, hogy a családja megmentése érdekében belép a televízió világába.
Ebben a jövőben ez könnyebben megy, mint gondolnánk, hiszen az emberek figyelmét egy gonosz cég teljesen elterelte különböző üres és kegyetlen vetélkedőkkel, amelyekben a pénzt fájdalomért és megaláztatásért adják. A legnézettebb műsor az NRI csatornáján a The Running Man, egy brutális túlélő show, amelyben a versenyzőknek harminc napon át kell életben maradniuk, miközben az egész nemzet vadászik rájuk. Minél tovább bírják, annál több pénzt kap a családjuk — de eddig még senki sem élte túl a teljes időt, hiszen öt profi „Vadász” is lohol a nyomukban.
Ben végül egy kisebb műsor meghallgatására jelentkezik, ám lázadó, „lesz*rom” stílusa megragadja a tévéhálózat elnökének, Dan Killiannek a figyelmét, aki meglátja benne a tökéletes showműsor-szereplőt. Nem telik sok időbe, és Ben arca az egész ország képernyőin feltűnik — miközben menekül, rejtőzik, és próbál életben maradni. A hatalom vérdíjat tűz ki a fejére, a maszkos fővadász, McCone pedig forró nyomon van. Vajon sikerül Bennek kijátszania a rendszert, és visszajutnia a családjához?
2025 igazi aranyév Stephen King számára – talán az eddigi legerősebb. Az idei adaptációk, mint A majom (The Monkey), A hosszú menetelés (The Long Walk), a tavalyi The Life of Chuck, valamint Az – Welcome To Derry sorozat mind azt bizonyítják, mennyire sokoldalú szerzőről van szó. Bár idén már kaptunk egy kiváló King-adaptációt a halálos játék témájában (a sötéten feszült The Long Walk), Wright A menekülő ember-verziója talán a legszórakoztatóbb mind közül.
A film a nagy költségvetésű akciót dühös, szarkasztikus társadalomkritikával ötvözi: Wright sikeresen tartotta életben a ’80-as évek túlzó, lendületes szellemét, miközben egyszerre képes meghatni, megnevettetni és felpörgetni a nézőt.
Bár Wright korábban is rendezett akciódús filmeket (Hot Fuzz, Scott Pilgrim a világ ellen, Baby Driver), ez talán a legklasszikusabb, leginkább „egyenes vonalú” munkája. A kameramozgásai kevésbé hivalkodók, mint például a Last Night in Soho-ban, de a rendező most az energiát és lendületet helyezte előtérbe – így a film minden percében érezni lehet a sodrást, ami az év egyik legizgalmasabb mozijává teszi.
A ’80-as évek filmjeinek rajongói talán hiányolni fogják a láncfűrészes pankrátorokat, a lángszórókat vagy a robbanó hokikorongokat, de helyettük kapunk egy karizmatikus, verejtékes, „kisember kontra rendszer” hangulatot, ami a Drágán add az életed! fénykorát idézi.
A film egyik legnagyobb erőssége a főszereplő Glen Powell, aki magabiztosan formálja meg a szabályszegő, mégis szerethető antihőst. Powell egyszerre hozza a Hit Man sebezhetőségét és a Top Gun: Maverick „Hangman” karakterének filmsztár-karizmáját. Az eredmény egy olyan figura, akinek hirtelen haragja veszélyes, de akit mégis könnyű megszeretni – még akkor is, amikor egy szál törölközőben lóg egy toronyház oldalán.
A mellékszereplők is remekelnek: Josh Brolin intrikus, ördögi mosolyú tévémogulként tündököl, Lee Pace pedig hideg eleganciával alakítja a maszkos vadászt, McCone-t. A show legnagyobb energiáját azonban talán Coleman Domino hozza, mint túlpörgött műsorvezető, aki egyszerre hype-man és narrátor, és úgy élvezi a szerepét, mintha maga is a film része lenne.
De Wright filmje nemcsak a szórakoztatásban erős: kényelmetlenül ismerős tükröt tart elénk. Az, ahogyan a közönséget egy kegyetlen reality show köti le, vagy ahogyan a média manipulálja Richards videóit, hátborzongatóan valóságosnak hat.
Merész, hangos és végtelenül lázadó – Wright filmje egyszerre dicsőíti és kifigurázza a ’80-as éveket. A Sly and the Family Stone – Underdog betétdal pedig igazi telitalálat. Edgar Wright tehát megcsinálta a lehetetlent: újraforgatta a kultikus, giccses akciófilmet úgy, hogy közben megőrizte annak vagány lelkét és kíméletlen humorát.
Glen Powell kiváló, Wright formában van, és a hasonlóan izgalmas Predator: Badlands-szel együtt ez a hónap a Schwarzenegger-klasszikusok újjászületésének ideje lett.
Ne habozz – ha igazán ütős akciófilmet akarsz látni, fuss, ember, fuss!
Ben voltam, sziasztok!
(Relic Hunter)
Az idei év Monolit-díját
Idén összesen 42 novella érkezett be, ismét jeligével ellátva, hogy garantáljuk a pályázat tisztaságát.
A zsűri dicséretben részesítette:
Miskolci Krisztina – Kamuflázs
és
Kispál Márton – Ludd tábornok örök híve
című művét.
A harmadik helyezett idén
M. Berta Enikő – Orientáció
című műve lett.
A második helyezést
Evellei Kata – A szalmaszál és a kalapács
című novellája kapta.
Az első helyezett pedig
Varga Igor – AI asszisztenst felveszünk
című remek novellája lett.
Michael Walden: Százezer mérföld című regénye nyerte.
A 2025-ös Preyer Hugo novellapályázat eredményhirdetése
Az idei Preyer Hugo novellapályázatra az utóbbi évek gyakorlatától eltérően a szerzőknek egy központi témáról kellett írniuk, mely idén: „A jövő munka nélkül” lett.Idén összesen 42 novella érkezett be, ismét jeligével ellátva, hogy garantáljuk a pályázat tisztaságát.
A zsűri dicséretben részesítette:
Miskolci Krisztina – Kamuflázs
és
Kispál Márton – Ludd tábornok örök híve
című művét.
A harmadik helyezett idén
M. Berta Enikő – Orientáció
című műve lett.
A második helyezést
Evellei Kata – A szalmaszál és a kalapács
című novellája kapta.
Az első helyezett pedig
Varga Igor – AI asszisztenst felveszünk
című remek novellája lett.
A Neurománc William Gibson sci-fi regénye, a cyberpunk irodalom legismertebb darabja. A regény Gibson első regénye, amely először 1984-ben jelent meg. A Sprawl-trilógia első kötete.
Mindig megfogadom, hogy nem olvasok cyberpunk könyvet, mert mindig megjártam, valahányszor tettem egy próbát ezzel az alzsánerrel, de William Gibson Sprawl-trilógiájára nagyon kíváncsi voltam, így most itt vagyok. Nem mondom, hogy kedvencem lesz ez a műfaj, de azt sem, hogy végleg kerülni fogom, legalábbis a Neuromancer folytatásaira mindenképpen sort fogok keríteni.
William Gibson 1984-ben megjelent, Hugo-, Nebula és Philip K. Dick-díjakkal kitüntetett műve a cyberpunk műfaj alapköve, hatása mindmáig tetten érhető filmekben, zenékben, videojátékokban és más kortárs művészeti alkotásokban. Ráadásul itt találkozhatunk először a mátrixszal, azzal a globális konszenzuális-hallucinációval, ami a cybertér minden egyes adatbájtját megtestesíti, és ami alapjául szolgált a tizenöt évvel későbbi, azonos című kultikus film világának.
Case volt a legjobb adattolvaj a mátrixban, egészen addig, amíg el nem követte a klasszikus hibát – lopott a megbízóiitól, akik büntetésként megmérgezték az idegrendszerét, örökre száműzve őt a cybertérből. Most azonban egy rejtélyes, magát Armitage-nak nevező alak a megváltást ígéri neki: a teljes gyógyulást, ha Case elvállal egy munkát egy felmérhetetlenül erős mesterséges intelligencia ellen, ami Föld körüli pályán kering a baljós Tessier-Ashpool klán szolgálatában. Egy legendás adattolvaj lementett emlékezetével és egy utcai szamuráj védelmében Case útra kel mind a való világban, mind a mátrixban, a többi pedig már, ahogy mondani szokás: science fiction történelem.
A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején. Ezzel a mondattal indít a regény, ami nem csak egy páratlan kép, de le is fekteti a kötet végig komor, borongós alaphangulatát. Egy olyan hely képzetét írta le Gibson egyetlen mondatban, ahol soha nem süt ki a nap, és nem történik semmi jó. Erről rögtön beugrott az a jelenet a Mátrix c. filmből, amikor Morpheus megmutatja Neónak, hogy is néz ki a valóság a Mátrixon túl. Chiba City pont ilyen. És a hasonlóság sem véletlen, mert a Mátrix Gibson világából táplálkozik, de sok más egyéb műre is hatott. És nem véletlenül. A Neuromancer egy nagy hatású történet, ami beszippantja olvasóját. Még akkor is, ha a szöveg néhol nehézkes és érthetetlen, ami érezhetően nem mindig Gibson hibája, hanem inkább az új magyar változaté. Érzésem szerint még egy szerkesztési kör vagy átgondolás nem ártott volna a fordításnak, írom ezt úgy, hogy az eredeti fordításban nem olvastam a könyvet.
De lendüljünk tovább az olvasási nehézségeken és azon, hogy szokatlanul nehezen csúszott ez az alig 320 oldal! Részletgazdag világba csöppenhettem, ami meglehetősen tetszett, habár ehhez a Mátrix előzetes ismerete sokat hozzátett, mert nem voltak annyira váratlanok az egymást villódzva követő események. Maradéktalanul tudtam élvezni minden egyes újonnan felbukkanó helyszínt, behozott karaktert, a Mátrix és a valóság leírásait vagy a dagonyázást a cybertér rejtett bugyraiban és a mélyfilozófiai kérdésekben. Még úgy is, hogy Gibson látomásának egy része már nem a sci-fi kategóriába tartozik, hanem a jelenünkben is megvalósult, például a VR és a mesterséges intelligencia, de részben pont ez tudta közelebb hozni a könyvet, és sok minden ezért vált érthetővé. Ez pedig sokat hozzáadott a Neuromancer élvezeti értékéhez.
A másik a karakterek, köztük az emberek Cace, Molly, Armitage meg nagyjából az összes megjelenített mesterséges intelligencia vagy robot (félrobot) lebilincselően volt megírva, és végig azok is maradtak. Főleg motivációik és az ábrázolásuk tekintetében, ami miatt érdekelt a sorsuk, hogy hova fut ki a történetük. A végkifejlet pedig pont olyan lett, mint vártam.
Összességében a Neuromancer kapcsán érthető, miért lett klasszikus. Nem tökéletes regény, de egy egész alzsáner megalapozójaként mégis úttörő. Nem leszek tőle cyberpunk rajongó, de elismerem William Gibson érdemeit. Mindazonáltal a nehézkes stílusa dacára elszórakoztatott.
(luthien lovemagic)
Mindig megfogadom, hogy nem olvasok cyberpunk könyvet, mert mindig megjártam, valahányszor tettem egy próbát ezzel az alzsánerrel, de William Gibson Sprawl-trilógiájára nagyon kíváncsi voltam, így most itt vagyok. Nem mondom, hogy kedvencem lesz ez a műfaj, de azt sem, hogy végleg kerülni fogom, legalábbis a Neuromancer folytatásaira mindenképpen sort fogok keríteni.
William Gibson 1984-ben megjelent, Hugo-, Nebula és Philip K. Dick-díjakkal kitüntetett műve a cyberpunk műfaj alapköve, hatása mindmáig tetten érhető filmekben, zenékben, videojátékokban és más kortárs művészeti alkotásokban. Ráadásul itt találkozhatunk először a mátrixszal, azzal a globális konszenzuális-hallucinációval, ami a cybertér minden egyes adatbájtját megtestesíti, és ami alapjául szolgált a tizenöt évvel későbbi, azonos című kultikus film világának.
Case volt a legjobb adattolvaj a mátrixban, egészen addig, amíg el nem követte a klasszikus hibát – lopott a megbízóiitól, akik büntetésként megmérgezték az idegrendszerét, örökre száműzve őt a cybertérből. Most azonban egy rejtélyes, magát Armitage-nak nevező alak a megváltást ígéri neki: a teljes gyógyulást, ha Case elvállal egy munkát egy felmérhetetlenül erős mesterséges intelligencia ellen, ami Föld körüli pályán kering a baljós Tessier-Ashpool klán szolgálatában. Egy legendás adattolvaj lementett emlékezetével és egy utcai szamuráj védelmében Case útra kel mind a való világban, mind a mátrixban, a többi pedig már, ahogy mondani szokás: science fiction történelem.
A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője adásszünet idején. Ezzel a mondattal indít a regény, ami nem csak egy páratlan kép, de le is fekteti a kötet végig komor, borongós alaphangulatát. Egy olyan hely képzetét írta le Gibson egyetlen mondatban, ahol soha nem süt ki a nap, és nem történik semmi jó. Erről rögtön beugrott az a jelenet a Mátrix c. filmből, amikor Morpheus megmutatja Neónak, hogy is néz ki a valóság a Mátrixon túl. Chiba City pont ilyen. És a hasonlóság sem véletlen, mert a Mátrix Gibson világából táplálkozik, de sok más egyéb műre is hatott. És nem véletlenül. A Neuromancer egy nagy hatású történet, ami beszippantja olvasóját. Még akkor is, ha a szöveg néhol nehézkes és érthetetlen, ami érezhetően nem mindig Gibson hibája, hanem inkább az új magyar változaté. Érzésem szerint még egy szerkesztési kör vagy átgondolás nem ártott volna a fordításnak, írom ezt úgy, hogy az eredeti fordításban nem olvastam a könyvet.
De lendüljünk tovább az olvasási nehézségeken és azon, hogy szokatlanul nehezen csúszott ez az alig 320 oldal! Részletgazdag világba csöppenhettem, ami meglehetősen tetszett, habár ehhez a Mátrix előzetes ismerete sokat hozzátett, mert nem voltak annyira váratlanok az egymást villódzva követő események. Maradéktalanul tudtam élvezni minden egyes újonnan felbukkanó helyszínt, behozott karaktert, a Mátrix és a valóság leírásait vagy a dagonyázást a cybertér rejtett bugyraiban és a mélyfilozófiai kérdésekben. Még úgy is, hogy Gibson látomásának egy része már nem a sci-fi kategóriába tartozik, hanem a jelenünkben is megvalósult, például a VR és a mesterséges intelligencia, de részben pont ez tudta közelebb hozni a könyvet, és sok minden ezért vált érthetővé. Ez pedig sokat hozzáadott a Neuromancer élvezeti értékéhez.
A másik a karakterek, köztük az emberek Cace, Molly, Armitage meg nagyjából az összes megjelenített mesterséges intelligencia vagy robot (félrobot) lebilincselően volt megírva, és végig azok is maradtak. Főleg motivációik és az ábrázolásuk tekintetében, ami miatt érdekelt a sorsuk, hogy hova fut ki a történetük. A végkifejlet pedig pont olyan lett, mint vártam.
Összességében a Neuromancer kapcsán érthető, miért lett klasszikus. Nem tökéletes regény, de egy egész alzsáner megalapozójaként mégis úttörő. Nem leszek tőle cyberpunk rajongó, de elismerem William Gibson érdemeit. Mindazonáltal a nehézkes stílusa dacára elszórakoztatott.
(luthien lovemagic)
Hasonló témák
