Sci-fi világa
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
Szülővárosomban, Debrecenben jártam családlátogatáson. Egykori szobám nagy részét ma is könyvespolcok foglalják el. Az egyiken felfedeztem gyermekkorom hajdani kedvencét, Alekszej Tolsztoj, a Háború és béke szerzőjével rokonságban lévő szovjet író Garin mérnök hiperboloidja című művét, amelyről nehéz eldönteni, mi is tulajdonképpen?
Politikai krimi? Thriller? Lélektani dráma? Kalandregény? Sci-fi? Utópia?
Mindez így összegyúrva – ez lehetne a válasz. A részben a Szovjetunióban, részben Nyugat-Európában (Franciaországban, Németországban és Olaszországban) a végkifejletet tekintve pedig az Egyesült Államokban játszódó regényt egy mondatban úgy lehetne összefoglalni: négy ember ül egy autóban, aztán egy yachton, utána egy szigeten, végül pedig az USA-ban, a Fehér Házban, a Szenátusban, a nagyvárosok utcáin a hatalomért folytatott harcban fonódik össze a sorsuk.
Az Albatrosz könyvek sorozat egyik míves darabja, gyermekkorom kedvence...
Fotó: Papp László Tamás
A címadó főszereplő, Pjotr Garin, zseniális feltaláló, tudós, aki új, forradalmi technológián dolgozik. Rolling, a vegyipari cégbirodalmat irányító, a szabad versenyt eltipró kartell-, és trösztkapitalizmust megjelenítő amerikai milliárdos és Vitalij Selga, a szovjet rendőr (aki a bűnügyi nyomozóhatóságnál dolgozik, viszont - bár ez a regényben nincs kimondva - mivel nemzetközi, illetve politikai ügyekben nyomoz, inkább titkosszolgálati jellegű a munkája) ugyanarra törekszik. Hogy megszerezze a találmányt.
Rolling a cégének, Selga pedig a szovjet államnak.
Mindnyájuk életére hatással lesz a negyedik szereplő: Zoja Monrose. A polgárháború, a szovjet rendszer elől nyugatra menekült emigráns. Aki először Rolling, aztán Garin szeretője lesz.
Bár a négyes közti hálót átszövik az árulások, átállások, megcsalások, hol egymás életére törnek, hol megmentik egymás életét, de országuktól elszakadva gyakran így is csak egymásra számíthatnak. A mű szerzője olyasvalaki, aki jól ismerte mind a szovjet rendszert, mind a nyugati szovjetellenes emigrációt. Otthonosan forgolódott a cári időszak arisztokráciája köreiben, de Sztálin alatt is karriert csinált.
Alekszej Tolsztoj fenti műve egy átmeneti időszakban született. Tolsztoj a kommunista hatalomátvétel után, 1918-ban, 35 évesen családjával elhagyta Oroszországot. A polgárháború éveiben Párizsban élt, majd 1923-ban hazatért. (A regény párizsi jelenetei a legimádnivalóbbak, a legéletszagúbbak.) Mikor a Garin mérnök hiperboloidja 1925-26 folyamán a Krasznaja Nov magazin hasábjain folytatásokban megjelent, Tolsztoj még távol volt attól, ami később lett belőle. Sztálin kedvenc grófja, aki 1936-ban az Írószövetség elnöke, 1937-ben (a sztálini terror csúcspontján) a Legfelsőbb Tanács, a pártállamnak alárendelt szovjet bábparlament, 1939-ben pedig a tudományos akadémia tagja. (Ellentétben a szovjet típusú diktatúrából kétszer is emigráló vörös gróffal, Károlyi Mihállyal, Tolsztoj fordított utat járt be.)
Alekszej Tolsztoj, a regény írója, Sztálin kedvenc grófja.
Fotó: Wikipédia
De a '20-as évek közepén, a Lenin betegsége, majd halála utáni években a rendszer a szebbik (de legalábbis kevésbé rossz) arcát mutatta bel-, és külföldön egyaránt. A polgárháború már véget ért, de a Sztálin által indított terror és személyi kultusz még nem kezdődött el. A rezsim inkább amnesztiában, konszolidációban, az emigránsok hazacsábításában gondolkodott. A NEP-korszaknak nevezett '20-as években a diktatúra tolerálta a később ellenségnek nyilvánított kulákokat, vállalkozókat, a „virágozzék száz virág” jegyében az értelmiségnek is nagyobb szabadságot adtak. Nem dőlt még el a párton belüli harc Sztálin és Trockij között, s akkor épp a pártfőtitkár Sztálin (és szövetségese, Buharin) képviselték a mérsékeltebb irányvonalat. Ekkor született a mű Garin találmányáról. Ami mi is?
Hadászati lézerfegyver - vagy halálsugár, ha így jobban tetszik.
„A hiperbolatükör törvénye a következő: A hiperbolatükör belső felületére eső fénysugarak valamennyien egy pontban metszik egymást, a hiperbola gyújtópontjában. Ezt mindenki tudja. De most jön az, amit nem tud mindenki. A hiperbolatükör gyújtópontjába én még egy másik hiperbolát is helyezek [...] egy forgási hiperboloidot, amelyet samonitból [...] ebből a magas olvadáspontú és tökéletesen csiszolható ásványból esztergályoztam ki; Észak-Oroszországban kimeríthetetlen samolit rétegek találhatók."
– magyarázza a regényben Garin, hozzátéve: a hiperboloid „valamennyi fénysugarat egyetlen sugárrá, vagy tetszés szerinti vastagságú fényzsinórrá koncentrálja. [...] mikrométercsavar segítségével történő beállítása útján tetszés szerint növelhetem vagy csökkenthetem a fényzsinór vastagságát, az energiaveszteség, amelyet a levegő közegén való áthatolása közben szenved, elenyészően csekély. A zsinór vastagságát gyakorlatilag annyira csökkenthetem, hogy nem lesz vastagabb, mint egy tű” Odáig jut a miniatürizálásban, hogy létrehoz egy „revolver alakú, vastag csövű, nikkelezett készüléket. Utolsó találmánya volt – egy zseb-hiperboloid.”
A fegyvert kifejlesztve, a rá bérgyilkosokat küldő Rollingot megzsarolva, aztán foglyul ejtve Garin világuralomra tör. Egy szigetet megszállva az ellene küldött hadihajókat kettévágja a sugárnyalábbal. Ha fényesebb a láncnál a fénykard, akkor ez a mérföldes lézerlándzsa vakítóan ragyog.
A halálsugár jégkockaként hasította szét a csatahajókat.
Fotó: Pixabay
„Minden hatalom az én kezemben lesz a földön. Egyetlen kémény nem füstölhet az én parancsom nélkül, egyetlen hajó nem futhat ki a kikötőből, egyetlen kalapács nem koppanhat. Minden a központ engedélyétől függ majd, még a lélegzés joga is. A központ pedig én leszek. Minden az enyém. Érméket fogok veretni, egyik oldalon az én arcképem lesz, kis szakállal, megkoszorúzott homlokkal...” –mondja Selgának. Ironikus, de Garin totális állama leginkább a terroron, tervgazdaságon és személyi kultuszon alapuló központosított sztálini rendszerre hajaz, melyet a regényíró egy évtizeddel később (amikor már nem bizalmatlanságtól övezett, épp csak hazatért disszidens) mind nagyobb buzgalommal szolgál. Selga, amikor Garinnak válaszol, felvillantja a gátlás nélküli „cinikus idealista”, hívő machiavellista szovjet erkölcs oximoronját.
„Mindaz, ami elősegíti, hogy szovjethatalom létesüljön, jó – felelte Selga, és minden, ami ezt gátolja, rossz.”
Vagyis Garin a Selga által fasiszta utópiának nevezett uralma létrehozása, Selga pedig a lenini pártállami rendszer védelme érdekében veti le a polgári morál korlátait.
De bármennyire is ellenségek, ez még nem a sztálini éra, amikor a szemben álló félre csak rosszat lehet mondani, és gyűlölet-ötperceken üvöltve követelni a kivégzését. A hajón, ami a céljuk felé viszi őket, Selgát a hullámok a tengerbe sodorják, Garin utánaugrik, élete kockáztatásával megmenti. Beviteti embereivel a kabinba, hogy ott lábadozzon.
„Selga elnézte Garin gunyoros arcát és a bőr karosszékben elterpeszkedő hajlékony testét. Különös ember, csupa ellentmondás. Bandita, csirkefogó, sötét kalandor,... De - talán a grog volt az oka, talán a megrázkódtatás, amelyen keresztülment - Selgának most jólesett, hogy Garin itt ül mellette, térdén keresztbe vetett lábbal, s a füstöt eregetve elmélkedik a legkülönbözőbb dolgokról, mintha nem is recsegnének-ropognának az Arizona oldalai a hullámok csapásai alatt, mintha nem ostromolnák tajtékzó habok a hajóablak üvegét, és nem ringatná őket a hajó, mint valami hinta, hol Selgát vetve fel ágyastul, hol Garint székestül...”
A '30-as évek derekán már nem lehetett volna az ellenségről így írni egy szovjet regényben. Meg így se nagyon:
”Garin nagyon megváltozott amióta elhagyta Leningrádot: magabiztos lett, derűs, és az a fajta jóindulat és kedélyesség sugárzott róla, amelyet csak a legokosabb, meggyőződéses egoistáknál tapasztalhatunk”
Zoja figurájáról még nem esett szó, pedig kulcskarakter. Olyan kulcs, amely megnyitja a férfiakat. Nem pusztán a testi vonzerejével, hanem az intellektusával, a gátlástalan fantáziájával, cinikus eszességével. Előbb Rolling, aztán Garin perzselődik meg a belőle áradó tűzben. Zoja tulajdonképpen Mirandolina, a Goldoni-darab hősnője - jó néhány árnyalattal sötétebb kiadásban. Nő, aki a saját jogán lesz bűnöző lángelme, manipulatív sakkjátékos egy férfiak által dominált világban, a királynőnél is értékesebb figura a stratégiai játszmában, aminek terepe egy lapos tábla helyett a jeges űrben száguldó bolygónk.
Melynek központi magját a történetben egy örökké bomló fém alkotja, s ennek hője egyre jobban átmelegíti a bolygónkat. „Néhány milliárd év múlva teljesen áttüzesedik, felrobban, mint egy bomba, lángra lobban, gázgömbbé válik… majd ismét kezd lehűlni és újra összesűrűsödik, míg el nem éri a földgolyó méreteit. Akkor aztán megint kifejlődik a földön az élet, évmilliárdok múlva megjelenik az ember, megindul az emberiség rohamos fejlődése, és a harc a világ magasabb rendű társadalmi berendezkedéséért… Ez az élet körforgása a Földön. Számtalan ilyen körforgása volt már a föld életének és még számtalan sok lesz a jövőben is.
Halál nincs. Csak örök megújulás van”
– írja Mancev, Garin egykori tudóstársa a naplójában. (Garin azért megy a szigetre, mert ez a sugárzó fém által alkotott olivinövezet aranyat is tartalmaz, amelyet kitermelve ez a bajkeverő, akit Selga fasisztának, Rolling viszont - tévesen - anarchistának tart, a piacra dob, hogy leértékelje a világ nemesfémtartalékát, gazdasági válságot idézve elő. Jobb, mint Blofeld, és mennyivel stílusosabb.)
Visszatérve Zojára: először Rollingnak, aztán Garinnak jut a végzetes szerencse, hogy szerelmi és szexuális kapcsolatban lehet vele a világuralomért zajló harc során. Szegény Selga viszont kimarad a jóból. A NEP-korszak Szovjetuniója megengedőbb volt, de nem annyira, hogy Vitalij, a szovjet James Bond (elnézést: Bond lesz a nyugati Selga) intim viszonyba kerüljön egy disszidens nővel. De azért a maga módján Selga is értékeli Zoját.
„Már megbocsásson, de nőkkel nem harcolok” – mondja Selgának az egyik szovjet társa Zojáról eléggé el nem ítélhető szexista módon. Mire Vitalij ezt feleli: „Alekszej Szemjonovics, ez a nő erősebb mindkettőnknél... Még sok ember vérét fogja kiontani” – mely a legnagyobb szakmai elismerés egy olyan rendszer képviselőjétől, amelynek a vérontásban aztán igazán volt praxisa.
Zoja Monrose szerepében: Natalja Klimova.
Fotó: IMDB
Ha van elveszett karakter a regényben, az Rolling. Milliárdjai, a világot átfogó óriáscége dacára se tud olyan „okosan gonosz” lenni, hogy felnőjön a többiekhez. Garint is, Selgát is próbálja megöletni, de kudarcot vall, azok túljárnak az eszén - Zojáról nem is beszélve. Garin, Zoja, Selga – ez az oroszok, a kelet-európaiak háborúja, amiben ő, az amerikai örök kívülálló marad. Az utolsó fejezet színhelye az USA, de ott is két orosz, Garin és Selga harcol az ország fölötti uralomért.
Ez is annyira kelet-európai, vagy akár magyaros dolog. Mint Orbán, az illiberális James Bond és Soros, a liberális Blofeld örökrangadója. Orbán valószínűleg szeretné elhinni, (politikusként meg választóival is elhitetni), hogy a világ Magyarország körül forog. A globális sakkjátszmát jó és rossz magyarok vívják. Soros gonosz ugyan, de akkor is a miénk. A mi gonoszunk. Ezt a meccset mi játsszuk, mi, magyarok, egymás között. Garin és Selga párharcáról, évtizedekkel később újraolvasva ez villan be.
Lehet propagandaműként olvasni a regényt, de annak egyrészt kimondottan igényes. Másfelől (bár nem akarom lelőni a poént) valahogy átitatja egyfajta mélységes (s titkon, akaratlanul nagyon is szovjetellenes) humanizmus abban is, ahogy írója a végkifejletet elrendezi. Egy vérbeli szovjet regényben (ahogy egy vérbeli amerikai akciófilmben is) a gonosznak meg kell halnia, lehetőleg minél kegyetlenebb halállal. Hogy a pozitív hősnek drukkoló közönség vérszomja szentesíttessen, és legitim módon kielégüljön. Hogy elmondható legyen: a jó ügy, a helyes cél érdekében szabad nemcsak gyilkolni, kivégezni, de még az is, hogy ettől legyen katarzisunk, ettől nyugodtan érezzük jól magunkat, s ne legyen lelkifurdalásunk.
Nem mondom el, hogy végződik Garin pályafutása, de nem az a sors jut neki, ami az elképzelt gonoszoknak egy moszkvai koncepciós perben vagy hollywoodi moziban járna. Ezzel is utalva rá: egy tömeggyilkos (s Garin kétségtelenül az) sem érdemli feltétlenül ezt, sőt. Egy tömeggyilkos is érezhet szerelmet, megmentheti az ellensége életét két gyilkolászás közepette. Ennyiben a regény a sematizmus antitézise. Garin és Zoja tragédiája így tud ki-, és beteljesedni. Az ő lelkivilágukról, érzéseikről sokkal többet megtudunk, mint mondjuk Selgáéról. Akiről nem derül ki, otthon van-e családja, felesége, szeretője, legközelebb akkor jut a magánemberi léthez, mikor pótapát játszik a Garin szigetére került kisfiú, Ivan Guszev mellett.
A regény filmes utóélete is egy átmeneti korszak tükörképe. 1965-ben a felemás hruscsovi reformkor már elbukott, de a brezsnyevi pangás még nem kezdődött el. A moziadaptáció rendezője, Alekszander Grincburg rendezései a filmről írt bejegyzés szerint „inkább hasonlítottak a nyugati rendezők műveihez, mint a hazaiakhoz” Filmesként „ellenzékinek számított, élete során kilenc évet húzott le börtönökben és munkatáborokban.” – említik. „Nyugatias szemlélete frissességet hozott az alkotásba, a közönség szívesen vette a megszokottól eltérő képi világot és rendezői fogásokat.” Fordított utat járt be, mint a regényíró, Alekszej Tolsztoj: „1972-ben kitiltották Moszkvából, majd 1979-ben, két szovjet kémért cserébe, Amerikába távozhatott” Így hát a film is elüt a szovjet kánontól.
Bár Pjotr Garin maga kezeli a sugárfegyvert, a film mégsem reked meg a lézerharcos robotmozik vagy a gonosz tudósos akciófilmek szintjén, a sötét géniusz fejében lévő gondolatok rémisztőbbek, mint akármilyen gyilkolószerkezet.
A robotok vívta lézercsaták előtti sci-fi korszakban a hiperboloidot egy zseniális tudós kezelte.
Fotó: Pixabay
Garin, mint rosszfiú, már a '20-as években a sci-fi (egyben a későbbi hidegháborús paranoia) újabb mélyrétegét tárja fel. Az agymosás, a tudatmanipuláció lehetőségét. „A forradalomnak még a lehetőségét is csírájában elfojtjuk. Az osztályozás után és a munkakönyvecske kiadása előtt minden dolgozón egy kis műtétet hajtunk végre. Teljesen észrevétlenül, váratlanul, narkózisban... Az egész csak egy kis szúrás a koponyacsontba. Egyszerű a dolog: kissé elszédül az illető, s mire magához tér, már rabszolga”– ecseteli Garin Selgának az agykasztráció lehetőségét.
Amennyiben ennek a tudományos-fantasztikus gondolatuniverzumnak az őssejtje, elhintett magja a Garin mérnök hiperboloidja, akkor termékeny talajra hullt, ha a szovjet sci-fi legjavát nézzük. Richard Condon agymosásos, elmekontrollos regénye, a Mandzsúriai jelölt, ahol a szovjet titkosszolgálat csinál amerikai hadifoglyokból tudatirányítással kettős ügynököt, beépített merénylőt.
Ennek a szovjet pandanja, tükörverziója Zinovij Jurjevtől az 1970-es kiadású Alfa és Omega. Ott is – mint Condon regényében – embereket rabolnak el, hogy rabszolgát, illetve gyilkológépet csináljanak belőlük. Az áldozatok beprogramozása szintén egy titkos kísérleti bázison zajlik, csak nem a szovjet, hanem az amerikai kormány megrendelésére. S a pavlovi kondicionálás helyett a koponyába ültetett, rádióhullámokkal üzemelő stimuláló chippel. (Ami ’70-ben még tényleg a fantázia birodalma volt. Mármint a chipméretű adatforgalmazó.) Mint minden tükör, ez is torzít kicsit, ami nem válik hátrányára.
Jurjev – aki később megkapta a legmagasabb, szovjet sci-fi írónak járó, Alekszej Tolsztoj művéről elnevezett Aelita-díjat -, sok tekintetben felülmúlta Condont. A politikai krimi szála mellett nagyobb hangsúlyt fektetett a mentális leigázás folyamatára, a gondolatbörtönből kitörni akaró egyén dilemmáira, a gépileg szimulált, vak boldogság és lojalitás negatív utópiájára. A cselekmény nagyrészt a bázison játszódik, persze van romantikus szál, továbbá gyilkosság, árulás, szökés és menekülés is.
Meg erkölcsi dilemma: a kísérletet végző egyik orvos, Zucchi fellázad és ki akarja szabadítani a fogva tartott kísérleti alanyokat. De mindezt csak úgy teheti meg, hogy a bázis parancsnokaiba ülteti a stimulátort, miután gázzal elkábítja őket. „...ahhoz, hogy megvédd a gondolkozáshoz való jogodat, most éppen mások fejébe hatolsz bele a fúróddal. De nincs más kiút.” – nyugtatja önmagát. „Az idealisták túl sokszor szenvedtek már vereséget, mert viszolyogtak attól, hogy ellenfeleik fegyvereivel éljenek. Azok pedig mindig jobb fegyverzettel rendelkeznek, nekik ez az ütőkártyájuk”
Tű hatol a belső valóságunkba?
Fotó: Pixabay
Ezen azért napjainkban is eltöprenghetünk. Meg azon is, hogy az alternatív tényszimuláló univerzumok, a populista demagógia, a kormányzati, sőt nemzetközi szintű dezinformáció, álhírgyártás, deepfake és psyop korában nincs szükség semmiféle agykasztráló vagy tudatstimuláló készülékre, hogy százmilliókat manipuláljanak. Zucchi kollégája, Brighley így felel, amikor Zucchi felteszi neki a kérdést:
„Maga talán örülne, ha valaki beleturkálna a gondolataiba, ráadásul a modern elektronika segítségével?”
Brighley válasza még nyomasztóbb, nyugtalanítóbb ötven évvel később olvasva. „A modern civilizáció egyebet sem tesz, mint hogy a gondolatainkba avatkozik. Az iskola, a család, a rádió, a televízió, az újságok, a könyvek, a mozi, a reklám, a színház és végül a közvélemény. [...] De hát most talán nem távvezérelt társadalom vagyunk? A televízió talán nem a távvezérlés eszköze? Bármit lát a képernyőn, a Pepsodent fogkrém reklámjától a denevérember sorozatig, mindez talán nem a nézőmilliók ízlésének, hajlamainak és gondolatainak távvezérlése?” – kérdi Brighley, aki a közösségi oldalakról, a TikTok-ról még nem is álmodott.
Rendkívül megnyugtató lenne, ha azt mondhatnánk: a nyájmentalitás, a tömegpszichózis létrehozásához koponyába juttatott tűk és chipek, bonyolult agyműtétek kellenek, mert ezek hiányában a kritikus gondolkodás nem száműzhető, az átlagemberi tudat is makacsul ellenáll a befolyásolásnak. Pedig sajnos nincs szükség ilyesmire, hogy egész társadalmak főáramának agyműködését fagyasszák be, tekerjék vissza a hüllőagy szintjéig. Ami rémisztőbb, mint a sci-fi utópiák képzelt agykasztrációs szörnyvilága. Ugyanis ez nem a bizonytalan, alakítható jövő, hanem az új méregként közénk hatoló jelen.
Papp László Tamás
Politikai krimi? Thriller? Lélektani dráma? Kalandregény? Sci-fi? Utópia?
Mindez így összegyúrva – ez lehetne a válasz. A részben a Szovjetunióban, részben Nyugat-Európában (Franciaországban, Németországban és Olaszországban) a végkifejletet tekintve pedig az Egyesült Államokban játszódó regényt egy mondatban úgy lehetne összefoglalni: négy ember ül egy autóban, aztán egy yachton, utána egy szigeten, végül pedig az USA-ban, a Fehér Házban, a Szenátusban, a nagyvárosok utcáin a hatalomért folytatott harcban fonódik össze a sorsuk.
Az Albatrosz könyvek sorozat egyik míves darabja, gyermekkorom kedvence...Fotó: Papp László Tamás
A címadó főszereplő, Pjotr Garin, zseniális feltaláló, tudós, aki új, forradalmi technológián dolgozik. Rolling, a vegyipari cégbirodalmat irányító, a szabad versenyt eltipró kartell-, és trösztkapitalizmust megjelenítő amerikai milliárdos és Vitalij Selga, a szovjet rendőr (aki a bűnügyi nyomozóhatóságnál dolgozik, viszont - bár ez a regényben nincs kimondva - mivel nemzetközi, illetve politikai ügyekben nyomoz, inkább titkosszolgálati jellegű a munkája) ugyanarra törekszik. Hogy megszerezze a találmányt.
Rolling a cégének, Selga pedig a szovjet államnak.
Mindnyájuk életére hatással lesz a negyedik szereplő: Zoja Monrose. A polgárháború, a szovjet rendszer elől nyugatra menekült emigráns. Aki először Rolling, aztán Garin szeretője lesz.
Bár a négyes közti hálót átszövik az árulások, átállások, megcsalások, hol egymás életére törnek, hol megmentik egymás életét, de országuktól elszakadva gyakran így is csak egymásra számíthatnak. A mű szerzője olyasvalaki, aki jól ismerte mind a szovjet rendszert, mind a nyugati szovjetellenes emigrációt. Otthonosan forgolódott a cári időszak arisztokráciája köreiben, de Sztálin alatt is karriert csinált.
Alekszej Tolsztoj fenti műve egy átmeneti időszakban született. Tolsztoj a kommunista hatalomátvétel után, 1918-ban, 35 évesen családjával elhagyta Oroszországot. A polgárháború éveiben Párizsban élt, majd 1923-ban hazatért. (A regény párizsi jelenetei a legimádnivalóbbak, a legéletszagúbbak.) Mikor a Garin mérnök hiperboloidja 1925-26 folyamán a Krasznaja Nov magazin hasábjain folytatásokban megjelent, Tolsztoj még távol volt attól, ami később lett belőle. Sztálin kedvenc grófja, aki 1936-ban az Írószövetség elnöke, 1937-ben (a sztálini terror csúcspontján) a Legfelsőbb Tanács, a pártállamnak alárendelt szovjet bábparlament, 1939-ben pedig a tudományos akadémia tagja. (Ellentétben a szovjet típusú diktatúrából kétszer is emigráló vörös gróffal, Károlyi Mihállyal, Tolsztoj fordított utat járt be.)
Alekszej Tolsztoj, a regény írója, Sztálin kedvenc grófja.Fotó: Wikipédia
De a '20-as évek közepén, a Lenin betegsége, majd halála utáni években a rendszer a szebbik (de legalábbis kevésbé rossz) arcát mutatta bel-, és külföldön egyaránt. A polgárháború már véget ért, de a Sztálin által indított terror és személyi kultusz még nem kezdődött el. A rezsim inkább amnesztiában, konszolidációban, az emigránsok hazacsábításában gondolkodott. A NEP-korszaknak nevezett '20-as években a diktatúra tolerálta a később ellenségnek nyilvánított kulákokat, vállalkozókat, a „virágozzék száz virág” jegyében az értelmiségnek is nagyobb szabadságot adtak. Nem dőlt még el a párton belüli harc Sztálin és Trockij között, s akkor épp a pártfőtitkár Sztálin (és szövetségese, Buharin) képviselték a mérsékeltebb irányvonalat. Ekkor született a mű Garin találmányáról. Ami mi is?
Hadászati lézerfegyver - vagy halálsugár, ha így jobban tetszik.
„A hiperbolatükör törvénye a következő: A hiperbolatükör belső felületére eső fénysugarak valamennyien egy pontban metszik egymást, a hiperbola gyújtópontjában. Ezt mindenki tudja. De most jön az, amit nem tud mindenki. A hiperbolatükör gyújtópontjába én még egy másik hiperbolát is helyezek [...] egy forgási hiperboloidot, amelyet samonitból [...] ebből a magas olvadáspontú és tökéletesen csiszolható ásványból esztergályoztam ki; Észak-Oroszországban kimeríthetetlen samolit rétegek találhatók."
– magyarázza a regényben Garin, hozzátéve: a hiperboloid „valamennyi fénysugarat egyetlen sugárrá, vagy tetszés szerinti vastagságú fényzsinórrá koncentrálja. [...] mikrométercsavar segítségével történő beállítása útján tetszés szerint növelhetem vagy csökkenthetem a fényzsinór vastagságát, az energiaveszteség, amelyet a levegő közegén való áthatolása közben szenved, elenyészően csekély. A zsinór vastagságát gyakorlatilag annyira csökkenthetem, hogy nem lesz vastagabb, mint egy tű” Odáig jut a miniatürizálásban, hogy létrehoz egy „revolver alakú, vastag csövű, nikkelezett készüléket. Utolsó találmánya volt – egy zseb-hiperboloid.”
A fegyvert kifejlesztve, a rá bérgyilkosokat küldő Rollingot megzsarolva, aztán foglyul ejtve Garin világuralomra tör. Egy szigetet megszállva az ellene küldött hadihajókat kettévágja a sugárnyalábbal. Ha fényesebb a láncnál a fénykard, akkor ez a mérföldes lézerlándzsa vakítóan ragyog.
A halálsugár jégkockaként hasította szét a csatahajókat.Fotó: Pixabay
„Minden hatalom az én kezemben lesz a földön. Egyetlen kémény nem füstölhet az én parancsom nélkül, egyetlen hajó nem futhat ki a kikötőből, egyetlen kalapács nem koppanhat. Minden a központ engedélyétől függ majd, még a lélegzés joga is. A központ pedig én leszek. Minden az enyém. Érméket fogok veretni, egyik oldalon az én arcképem lesz, kis szakállal, megkoszorúzott homlokkal...” –mondja Selgának. Ironikus, de Garin totális állama leginkább a terroron, tervgazdaságon és személyi kultuszon alapuló központosított sztálini rendszerre hajaz, melyet a regényíró egy évtizeddel később (amikor már nem bizalmatlanságtól övezett, épp csak hazatért disszidens) mind nagyobb buzgalommal szolgál. Selga, amikor Garinnak válaszol, felvillantja a gátlás nélküli „cinikus idealista”, hívő machiavellista szovjet erkölcs oximoronját.
„Mindaz, ami elősegíti, hogy szovjethatalom létesüljön, jó – felelte Selga, és minden, ami ezt gátolja, rossz.”
Vagyis Garin a Selga által fasiszta utópiának nevezett uralma létrehozása, Selga pedig a lenini pártállami rendszer védelme érdekében veti le a polgári morál korlátait.
De bármennyire is ellenségek, ez még nem a sztálini éra, amikor a szemben álló félre csak rosszat lehet mondani, és gyűlölet-ötperceken üvöltve követelni a kivégzését. A hajón, ami a céljuk felé viszi őket, Selgát a hullámok a tengerbe sodorják, Garin utánaugrik, élete kockáztatásával megmenti. Beviteti embereivel a kabinba, hogy ott lábadozzon.
„Selga elnézte Garin gunyoros arcát és a bőr karosszékben elterpeszkedő hajlékony testét. Különös ember, csupa ellentmondás. Bandita, csirkefogó, sötét kalandor,... De - talán a grog volt az oka, talán a megrázkódtatás, amelyen keresztülment - Selgának most jólesett, hogy Garin itt ül mellette, térdén keresztbe vetett lábbal, s a füstöt eregetve elmélkedik a legkülönbözőbb dolgokról, mintha nem is recsegnének-ropognának az Arizona oldalai a hullámok csapásai alatt, mintha nem ostromolnák tajtékzó habok a hajóablak üvegét, és nem ringatná őket a hajó, mint valami hinta, hol Selgát vetve fel ágyastul, hol Garint székestül...”
A '30-as évek derekán már nem lehetett volna az ellenségről így írni egy szovjet regényben. Meg így se nagyon:
”Garin nagyon megváltozott amióta elhagyta Leningrádot: magabiztos lett, derűs, és az a fajta jóindulat és kedélyesség sugárzott róla, amelyet csak a legokosabb, meggyőződéses egoistáknál tapasztalhatunk”
Zoja figurájáról még nem esett szó, pedig kulcskarakter. Olyan kulcs, amely megnyitja a férfiakat. Nem pusztán a testi vonzerejével, hanem az intellektusával, a gátlástalan fantáziájával, cinikus eszességével. Előbb Rolling, aztán Garin perzselődik meg a belőle áradó tűzben. Zoja tulajdonképpen Mirandolina, a Goldoni-darab hősnője - jó néhány árnyalattal sötétebb kiadásban. Nő, aki a saját jogán lesz bűnöző lángelme, manipulatív sakkjátékos egy férfiak által dominált világban, a királynőnél is értékesebb figura a stratégiai játszmában, aminek terepe egy lapos tábla helyett a jeges űrben száguldó bolygónk.
Melynek központi magját a történetben egy örökké bomló fém alkotja, s ennek hője egyre jobban átmelegíti a bolygónkat. „Néhány milliárd év múlva teljesen áttüzesedik, felrobban, mint egy bomba, lángra lobban, gázgömbbé válik… majd ismét kezd lehűlni és újra összesűrűsödik, míg el nem éri a földgolyó méreteit. Akkor aztán megint kifejlődik a földön az élet, évmilliárdok múlva megjelenik az ember, megindul az emberiség rohamos fejlődése, és a harc a világ magasabb rendű társadalmi berendezkedéséért… Ez az élet körforgása a Földön. Számtalan ilyen körforgása volt már a föld életének és még számtalan sok lesz a jövőben is.
Halál nincs. Csak örök megújulás van”
– írja Mancev, Garin egykori tudóstársa a naplójában. (Garin azért megy a szigetre, mert ez a sugárzó fém által alkotott olivinövezet aranyat is tartalmaz, amelyet kitermelve ez a bajkeverő, akit Selga fasisztának, Rolling viszont - tévesen - anarchistának tart, a piacra dob, hogy leértékelje a világ nemesfémtartalékát, gazdasági válságot idézve elő. Jobb, mint Blofeld, és mennyivel stílusosabb.)
Visszatérve Zojára: először Rollingnak, aztán Garinnak jut a végzetes szerencse, hogy szerelmi és szexuális kapcsolatban lehet vele a világuralomért zajló harc során. Szegény Selga viszont kimarad a jóból. A NEP-korszak Szovjetuniója megengedőbb volt, de nem annyira, hogy Vitalij, a szovjet James Bond (elnézést: Bond lesz a nyugati Selga) intim viszonyba kerüljön egy disszidens nővel. De azért a maga módján Selga is értékeli Zoját.
„Már megbocsásson, de nőkkel nem harcolok” – mondja Selgának az egyik szovjet társa Zojáról eléggé el nem ítélhető szexista módon. Mire Vitalij ezt feleli: „Alekszej Szemjonovics, ez a nő erősebb mindkettőnknél... Még sok ember vérét fogja kiontani” – mely a legnagyobb szakmai elismerés egy olyan rendszer képviselőjétől, amelynek a vérontásban aztán igazán volt praxisa.
Zoja Monrose szerepében: Natalja Klimova.Fotó: IMDB
Ha van elveszett karakter a regényben, az Rolling. Milliárdjai, a világot átfogó óriáscége dacára se tud olyan „okosan gonosz” lenni, hogy felnőjön a többiekhez. Garint is, Selgát is próbálja megöletni, de kudarcot vall, azok túljárnak az eszén - Zojáról nem is beszélve. Garin, Zoja, Selga – ez az oroszok, a kelet-európaiak háborúja, amiben ő, az amerikai örök kívülálló marad. Az utolsó fejezet színhelye az USA, de ott is két orosz, Garin és Selga harcol az ország fölötti uralomért.
Ez is annyira kelet-európai, vagy akár magyaros dolog. Mint Orbán, az illiberális James Bond és Soros, a liberális Blofeld örökrangadója. Orbán valószínűleg szeretné elhinni, (politikusként meg választóival is elhitetni), hogy a világ Magyarország körül forog. A globális sakkjátszmát jó és rossz magyarok vívják. Soros gonosz ugyan, de akkor is a miénk. A mi gonoszunk. Ezt a meccset mi játsszuk, mi, magyarok, egymás között. Garin és Selga párharcáról, évtizedekkel később újraolvasva ez villan be.
Lehet propagandaműként olvasni a regényt, de annak egyrészt kimondottan igényes. Másfelől (bár nem akarom lelőni a poént) valahogy átitatja egyfajta mélységes (s titkon, akaratlanul nagyon is szovjetellenes) humanizmus abban is, ahogy írója a végkifejletet elrendezi. Egy vérbeli szovjet regényben (ahogy egy vérbeli amerikai akciófilmben is) a gonosznak meg kell halnia, lehetőleg minél kegyetlenebb halállal. Hogy a pozitív hősnek drukkoló közönség vérszomja szentesíttessen, és legitim módon kielégüljön. Hogy elmondható legyen: a jó ügy, a helyes cél érdekében szabad nemcsak gyilkolni, kivégezni, de még az is, hogy ettől legyen katarzisunk, ettől nyugodtan érezzük jól magunkat, s ne legyen lelkifurdalásunk.
Nem mondom el, hogy végződik Garin pályafutása, de nem az a sors jut neki, ami az elképzelt gonoszoknak egy moszkvai koncepciós perben vagy hollywoodi moziban járna. Ezzel is utalva rá: egy tömeggyilkos (s Garin kétségtelenül az) sem érdemli feltétlenül ezt, sőt. Egy tömeggyilkos is érezhet szerelmet, megmentheti az ellensége életét két gyilkolászás közepette. Ennyiben a regény a sematizmus antitézise. Garin és Zoja tragédiája így tud ki-, és beteljesedni. Az ő lelkivilágukról, érzéseikről sokkal többet megtudunk, mint mondjuk Selgáéról. Akiről nem derül ki, otthon van-e családja, felesége, szeretője, legközelebb akkor jut a magánemberi léthez, mikor pótapát játszik a Garin szigetére került kisfiú, Ivan Guszev mellett.
A regény filmes utóélete is egy átmeneti korszak tükörképe. 1965-ben a felemás hruscsovi reformkor már elbukott, de a brezsnyevi pangás még nem kezdődött el. A moziadaptáció rendezője, Alekszander Grincburg rendezései a filmről írt bejegyzés szerint „inkább hasonlítottak a nyugati rendezők műveihez, mint a hazaiakhoz” Filmesként „ellenzékinek számított, élete során kilenc évet húzott le börtönökben és munkatáborokban.” – említik. „Nyugatias szemlélete frissességet hozott az alkotásba, a közönség szívesen vette a megszokottól eltérő képi világot és rendezői fogásokat.” Fordított utat járt be, mint a regényíró, Alekszej Tolsztoj: „1972-ben kitiltották Moszkvából, majd 1979-ben, két szovjet kémért cserébe, Amerikába távozhatott” Így hát a film is elüt a szovjet kánontól.
Bár Pjotr Garin maga kezeli a sugárfegyvert, a film mégsem reked meg a lézerharcos robotmozik vagy a gonosz tudósos akciófilmek szintjén, a sötét géniusz fejében lévő gondolatok rémisztőbbek, mint akármilyen gyilkolószerkezet.
A robotok vívta lézercsaták előtti sci-fi korszakban a hiperboloidot egy zseniális tudós kezelte.Fotó: Pixabay
Garin, mint rosszfiú, már a '20-as években a sci-fi (egyben a későbbi hidegháborús paranoia) újabb mélyrétegét tárja fel. Az agymosás, a tudatmanipuláció lehetőségét. „A forradalomnak még a lehetőségét is csírájában elfojtjuk. Az osztályozás után és a munkakönyvecske kiadása előtt minden dolgozón egy kis műtétet hajtunk végre. Teljesen észrevétlenül, váratlanul, narkózisban... Az egész csak egy kis szúrás a koponyacsontba. Egyszerű a dolog: kissé elszédül az illető, s mire magához tér, már rabszolga”– ecseteli Garin Selgának az agykasztráció lehetőségét.
Amennyiben ennek a tudományos-fantasztikus gondolatuniverzumnak az őssejtje, elhintett magja a Garin mérnök hiperboloidja, akkor termékeny talajra hullt, ha a szovjet sci-fi legjavát nézzük. Richard Condon agymosásos, elmekontrollos regénye, a Mandzsúriai jelölt, ahol a szovjet titkosszolgálat csinál amerikai hadifoglyokból tudatirányítással kettős ügynököt, beépített merénylőt.
Ennek a szovjet pandanja, tükörverziója Zinovij Jurjevtől az 1970-es kiadású Alfa és Omega. Ott is – mint Condon regényében – embereket rabolnak el, hogy rabszolgát, illetve gyilkológépet csináljanak belőlük. Az áldozatok beprogramozása szintén egy titkos kísérleti bázison zajlik, csak nem a szovjet, hanem az amerikai kormány megrendelésére. S a pavlovi kondicionálás helyett a koponyába ültetett, rádióhullámokkal üzemelő stimuláló chippel. (Ami ’70-ben még tényleg a fantázia birodalma volt. Mármint a chipméretű adatforgalmazó.) Mint minden tükör, ez is torzít kicsit, ami nem válik hátrányára.
Jurjev – aki később megkapta a legmagasabb, szovjet sci-fi írónak járó, Alekszej Tolsztoj művéről elnevezett Aelita-díjat -, sok tekintetben felülmúlta Condont. A politikai krimi szála mellett nagyobb hangsúlyt fektetett a mentális leigázás folyamatára, a gondolatbörtönből kitörni akaró egyén dilemmáira, a gépileg szimulált, vak boldogság és lojalitás negatív utópiájára. A cselekmény nagyrészt a bázison játszódik, persze van romantikus szál, továbbá gyilkosság, árulás, szökés és menekülés is.
Meg erkölcsi dilemma: a kísérletet végző egyik orvos, Zucchi fellázad és ki akarja szabadítani a fogva tartott kísérleti alanyokat. De mindezt csak úgy teheti meg, hogy a bázis parancsnokaiba ülteti a stimulátort, miután gázzal elkábítja őket. „...ahhoz, hogy megvédd a gondolkozáshoz való jogodat, most éppen mások fejébe hatolsz bele a fúróddal. De nincs más kiút.” – nyugtatja önmagát. „Az idealisták túl sokszor szenvedtek már vereséget, mert viszolyogtak attól, hogy ellenfeleik fegyvereivel éljenek. Azok pedig mindig jobb fegyverzettel rendelkeznek, nekik ez az ütőkártyájuk”
Tű hatol a belső valóságunkba?Fotó: Pixabay
Ezen azért napjainkban is eltöprenghetünk. Meg azon is, hogy az alternatív tényszimuláló univerzumok, a populista demagógia, a kormányzati, sőt nemzetközi szintű dezinformáció, álhírgyártás, deepfake és psyop korában nincs szükség semmiféle agykasztráló vagy tudatstimuláló készülékre, hogy százmilliókat manipuláljanak. Zucchi kollégája, Brighley így felel, amikor Zucchi felteszi neki a kérdést:
„Maga talán örülne, ha valaki beleturkálna a gondolataiba, ráadásul a modern elektronika segítségével?”
Brighley válasza még nyomasztóbb, nyugtalanítóbb ötven évvel később olvasva. „A modern civilizáció egyebet sem tesz, mint hogy a gondolatainkba avatkozik. Az iskola, a család, a rádió, a televízió, az újságok, a könyvek, a mozi, a reklám, a színház és végül a közvélemény. [...] De hát most talán nem távvezérelt társadalom vagyunk? A televízió talán nem a távvezérlés eszköze? Bármit lát a képernyőn, a Pepsodent fogkrém reklámjától a denevérember sorozatig, mindez talán nem a nézőmilliók ízlésének, hajlamainak és gondolatainak távvezérlése?” – kérdi Brighley, aki a közösségi oldalakról, a TikTok-ról még nem is álmodott.
Rendkívül megnyugtató lenne, ha azt mondhatnánk: a nyájmentalitás, a tömegpszichózis létrehozásához koponyába juttatott tűk és chipek, bonyolult agyműtétek kellenek, mert ezek hiányában a kritikus gondolkodás nem száműzhető, az átlagemberi tudat is makacsul ellenáll a befolyásolásnak. Pedig sajnos nincs szükség ilyesmire, hogy egész társadalmak főáramának agyműködését fagyasszák be, tekerjék vissza a hüllőagy szintjéig. Ami rémisztőbb, mint a sci-fi utópiák képzelt agykasztrációs szörnyvilága. Ugyanis ez nem a bizonytalan, alakítható jövő, hanem az új méregként közénk hatoló jelen.
Papp László Tamás
Utoljára módosítva a moderátor által:
Egy kiadó beszél az évről és a jövő terveiről.
Sziasztok!
A korábbi évekre jellemző, hosszú évértékelő bejegyzés helyett úgy döntöttünk, hogy idén több rövidebbet fogunk posztolni, melyekben műfajokra lebontva emlékezünk meg idei történésekről, és számolunk be 2024-es tervekről. A sci-fivel kezdünk, és a jövő hét végéig lesz még fantasy, krimi, thriller és horror (nem feltétlenül ebben a sorrendben).
Hosszabb idő után ez volt az első év, amikor bizakodó jeleket láttunk a tudományos-fantasztikumban. És ezt nem csak a kiadott könyveinkre értjük, hanem a nemzetközi piacokra is: több ügynökkel és külföldi kiadóval beszélgettünk arról idén, hogy mintha elmozdulna a sci-fi több éves mélypontjáról.
Egyfelől sokan figyelik izgalommal Edward Ashton érkezését a könnyedebb, szórakoztatóbb szegmensben, és remélik, hogy a Mickey7 jövő évi filmadaptációja sikeres lesz és elindít valamit (érdekes módon a film a Mickey17 címet kapta, aminek egyelőre nem tudjuk az okát, de olyan kiváló rendezővel és színészi gárdával készül, hogy mi is csak drukkolni tudunk), másfelől Ray Nayler debütálása a műfaj komolyabb, tudományosabb hangvételű szubzsánerében olyan fajta lelkesedésre ad okot, amilyen rég volt. Nagyon örülünk, hogy mindkét szerzőt mi gondozhatjuk itthon, Ashtontól jön is tavasszal az Antianyag blues, ami a Mickey7 kvázi folytatása, míg Naylertől az év későbbi részében egyaránt várható a Locus-díjas, valamint Nebulára és Ray Bradbury-díjra jelölt The Mountain In The Sea és a The Tusks Of Extinction című kisregény is. Az utóbbival kapcsolatban el kell mondanunk, hogy nem tudjuk mikor olvastunk utoljára ennyire szenzációs rövidprózát.
Ezek mellett biztosak vagyunk, hogy 2024 egyik legjobban várt könyve lesz Pierce Brown Vörös lázadás-sorozatának a hatodik része, ami majdnem öt évig készült, de minden munkatársunk, aki dolgozott a szövegen, azt mondja, hogy rendkívül jól sikerült. A kötet Fényhozó címmel jön, vélhetően már februárban. Brown ügynöke egyébként azt mondta nekünk a Frankfurti Könyvvásáron, hogy a befejező kötet szerinte egy-két éven belül itt lehet.
Gondozzuk a klasszikusainkat is: szívmelengető volt látni, hogy mennyien beszereztétek a felújított Dan Simmons-köteteket, így nem kérdés, hogy érkezik jövőre a két Endymion-könyv is. Viszont egy picit várni kell még rájuk, mert rettentő hosszúak a szövegek, és jó munkát akarunk végezni: úgy készülünk, hogy a szeptemberi Könyvfesztiválra jelenhetnek meg.
Sokat tárgyaltunk idén Philip K. Dick jogképviseletével lehetséges folytatásokról. Egyelőre sajnos felemás híreink vannak: szóba került több korábbi kötet felújítása is, de valamiért adminisztráció terén elképesztően lassú velük most az ügymenet, pedig az ajánlatunkat elfogadták már. Reméljük lesz előrelépés hamarosan, és folytatódhat az életmű felújítása, valamint ki szeretnénk adni még A kozmosz bábjait is új fordításban.
John Scalzi volt vitathatatlanul az évünk fénypontja: hálásak vagyunk, hogy még többen részt vettetek a vele szervezett programjainkon, mint négy évvel ezelőtt! John fantasztikusan érezte magát, nagyon szeret titeket, és úgy búcsúztunk el tőle, hogy szeretne visszajönni még a jövőben is. Tőle jövőre a három The Dispatcher-kisregény várható egy kötetben, és úgy tudjuk, hogy mi vagyunk az első ország, ahol meg fognak jelenni ezek a történetek. A magyar cím előreláthatóan Az irányító lesz.
Az év számunkra legnagyobb hazai vonatkozású eseménye Markovics Botond új könyvének a megjelenése volt, és bár e sorok írásakor még nincs elég információnk arról, hogy értékeljük a Felfalt kozmosz piaci fogadtását, de nagyon jó látni, hogy mennyire szeretitek a könyvet. Érzetre eddig olyan, mintha ezt tartanátok a szerző legjobbjának, ezért rendkívül büszkék vagyunk Botondra, és szívből kívánjuk neki, hogy még több ennyire jó regényt írjon. Jövőre nem lesz tőle új cím, de elvileg 2025-ben igen.
Végezetül adaptációk: a fentebb említett Mickey17 film mellett két dolgot várunk még jövőre. Az utómunkálatokat végzik már Simon Stålenhag Elektronikus állam című remekművének a megfilmesítésén (a Netflixen lesz majd), illetve Blake Crouch képviselete úgy tudja, hogy az Apple nyáron tervezni bemutatni a Sötét anyagból készült sorozatot. Reménykedünk, hogy mindegyik méltó adaptációt kap.
Ezzel zárjuk a sci-fis bejegyzésünket. Lehet, hogy becsúszik még egy vagy két további könyv is jövőre, egyelőre azért nem akarjuk említeni őket, mert nincsenek még olyan stádiumban, hogy beszélhessünk róluk, és könnyen lehet, hogy 2025-re tolódnak majd.
(ezek közül engem a Dick regények érdekelnek)
Sziasztok!
A korábbi évekre jellemző, hosszú évértékelő bejegyzés helyett úgy döntöttünk, hogy idén több rövidebbet fogunk posztolni, melyekben műfajokra lebontva emlékezünk meg idei történésekről, és számolunk be 2024-es tervekről. A sci-fivel kezdünk, és a jövő hét végéig lesz még fantasy, krimi, thriller és horror (nem feltétlenül ebben a sorrendben).
Hosszabb idő után ez volt az első év, amikor bizakodó jeleket láttunk a tudományos-fantasztikumban. És ezt nem csak a kiadott könyveinkre értjük, hanem a nemzetközi piacokra is: több ügynökkel és külföldi kiadóval beszélgettünk arról idén, hogy mintha elmozdulna a sci-fi több éves mélypontjáról.
Egyfelől sokan figyelik izgalommal Edward Ashton érkezését a könnyedebb, szórakoztatóbb szegmensben, és remélik, hogy a Mickey7 jövő évi filmadaptációja sikeres lesz és elindít valamit (érdekes módon a film a Mickey17 címet kapta, aminek egyelőre nem tudjuk az okát, de olyan kiváló rendezővel és színészi gárdával készül, hogy mi is csak drukkolni tudunk), másfelől Ray Nayler debütálása a műfaj komolyabb, tudományosabb hangvételű szubzsánerében olyan fajta lelkesedésre ad okot, amilyen rég volt. Nagyon örülünk, hogy mindkét szerzőt mi gondozhatjuk itthon, Ashtontól jön is tavasszal az Antianyag blues, ami a Mickey7 kvázi folytatása, míg Naylertől az év későbbi részében egyaránt várható a Locus-díjas, valamint Nebulára és Ray Bradbury-díjra jelölt The Mountain In The Sea és a The Tusks Of Extinction című kisregény is. Az utóbbival kapcsolatban el kell mondanunk, hogy nem tudjuk mikor olvastunk utoljára ennyire szenzációs rövidprózát.
Ezek mellett biztosak vagyunk, hogy 2024 egyik legjobban várt könyve lesz Pierce Brown Vörös lázadás-sorozatának a hatodik része, ami majdnem öt évig készült, de minden munkatársunk, aki dolgozott a szövegen, azt mondja, hogy rendkívül jól sikerült. A kötet Fényhozó címmel jön, vélhetően már februárban. Brown ügynöke egyébként azt mondta nekünk a Frankfurti Könyvvásáron, hogy a befejező kötet szerinte egy-két éven belül itt lehet.
Gondozzuk a klasszikusainkat is: szívmelengető volt látni, hogy mennyien beszereztétek a felújított Dan Simmons-köteteket, így nem kérdés, hogy érkezik jövőre a két Endymion-könyv is. Viszont egy picit várni kell még rájuk, mert rettentő hosszúak a szövegek, és jó munkát akarunk végezni: úgy készülünk, hogy a szeptemberi Könyvfesztiválra jelenhetnek meg.
Sokat tárgyaltunk idén Philip K. Dick jogképviseletével lehetséges folytatásokról. Egyelőre sajnos felemás híreink vannak: szóba került több korábbi kötet felújítása is, de valamiért adminisztráció terén elképesztően lassú velük most az ügymenet, pedig az ajánlatunkat elfogadták már. Reméljük lesz előrelépés hamarosan, és folytatódhat az életmű felújítása, valamint ki szeretnénk adni még A kozmosz bábjait is új fordításban.
John Scalzi volt vitathatatlanul az évünk fénypontja: hálásak vagyunk, hogy még többen részt vettetek a vele szervezett programjainkon, mint négy évvel ezelőtt! John fantasztikusan érezte magát, nagyon szeret titeket, és úgy búcsúztunk el tőle, hogy szeretne visszajönni még a jövőben is. Tőle jövőre a három The Dispatcher-kisregény várható egy kötetben, és úgy tudjuk, hogy mi vagyunk az első ország, ahol meg fognak jelenni ezek a történetek. A magyar cím előreláthatóan Az irányító lesz.
Az év számunkra legnagyobb hazai vonatkozású eseménye Markovics Botond új könyvének a megjelenése volt, és bár e sorok írásakor még nincs elég információnk arról, hogy értékeljük a Felfalt kozmosz piaci fogadtását, de nagyon jó látni, hogy mennyire szeretitek a könyvet. Érzetre eddig olyan, mintha ezt tartanátok a szerző legjobbjának, ezért rendkívül büszkék vagyunk Botondra, és szívből kívánjuk neki, hogy még több ennyire jó regényt írjon. Jövőre nem lesz tőle új cím, de elvileg 2025-ben igen.
Végezetül adaptációk: a fentebb említett Mickey17 film mellett két dolgot várunk még jövőre. Az utómunkálatokat végzik már Simon Stålenhag Elektronikus állam című remekművének a megfilmesítésén (a Netflixen lesz majd), illetve Blake Crouch képviselete úgy tudja, hogy az Apple nyáron tervezni bemutatni a Sötét anyagból készült sorozatot. Reménykedünk, hogy mindegyik méltó adaptációt kap.
Ezzel zárjuk a sci-fis bejegyzésünket. Lehet, hogy becsúszik még egy vagy két további könyv is jövőre, egyelőre azért nem akarjuk említeni őket, mert nincsenek még olyan stádiumban, hogy beszélhessünk róluk, és könnyen lehet, hogy 2025-re tolódnak majd.
(ezek közül engem a Dick regények érdekelnek)
Sárkányok, erdő, oldás-kötés, növények – mindez a fantasztikum ízig-vérig Rusvai Mónika írásainak sajátja. Az immár kétkötetes szerző mesélt arról, hogy a férfiak és nők társadalmi szerepe hogyan tud megjelenni a magyar folklóron keresztül, írói munkásságára hogyan hatott a világjárvány, és egyáltalán mit tud nyújtani a kortárs fantasy irodalom.
Kezdjük a kezdetektől: gyerekkorodban szerettél olvasni? Milyen könyvek nyűgöztek le, és hogyan lett a fantasy az érdeklődésed középpontjában álló kutatási területed?
A fantasy könyvekkel viszonylag későn találkoztam, és mint az én generációmban nagyon sokaknak, A Gyűrűk Ura volt az első, igazán fantasy olvasmányom. Korábban nagyon szerettem a meséket, a magyar népmeséket, amelyeket már akkor is hallgattam, amikor még nem tudtam olvasni. A gimnáziumi éveim alatt főleg szépirodalmat olvastam. Viszonylag kicsi korom óta szerettem volna író lenni. Az egyetemen, anglisztika szakon végeztem BA-t és MA-t a Pázmányon, és ott jöttem rá arra, hogy lehet fantasztikummal is foglalkozni tudományos keretek között. Az alapszakon még úgy véltem, hogy én majd középkorász leszek, hiszen azok a szövegek, amelyekben volt sárkány és lehetett velük legitim, tudományos módon foglalkozni, azok a középkori szövegek, a BA szakdolgozatomat is a Beowulfból írtam. Aztán a mester szakdolgozatom már egy kicsit izgalmasabb volt, mert abban az európai sárkányalakok két fő típusával foglalkoztam: van a nyugat-európai típusú sárkány, ami inkább bestiális, és van a kelet-európai sárkány, ami lényegében egy embersárkány. Az elmúlt tíz évben azt tapasztalom, hogy az egyetemi közeg is egyre nyitottabb lett a fantasztikum és a spekulatív fikciók felé, a doktori képzésem kezdetén már nyilvánvaló volt, hogy kimondottan fantasyvel fogok foglalkozni.
Hogy kerültél Szegedre fantasyt kutatni?
A mester diplomámat már 2014-ben megszereztem, és legyünk őszinték, azért a bölcsész pálya anyagilag nem kecsegtet nagy reményekkel, úgyhogy ezután egy multicégnél dolgoztam három évig. Később azt éreztem, hogy ez nem az én utam, szerettem volna az egyetemi szférába visszakerülni. Jelenleg az MTA könyvtárában a tudományelemzési osztályon dolgozom, és 2019-ben kerültem Szegedre. Amikor megkezdtem a doktori képzést 2019-ben, utána meg jött is a járványhelyzet. Egyébként Szeged számomra egy abszolút jó döntés volt, maga a város és az egyetem összefonódott azzal az élménnyel, hogy újra egyetemre járok, és azt csinálom, amit tényleg szeretnék.
Fantasy műfaj iránt érdeklődőként sokunkban él a sztereotípia, hogy a sárkányok és a varázsvilág határozzák meg ezt a műfajt. Ezt a sztereotípiát nem biztos, hogy az első könyved fogja megdönteni, hiszen az a sárkányokról szól. Miért választottad ezt a témát?
Én szerettem az egyetemi elméleti munkát a fantasy kutatással, viszont már korábban is éreztem, hogy ezt a tudást jó lenne úgy használni, hogy annak legyen szélesebb közönség felé elérhető outputja. Abban mélyedtem el, hogy az antropomorfikus sárkány vagy a magyar folklórban megjelenő elemek hogy működnek, ezt szerettem volna a gyakorlatban kipróbálni, és végül is az első könyvem, a Tündöklő, ami még 2019-ben jelent meg, az valahogy ennek a gondolkodásnak vagy játéknak az eredménye. Ez egy abszolút klasszikus fantasy, bizonyos értelemben tolkieni hangvételű, hiszen nekem a tolkieni fantasy volt az első élményem, efelé is egy főhajtás az első szövegem. A másik motiváció az volt, hogy tele van a fantasy sárkányokkal, de azért ezek többnyire az angolszász-kelta, esetleg germán, skandináv mondavilágból valók, és a magyar, kelet-európai sárkányok azért kevésbé ismertek még.
Épp elindult a tudományos karriered Szegeden és az első könyved is megjelent, amikor világjárványba csöppentünk. Hogyan élted meg ezt az időszakot?
Minden negatív aspektusa ellenére nekem az a töltekezés időszaka volt. Piliscsabán élek és Budapesten dolgozom, a járvány időszakkal ez az ingázás megszűnt. Továbbá a kutatásomban is nagyban segített az, hogy a tudományos világ átkerült az online térbe, ezért részt tudtam venni olyan konferenciákon is, amelyekre nem tudtam volna eljutni. Illetve pont 2020-ban elnyertem egy ösztöndíjat, a Visegrad Fund Literary Residency ösztöndíját és így 6 hétig voltam Krakkóban 2020 nyarán. Lényegesen kevesebb ember volt az utcákon, egy áldás volt, hogy ennyire nyugodt körülmények között tudtam ott lenni. A második regényemen ott kezdtem el dolgozni, úgyhogy összességében mindenképpen pozitív volt a járvány időszak mérlege számomra, nyilván azért voltak ennek negatív hatásai is, de szakmailag nem.
Ha már említetted Piliscsabát, Krakkót és Budapestet, amely helyszínek meg is jelennek a második könyvedben. Miért helyezted a Kígyók országa című könyved valós tájakra?
A végső döntést arról, hogy magyar helyszínek lesznek, azt tényleg amiatt hoztam meg, hogy a járvány következtében itthon voltam Piliscsabán, és ha már nem tudok sehova menni, hogy megnézzek helyszíneket és háttérmunkát végezzek, akkor arról írok, aminek a helytörténetét ismerem. Az előző regényemhez képest ez mindenképp nagy váltás volt, hiszen a Tündöklő egy kitalált világban játszódik, egy klasszikus, álközépkori fantasy. Volt egy dilemma, hogy merjem-e ezt magyar, modern közegbe tenni, nemcsak a háttérmunka miatt, hanem attól is azért féltem, hogy ezt hogy fogják fogadni. Valahogy a fantasy egyrészt összeforr azzal, hogy álközépkori, de ha már mégsem az, akkor legalább legyen angolszász vagy nyugat-európai. Az olvasói közösségben valahogy még mindig taszítóan hat az, ha valami nagyon magyar. Krakkó az amiatt került bele, hogy jártam ott és ott kezdtem el dolgozni. A második regényemben is vannak sárkányok, és ott is azt szerettem volna megmutatni, hogy a magyar folklór az nem egy sziget, ami minden környező folklórtól elválasztva létezik, nyilván ilyen nincsen, hanem ezeket az összefonódásokat is igyekeztem megjeleníteni.
Bár Szeged, mint helyszín nem szerepel közvetlenül, a dél-alföldi hagyományokban mélyen gyökerezik az oldás-kötés mágiája, amely hasonlóan megjelenik a könyvedben is a bájolás formájában. Szeretném jobban megérteni, hogy ez hogyan kapcsolódik a helyi folklórhoz és mágiához, és hogyan különbözik esetleg más mágikus elemektől vagy hagyományoktól. Mi köze lehet a sárkányoknak a tölgyfához?
Szeged valóban nincs benne, ennek az az egyszerű oka, hogy sajnos fizikailag viszonylag kevés időt töltöttem ott. A könyvben megjelenő fonalak, amiket oldunk meg kötünk, azok azért mindent összefűznek. Szegeden, a Tisza parton van néhány nagy tölgyfa, mégis a regényben szereplő fák közül egyik sem egy konkrét, valósan létező fának a lenyomata, inkább azt mondanám, hogy sok általam ismert fából gyúrtam össze őket, de az biztos, hogy hatott rám, hogy sokat voltam a Tisza parton. A szegedi egyetemi témavezetőm, Kérchy Anna, volt az, aki rávezetett arra, hogy lehetne erdőkkel is foglalkozni a kutatásomban. Van egy kulturális szörnytan nevű tudományterület, ami arról szól, hogy az, hogy mit tekintünk szörnyűnek vagy rémisztőnek az egy kulturálisan meghatározott dolog, például a szörnyképzést használjuk arra, hogy megfélemlítsünk vagy elidegenítsünk társadalmi csoportokat. A növények az ember szemszögéből nézve egy kicsit hasonló szerepet tölthetnek be, mint a szörnyek, hiszen a növények nagyon idegenek a számunkra, a testük teljesen másként működik. A növényhorror például azt mutatja be, hogy a növények nem szoríthatók be azokba a kategóriákba, mint amit az emberi élet definiálna számunkra. Van tehát egyfajta kapcsolat a szörnyek és a növények között. A második regényemben ezt kicsit ki is használtam: megmutatom benne, mi köze lehet a sárkánynak a tölgyfához.
A könyveidben hangsúlyosan jelenik meg a női szereplők helyzete és dinamikája. Miért tartod fontosnak ezt a témát bemutatni és miért érzed lényegesnek, hogy a női jelenről beszéljünk a történeteid kapcsán?
Alapvetően a fantasyt egy kicsit máshogy közelítem meg, mint a széles olvasóközönség, nem könnyed műfajként tekintek rá. A fantasztikum egy eszköz, amely által beszélhetek olyan témákról, amikről a realisztikus keretek között nehezen tudunk beszélni. A nők helyzete pontosan ilyen, mivel a hétköznapi narratíváinkat nagyon erősen meghatározza az, hogy patriarchális társadalomban élünk, a nőkkel és férfiakkal szembeni szerepelvárások nagyon áthatják azt, hogy hogyan használjuk a nyelvet, hogy milyen történeteket mesélünk, és a fantasztikumot arra igyekszem használni, hogy ebből a látásmódból egy kicsit kiszakadjunk. A nemek szerint beosztott társadalmi elvárások mind a nők, mind a férfiak számára lehetnek megterhelők. A Kígyók országa című regényem elején például egy testvérpárt látunk, egy fiút és egy lányt, Lórántot és Idát, és úgy tűnik eleinte, hogy a kisfiú roppant módon előnyben van. A kisfiú a szülei figyelmét állandóan fel tudja kelteni, és mindenféle társadalmi támogatást megkap ahhoz, hogy ő előre tudjon lépni, a lány meg kevésbé, de később azért kibontakozik, hogy igazából egyiküket sem segíti ez a rendszer abban, hogy ők tényleg a valós személyiségüket kibontakoztassák. Ez egy nagyon összetett kérdés, és valóban nem annyira szokványos, hogy a fantasy ebben mélyed el vagy ebben is elmélyed.
Vannak-e olyan írók, akiket kedvelsz és inspirálnak?
Kezdő íróként Kleinheincz Csilla Ólomerdő trilógiája volt az, ami nagyon motivált, ott is markánsan jelennek meg a sárkányok, illetve a fémerdő, olvasás közben döntöttem el, hogy egyszer szeretnék ezzel a magyar folklórban megjelenő arany-ezüst-réz erdővel valamit én is kezdeni. Rajta kívül a Moskát Anita munkásságát is nagyon érdekesnek találom. Őt más szempontokból, mert elsősorban társadalmi kérdésekkel foglalkozik, és annak politikai vetületével is. Gaura Ágnesnek a Túlontúl című regénye, ami szintén a magyar tündér világgal foglalkozik, vagy a GABO Kiadó science fiction és fantasy antalógiája, amit nagyon érdekesnek találok. Nemzetközi vonalon is azért esik figyelem a kelet- és közép-európai régióra, például Naomi Noviknak a Rengeteg című fantasyja, ami egy fiktív Lengyelországot mutat be, és a közép-európai mondavilágot jeleníti meg. Vagy Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című könyve, amely az orosz folklórból táplálkozik, ez számomra is rendkívül inspiráló volt.
Hogy vagy a kritikákkal és a véleményekkel? Várhatunk-e újabb szöveget tőled?
A regény megjelenése után leginkább a disszertációmon dolgoztam. Van már egy regény koncepcióm, amiről egyelőre még nem szeretnék beszélni, mert még nagyon sokat változhat. Nálam az előkészítés az hosszabb, mint maga a megírás, mert amikor a tényleges szöveget már megírom, akkor addig jó sok vázlat elkészül. Kritikák feldolgozása terén igyekszem fejlődni, az első könyvnél sokkal nehezebb volt. Azt gondolom, hogy az első könyv, de talán a második sem sikerül mindenkinek tökéletesre. Érdekes volt rájönni, hogy a vélemények lehetnek akár szöges ellentétei is egymásnak. Akkor értettem meg, hogy nem ezekért csinálom. Nem hiszek a lineáris fejlődésben, többnyire érzésből dolgozom, vannak olyan hozzám közel álló emberek, akikről elmondhatom, hogy nekik írok. Már nem próbálom kitalálni, hogy mi az, ami mindenkinek tetszik.
A fotókat készítette: Kleinheincz Csilla, Rusvai Mónika és Móró Biank
SZTE ALMA MATER
Kezdjük a kezdetektől: gyerekkorodban szerettél olvasni? Milyen könyvek nyűgöztek le, és hogyan lett a fantasy az érdeklődésed középpontjában álló kutatási területed?
A fantasy könyvekkel viszonylag későn találkoztam, és mint az én generációmban nagyon sokaknak, A Gyűrűk Ura volt az első, igazán fantasy olvasmányom. Korábban nagyon szerettem a meséket, a magyar népmeséket, amelyeket már akkor is hallgattam, amikor még nem tudtam olvasni. A gimnáziumi éveim alatt főleg szépirodalmat olvastam. Viszonylag kicsi korom óta szerettem volna író lenni. Az egyetemen, anglisztika szakon végeztem BA-t és MA-t a Pázmányon, és ott jöttem rá arra, hogy lehet fantasztikummal is foglalkozni tudományos keretek között. Az alapszakon még úgy véltem, hogy én majd középkorász leszek, hiszen azok a szövegek, amelyekben volt sárkány és lehetett velük legitim, tudományos módon foglalkozni, azok a középkori szövegek, a BA szakdolgozatomat is a Beowulfból írtam. Aztán a mester szakdolgozatom már egy kicsit izgalmasabb volt, mert abban az európai sárkányalakok két fő típusával foglalkoztam: van a nyugat-európai típusú sárkány, ami inkább bestiális, és van a kelet-európai sárkány, ami lényegében egy embersárkány. Az elmúlt tíz évben azt tapasztalom, hogy az egyetemi közeg is egyre nyitottabb lett a fantasztikum és a spekulatív fikciók felé, a doktori képzésem kezdetén már nyilvánvaló volt, hogy kimondottan fantasyvel fogok foglalkozni.
Hogy kerültél Szegedre fantasyt kutatni?
A mester diplomámat már 2014-ben megszereztem, és legyünk őszinték, azért a bölcsész pálya anyagilag nem kecsegtet nagy reményekkel, úgyhogy ezután egy multicégnél dolgoztam három évig. Később azt éreztem, hogy ez nem az én utam, szerettem volna az egyetemi szférába visszakerülni. Jelenleg az MTA könyvtárában a tudományelemzési osztályon dolgozom, és 2019-ben kerültem Szegedre. Amikor megkezdtem a doktori képzést 2019-ben, utána meg jött is a járványhelyzet. Egyébként Szeged számomra egy abszolút jó döntés volt, maga a város és az egyetem összefonódott azzal az élménnyel, hogy újra egyetemre járok, és azt csinálom, amit tényleg szeretnék.
Fantasy műfaj iránt érdeklődőként sokunkban él a sztereotípia, hogy a sárkányok és a varázsvilág határozzák meg ezt a műfajt. Ezt a sztereotípiát nem biztos, hogy az első könyved fogja megdönteni, hiszen az a sárkányokról szól. Miért választottad ezt a témát?
Én szerettem az egyetemi elméleti munkát a fantasy kutatással, viszont már korábban is éreztem, hogy ezt a tudást jó lenne úgy használni, hogy annak legyen szélesebb közönség felé elérhető outputja. Abban mélyedtem el, hogy az antropomorfikus sárkány vagy a magyar folklórban megjelenő elemek hogy működnek, ezt szerettem volna a gyakorlatban kipróbálni, és végül is az első könyvem, a Tündöklő, ami még 2019-ben jelent meg, az valahogy ennek a gondolkodásnak vagy játéknak az eredménye. Ez egy abszolút klasszikus fantasy, bizonyos értelemben tolkieni hangvételű, hiszen nekem a tolkieni fantasy volt az első élményem, efelé is egy főhajtás az első szövegem. A másik motiváció az volt, hogy tele van a fantasy sárkányokkal, de azért ezek többnyire az angolszász-kelta, esetleg germán, skandináv mondavilágból valók, és a magyar, kelet-európai sárkányok azért kevésbé ismertek még.
Épp elindult a tudományos karriered Szegeden és az első könyved is megjelent, amikor világjárványba csöppentünk. Hogyan élted meg ezt az időszakot?
Minden negatív aspektusa ellenére nekem az a töltekezés időszaka volt. Piliscsabán élek és Budapesten dolgozom, a járvány időszakkal ez az ingázás megszűnt. Továbbá a kutatásomban is nagyban segített az, hogy a tudományos világ átkerült az online térbe, ezért részt tudtam venni olyan konferenciákon is, amelyekre nem tudtam volna eljutni. Illetve pont 2020-ban elnyertem egy ösztöndíjat, a Visegrad Fund Literary Residency ösztöndíját és így 6 hétig voltam Krakkóban 2020 nyarán. Lényegesen kevesebb ember volt az utcákon, egy áldás volt, hogy ennyire nyugodt körülmények között tudtam ott lenni. A második regényemen ott kezdtem el dolgozni, úgyhogy összességében mindenképpen pozitív volt a járvány időszak mérlege számomra, nyilván azért voltak ennek negatív hatásai is, de szakmailag nem.
Ha már említetted Piliscsabát, Krakkót és Budapestet, amely helyszínek meg is jelennek a második könyvedben. Miért helyezted a Kígyók országa című könyved valós tájakra?
A végső döntést arról, hogy magyar helyszínek lesznek, azt tényleg amiatt hoztam meg, hogy a járvány következtében itthon voltam Piliscsabán, és ha már nem tudok sehova menni, hogy megnézzek helyszíneket és háttérmunkát végezzek, akkor arról írok, aminek a helytörténetét ismerem. Az előző regényemhez képest ez mindenképp nagy váltás volt, hiszen a Tündöklő egy kitalált világban játszódik, egy klasszikus, álközépkori fantasy. Volt egy dilemma, hogy merjem-e ezt magyar, modern közegbe tenni, nemcsak a háttérmunka miatt, hanem attól is azért féltem, hogy ezt hogy fogják fogadni. Valahogy a fantasy egyrészt összeforr azzal, hogy álközépkori, de ha már mégsem az, akkor legalább legyen angolszász vagy nyugat-európai. Az olvasói közösségben valahogy még mindig taszítóan hat az, ha valami nagyon magyar. Krakkó az amiatt került bele, hogy jártam ott és ott kezdtem el dolgozni. A második regényemben is vannak sárkányok, és ott is azt szerettem volna megmutatni, hogy a magyar folklór az nem egy sziget, ami minden környező folklórtól elválasztva létezik, nyilván ilyen nincsen, hanem ezeket az összefonódásokat is igyekeztem megjeleníteni.
Bár Szeged, mint helyszín nem szerepel közvetlenül, a dél-alföldi hagyományokban mélyen gyökerezik az oldás-kötés mágiája, amely hasonlóan megjelenik a könyvedben is a bájolás formájában. Szeretném jobban megérteni, hogy ez hogyan kapcsolódik a helyi folklórhoz és mágiához, és hogyan különbözik esetleg más mágikus elemektől vagy hagyományoktól. Mi köze lehet a sárkányoknak a tölgyfához?
Szeged valóban nincs benne, ennek az az egyszerű oka, hogy sajnos fizikailag viszonylag kevés időt töltöttem ott. A könyvben megjelenő fonalak, amiket oldunk meg kötünk, azok azért mindent összefűznek. Szegeden, a Tisza parton van néhány nagy tölgyfa, mégis a regényben szereplő fák közül egyik sem egy konkrét, valósan létező fának a lenyomata, inkább azt mondanám, hogy sok általam ismert fából gyúrtam össze őket, de az biztos, hogy hatott rám, hogy sokat voltam a Tisza parton. A szegedi egyetemi témavezetőm, Kérchy Anna, volt az, aki rávezetett arra, hogy lehetne erdőkkel is foglalkozni a kutatásomban. Van egy kulturális szörnytan nevű tudományterület, ami arról szól, hogy az, hogy mit tekintünk szörnyűnek vagy rémisztőnek az egy kulturálisan meghatározott dolog, például a szörnyképzést használjuk arra, hogy megfélemlítsünk vagy elidegenítsünk társadalmi csoportokat. A növények az ember szemszögéből nézve egy kicsit hasonló szerepet tölthetnek be, mint a szörnyek, hiszen a növények nagyon idegenek a számunkra, a testük teljesen másként működik. A növényhorror például azt mutatja be, hogy a növények nem szoríthatók be azokba a kategóriákba, mint amit az emberi élet definiálna számunkra. Van tehát egyfajta kapcsolat a szörnyek és a növények között. A második regényemben ezt kicsit ki is használtam: megmutatom benne, mi köze lehet a sárkánynak a tölgyfához.
A könyveidben hangsúlyosan jelenik meg a női szereplők helyzete és dinamikája. Miért tartod fontosnak ezt a témát bemutatni és miért érzed lényegesnek, hogy a női jelenről beszéljünk a történeteid kapcsán?
Alapvetően a fantasyt egy kicsit máshogy közelítem meg, mint a széles olvasóközönség, nem könnyed műfajként tekintek rá. A fantasztikum egy eszköz, amely által beszélhetek olyan témákról, amikről a realisztikus keretek között nehezen tudunk beszélni. A nők helyzete pontosan ilyen, mivel a hétköznapi narratíváinkat nagyon erősen meghatározza az, hogy patriarchális társadalomban élünk, a nőkkel és férfiakkal szembeni szerepelvárások nagyon áthatják azt, hogy hogyan használjuk a nyelvet, hogy milyen történeteket mesélünk, és a fantasztikumot arra igyekszem használni, hogy ebből a látásmódból egy kicsit kiszakadjunk. A nemek szerint beosztott társadalmi elvárások mind a nők, mind a férfiak számára lehetnek megterhelők. A Kígyók országa című regényem elején például egy testvérpárt látunk, egy fiút és egy lányt, Lórántot és Idát, és úgy tűnik eleinte, hogy a kisfiú roppant módon előnyben van. A kisfiú a szülei figyelmét állandóan fel tudja kelteni, és mindenféle társadalmi támogatást megkap ahhoz, hogy ő előre tudjon lépni, a lány meg kevésbé, de később azért kibontakozik, hogy igazából egyiküket sem segíti ez a rendszer abban, hogy ők tényleg a valós személyiségüket kibontakoztassák. Ez egy nagyon összetett kérdés, és valóban nem annyira szokványos, hogy a fantasy ebben mélyed el vagy ebben is elmélyed.
Vannak-e olyan írók, akiket kedvelsz és inspirálnak?
Kezdő íróként Kleinheincz Csilla Ólomerdő trilógiája volt az, ami nagyon motivált, ott is markánsan jelennek meg a sárkányok, illetve a fémerdő, olvasás közben döntöttem el, hogy egyszer szeretnék ezzel a magyar folklórban megjelenő arany-ezüst-réz erdővel valamit én is kezdeni. Rajta kívül a Moskát Anita munkásságát is nagyon érdekesnek találom. Őt más szempontokból, mert elsősorban társadalmi kérdésekkel foglalkozik, és annak politikai vetületével is. Gaura Ágnesnek a Túlontúl című regénye, ami szintén a magyar tündér világgal foglalkozik, vagy a GABO Kiadó science fiction és fantasy antalógiája, amit nagyon érdekesnek találok. Nemzetközi vonalon is azért esik figyelem a kelet- és közép-európai régióra, például Naomi Noviknak a Rengeteg című fantasyja, ami egy fiktív Lengyelországot mutat be, és a közép-európai mondavilágot jeleníti meg. Vagy Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című könyve, amely az orosz folklórból táplálkozik, ez számomra is rendkívül inspiráló volt.
Hogy vagy a kritikákkal és a véleményekkel? Várhatunk-e újabb szöveget tőled?
A regény megjelenése után leginkább a disszertációmon dolgoztam. Van már egy regény koncepcióm, amiről egyelőre még nem szeretnék beszélni, mert még nagyon sokat változhat. Nálam az előkészítés az hosszabb, mint maga a megírás, mert amikor a tényleges szöveget már megírom, akkor addig jó sok vázlat elkészül. Kritikák feldolgozása terén igyekszem fejlődni, az első könyvnél sokkal nehezebb volt. Azt gondolom, hogy az első könyv, de talán a második sem sikerül mindenkinek tökéletesre. Érdekes volt rájönni, hogy a vélemények lehetnek akár szöges ellentétei is egymásnak. Akkor értettem meg, hogy nem ezekért csinálom. Nem hiszek a lineáris fejlődésben, többnyire érzésből dolgozom, vannak olyan hozzám közel álló emberek, akikről elmondhatom, hogy nekik írok. Már nem próbálom kitalálni, hogy mi az, ami mindenkinek tetszik.
A fotókat készítette: Kleinheincz Csilla, Rusvai Mónika és Móró Biank
SZTE ALMA MATER
Utoljára módosítva a moderátor által:
Timár Krisztina
Közvetlenül egymás után olvastam H. P. Lovecraft és Kij Johnson álomutazás-regényét, és másnak is tudom javasolni a módszert. Az egyik egy érdekes-fura horrorklasszikus (ami nem is olyan rémisztő, mint elsőre gondolnánk), a másik azok közül a kortárs újrafeldolgozások közül való, amelyek a legmesszebb menőkig tisztelik elődjüket, de a legmesszebb menőkig vitatkoznak vele.
Lovecraft The Dream-Quest of Unknown Kadath (Zarándokút Kadathba) című kisregényét a felnőtteknek szóló mesék közé sorolom. Tudom, megosztó könyv, sokan unalmasnak is tartják, az elbeszélői módszere fölött rég eljárt az idő, de számomra van valami ódon bája, ami különösen egy horrortól elég szép teljesítmény. A cselekmény egyszerű: az utóbb legendává vált Randolph Carter elalszik, majd felébred, a kettő között pedig veszélyes és izgalmas zarándokutat jár be. Ugyanakkor bonyolult is: a kalandok gyors egymásutánjától az ember csak kapkodhatja a fejét, azt pedig valóban csak álomlogika magyarázhatja, hogy éppen A-ból éppen B-be miért vezet út, és miért pont arra.
A regény keletkezésének korában (1927) már kezdett közismetté válni az a freudi tétel, hogy álmunkban nem létezik idő. Mint ahogy azt mindenki tapasztalta már, aki aludt el két óracsörgés között úgy, hogy közben egy egész történetet végigálmodott. Így lehetséges az, hogy Carter zarándokútja évtizedekig tart, hol mélyebb, hol magasabb álomrétegekben. Ahogy már írtam, ugyanekkor a tér is furcsa görbületeket produkál. Felvonulnak Lovecraft novelláinak jellegzetes helyszínei és szereplői, némelyikük a megszokott ijesztő szerepében (Nyarlathotepet továbbra se szeretjük), mások meglepően megváltozott minőségben (még hogy Pickman jól érzi magát hulladémonként).
Ebből aztán már az is kiderül, hogy mitől horror ez: attól, hogy az álomképek között túltengenek a rémségek. Akkor mitől olyan bájos mégis az egész? Hát attól, hogy Carter az álomidő 90%-ában kiválóan érzi magát. Igen, a hulladémonok között is. Olyan kis barátságosak. Arról nem beszélve, hogy tele van a kisregény macskával, akik éjjelenként a Hold túlsó oldalán járnak, és csak azért nem intézik el csípőből a lovecrafti gonosz isteneket, mert nincs hozzá kedvük. De a macskaszerető Carternek fix szövetségesei.
Ez a regény lehetne az Anti-Törless. A Musil-regényben azért annyira ijesztőek és gonoszak a felszabaduló tudattalan képei, mert a nappali világ túlságosan hideg, előkelő, saját magát tartja egyedül tökéletesnek, és véletlenül sem veszi észre a saját képmutatását. A Lovecraft-regény Cartere azonban békében van a saját tudattalanjával, sőt,az egész emberiség álomvilágával is, amelyet jungi módra saját magában is fölfedez. Utazása öncélú, leginkább saját maga szórakoztatására való (ami teljesen rendben is van), mégis jóval többé, a kollektív tuadattalan bejárásává válik. Más kérdés, hogy (ha már Törless) kissé túlságosan is gyakran idézi fel a korabeli utaztató kalandregények sablonjait: ő a felsőbbrendű férfi (értsd: háborúsdit játszó kamasz), aki pillanatok alatt szervezi meg az őt csodáló és tőle boldogan tanuló bennszülöttek álombeli lények hadviselését.
Johnson 2016-ban The Dream-Quest of Vellitt Boe (Vellitt Boe álom-utazása*) címmel a fordítottját/tükörképét írta meg Lovecraft regényének. Egyfelől azt, amiről Lovecraft nem szól: a nőt; másfelől azt, amit Carter elutasít: az álomból az ébrenlét világába jutás szándékát. Vellitt Boe utazása ugyan nem öncélú, (sőt, igen súlyos tétje van), általában mégis legalább annyira élvezi, mint a korábbi regény Cartere. (Nem mintha az öncélú utazás probléma lenne, én is szeretem csinálni.) Megadja a tiszteletet az elődnek: használja helyszíneit, mitikus lényeit, még a szereplőit is** (jelzem, Carter is felbukkan, elég fontos mellékszerepben); de szinte mindenben vitatkozik vele.
Boe például nagyságrendekkel több felelősséget érez bármelyik útjába kerülő, neki segítő lény iránt, mint Carter egész életében összesen, ugyanis még azokat is egyéniségként érzékeli, akikről egyébként tudja, hogy nem azok, így aztán valódi veszteségként éli meg az elvesztésüket.
Ez a felelősségérzet és szánalom azonban nem akadályozza meg abban, hogy nagyon határozott, és elég gyakran elítélő véleménye legyen az időlegesen melléje szegődő személyekről, beleértve magát Cartert is. Mert hát az emberrel gyakran előfordul, akár férfi, akár nő, hogy egy bizonyos kor után, ha azzal a korral érettség is jár, akkor szelíd, de biztos ítélettel fog szétnézni maga körül a világban. Márpedig Vellitt Boe túl van azon a bizonyos koron, mivel ötvenöt éves matematikaprofesszor. Erős, kitartó, állóképessége kitűnő, józan esze megnövekedett, és még ifjúkori vonzerejéből sem kevés maradt. Úgyhogy az ítéletét csak egyvalaki ússza meg – a fekete cica. Itt nincs vita Lovecrafttal.
Mint gyakorlott túrázó, érzi a tájat. Rendszeres gyaloglóként abszolút tudtam azonosulni a hozzáállásával, bár csakugyan furcsa, hogy a gyakorlatból évtizedekre kiesve még izomláza sincs. De nem is ez a lényeg, hanem hogy számára az út önmagában is fontos, nem pusztán egy cél felé vezető, leküzdendő akadálynak tekinti. Elfogadja azt is, ami ijesztő benne, legfeljebb igyekszik elkerülni, hogy a közelébe jusson.
Azt hiszem, mindkét regényben a végkifejlet hagyott bennem egy kis hiányérzetet, azért nem kap egyik sem tíz pontot. Carter esetében a lezárás egyszerűsége zavart – mintha el lenne vágva a vége –, Boe esetében az útszakasz rövidsége – jobban örültem volna, ha a Carter történetével való szimmetria jegyében többet látunk abból, hogyan látja ő a másik világot. De ezek apróságok.
Jó, hogy mindkét történet létrejött. Úgy festenek, mint egy egész két fele, amelyek pár évtized különbséggel találták meg egymást. Nekem éppen olyan jólesett az egyik, mint a másik.
* Nem tartom szerencsésnek a magyar címfordítást, de nem biztos, hogy én jobbat találtam volna. Az angol quest jóval többet jelent utazásnál, valóban jobb szó rá a zarándoklat, de ez csak Carter utazására lenne igaz, Boe esetében a quest másik jelentése, a küldetés jelenik meg. Vagyis mindenképpen változtatni kellett a régebbi regényhez képest. Így viszont, hogy magyarul egyetlen szóban sem felelnek meg egymásnak, sajnos a két regény egymást tükröző minősége vész el.
** Egyébként Lovecraftnak se a kisujjából származott a kisregény: egyik példaképe, Lord Dunsany ír szerző nyomdokaiba lépett vele.
Közvetlenül egymás után olvastam H. P. Lovecraft és Kij Johnson álomutazás-regényét, és másnak is tudom javasolni a módszert. Az egyik egy érdekes-fura horrorklasszikus (ami nem is olyan rémisztő, mint elsőre gondolnánk), a másik azok közül a kortárs újrafeldolgozások közül való, amelyek a legmesszebb menőkig tisztelik elődjüket, de a legmesszebb menőkig vitatkoznak vele.
Lovecraft The Dream-Quest of Unknown Kadath (Zarándokút Kadathba) című kisregényét a felnőtteknek szóló mesék közé sorolom. Tudom, megosztó könyv, sokan unalmasnak is tartják, az elbeszélői módszere fölött rég eljárt az idő, de számomra van valami ódon bája, ami különösen egy horrortól elég szép teljesítmény. A cselekmény egyszerű: az utóbb legendává vált Randolph Carter elalszik, majd felébred, a kettő között pedig veszélyes és izgalmas zarándokutat jár be. Ugyanakkor bonyolult is: a kalandok gyors egymásutánjától az ember csak kapkodhatja a fejét, azt pedig valóban csak álomlogika magyarázhatja, hogy éppen A-ból éppen B-be miért vezet út, és miért pont arra.
A regény keletkezésének korában (1927) már kezdett közismetté válni az a freudi tétel, hogy álmunkban nem létezik idő. Mint ahogy azt mindenki tapasztalta már, aki aludt el két óracsörgés között úgy, hogy közben egy egész történetet végigálmodott. Így lehetséges az, hogy Carter zarándokútja évtizedekig tart, hol mélyebb, hol magasabb álomrétegekben. Ahogy már írtam, ugyanekkor a tér is furcsa görbületeket produkál. Felvonulnak Lovecraft novelláinak jellegzetes helyszínei és szereplői, némelyikük a megszokott ijesztő szerepében (Nyarlathotepet továbbra se szeretjük), mások meglepően megváltozott minőségben (még hogy Pickman jól érzi magát hulladémonként).
Ebből aztán már az is kiderül, hogy mitől horror ez: attól, hogy az álomképek között túltengenek a rémségek. Akkor mitől olyan bájos mégis az egész? Hát attól, hogy Carter az álomidő 90%-ában kiválóan érzi magát. Igen, a hulladémonok között is. Olyan kis barátságosak. Arról nem beszélve, hogy tele van a kisregény macskával, akik éjjelenként a Hold túlsó oldalán járnak, és csak azért nem intézik el csípőből a lovecrafti gonosz isteneket, mert nincs hozzá kedvük. De a macskaszerető Carternek fix szövetségesei.
Ez a regény lehetne az Anti-Törless. A Musil-regényben azért annyira ijesztőek és gonoszak a felszabaduló tudattalan képei, mert a nappali világ túlságosan hideg, előkelő, saját magát tartja egyedül tökéletesnek, és véletlenül sem veszi észre a saját képmutatását. A Lovecraft-regény Cartere azonban békében van a saját tudattalanjával, sőt,az egész emberiség álomvilágával is, amelyet jungi módra saját magában is fölfedez. Utazása öncélú, leginkább saját maga szórakoztatására való (ami teljesen rendben is van), mégis jóval többé, a kollektív tuadattalan bejárásává válik. Más kérdés, hogy (ha már Törless) kissé túlságosan is gyakran idézi fel a korabeli utaztató kalandregények sablonjait: ő a felsőbbrendű férfi (értsd: háborúsdit játszó kamasz), aki pillanatok alatt szervezi meg az őt csodáló és tőle boldogan tanuló bennszülöttek álombeli lények hadviselését.
Johnson 2016-ban The Dream-Quest of Vellitt Boe (Vellitt Boe álom-utazása*) címmel a fordítottját/tükörképét írta meg Lovecraft regényének. Egyfelől azt, amiről Lovecraft nem szól: a nőt; másfelől azt, amit Carter elutasít: az álomból az ébrenlét világába jutás szándékát. Vellitt Boe utazása ugyan nem öncélú, (sőt, igen súlyos tétje van), általában mégis legalább annyira élvezi, mint a korábbi regény Cartere. (Nem mintha az öncélú utazás probléma lenne, én is szeretem csinálni.) Megadja a tiszteletet az elődnek: használja helyszíneit, mitikus lényeit, még a szereplőit is** (jelzem, Carter is felbukkan, elég fontos mellékszerepben); de szinte mindenben vitatkozik vele.
Boe például nagyságrendekkel több felelősséget érez bármelyik útjába kerülő, neki segítő lény iránt, mint Carter egész életében összesen, ugyanis még azokat is egyéniségként érzékeli, akikről egyébként tudja, hogy nem azok, így aztán valódi veszteségként éli meg az elvesztésüket.
Ez a felelősségérzet és szánalom azonban nem akadályozza meg abban, hogy nagyon határozott, és elég gyakran elítélő véleménye legyen az időlegesen melléje szegődő személyekről, beleértve magát Cartert is. Mert hát az emberrel gyakran előfordul, akár férfi, akár nő, hogy egy bizonyos kor után, ha azzal a korral érettség is jár, akkor szelíd, de biztos ítélettel fog szétnézni maga körül a világban. Márpedig Vellitt Boe túl van azon a bizonyos koron, mivel ötvenöt éves matematikaprofesszor. Erős, kitartó, állóképessége kitűnő, józan esze megnövekedett, és még ifjúkori vonzerejéből sem kevés maradt. Úgyhogy az ítéletét csak egyvalaki ússza meg – a fekete cica. Itt nincs vita Lovecrafttal.
Mint gyakorlott túrázó, érzi a tájat. Rendszeres gyaloglóként abszolút tudtam azonosulni a hozzáállásával, bár csakugyan furcsa, hogy a gyakorlatból évtizedekre kiesve még izomláza sincs. De nem is ez a lényeg, hanem hogy számára az út önmagában is fontos, nem pusztán egy cél felé vezető, leküzdendő akadálynak tekinti. Elfogadja azt is, ami ijesztő benne, legfeljebb igyekszik elkerülni, hogy a közelébe jusson.
Azt hiszem, mindkét regényben a végkifejlet hagyott bennem egy kis hiányérzetet, azért nem kap egyik sem tíz pontot. Carter esetében a lezárás egyszerűsége zavart – mintha el lenne vágva a vége –, Boe esetében az útszakasz rövidsége – jobban örültem volna, ha a Carter történetével való szimmetria jegyében többet látunk abból, hogyan látja ő a másik világot. De ezek apróságok.
Jó, hogy mindkét történet létrejött. Úgy festenek, mint egy egész két fele, amelyek pár évtized különbséggel találták meg egymást. Nekem éppen olyan jólesett az egyik, mint a másik.
* Nem tartom szerencsésnek a magyar címfordítást, de nem biztos, hogy én jobbat találtam volna. Az angol quest jóval többet jelent utazásnál, valóban jobb szó rá a zarándoklat, de ez csak Carter utazására lenne igaz, Boe esetében a quest másik jelentése, a küldetés jelenik meg. Vagyis mindenképpen változtatni kellett a régebbi regényhez képest. Így viszont, hogy magyarul egyetlen szóban sem felelnek meg egymásnak, sajnos a két regény egymást tükröző minősége vész el.
** Egyébként Lovecraftnak se a kisujjából származott a kisregény: egyik példaképe, Lord Dunsany ír szerző nyomdokaiba lépett vele.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Robert Repino interjú – Hagyjuk állatként élni az állatokat, de óvjuk is őket
Írta : Scheirich ZsófiaKutyáink, macskáink több ezer éve hűséges barátaink, akik csak nagyon szélsőséges esetben fordulnának ellenünk. Például akkor, amikor a hangyák háborút indítanak az emberiség ellen, és végső fegyverként humanoid lényekké változtatják kedvenceinket. Akik pedig nem restek minden sérelmüket ránk olvasni és megtorolni. A Mort(e) című regényben pontosan ez történik. A posztapokaliptikus könyv szerzőjével, Robert Repinóval beszélgettünk a Földön élő űrlényekről, a macskák hűségéről és arról, hol az ember határa az állatok kontrollálásában. Interjú. (x)
„Isten a szeretet”, szólt az ige, de mi megfordítottuk”. Regénye A szolgálólány meséje c. könyvéből származó idézettel indul. Nagy hatással volt rád?
Margaret Atwood könyve igen, nagy hatással volt rám, még úgy is, hogy olyan időszakban olvastam, amikor kevésbé tűnt úgy, hogy valóra válhat. Atwood számos érdekes, árnyalt és megértő megállapítást tesz a vallásos buzgalomról és arról, hogy ez hogyan képes az embereket nagyszerű és emellett elborzasztó, erőszakos tettekre ösztönözni. Így a főszereplőjének (June – a szerk.) radikálisan újraértelmezett istenfogalmát nagyon is a sorozatomhoz illőnek gondoltam.
Ahogyan az idézet is előrevetíti, a Mort(e) egy diktatórikus és posztapokaliptikus világban játszódik, amelyben a hiperintelligens óriáshangyák és az emberiség folyamatos harcban állnak. A hangyakép megidéz bennem egy 70-es évekbeli szörnyfilmet, a Negyedik fázist. Hatással volt önre a film vagy más, hasonló műfajú mozi abban, hogy a hangyákat tegye meg ellenségnek?
A Negyedik fázis inkább egy halovány emlék, semmint fontos inspiráció. Tiltott filmként emlékszem vissza rá, aminek a sugárzását a helyi szolgáltatók egyszer csak abbahagyták, valószínűleg a szülői bejelentések miatt. De pont az emlék homályossága teszi ijesztőbbé számomra. Brutálisan racionálisan van ábrázolva az, ahogyan a filmben a hangyák megölik az embereket. És az űrlényszerű megjelenésük – a csápok, a természetellenes szájszervük és a mechanikus testük – nagyon is riasztóvá teszi őket a többi állathoz képest.
A filmről szóló emlékek mellett mi volt számára az a potenciál a hangyákban, ami miatt úgy gondolta, remek kihívói lennének az emberiségnek?
A könyv eredeti inspirációja egy furcsa álom volt még 2009-ből, amiben egy földönkívüli űrhajó lebegett a szülővárosom fölött, és valamilyen energiasugárral értelmes lényekké változtatta az állatokat. Tetszett ez az elképzelés, viszont az idegeneknek nem volt motivációja. Miért is utaznának át a csillagokon csak azért, hogy ilyet csináljanak? Az lett a megoldás, hogy inkább a Földön élő űrlényeket használom: a hangyákat. Lenne is elrendeznivalójuk az emberekkel, és mivel néha képesek más fajokat (például a levéltetveket) manipulálni, így más állatokat is felhasználhatnának az emberiség ellen indított háborúban. Csak akkor kezdtem el írni, amikor ellenfélként a helyükre kerültek.
Miről szól a Mort(e)?
Robert Repino posztapokaliptikus sci-fi regényében egy ősi, bosszúvágytól fűtött hangyakirálynő végső csapást készül mérni az általa gyűlölt emberiségre. Biokémiai szert bevetve beszélő, intelligens lényekké változtatja a világ állatait, hogy sereget toborozzon belőlük. Az események közepén ébred öntudatra Sebastian, a macska, akit azonban nem annyira foglalkoztatnak a körülötte zajló dolgok. Igen, ő is harcol, és ő is elgondolkodik azon, tényleg létezik-e az emberi biofegyver, az EMSAH-vírus, amit ellenük terveznek bevetni. De igazából csak egy cél lebeg előtte: megtalálni elveszett kutyabarátját, Shebát. Minden áron.Habár a kutyákat szokás az ember legjobb barátjának nevezni, a főszereplő egy macska. Miért egy olyan állat szemszögéből ismerteti az eseményeket, amit sztereotipikusan függetlennek és nem emberfüggőnek mondanak?
A Mort(e) főszereplőjét a valódi házikedvencemről, Sebastianról mintáztam, aki a gyerekkoromban volt a család macskája. Összebarátkozott egy kutyával (akit szintén Shebának hívtak, mint a könyvbeli karaktert), és úgy tűnt, Sebastian is kutyaként gondol magára. Van egy jelenet a regény első fejezetében, ahol Sebastian megpróbálja „megmenteni” a családi otthont egy bébiszittertől – ezt is egy fiatalkori valós esemény ihlette. Sebastian az életútja miatt különböző világok között őrlődött: kutya vagy macska, ember vagy házi kedvenc, kegyetlen vadász vagy elkényeztetett királyfi. Ezek összessége teszi Sebastiant egy ellentmondásos főszereplővé, ami pont beleillik a cselekménybe. És az ő egyszerű vágya, hogy megtalálja Shebát, célt és egy egyedi – időnként önző – nézőpontot ad a könyvbeli globális konfliktusról.
A Mort(e) számos állatfantasyre emlékeztet – mint a Rőtfal vagy a Gesztenye, a honalapító vagy Eric Huntertől a Warriors (ha már macskák). Másrészt számos, állatokkal foglalkozó sci-fit is eszünkbe juttathat – mint a Dr. Moreau szigetét vagy az Állati elméket, hiszen ezekhez hasonlóan a Mort(e) is moralizál az ember és állat kapcsolatokról. Hatással voltak önre a fentiekhez hasonló állatos sci-fi- vagy fantasykönyvek?
A Gesztenye, a honalapító és a Dr. Moreau volt a legnagyobb hatással rám a könyvek közül, amiket említett. A Gesztenye különösen fontos volt, mert a benne szereplő emberek tisztán távoli karakterek – ez egy olyan szabály volt, amit a saját sorozatomban is követtem. Egyik ember sem kap nézőpontfejezetet. Csakis az állatok szemén keresztül láthatjuk és értelmezhetjük őket. Dr. Moreau természetesen a viktoriánus korabeli civilizációs fogalmakat vizsgálja, de olyasmit, amire a könyvsorozatomban szereplő állatok érthetően neheztelnek.
Véleményed szerint az állatkarakterek illenek a sci-fihez és a fantasyhez?
Úgy hiszem, igen, annak ellenére, hogy szerintem nincs oka annak, hogy csak a fantasztikumra korlátozzuk őket. Például az egyik könyv, amelyet a Mort(e) közben végzett kutatásaim során olvastam, Paul Aster Timbuktuja volt, egy szépirodalmi könyv egy kutya szemszögéből.
Sebastian, a macska (a későbbi Mort(e)) vegyes érzelmekkel viseltetik az emberek iránt. Ételt és menedéket kap tőlük, de az ő szemszögéből olyan szörnyű dolgokat is el kell tűrnie, mint a karomtalanítás vagy az ivartalanítás. Az ő nézőpontfejezetei azt is érzékeltetik, hogy az embernek nincs joga így módosítani az ő testét vagy életmódját. Ön szerint meddig avatkozhatunk be kedvencünk életébe – még akkor is, ha szerintünk az az ő érdekét is szolgálja?
Őszintén nem tudom megmondani, hiszen nagyon összetett kérdés. Ahhoz, hogy biztosítsuk az állatok jólétét, leginkább el kell kerülnünk a velük való érintkezést. Viszont vannak olyan esetek, amikor ezt nem tehetjük meg. Mint például amikor a kóbormacska-állományt kontrolláljuk azzal, hogy befogjuk és ivartalanítjuk őket. Vagy amikor úgy döntünk, hogy egy állat túl sokat szenved, ezért elaltatjuk, vagy amikor egy új ragadozófajt telepítünk be egy területre (lásd farkas-visszatelepítési programok) annak érdekében, hogy fenntartsuk az ökológiai egyensúlyt. Az egész arról szól, hogy megteremtsünk egy egyensúlyt: hagyjuk állatként élni az állatokat, amennyire lehet, de óvjuk is őket az indokolatlan szenvedéstől.
Ahogy egyre többet és többet tudunk meg arról, hogyan élik meg a világot az állatok, szerintem egyre kevésbé fogunk beavatkozni a természetbe, beleértve a tenyésztés bizonyos formáit. Kíváncsi leszek arra is, vajon az embereket fogják-e arra ösztönözni, vagy elvárás lesz-e, hogy egyszerre több állatot is örökbe fogadjanak, mert ha egy macskát egész nap egyedül hagynak, rendkívül magányos lesz (és ezáltal nem egészséges). Lényegében sikerült megszabadulnunk a macskákat csonkító karomtalanításától, és ahogy egyre több ismeretanyaggal rendelkezünk, úgy tudunk egyre több előrelépést tenni.
Sebastian az értelmes lénnyé válása során külső emberi tulajdonságokra tesz szert – ötujjú kéz, két lábon járás képessége. Regénye kontextusában miért a humanoid állatok lettek egy intelligens faj lehető legjobb megjelenési formája?
A hangyakolónia óriási ellenszenvet érzett az emberiség iránt. Így azon törekvésük, hogy humanoid állatokat kreáljanak, egy hatalmas bemutatással ér fel egyenest az emberek arcába. Az olyan házi kedvencek, mint Mort(e), fegyvert fognak a gazdájukra – ez annak az emberiségnek a megcsúfolása, amely azt hiszi, minden állat fölött áll.
Kulturális szemszögből, ön szerint az emberi tulajdonságok alapvetőek bármely faj számára ahhoz, hogy intelligenssé váljanak? A jelentős evolúciós ugrás ezek nélkül elkerülhetetlen lenne?
A kérdés kapcsán eszembe jut, hogy már most mennyi közös van bennünk az állatokkal, mint például az együttérzés, törzsiség, az ismeretlentől való félelem és az az időszakos hajlam arra, hogy vakon kövessünk vezetőket. Mindezek mellett szerintem bármely kellően intelligens faj számára szükséges, elkerülhetetlen lépés egy olyan komplex nyelv kifejlesztése, amely jóval túlmutat a puszta morgáson és jeleken. Ez különböztet meg minket más fajoktól. Namármost ez a nyelv teljesen különböző lehet a mienktől – teljes egészében alapulhat illatokon vagy a bőrszín megváltoztatásán, de az is lehet, hogy egy jelnyelv lenne – csak hogy néhány példát mondjunk. De amint ez megvan, kinyílik az ajtó a dalnak, a történetmesélésnek, a képzeletnek és a kritikus gondolkodásnak. Ezentúl nem tudom, mi szükségesnek kell történnie. A történetemben az állatok elkerülhetetlenül hierarchikus kormányzást alakítanának ki és társadalommá szerveződnének, de ez lehet, hogy csak az én elképzelésem (és vakfoltom).
A Mort(e) a könyvsorozatod, a Név nélküli háború első része. Mit ígérsz a magyar olvasóknak a folytatás kapcsán?
A folytatásban (D’Arc) még többet megtudhatnak Mort(e) és Sheba kapcsolatáról és a (nagyon is) törékeny kapcsolatról ember és állat között. Az emberek többet fognak szerepelni, de megmaradnak mint titokzatos, kiszámíthatatlan fél. Továbbá új, halszerű lények, léghajócsata, egy óriáspók, egy hódok építette metropolisz és tömegpusztító fegyverek is várhatóak. Mindenki számára lesz valami izgalmas!
Mik a jövőbeli terveid? Dolgozol-e új regényen jelenleg?
Nemrég fejeztem be egy középiskolásoknak szóló sorozatot (Spark and the League of Ursus, ami Quirk Booksnál jelent meg), és jelenleg egy felnőtteknek szóló science fiction-regényen dolgozom. A vázlat elkészült, de az elkövetkezendő hónapokban a szerkesztéssel fogok foglalkozni, mielőtt elküldeném az ügynökömnek. Időnként különböző cikkeket írok popkultúráról, irodalomról, politikáról és vallásról – ezeket itt tudjátok elolvasni.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Ismét egy régi sajnos azóta már eltávozott barátom írását másolom nektek.
1995. augusztus 26-án ment el John Brunner brit sci-fi író, az egyik legnagyobb hatású társadalmi disztópia, a Stand of Zanzibar írója.
Ezt a megemlékező karcot azért ide, és nem az évfordulós zónába tettem, mert elsősorban arról az olvasási hatásról szeretnék írni, amit Brunner általam olvasott (nem sok, köszönhetően a magyar sci-fi kiadási szemléletnek) művei jelentenek.
Jellemzően a legelsők közé tartozó, de legnagyobb hatású művét, a Zanzibárt adták ki magyarul utoljára (negyvenhét év után). Pedig pont az ilyen műveket jó azért akkor olvasni, amikor létrejönnek, mert mint minden igazi – akár akaratlanul – prófétikus mű igazi hatását az elképzelések izgalmassága jelenti. A Zanzibár a mi világunk lehetéges alakzatát jelzi, itt és most. Ma már, főként tudva mennyi mindent jól látott, és milyen keveset tévedett, más a hatás.
Még adós vagyok a teljes elolvasásával, mert tudom, hogy anno valami miatt félbemaradt, aztán ki is került képből. Ugyanis egy pokolian nehéz szerkezetű írásműről van szó, amit úgy kell elkezdeni, és végigolvasni, hogy az ember ne engedjen saját fékjeinek.
Szokás szerint egy kis Brian Aldiss eszmefuttatás arról, hogy ő hogyan látja ennek a (mint mondja) „mélabús és intellektuális” írónak a stílusát, módszereit:
….
Azonkívül Brunner megtanítja nekünk a modern morált Chad Mulligannak, a hippi filozófusnak a segítségével. Mint mindegyik Propter figura, mint Heinlein Jubal Harshaw-ja, Chad Mulligan is a szerző szócsöve,. Időnként túlságosan is lefoglalja Shalmanesert, túlbeszélteti, ezáltal a könyv túl hosszú lesz. (Egy kis Aldiss féle jómájú megállapítás…).
….
A szellemes, intelligens Brunner úgy tűnik nem akarta személyes véleményét kifejezni. Műveiben ettől távol tartotta magát. A Zanzibár-ban bátorságot merített az SF új módszereiből, de az csak annyira volt stílus, mint társadalomkritika, annyira volt színpompás, mint amennyire az események zseniális értékelése, ahogyan azt több későbbi didaktikus regénye, mint amilyen a The Sheep Look Up (A bárány felpillant) című 1972-es műve demonstrálja. Mélabús pesszimizmusa is beépült a stílusába – erre Michael Moorcock is felfigyelt --. és egy jóval mértékletesebb Corneliust eredményezett za utolsó Jerry kalandban.
….
Nos ezt figyelembe véve térnék rá a fő gondolatmenetemre. Mint látszik nagy művét újra el kell kezdenem, bár a molyos értékelések kemény figyelmeztetést adnak, mekkora fába vágja az ember fejszéjét, ha ezt elkezdi.
A meglévő másik három művéből A kozmosz hiénái valóban elég gyenge, anno olvastam, de igazi nyomot nem hagyott bennem.
Viszont a másik kettő, a Teljes napfogyatkozás (Total Eclipse), és A Yan játékmesterei nagy kedvenceim lettek.
Egy kis magyarázatot igényel, miért.
Nagyon szeretem azokat a sci-fi műveket, amelyek elképzelt civilizációs-társadalmi elemzéseket mutatnak be. Brunner eleve ezt a vonalat képviselte, mert ez volt a fő téma- és érdeklődési köre. Az ilyen művek stílusa általában és óhatatlanul didaktikus. Ha nem nagyon arcbanyomuló a megoldás, ezek nagyon jól olvashatók. Lem is gyakran operált ezzel a módszerrel.
Mivel a két könyvről beszélek VIGYÁZAT, SPOILER!
– A Yan játékmesterei egy olyan bájos, melankolikusan haldokló civilizációt (fajt) mutat be, amely kapcsolatba kerül a földi – űrjáró – kultúrával. Egy kallódó, önmagával sokat kezdeni nem tudó emberi kolónia van jelen a Yan világában, és együtt sodródnak velük az időben.A status quot egy kozmikus játékmester megjelenése zavarja meg, aki elhatározza, hogy megfejti, mi okozta ennek a kultúrának a vesztébe fordulását.Bár ezt senki nem mondta ki, hiszen lehet, hogy így rendezkedtek be a kozmikus túlélésre, beavatkozik az eseményekbe. Az eredmény katasztrofális. Hiába jelenik meg a magas szintű emberi civilizáció jogkövető és ezt végrehajtó kormányzati ereje, elkésnek. A Yan elpusztul, úgy, hogy közben az emberi faj és intellektus meg sem érti, miért kellett ennek így lennie.
Egy költő kivételével, aki elhatározza, hogy velük marad addig, amíg meg nem írja a történetüket. Nem egy hatalmi erő, nem egy vezető, hanem egy alkotó művész lesz, aki ha többet nem ,de az emlékezetüket megőrzi, így nem tűnnek el a világból, még ha csak egyféle transzcendens emlékük marad is fenn. A Yan – mert ez kiderül, hogy EGY lény – egyetért ezzel, és segít neki művét megalkotni, aztán meghal.
– A Teljes napfogyatkozás. Ebben a műben számomra nem a történet alapvetülete – a szintén idegen világban élő kolónia, és annak drámája, amikor megszakad kapcsolata a Földdel – volt a fő élmény. Persze ez is remek szál volt, de a könyv nemcsak erről szól. Itt is egy kultúra működését boncolgatja Brunner, azt vizsgálva, hogy egy rendkívül erős, magasszintű civilizáció miként sétál egy csapdába, ami az önkifejezés végletes lehetőségét kínálja. A drakonok mindent megoldanak, minden természeti erőt befognak, az emberétől eltérő érzékelésükkel szinte elpusztíthatatlanokká válnak…, és elpusztulnak. Ezt a félelmetes ellentmondást akarja a földi tudóscsapat megoldani, élükön egy zseniális, fiatal nyelvésszel. Itt jön be nekem a legcsodásabb sci-fi csemege.. Egy tudós, aki az archeológia tudományát is felhasználva levezeti, hogy teremti meg és alakítja ki a használt nyelvet, a természeti környezet, a tárgyak létrehozása, a kézművesség, az így meghatározott életformák. Ebből vezeti le, mi okozta a drakonok pusztulását. Nincs szívem elmondani, mert bár ez a regény sok kritikát kapott (itt a molyon is), a megoldás olyan csattanó, amit kár elspoilerezni…
D
A dramatizált történeti keret kellően tragikus, és ezzel ki is kerüli az esetleges hollywoodi csapdát. Remek könyv, na! Itt pedig szintén nem a hatalmi formációk a lényegek, hanem a tudomány, a tudós elme, és a magas szintű életformák teremtő esszenciája, a nyelv.
SPOILER vége!
Remek író volt, kár, hogy ilyen kevés műve jelent meg magyarul.
Update
Sikerült egy hibát alkotni a karcban (A Teljes napfogyatkozás címet hibásan írtam be a szövegbe), amire figyelmeztettek. Javítom, és köszönöm.
1995. augusztus 26-án ment el John Brunner brit sci-fi író, az egyik legnagyobb hatású társadalmi disztópia, a Stand of Zanzibar írója.
Ezt a megemlékező karcot azért ide, és nem az évfordulós zónába tettem, mert elsősorban arról az olvasási hatásról szeretnék írni, amit Brunner általam olvasott (nem sok, köszönhetően a magyar sci-fi kiadási szemléletnek) művei jelentenek.
Jellemzően a legelsők közé tartozó, de legnagyobb hatású művét, a Zanzibárt adták ki magyarul utoljára (negyvenhét év után). Pedig pont az ilyen műveket jó azért akkor olvasni, amikor létrejönnek, mert mint minden igazi – akár akaratlanul – prófétikus mű igazi hatását az elképzelések izgalmassága jelenti. A Zanzibár a mi világunk lehetéges alakzatát jelzi, itt és most. Ma már, főként tudva mennyi mindent jól látott, és milyen keveset tévedett, más a hatás.
Még adós vagyok a teljes elolvasásával, mert tudom, hogy anno valami miatt félbemaradt, aztán ki is került képből. Ugyanis egy pokolian nehéz szerkezetű írásműről van szó, amit úgy kell elkezdeni, és végigolvasni, hogy az ember ne engedjen saját fékjeinek.
Szokás szerint egy kis Brian Aldiss eszmefuttatás arról, hogy ő hogyan látja ennek a (mint mondja) „mélabús és intellektuális” írónak a stílusát, módszereit:
….
Azonkívül Brunner megtanítja nekünk a modern morált Chad Mulligannak, a hippi filozófusnak a segítségével. Mint mindegyik Propter figura, mint Heinlein Jubal Harshaw-ja, Chad Mulligan is a szerző szócsöve,. Időnként túlságosan is lefoglalja Shalmanesert, túlbeszélteti, ezáltal a könyv túl hosszú lesz. (Egy kis Aldiss féle jómájú megállapítás…).
….
A szellemes, intelligens Brunner úgy tűnik nem akarta személyes véleményét kifejezni. Műveiben ettől távol tartotta magát. A Zanzibár-ban bátorságot merített az SF új módszereiből, de az csak annyira volt stílus, mint társadalomkritika, annyira volt színpompás, mint amennyire az események zseniális értékelése, ahogyan azt több későbbi didaktikus regénye, mint amilyen a The Sheep Look Up (A bárány felpillant) című 1972-es műve demonstrálja. Mélabús pesszimizmusa is beépült a stílusába – erre Michael Moorcock is felfigyelt --. és egy jóval mértékletesebb Corneliust eredményezett za utolsó Jerry kalandban.
….
Nos ezt figyelembe véve térnék rá a fő gondolatmenetemre. Mint látszik nagy művét újra el kell kezdenem, bár a molyos értékelések kemény figyelmeztetést adnak, mekkora fába vágja az ember fejszéjét, ha ezt elkezdi.
A meglévő másik három művéből A kozmosz hiénái valóban elég gyenge, anno olvastam, de igazi nyomot nem hagyott bennem.
Viszont a másik kettő, a Teljes napfogyatkozás (Total Eclipse), és A Yan játékmesterei nagy kedvenceim lettek.
Egy kis magyarázatot igényel, miért.
Nagyon szeretem azokat a sci-fi műveket, amelyek elképzelt civilizációs-társadalmi elemzéseket mutatnak be. Brunner eleve ezt a vonalat képviselte, mert ez volt a fő téma- és érdeklődési köre. Az ilyen művek stílusa általában és óhatatlanul didaktikus. Ha nem nagyon arcbanyomuló a megoldás, ezek nagyon jól olvashatók. Lem is gyakran operált ezzel a módszerrel.
Mivel a két könyvről beszélek VIGYÁZAT, SPOILER!
– A Yan játékmesterei egy olyan bájos, melankolikusan haldokló civilizációt (fajt) mutat be, amely kapcsolatba kerül a földi – űrjáró – kultúrával. Egy kallódó, önmagával sokat kezdeni nem tudó emberi kolónia van jelen a Yan világában, és együtt sodródnak velük az időben.A status quot egy kozmikus játékmester megjelenése zavarja meg, aki elhatározza, hogy megfejti, mi okozta ennek a kultúrának a vesztébe fordulását.Bár ezt senki nem mondta ki, hiszen lehet, hogy így rendezkedtek be a kozmikus túlélésre, beavatkozik az eseményekbe. Az eredmény katasztrofális. Hiába jelenik meg a magas szintű emberi civilizáció jogkövető és ezt végrehajtó kormányzati ereje, elkésnek. A Yan elpusztul, úgy, hogy közben az emberi faj és intellektus meg sem érti, miért kellett ennek így lennie.
Egy költő kivételével, aki elhatározza, hogy velük marad addig, amíg meg nem írja a történetüket. Nem egy hatalmi erő, nem egy vezető, hanem egy alkotó művész lesz, aki ha többet nem ,de az emlékezetüket megőrzi, így nem tűnnek el a világból, még ha csak egyféle transzcendens emlékük marad is fenn. A Yan – mert ez kiderül, hogy EGY lény – egyetért ezzel, és segít neki művét megalkotni, aztán meghal.
– A Teljes napfogyatkozás. Ebben a műben számomra nem a történet alapvetülete – a szintén idegen világban élő kolónia, és annak drámája, amikor megszakad kapcsolata a Földdel – volt a fő élmény. Persze ez is remek szál volt, de a könyv nemcsak erről szól. Itt is egy kultúra működését boncolgatja Brunner, azt vizsgálva, hogy egy rendkívül erős, magasszintű civilizáció miként sétál egy csapdába, ami az önkifejezés végletes lehetőségét kínálja. A drakonok mindent megoldanak, minden természeti erőt befognak, az emberétől eltérő érzékelésükkel szinte elpusztíthatatlanokká válnak…, és elpusztulnak. Ezt a félelmetes ellentmondást akarja a földi tudóscsapat megoldani, élükön egy zseniális, fiatal nyelvésszel. Itt jön be nekem a legcsodásabb sci-fi csemege.. Egy tudós, aki az archeológia tudományát is felhasználva levezeti, hogy teremti meg és alakítja ki a használt nyelvet, a természeti környezet, a tárgyak létrehozása, a kézművesség, az így meghatározott életformák. Ebből vezeti le, mi okozta a drakonok pusztulását. Nincs szívem elmondani, mert bár ez a regény sok kritikát kapott (itt a molyon is), a megoldás olyan csattanó, amit kár elspoilerezni…
DA dramatizált történeti keret kellően tragikus, és ezzel ki is kerüli az esetleges hollywoodi csapdát. Remek könyv, na! Itt pedig szintén nem a hatalmi formációk a lényegek, hanem a tudomány, a tudós elme, és a magas szintű életformák teremtő esszenciája, a nyelv.
SPOILER vége!
Remek író volt, kár, hogy ilyen kevés műve jelent meg magyarul.
Update
Sikerült egy hibát alkotni a karcban (A Teljes napfogyatkozás címet hibásan írtam be a szövegbe), amire figyelmeztettek. Javítom, és köszönöm.
Három halványuló emlékű sci-fi író
A címben jelölt három író különleges alak a zsáner irodalomban. Egy magyar, egy orosz, egy brit. Ketten igazából csak „kiruccantak” a sci-fi világába.
– Apáti Miklós magyar költő, újságíró, kritikus öt éve, 2016. július 10-én halt meg. Miután születésnapja július ötödikén van, már napokkal ezelőtt megnéztem ki volt ő. Mármint sci-fi íróként, mert elsősorban költő volt. Régóta – 1982 – van ugyanis egy különös sci-fiként jelölt műve, A Fekete Gén. Akkor, pár nappal ezelőtt amolyan gyorsolvasással, egy délután elolvastam. Elsősorban a Molyos értékelések hatására (persze, olyan harminc éve már olvastam, csak az kicsit elhalványult). Eléggé megosztó volt, mert ez nem igazán az a fősodorbeli sci-fi, amit megszoktunk. Szóval azzal az értékeléssel értek egyet, amely szerint ez egy „Jézus 2.0 Projekt” történet. Ráadásul valóban egy irodalmi forgatókönyvszerű irásmű, ami alapján simán le lehet forgatni egy filmet. Amolyan kémtörténet-tudományos fikció-alternativ biblikus érzettel. Meglehetősen érdekes a maga módján. Érdemes elolvasni. Egyébként a meglévő kötet tartalmaz egy novelláját is, A nő halvanykék illata címmel.
– Kilencvennégy éve, 1927. július 10-en született Aszkold Jakubovszkij szibériai szovjet-orosz író. Nagyon keveset tudok róla, mert egy nagyon régi, 1981-es KFK kiadású művét, A Galaktika kupoláját ismerem (a felejtés határán). A Wiki alapján aztán megtudtam, hogy ő is amolyan kiruccanásként írta ezeket a novellákat és kisregényt. A Molyos értékelések nagyon szép irodalmi stílust láttak benne, amolyan igazi keleti, orosz feelinggel. Ha jól láttam még két antológiája jelent meg magyarul, de más zsánerben.
– A harmadik író viszont igazi profi sci-fi alkotó volt. John Wyndham Parkes Lucas Beynon Harris brit sci-fi író 1903. július 10-en született. Írói neve John Wyndham volt, és főként az angolszász területén szerzett nagy hírnevet sci-fi műveivel. Első írásai megjelenésekor, mint a „ második H.G.Wellst” ünnepelték. Aldiss a Dáridóban „a kényelmes katasztrófák mestere” címet tette rá… Én négy könyvet ismerem magyarul. Ezek: A triffidek napja, az Újjászületés, a Chocky, és a Szemünk fényei (ez utóbbi a Midwichi kakukkok, amiből az Elátkozottak faluja címmel film készült).
Az a helyzet, hogy az Újjászületés című kötetét – regény és négy novella – újra el kellene olvasnom, mert ez tűnik a legkülönösebbnek…
A címben jelölt három író különleges alak a zsáner irodalomban. Egy magyar, egy orosz, egy brit. Ketten igazából csak „kiruccantak” a sci-fi világába.
– Apáti Miklós magyar költő, újságíró, kritikus öt éve, 2016. július 10-én halt meg. Miután születésnapja július ötödikén van, már napokkal ezelőtt megnéztem ki volt ő. Mármint sci-fi íróként, mert elsősorban költő volt. Régóta – 1982 – van ugyanis egy különös sci-fiként jelölt műve, A Fekete Gén. Akkor, pár nappal ezelőtt amolyan gyorsolvasással, egy délután elolvastam. Elsősorban a Molyos értékelések hatására (persze, olyan harminc éve már olvastam, csak az kicsit elhalványult). Eléggé megosztó volt, mert ez nem igazán az a fősodorbeli sci-fi, amit megszoktunk. Szóval azzal az értékeléssel értek egyet, amely szerint ez egy „Jézus 2.0 Projekt” történet. Ráadásul valóban egy irodalmi forgatókönyvszerű irásmű, ami alapján simán le lehet forgatni egy filmet. Amolyan kémtörténet-tudományos fikció-alternativ biblikus érzettel. Meglehetősen érdekes a maga módján. Érdemes elolvasni. Egyébként a meglévő kötet tartalmaz egy novelláját is, A nő halvanykék illata címmel.
– Kilencvennégy éve, 1927. július 10-en született Aszkold Jakubovszkij szibériai szovjet-orosz író. Nagyon keveset tudok róla, mert egy nagyon régi, 1981-es KFK kiadású művét, A Galaktika kupoláját ismerem (a felejtés határán). A Wiki alapján aztán megtudtam, hogy ő is amolyan kiruccanásként írta ezeket a novellákat és kisregényt. A Molyos értékelések nagyon szép irodalmi stílust láttak benne, amolyan igazi keleti, orosz feelinggel. Ha jól láttam még két antológiája jelent meg magyarul, de más zsánerben.
– A harmadik író viszont igazi profi sci-fi alkotó volt. John Wyndham Parkes Lucas Beynon Harris brit sci-fi író 1903. július 10-en született. Írói neve John Wyndham volt, és főként az angolszász területén szerzett nagy hírnevet sci-fi műveivel. Első írásai megjelenésekor, mint a „ második H.G.Wellst” ünnepelték. Aldiss a Dáridóban „a kényelmes katasztrófák mestere” címet tette rá… Én négy könyvet ismerem magyarul. Ezek: A triffidek napja, az Újjászületés, a Chocky, és a Szemünk fényei (ez utóbbi a Midwichi kakukkok, amiből az Elátkozottak faluja címmel film készült).
Az a helyzet, hogy az Újjászületés című kötetét – regény és négy novella – újra el kellene olvasnom, mert ez tűnik a legkülönösebbnek…
„Láttam a horror jövőjét, Clive Barkernek hívják” – ezt Stephen King nyilatkozta, mikor elolvasta az eredetileg 1984 és 1985 között hat kötetben megjelent Vérmesék című novellagyűjteményt, mely végleg felhelyezte a modern horror, és így a popkultúra térképére a brit Clive Barkert. Szinte hihetetlen, de az egykori fenegyerek épp ma ünnepli a 70. születésnapját, ennek kapcsán hoztunk róla pár érdekességet.
Kovács Krisztián
Fizetéskiegészítés
Barker fiatalon kezdett írni, ám tudta, hogy ebből nem lesz képes fenntartani magát, így mialatt angol irodalmat és filozófiát hallgatott az egyetemen, néha-néha prostituáltként is dolgozott a helyi homoszexuális közösségben, és későbbi elmondásai szerint számos ihletforrás származik az itt szerzett tapasztalataiból. Itt került közel a szado-mazo kultúrához is, amiből tulajdonképpen a Hellraiser alapötlete is sarjadt.The Dog Company
Barker az 1970-es években jobbára a színházi kulisszák mögött kereste a helyét, ennek kapcsán egy meglehetősen egyedi koncepció alatt alapította meg a The Dog Company című társulatát, mely kizárólag a saját maga által írt darabokat adta elő. E művekben – többek közt a beszélő című History of the Devil vagy a Frankenstein in Love – már egyértelműen megmutatkozik a horrort egy meglehetősen új, bizarr, szürreális oldaláról értelmező későbbi bestsellerszerző. Ráadásképp pedig Barker itt ismerkedett össze azzal a Doug Bradley-vel, aki aztán a Hellraiser ikonikussá vált alakját, Pinehead-et alakította.Egy filmes csalódás miatt állt rendezőnek
Barker színházi tapasztalatait felhasználva kezdte forgatókönyvvé alakítani a Vérmesék történeteit, melyből kettő, a Rawhead Rex és az Underworld mozikba is került 1985-ben és 1986-ban, ám az író elégedetlen volt azzal, ahogy a rendezők kezelték az írásait, így mikor felmerült a Hellraiser megfilmesítésének ötlete, ahelyett, hogy kiadta volna a kezéből az alapanyagot, inkább maga állt be a kamera mögé, amiből a modern horror történetének egyik legkultikusabb sikertörténete származott végül, annak ellenére, hogy a rendezést Barker bevallottan a forgatás előtti hónapokban, tankönyvekből tanulta meg.A Disney és a Marvel
Barker korábban több milliós üzletet kötött az Abarat című ifjúsági horror-fantasy történetének megfilmesítéséről a Disney-vel, de hat év után a projekt kútba hullott. Nem így az együttműködése a Marvel Comics-szal, ahol saját képregénysorozata is volt 1993 és 1995 között Razorline címmel. Ez a széria egy alternatív univerzumba kalauzol, ám jóval sötétebbe, mint tette azt Alan Moore a Watchmennel, de hozzá hasonlóan Barker is a szuperhősmítosz kiforgatását tűzte ki vele célul.Barker, a képzőművész
Barker nem csupán novellistaként, regény- és forgatókönyvíróként, vagy rendezőként elismert, de komoly szakmai sikereket tudhat magáénak a képzőművészet terén is. Nem csupán saját könyveit illusztrálja előszeretettel, de festményeiből többek közt New Yorkban, Los Angelesben, Chicagóban is nyílt önálló kiállítása, összegyűjtött műveinek albumai pedig számos kiadást megéltek már angol nyelvterületen.Kovács Krisztián
Utoljára módosítva a moderátor által:
Vasárnap lett volna Philip K. Dick, így a tiszteletére (és a kommentben linkelt cikk kedvéért) újra néztem a Kamera által homályosant. A többségnek valószínűleg nem ez az első film, ami beugrik a szerző nevéről. Pedig Richard Linklater rendezése a kvinteszenciális Philip K. Dick mozi/élmény. Hiszen sokkal hűbb az alapanyagához - ami eleve a szerző legszemélyesebb regénye, mint a Szárnyas fejvadász vagy az Emlékmás.
Nagyon szépen egymásba fűzve jelenik meg benne több, a szerző életművében visszatérő téma. Úgy, mint az identitás válsággal küzdő főszereplő, a valóság és az őrület/képzelet közötti határok elmosódó, háttérhatalmi kormány-összeesküvések, a tudat és a test közötti disszonancia, illetve az autoriter, elnyomó rendőrállam.
Linklater nem akció filmesíti az alapanyagot. Linklater filmje nem szimpla drogdráma. Komoly vádirat a „drogok ellen harcoló” állam ellen is, akinek manipulatív eszközei épp olyan tudatgyilkos hatással bírnak a tudatunkra nézve, mint a legkeményebb drogok. Keanu Reeves pedig élete legérzékenyebb alakítását nyújtja a főszerepben – de az illusztris nevekből álló szereplőgárda egésze fantasztikus.
Hiszen a látszat ellenére a Kamera által homályosan nem szimpla animációs film. Rotoscope nevű technika lényege ugyanis, hogy a színészekkel felvett „normál film” képkockáit utólag rajzolják át. Ám ez nem pusztán egy üres gimmick, vagy tech-demo – noha a legjobban kinéző, legszebben animált rotoscope filmről van szó. Hiszen ez esetben a forma – a sokszor elmosódott, valódi színészek fizimiskájával bíró, de nem húsvér figurák – tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz.
Minden téren szenzációs és letaglózóan egyedi filmalkotás, ami nem csak, hogy semmit nem vesztett az erejéből, de talán relevánsabb is, mint valaha.
(trashnevelés)
Nagyon szépen egymásba fűzve jelenik meg benne több, a szerző életművében visszatérő téma. Úgy, mint az identitás válsággal küzdő főszereplő, a valóság és az őrület/képzelet közötti határok elmosódó, háttérhatalmi kormány-összeesküvések, a tudat és a test közötti disszonancia, illetve az autoriter, elnyomó rendőrállam.
Linklater nem akció filmesíti az alapanyagot. Linklater filmje nem szimpla drogdráma. Komoly vádirat a „drogok ellen harcoló” állam ellen is, akinek manipulatív eszközei épp olyan tudatgyilkos hatással bírnak a tudatunkra nézve, mint a legkeményebb drogok. Keanu Reeves pedig élete legérzékenyebb alakítását nyújtja a főszerepben – de az illusztris nevekből álló szereplőgárda egésze fantasztikus.
Hiszen a látszat ellenére a Kamera által homályosan nem szimpla animációs film. Rotoscope nevű technika lényege ugyanis, hogy a színészekkel felvett „normál film” képkockáit utólag rajzolják át. Ám ez nem pusztán egy üres gimmick, vagy tech-demo – noha a legjobban kinéző, legszebben animált rotoscope filmről van szó. Hiszen ez esetben a forma – a sokszor elmosódott, valódi színészek fizimiskájával bíró, de nem húsvér figurák – tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz.
Minden téren szenzációs és letaglózóan egyedi filmalkotás, ami nem csak, hogy semmit nem vesztett az erejéből, de talán relevánsabb is, mint valaha.
(trashnevelés)
1928. december 16-án született Philip Kindred Dick, a 20. századi science fiction egyik legnagyobb alakja. Az író 44 regényt és 120-nál is több novellát publikált, ám művei leginkább az 1982-es Szárnyas fejvadász című film után lettek ismertek. Regényei, novellái és ötletei sok filmrendezőt megihlettek. Szerkesztőségünk összegyűjtötte a legikonikusabb és kevésbé ismert Philip K. Dick adaptációkat. Ajánljuk őket egy tökéletes PKD tiszteletére tartott szülinapozáshoz.
Szárnyas fejvadász (1982)
Ridley Scott filmje, a Szárnyas fejvadász a legismertebb Philip K. Dick könyvadaptáció. A történet szerint 2019-ben az emberek androidokat (vagy ahogy a filmben hívják: replikánsok), emberekre kísértetiesen hasonló, intelligens robotokat alkottak. A replikánsokat rabszolgaként dolgoztatják külső, emberiség által meghódított bolygókon, de egy kis csoport fellázad és a Földre menekülnek. Rick Deckardnak (Harrison Ford), a fejvadásznak jut a feladat, hogy megtalálja és megsemmisítse őket.
Ugyan a forgatókönyv jelentősen eltér az eredeti műtől, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-tól, ám a központi filozofikus kérdését megtartja. Mi az ember? Mi különböztet meg minket az androidoktól? Egy android képes vajon érezni, lehet-e önálló akarata? Scott filmje felveti és boncolgatja ezeket a kérdéseket film során, ahogy az emberi istenkomplexus veszélyeire is rávilágít.
A Szárnyas fejvadász azonban nemcsak a története miatt emlékezetes. Fantasztikus, sötét, noirra hajazó látványvilága egyedi, Vangelis zenéje pedig tovább árnyalja a hangulatát. Ebben a filmben hangzik el a nem olyan rég elhunyt Rutger Hauer ikonikus monológja is, és itt káromkodik Edward James Olmos magyarul. A filmnek többféle változata is van: a Warner nyomására a mozikban bemutatott változat happy enddel zárult, ám Scott elkészített egy rendezői változatot is, amelynek már jóval borongósabb lett a lezárása. Ez utóbbi jobban is illik Dick regényének a hangulatához.
Ugyan az író nem érte már meg a film bemutatóját, de a forgatókönyv írásakor konzultáltak vele, és elégedett volt a sztorival. A tesztvetítésen pedig azt mondta, hogy a látvány pont olyan, mint amilyennek képzelte.
A Szárnyas fejvadászhoz folytatás is készült: 2019-ben érkezett a folytatás, a Szárnyas fejvadász 2049, amit nagyrészt itthon forgattak. Denis Villeneuve filmje nem maradt el az eredeti film látványától, és a története is hűen viszi tovább az előzményben felvázolt szálat. A két film közti történtekről pedig egy tizenöt perces rövidfilm készült Shinichirō Watanabe rendezésében. A jövőben pedig egy sorozat is várható az univerumhoz.
A Szárnyas fejvadász ugyan nem hű adaptáció, ám Dick filozófiai kérdésfeltevéseit jól közvetíti, egyedi és rendkívül hangulatos film, amely sok más későbbi filmalkotásra is hatással volt. (Nagy Anna)
Emlékmás (1990)
Ha Philip K. Dick adaptációk, nem maradhat ki Paul Verhoeven klasszikusa, Arnold Schwarzenegger főszereplésével! A film és novella végleges összevonódása még az alapot adó 1966-os novella címfordításában is megmutatkozik: a magyar változatot is nyugodtan keressük Emlékmásként, hiába We Can Remember It for You Wholesale volt az eredeti cím.
Dan O’Bannon forgatókönyvíró az alapokat meg is tartotta filmjében: Douglas Quail átlagos munkásember, aki megmagyarázhatatlan okokból folyton a Marsről álmodik. Hogy kiderítse, miért, a Marsra szeretne utazni. Felesége viszont erről hallani sem akar, próbálja folyamatosan lebeszélni a férjét. Quail azonban nem nyugszik, és a nem olyan távoli jövő olcsóbb utazási formáját hívja segítségül: az emlékeket beültető Rekallt. Ahol lehet kérni Mars pakkot, ha az ember tényleg ellátogatna a vörös bolygóra – bár utóbbit nem annyira tanácsolják, hiszen éppen polgárháború dúl ott. Quailt ezt nem érdekli, és jól is teszi: az álomutazás során elkezdi visszanyerni emlékeit. Kiderül ő és ellenségei számára, hogy azért álmodik a Marsról, mert onnan származik, ráadásul titkosügynökként tevékenykedett ott!
Amit viszont a Philip K. Dick novella nem töltött ki – a köztes utazásokat, az akciókat -, azt megtette Verhoeven és O’Bannon. Mai szemmel nézve persze B-kategória scifisen, 80-as évek végi stílben. De mindez mégis olyan jó összhangban sikerült, hogy 2023-ból nézve sem fájdalmas, sőt kellemesen retro vagy nosztalgikus. A szocosan zárt kietlen világ megadja azt a bezártságérzést, amit Quail érez, ezt pedig remekül ellensúlyozza a vörös Mars és annak mutánsokkal teli nyüzsgő térfele. Verhoevenék innen nézve olyan meghökkentő poénokat is lazán megengednek maguknak, mint az emlékezetessé vált hárommellű nő, a magát nőnek álcázó Schwarzenegger, vagy hogy egy szereplő simán kinő az ikertesójából. Szintén erre a őrületre simul rá Quail karaktere, aki a film eleji nehézségek után gond nélkül akciózik és szórja a hol bizarr, hol pedig szarkasztikus odaszólásokat. És természetesen megment mindenkit és leszámol a gonosszal! (szemben a novella keserédes befejezésével)
A külcsín mellett Philip K. Dick szellemisége is visszaköszön az akciószekvenziák között. Az Emlékmás narratívájában is jól játszik a valóság-álom határaival, sokszor elbizonytalanítja a nézőt abban, hogy tényleg Quail valóságát látjuk, vagy a vágyálmait. Elég ehhez a színészek játéka, vagy egy-egy apróság egy jelenetben. Mindezt sci-fi akciófilmre applikálva látni külön felüdülés, megmutatva, hogy ebben a műfajban is bőven lehet okosan írni. (Scheirich Zsófia)
Az elhagyott bolygó sok szempontból egy kor terméke, a 80-90-es évek B-kategóriás sci-fijeinek jellegzetességeit viseli magán stílusában és esztétikájában – a főszereplője ráadásul nem más, mint a Robotzsaru sztárja, Peter Weller. Emellett ugyanakkor lehet rajta érezni az Alien forgatókönyvírójának keze nyomát is, emiatt pedig nem feltétlenül csak a nosztalgiafaktor (vagy a fiatalok esetében a retro-érzés keresése) miatt lehet érdekes. Alapvetően ugyanis egy egész jól felépített sci-fi horror/thriller, jellegzetes hangulattal és csavarokkal. Már csak azért is érdekes, mert olyasmit mutat be, amiről a Terminátor-franchise-ban is szó volt, de ott inkább csak utalás szintjén, nem volt benne nagy szerepe.
Adaptációként azért érdekes a film, mert a sztorija bizonyos változtatásokkal ugyan, de nagyjából követi Dick novellájának cselekményét, van azonban egy jelentős eltérés: amint arra a magyar cím is utal, a helyszín az eredeti művel ellentétben egy idegen bolygó. Ezáltal pedig elvész a novella hidegháborús háttere, és a konfliktus kisebb léptékű, az egész emberiség helyett lényegében egy cég és dolgozói között tört ki. Ugyanakkor azért a végén van azért arra utalás, hogy a félreeső planétán történtek végül az emberiség egészére hatással lehetnek, így lényegében nem vész el a novella üzenete. (Barna Benedek)
A film az alapmű alapötletét követi: a távoli jövőben a társadalomnak már nincs szüksége rendőrségre, hiszen a Bűnmegelőző nevű szerv prekogok (jövőbe látó emberek) segítségével meg tudja jósolni a bűncselekményeket. A rendfenntartók így azelőtt le tudják tartóztatni az elkövetőket, hogy egyáltalán elkövették volna a bűncselekményt. John Anderton (Tom Cruise) is itt dolgozik, ám egy nap a rendszer az ő nevét dobja ki, mint egy gyilkosság jövőbeli elkövetőjét. Innentől őrült hajsza kezdődik. Anderton válaszokat keres, miközben a fél bűnmegelőző és titkosszolgálat is a nyomába ered.
A novellában (és a filmben is) – mint ahogy több Dick történetben – megjelenik embereket elnyomó és megfigyelő állam. A Különvélemény világában pedig nincsenek már alapvető emberi jogok, így ártatlanság vélelme sem. A prekogok pedig mindent bűnt előre látnak, de kérdés, hogy a jövőn lehet-e még változtatni? Változhat-e az emberi természet?
A Különvélemény az alapötletet veszi át, Anderton személyét, és a prekogokat, viszont meglocsolja jó adag akcióval, és Cruise-féle ide-oda futkosással. A világépítés és a központi konfliktus mellett pedig egy csavaros gyilkossági szálat is kapunk. A sztori szembe állítja a szabad akaratot és a determinizmust, a lezárása pedig jóval optimistább, mint Dick eredeti novellája. A központi téma megmaradt, de az akció és a nyomozás ezt némiképp háttérbe szorítja. Ennek ellenére a Különvélemény egy feszült és pörgős sci-fi film, amiből nem hiányzik námi Dick-féle filozófia sem. (Nagy Anna)
Kamera által homályosan (2006)
1970-ben, azt követően, hogy a negyedik felesége elhagyta Philip K. Dicket egy kvázi-drogkommunát alakított ki az otthonából. Ez az amfetaminmámorban, drogfüggők társaságában eltöltött közel két év inspirálta az életmű valószínűleg legszemélyesebb darabját, a Kamera által homályosant (A Scanner Darkly). Az 1977-es regény főhőse egy beépített zsaru, aki, az új, aggasztó mértékben terjedő pszichoszomatikus drog a H-anyag („Substance D”) forrását keresi. Legalábbis ő ezt hiszi magáról.
A Kamera által homályosan első ránézésre jóval kevésbé sci-fi, mint egy Emlékmás vagy Szárnyas fejvadász. Hiába játszódik a mindenkori, „nem túl távoli jövőben” gyakorlatilag csak egy konkrét sci-fi elemet, az „arcváltoztató álcaruhát” vonultat fel. (Sajnos a társadalom totális megfigyelésére törekvő hatalom képe minden évvel egyre jobban kicsúszik a sci-fi keretei közül.) Ám mégis talán ez az egyik (ha nem A) legDickesebb Philip K. Dick sztori. Ugyanis nagyon szépen egymásba fűzve jelenik meg benne több, a szerző életművében visszatérő téma. Úgy, mint az identitás válsággal küzdő főszereplő, a valóság és az őrület/képzelet közötti határok elmosódó, háttérhatalmi kormány-összeesküvések, a tudat és a test közötti disszonancia, illetve az autoriter, elnyomó rendőrállam.
Amilyen szépen összpontosul a „Philip K. Dick eszencia a regényben”, épp annyira lóg ki a film Richard Linklater rendezői életművéből. Érdekes, hogy éppen az a Linklater vitte filmre Dick egyik legdepreszívebb történetét, aki főként a romantikus, zenés, coming-of-age és vígjáték filmjeiről ismert. Ám valószínűleg épp ezért lett a Kamera által homályosan a leginkább regényhű Dick adaptáció. Ellenben ugyanis a korábbi – főleg a 2000-es évek elején készült – feldolgozásokkal, Linklater nem akció filmesíti az alapanyagot. Linklater filmje nem szimpla drogdráma. Komoly vádirat a „drogok ellen harcoló” állam ellen is, akinek manipulatív eszközei épp olyan tudatgyilkos hatással bírnak a tudatunkra nézve, mint a legkeményebb drogok. Keanu Reeves pedig élete legérzékenyebb alakítását nyújtja a főszerepben – de az illusztris nevekből álló szereplőgárda egésze fantasztikus.
Hiszen a látszat ellenére a Kamera által homályosan nem szimpla animációs film. Rotoscope nevű technika lényege ugyanis, hogy a színészekkel felvett „normál film” képkockáit utólag rajzolják át. Ám ez nem pusztán egy üres gimmick, vagy tech-demo – noha a legjobban kinéző, legszebben animált rotoscope filmről van szó. Hiszen ez esetben a forma – a sokszor elmosódott, valódi színészek fizimiskájával bíró, de nem húsvér figurák – tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz. Ez és Graham Reynolds vad, virtuóz zenei aláfestése lehengerlően erős atmoszférát kölcsönöz a filmnek.
A Kamera által homályosan nem csak a kvintesszenciális Philip K. Dick film, de egy minden téren szenzációs és letaglózóan egyedi filmalkotás. (Pongrácz Máté)
A műfajilag nehezen besorolható, talán leginkább a „misztikus” kategóriába illő film író-rendezője George Nolfi, akinek direktorként ez volt az első munkája, forgatókönyvíróként ugyanakkor korábban többek közt az Ocean’s Twelve – Eggyel nő a tét, illetve A Bourne-ultimátum szkriptjén is dolgozott. Nolfi alaposan átgyúrta az alapműben olvasottakat, és lényegében csak az emberek életébe beleavatkozó ügynökség koncepcióját tartotta meg belőle.
Noha mindkét történet arról szól, hogy a titokzatos szervezet emberei igyekeznek bebiztosítani, hogy bekövetkezzen egy bizonyos, a világpolitika szempontjából fontos esemény, az adaptáció történetének nézőpontja egész más, mint a novelláé. Dick írásában ugyanis egy egyszerű átlagember a főszereplő, akinek a személyében semmi érdekes, viszont véletlenül tudomást szerez az ügynökség létezéséről. Ellenben a mozifilm Matt Damon által alakított főszereplője maga egy olyan személy, akinek fontos szerepet szánnak a történelemben, ezért is akarják irányítani a sorsát. Ugyanakkor a legfontosabb különbség a végkicsengésben van: míg az alapmű azt sugallja, hogy bizonyos esetekben az embernek nincs választása, addig a film a szabad akarat mellett teszi le a garast.
Az eredeti, nem túl derűs befejezés hepiendre való lecserélése miatt az elhivatott Philip K. Dick-rajongók nem tudják maradéktalanul szeretni ezt a feldolgozást – ha azonban elnézzük neki, hogy nem szöveghű adaptáció, a Sorsügynökség egy fordulatos és izgalmas film, remek főszereplőkkel. (Barna Benedek)
A sztori szerint ebben a világban a nácik dobják le az atomot Amerikára, pontosabban Washingtonra, aminek hatására az USA kapitulál, a nácik pedig nyernek. Nem kicsit, hanem nagyon. Szövetségesükkel, a Japán Birodalommal szépen bekebelezik és felszalámizzák az Egyesült Államokat. A nyugati rész a japánoké, a keleti pedig a Reich-é, középen pedig egy semleges zóna tátong. A nácik természetesen vitték magukkal az összes „jószokásukat” a fajelmélettől a koncentrációs táborokon és propagandákon át az „ilyen vagy, ha fasza árja vagy” ideológiáig. A nácikkal párhuzamosan pedig a japánok is hasonló módon erőltetik az alantasabb népre a dolgaikat.
Mint ahogy az összes ilyen történetben, természetes, hogy ebben is van ellenállás. Egy renitens, militáns, ugyanakkor apró ökölbe szorult kéz, ami ütlegeli az elnyomó hatalmat nem sok sikerrel. Viszont az ököl akkor nőhetne, ha minél több emberhez jutna el a titokzatos film, amin egy alternatív valóság képsorai láthatók. Egy valóságé, ahol a náci jelképek porba hullanak, az ideológia kiszolgálóit pedig elszámoltatják. Egy olyan valóságra nyit ez a titokzatos film ablakot, amiben a Reich elveszítette a háborút. A film „forgalmazója” a titokzatos Ember a Fellegvárban, aki mint egy orákulum, lelkileg és szellemileg táplálja az ellenállást.
Az Amazon sorozatában tényleg nem történik sok, s ennek az oka leginkább az, hogy egy karakterdráma és nem egy amolyan „zúzzuk a nácikat, ahol érjük” akciósorozat. Több szereplőt mozgat, az ő szálukon mutatja be ezt az alternatív és keserű világot. A főszereplői nemcsak a lázadók közül kerültek ki, hanem a náci és japán rendszer kiszolgálói is. A négy évadot megélt sorozat rajtuk keresztül magyarázza, hogy tök jó egy elnyomó hatalom „tisztjének” lenni egészen addig, ameddig az elnyomó ideológia negatív vége be nem kopogtat az ajtón, és el nem kezdi felzabálni például a családodat. A sorozatban náci kooperáns szereplő karakteríve a legerősebb. Külön öröm, hogy sorozat nem sablonosítja a végkifejletét, sokkal inkább az utolsó pillanatig tagadásban tartja a főszereplőjét, aki tudja, hogy a rendszer gusztustalan, ám mégis hű marad hozzá. Mindezt azzal bolondítja meg, hogy ez a karakter egyszerűen hatalmas játékos. Nem tudja még a Führer sem megfogni, helyette ő fogja meg a Führert.
Itt még egyszer rögzíteném: ez a sorozat nem a náci püfölésről szól, sokkal inkább a rendszerről és egy lehetetlen, de reményteljes harcról. Az ellenállás lelki drámájáról mesél, a legtöbb központi karakter esetében kicsit félgőzzel, de még szerethetően. A sorozat egy puha sci-fi alternatív világgal és „utazókkal”, s e szál nem igazán koherens és átgondolt, viszont elengedhető, mert tényleg ezt hangsúlyozza Az ember a Fellegvárban a maga hullámzó színvonalú és helyenként tényleg unalmas epizódjaival.
Sajnos az utolsó évad kicsit elhadarttá vált, nem is érződik befejezettnek (Bár a készítők elmondása szerint szándékosan zárták így le. Nyitottan), ám mégis a finálé volt a legingerteljesebb és ezáltal legérdekesebb évad. Én még néztem volna tovább. (Szaniszló Róbert)
(roboraptor)
Szárnyas fejvadász (1982)
Ridley Scott filmje, a Szárnyas fejvadász a legismertebb Philip K. Dick könyvadaptáció. A történet szerint 2019-ben az emberek androidokat (vagy ahogy a filmben hívják: replikánsok), emberekre kísértetiesen hasonló, intelligens robotokat alkottak. A replikánsokat rabszolgaként dolgoztatják külső, emberiség által meghódított bolygókon, de egy kis csoport fellázad és a Földre menekülnek. Rick Deckardnak (Harrison Ford), a fejvadásznak jut a feladat, hogy megtalálja és megsemmisítse őket.
Ugyan a forgatókönyv jelentősen eltér az eredeti műtől, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-tól, ám a központi filozofikus kérdését megtartja. Mi az ember? Mi különböztet meg minket az androidoktól? Egy android képes vajon érezni, lehet-e önálló akarata? Scott filmje felveti és boncolgatja ezeket a kérdéseket film során, ahogy az emberi istenkomplexus veszélyeire is rávilágít.
A Szárnyas fejvadász azonban nemcsak a története miatt emlékezetes. Fantasztikus, sötét, noirra hajazó látványvilága egyedi, Vangelis zenéje pedig tovább árnyalja a hangulatát. Ebben a filmben hangzik el a nem olyan rég elhunyt Rutger Hauer ikonikus monológja is, és itt káromkodik Edward James Olmos magyarul. A filmnek többféle változata is van: a Warner nyomására a mozikban bemutatott változat happy enddel zárult, ám Scott elkészített egy rendezői változatot is, amelynek már jóval borongósabb lett a lezárása. Ez utóbbi jobban is illik Dick regényének a hangulatához.
Ugyan az író nem érte már meg a film bemutatóját, de a forgatókönyv írásakor konzultáltak vele, és elégedett volt a sztorival. A tesztvetítésen pedig azt mondta, hogy a látvány pont olyan, mint amilyennek képzelte.
A Szárnyas fejvadászhoz folytatás is készült: 2019-ben érkezett a folytatás, a Szárnyas fejvadász 2049, amit nagyrészt itthon forgattak. Denis Villeneuve filmje nem maradt el az eredeti film látványától, és a története is hűen viszi tovább az előzményben felvázolt szálat. A két film közti történtekről pedig egy tizenöt perces rövidfilm készült Shinichirō Watanabe rendezésében. A jövőben pedig egy sorozat is várható az univerumhoz.
A Szárnyas fejvadász ugyan nem hű adaptáció, ám Dick filozófiai kérdésfeltevéseit jól közvetíti, egyedi és rendkívül hangulatos film, amely sok más későbbi filmalkotásra is hatással volt. (Nagy Anna)
Emlékmás (1990)
Ha Philip K. Dick adaptációk, nem maradhat ki Paul Verhoeven klasszikusa, Arnold Schwarzenegger főszereplésével! A film és novella végleges összevonódása még az alapot adó 1966-os novella címfordításában is megmutatkozik: a magyar változatot is nyugodtan keressük Emlékmásként, hiába We Can Remember It for You Wholesale volt az eredeti cím.
Dan O’Bannon forgatókönyvíró az alapokat meg is tartotta filmjében: Douglas Quail átlagos munkásember, aki megmagyarázhatatlan okokból folyton a Marsről álmodik. Hogy kiderítse, miért, a Marsra szeretne utazni. Felesége viszont erről hallani sem akar, próbálja folyamatosan lebeszélni a férjét. Quail azonban nem nyugszik, és a nem olyan távoli jövő olcsóbb utazási formáját hívja segítségül: az emlékeket beültető Rekallt. Ahol lehet kérni Mars pakkot, ha az ember tényleg ellátogatna a vörös bolygóra – bár utóbbit nem annyira tanácsolják, hiszen éppen polgárháború dúl ott. Quailt ezt nem érdekli, és jól is teszi: az álomutazás során elkezdi visszanyerni emlékeit. Kiderül ő és ellenségei számára, hogy azért álmodik a Marsról, mert onnan származik, ráadásul titkosügynökként tevékenykedett ott!
Amit viszont a Philip K. Dick novella nem töltött ki – a köztes utazásokat, az akciókat -, azt megtette Verhoeven és O’Bannon. Mai szemmel nézve persze B-kategória scifisen, 80-as évek végi stílben. De mindez mégis olyan jó összhangban sikerült, hogy 2023-ból nézve sem fájdalmas, sőt kellemesen retro vagy nosztalgikus. A szocosan zárt kietlen világ megadja azt a bezártságérzést, amit Quail érez, ezt pedig remekül ellensúlyozza a vörös Mars és annak mutánsokkal teli nyüzsgő térfele. Verhoevenék innen nézve olyan meghökkentő poénokat is lazán megengednek maguknak, mint az emlékezetessé vált hárommellű nő, a magát nőnek álcázó Schwarzenegger, vagy hogy egy szereplő simán kinő az ikertesójából. Szintén erre a őrületre simul rá Quail karaktere, aki a film eleji nehézségek után gond nélkül akciózik és szórja a hol bizarr, hol pedig szarkasztikus odaszólásokat. És természetesen megment mindenkit és leszámol a gonosszal! (szemben a novella keserédes befejezésével)
A külcsín mellett Philip K. Dick szellemisége is visszaköszön az akciószekvenziák között. Az Emlékmás narratívájában is jól játszik a valóság-álom határaival, sokszor elbizonytalanítja a nézőt abban, hogy tényleg Quail valóságát látjuk, vagy a vágyálmait. Elég ehhez a színészek játéka, vagy egy-egy apróság egy jelenetben. Mindezt sci-fi akciófilmre applikálva látni külön felüdülés, megmutatva, hogy ebben a műfajban is bőven lehet okosan írni. (Scheirich Zsófia)
Az elhagyott bolygó (1995)
Az Emlékmás forgatókönyvén dolgozó Dan O’Bannon írt egy másik Philip K. Dick-adaptációt is: a Második változat című rövid történetet dolgozta el Az elhagyott bolygó című sci-fi eredeti szkriptjével. Ebből a szövegkönyvből azonban csak nagy sokára, több mint egy évtizedes várakozás – és némi átírás – után készülhetett film.Az elhagyott bolygó sok szempontból egy kor terméke, a 80-90-es évek B-kategóriás sci-fijeinek jellegzetességeit viseli magán stílusában és esztétikájában – a főszereplője ráadásul nem más, mint a Robotzsaru sztárja, Peter Weller. Emellett ugyanakkor lehet rajta érezni az Alien forgatókönyvírójának keze nyomát is, emiatt pedig nem feltétlenül csak a nosztalgiafaktor (vagy a fiatalok esetében a retro-érzés keresése) miatt lehet érdekes. Alapvetően ugyanis egy egész jól felépített sci-fi horror/thriller, jellegzetes hangulattal és csavarokkal. Már csak azért is érdekes, mert olyasmit mutat be, amiről a Terminátor-franchise-ban is szó volt, de ott inkább csak utalás szintjén, nem volt benne nagy szerepe.
Adaptációként azért érdekes a film, mert a sztorija bizonyos változtatásokkal ugyan, de nagyjából követi Dick novellájának cselekményét, van azonban egy jelentős eltérés: amint arra a magyar cím is utal, a helyszín az eredeti művel ellentétben egy idegen bolygó. Ezáltal pedig elvész a novella hidegháborús háttere, és a konfliktus kisebb léptékű, az egész emberiség helyett lényegében egy cég és dolgozói között tört ki. Ugyanakkor azért a végén van azért arra utalás, hogy a félreeső planétán történtek végül az emberiség egészére hatással lehetnek, így lényegében nem vész el a novella üzenete. (Barna Benedek)
Különvélemény (2002)
Philip K. Dick munkássága a nagy blockbuster-rendezőt, Steven Spielberget sem hagyta hidegen. 2002-ben az 1956-os novella, a Különvélemény alapján rendezte meg az adaptációt Tom Cruise-sal a főszerepben.A film az alapmű alapötletét követi: a távoli jövőben a társadalomnak már nincs szüksége rendőrségre, hiszen a Bűnmegelőző nevű szerv prekogok (jövőbe látó emberek) segítségével meg tudja jósolni a bűncselekményeket. A rendfenntartók így azelőtt le tudják tartóztatni az elkövetőket, hogy egyáltalán elkövették volna a bűncselekményt. John Anderton (Tom Cruise) is itt dolgozik, ám egy nap a rendszer az ő nevét dobja ki, mint egy gyilkosság jövőbeli elkövetőjét. Innentől őrült hajsza kezdődik. Anderton válaszokat keres, miközben a fél bűnmegelőző és titkosszolgálat is a nyomába ered.
A novellában (és a filmben is) – mint ahogy több Dick történetben – megjelenik embereket elnyomó és megfigyelő állam. A Különvélemény világában pedig nincsenek már alapvető emberi jogok, így ártatlanság vélelme sem. A prekogok pedig mindent bűnt előre látnak, de kérdés, hogy a jövőn lehet-e még változtatni? Változhat-e az emberi természet?
A Különvélemény az alapötletet veszi át, Anderton személyét, és a prekogokat, viszont meglocsolja jó adag akcióval, és Cruise-féle ide-oda futkosással. A világépítés és a központi konfliktus mellett pedig egy csavaros gyilkossági szálat is kapunk. A sztori szembe állítja a szabad akaratot és a determinizmust, a lezárása pedig jóval optimistább, mint Dick eredeti novellája. A központi téma megmaradt, de az akció és a nyomozás ezt némiképp háttérbe szorítja. Ennek ellenére a Különvélemény egy feszült és pörgős sci-fi film, amiből nem hiányzik námi Dick-féle filozófia sem. (Nagy Anna)
Kamera által homályosan (2006)
1970-ben, azt követően, hogy a negyedik felesége elhagyta Philip K. Dicket egy kvázi-drogkommunát alakított ki az otthonából. Ez az amfetaminmámorban, drogfüggők társaságában eltöltött közel két év inspirálta az életmű valószínűleg legszemélyesebb darabját, a Kamera által homályosant (A Scanner Darkly). Az 1977-es regény főhőse egy beépített zsaru, aki, az új, aggasztó mértékben terjedő pszichoszomatikus drog a H-anyag („Substance D”) forrását keresi. Legalábbis ő ezt hiszi magáról.
A Kamera által homályosan első ránézésre jóval kevésbé sci-fi, mint egy Emlékmás vagy Szárnyas fejvadász. Hiába játszódik a mindenkori, „nem túl távoli jövőben” gyakorlatilag csak egy konkrét sci-fi elemet, az „arcváltoztató álcaruhát” vonultat fel. (Sajnos a társadalom totális megfigyelésére törekvő hatalom képe minden évvel egyre jobban kicsúszik a sci-fi keretei közül.) Ám mégis talán ez az egyik (ha nem A) legDickesebb Philip K. Dick sztori. Ugyanis nagyon szépen egymásba fűzve jelenik meg benne több, a szerző életművében visszatérő téma. Úgy, mint az identitás válsággal küzdő főszereplő, a valóság és az őrület/képzelet közötti határok elmosódó, háttérhatalmi kormány-összeesküvések, a tudat és a test közötti disszonancia, illetve az autoriter, elnyomó rendőrállam.
Amilyen szépen összpontosul a „Philip K. Dick eszencia a regényben”, épp annyira lóg ki a film Richard Linklater rendezői életművéből. Érdekes, hogy éppen az a Linklater vitte filmre Dick egyik legdepreszívebb történetét, aki főként a romantikus, zenés, coming-of-age és vígjáték filmjeiről ismert. Ám valószínűleg épp ezért lett a Kamera által homályosan a leginkább regényhű Dick adaptáció. Ellenben ugyanis a korábbi – főleg a 2000-es évek elején készült – feldolgozásokkal, Linklater nem akció filmesíti az alapanyagot. Linklater filmje nem szimpla drogdráma. Komoly vádirat a „drogok ellen harcoló” állam ellen is, akinek manipulatív eszközei épp olyan tudatgyilkos hatással bírnak a tudatunkra nézve, mint a legkeményebb drogok. Keanu Reeves pedig élete legérzékenyebb alakítását nyújtja a főszerepben – de az illusztris nevekből álló szereplőgárda egésze fantasztikus.
Hiszen a látszat ellenére a Kamera által homályosan nem szimpla animációs film. Rotoscope nevű technika lényege ugyanis, hogy a színészekkel felvett „normál film” képkockáit utólag rajzolják át. Ám ez nem pusztán egy üres gimmick, vagy tech-demo – noha a legjobban kinéző, legszebben animált rotoscope filmről van szó. Hiszen ez esetben a forma – a sokszor elmosódott, valódi színészek fizimiskájával bíró, de nem húsvér figurák – tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz. Ez és Graham Reynolds vad, virtuóz zenei aláfestése lehengerlően erős atmoszférát kölcsönöz a filmnek.
A Kamera által homályosan nem csak a kvintesszenciális Philip K. Dick film, de egy minden téren szenzációs és letaglózóan egyedi filmalkotás. (Pongrácz Máté)
Sorsügynökség (2011)
Egy 1954-es Dick-novellát dolgozott fel a 2011-ben bemutatott Sorsügynökség című film, amely lényegében arról szól, hogy az emberek életének alakulását valamilyen magasabb hatalom irányítja. Ez a nagyobb erő az írásban és a filmben sincs megnevezve, de értelmezhető Istenként, vagy elvontabban, a Végzet megszemélyesítéseként.A műfajilag nehezen besorolható, talán leginkább a „misztikus” kategóriába illő film író-rendezője George Nolfi, akinek direktorként ez volt az első munkája, forgatókönyvíróként ugyanakkor korábban többek közt az Ocean’s Twelve – Eggyel nő a tét, illetve A Bourne-ultimátum szkriptjén is dolgozott. Nolfi alaposan átgyúrta az alapműben olvasottakat, és lényegében csak az emberek életébe beleavatkozó ügynökség koncepcióját tartotta meg belőle.
Noha mindkét történet arról szól, hogy a titokzatos szervezet emberei igyekeznek bebiztosítani, hogy bekövetkezzen egy bizonyos, a világpolitika szempontjából fontos esemény, az adaptáció történetének nézőpontja egész más, mint a novelláé. Dick írásában ugyanis egy egyszerű átlagember a főszereplő, akinek a személyében semmi érdekes, viszont véletlenül tudomást szerez az ügynökség létezéséről. Ellenben a mozifilm Matt Damon által alakított főszereplője maga egy olyan személy, akinek fontos szerepet szánnak a történelemben, ezért is akarják irányítani a sorsát. Ugyanakkor a legfontosabb különbség a végkicsengésben van: míg az alapmű azt sugallja, hogy bizonyos esetekben az embernek nincs választása, addig a film a szabad akarat mellett teszi le a garast.
Az eredeti, nem túl derűs befejezés hepiendre való lecserélése miatt az elhivatott Philip K. Dick-rajongók nem tudják maradéktalanul szeretni ezt a feldolgozást – ha azonban elnézzük neki, hogy nem szöveghű adaptáció, a Sorsügynökség egy fordulatos és izgalmas film, remek főszereplőkkel. (Barna Benedek)
Az ember a Fellegvárban (2015-2019)
Szintén Philip K. Dick-könyv alapján készült Amazon sorozat az egyik legunalmasabb érdekes sorozat a világon. Az alternatív történelmi síkon haladó cselekményében ugyan nem történik túl sok minden, ám mégis lekötötte annyira a figyelmem, hogy cirka másfél hónap alatt, öreges tempóban megnézzem mind a négy évadát.A sztori szerint ebben a világban a nácik dobják le az atomot Amerikára, pontosabban Washingtonra, aminek hatására az USA kapitulál, a nácik pedig nyernek. Nem kicsit, hanem nagyon. Szövetségesükkel, a Japán Birodalommal szépen bekebelezik és felszalámizzák az Egyesült Államokat. A nyugati rész a japánoké, a keleti pedig a Reich-é, középen pedig egy semleges zóna tátong. A nácik természetesen vitték magukkal az összes „jószokásukat” a fajelmélettől a koncentrációs táborokon és propagandákon át az „ilyen vagy, ha fasza árja vagy” ideológiáig. A nácikkal párhuzamosan pedig a japánok is hasonló módon erőltetik az alantasabb népre a dolgaikat.
Mint ahogy az összes ilyen történetben, természetes, hogy ebben is van ellenállás. Egy renitens, militáns, ugyanakkor apró ökölbe szorult kéz, ami ütlegeli az elnyomó hatalmat nem sok sikerrel. Viszont az ököl akkor nőhetne, ha minél több emberhez jutna el a titokzatos film, amin egy alternatív valóság képsorai láthatók. Egy valóságé, ahol a náci jelképek porba hullanak, az ideológia kiszolgálóit pedig elszámoltatják. Egy olyan valóságra nyit ez a titokzatos film ablakot, amiben a Reich elveszítette a háborút. A film „forgalmazója” a titokzatos Ember a Fellegvárban, aki mint egy orákulum, lelkileg és szellemileg táplálja az ellenállást.
Az Amazon sorozatában tényleg nem történik sok, s ennek az oka leginkább az, hogy egy karakterdráma és nem egy amolyan „zúzzuk a nácikat, ahol érjük” akciósorozat. Több szereplőt mozgat, az ő szálukon mutatja be ezt az alternatív és keserű világot. A főszereplői nemcsak a lázadók közül kerültek ki, hanem a náci és japán rendszer kiszolgálói is. A négy évadot megélt sorozat rajtuk keresztül magyarázza, hogy tök jó egy elnyomó hatalom „tisztjének” lenni egészen addig, ameddig az elnyomó ideológia negatív vége be nem kopogtat az ajtón, és el nem kezdi felzabálni például a családodat. A sorozatban náci kooperáns szereplő karakteríve a legerősebb. Külön öröm, hogy sorozat nem sablonosítja a végkifejletét, sokkal inkább az utolsó pillanatig tagadásban tartja a főszereplőjét, aki tudja, hogy a rendszer gusztustalan, ám mégis hű marad hozzá. Mindezt azzal bolondítja meg, hogy ez a karakter egyszerűen hatalmas játékos. Nem tudja még a Führer sem megfogni, helyette ő fogja meg a Führert.
Itt még egyszer rögzíteném: ez a sorozat nem a náci püfölésről szól, sokkal inkább a rendszerről és egy lehetetlen, de reményteljes harcról. Az ellenállás lelki drámájáról mesél, a legtöbb központi karakter esetében kicsit félgőzzel, de még szerethetően. A sorozat egy puha sci-fi alternatív világgal és „utazókkal”, s e szál nem igazán koherens és átgondolt, viszont elengedhető, mert tényleg ezt hangsúlyozza Az ember a Fellegvárban a maga hullámzó színvonalú és helyenként tényleg unalmas epizódjaival.
Sajnos az utolsó évad kicsit elhadarttá vált, nem is érződik befejezettnek (Bár a készítők elmondása szerint szándékosan zárták így le. Nyitottan), ám mégis a finálé volt a legingerteljesebb és ezáltal legérdekesebb évad. Én még néztem volna tovább. (Szaniszló Róbert)
(roboraptor)
Utoljára módosítva a moderátor által:
Alfred Bester: Tigris! Tigris!
A 2012-ben elhunyt világhírű sci-fi író, Harry Harrison egyszer azt mondta: „Alfred Bester kétségkívül egyike volt azon maroknyi írónak, akik feltalálták a modern sci-fit.” Egy ennyire sokrétű, és a XX. század második felében ilyen intenzíven fejlődő műfaj esetében egy ehhez hasonló kijelentés mondhatni Jules Vernéhez, vagy H. G. Wells-hez hasonlatossá teszi a szerzőt, ugyanakkor létjogosultságát bizonyítja, hogy bár e kijelentés óta évtizedek teltek el, manapság az olyan neves írók, mint Neil Gaiman, Stephen King, John Scalzi vagy William Gibson is lépten-nyomon igazolja, hogy Harrison nem tévedett, Bester köpönyegéből ugyanis számos alzsáner későbbi jellemzői bújtak elő.Pedig kevesen váltak egy komplett műfaj alakítóivá kevésbé nyilvánvaló módon, mint a tősgyökeres New York-i Bester, aki fiatalon sokkal inkább a sportban mutatott tehetséget, 1935-ben a Penn Quakers futballcsapatában játszott, de kortársai szerint vívásban még ennél is ügyesebbnek tűnt. Tulajdonképpen a fantasztikummal való első kapcsolata felesége, Rolly Goulko, aki 1936-os házasságkötésük időszakában már rendszeres szereplő volt a Broadway-n, de számos rádiós produkcióban is feltűnt, így ő adta a hangját Lois Lane-nek a Superman kalandjai legelső rádiójátékában is.
Rolly és Bester 48 évig, Rolly 1984-es haláláig voltak házasok, és a férfi sosem tagadta, mennyi mindent köszönhet szerető és hűséges felesége hatásának. Házasságkötésükkor Rolly keresett jobban, Bester mindössze 25 éves volt, PR-asszisztensként dolgozott, és felesége hatására először fordult érdeklődése a tudományos-fantasztikum felé. Első novellája a műfajban 1939. áprilisában látott napvilágot a Thrilling Wonder Stories magazinban, a következő években pedig John W. Campbell egyik kedvence lett, így folyamatos publikálási lehetőséghez jutott a kor talán legfontosabb és legnívósabb lapjában, az Astounding Science Fiction-ben. 1942-ben ismerősei révén bekerült a DC Comics szerkesztőségébe, ahol többek közt a Superman-sorozat írójaként dolgozott, és besegített a Zöld Lámpás kalandjaiba is, többek közt ő alkotta meg az egyik legnépszerűbb antihőst, Solomon Grundy-t is.
Bester örök útkereső volt, mindössze négy évet töltött a képregényiparban, aztán átnyergelt a rádiós játékok forgatókönyvírói tisztjéhez, ezekben az években átmenetileg mellőzve a sci-fi írói tevékenységét. Csak 1950 elején tért volna vissza az Astounding-hoz, ám akkoriban John W. Campbell kedvence már L. Ron Hubbard volt, akinek segített terjeszteni a Dianetika című könyvében megfogalmazott szcientológiai tanait is. Bester olvasta a könyvet, és marhaságnak tartotta, ezért nem is adott több novellát Campbell-nek, és átigazolt a Galaxy Science Fiction-höz. A lap főszerkesztője, és jóbarátja, Horace Leonard Gold dobta fel először az ötletet Besternek, hogy miért nem próbál hosszabb lélegzetvételű történetet alkotni.
Furcsamód ez éppen egybe esett annak időszakával, amikor Bester járni kezdett az elhíresült Hydra Clubba, vagyis a sci-fi írók New York-i, zártkörű egyesületébe, ahol a szerzők egymástól inspirálódhattak, és ahol olyanokkal ült egy asztalnál eszmét cserélni, mint Isaac Asimov vagy Theodore Sturgeon.
Bester 1951-1952-ben írta meg Az arcnélküli ember című első regényét, melyet nem véletlenül barátjának, Goldnak ajánlott, és ami a XI. Worldcon találkozón 1953-ban elnyerte a frissen alapított Annual Science Fiction Achievement Award kitüntetést, azaz a legelső Hugo-díjat. Bester művészete lendületet kapott, a szerző pedig a díjjal járó honorárium, valamint következő műve, a szépirodalmi Who He? eladási mutatói és jogdíjai okán végül úgy döntött, hogy feleségével egy időre Európába teszik át székhelyüket, így a következő években megfordultak Angliában és Olaszországban is. Bester még Londonban kezdett dolgozni következő regényén, de végül Rómában fejezte be azt. A művet Poon Lim, egy kínai tengerésztiszt második világháborús története ihlette, aki 133 napos töltött egy tutajon az óceán közepén, miután hajóját elsüllyesztették.Lim kálváriája abban áll, hogy robinzonádja alatt számos hajó ment el mellette, a fedélzetről még integettek is neki, de miután mindenki azt hitte, hogy jelenléte csupán csali, azért senki sem vette fel. Bester elképzelte Lim érzéseit, amikor a távolodó hajókat nézi, akik segíthettek volna rajta, majd mindezt összekötötte egyik kedvenc olvasmányával, Alexandre Dumas Monte Christo grófja című művével, amiből végül a Tigris! Tigris! című regény született.
A mű eredetileg ezen a címen először az Egyesült Királyságban jelent meg 1956. júniusában könyvalakban, aztán négy részletre bontva az Egyesült Államokban, a Galaxy magazinban is, ott azonban a meglehetősen allegorikus, és egy 1794-es William Blake költeményt alapul vevő címet megváltoztatták a könnyebb érthetőség és eladhatóság miatt The Stars My Destination-re.Bester műve kezdetben vegyes kritikákat kapott, Damon Knight szerint a regény „rossz ízléséről, következetlenségéről, irracionalitásáról és ténybeli hibákról” szól, de legalább a finálé „groteszken megindító”. Persze akadtak kortársak, akik már ekkor értékelték a Tigris! Tigris!-t, köztük Samuel R. Delany, aki a „legnagyobb önálló SF-regénynek” nevezte, Robert Silverberg és Michael Morcock szerint pedig örök helye van minden idők 10 legjobb science fiction műve közt. Mikor 2011-ben a műfaj még élő nagy öregjeit a kedvenc regényeikről kérdezték, Morcock és William Gibson is abszolút favoritjaként hivatkozott rá. Később aztán Neil Gaiman az 1999-es kiadás előszavában azt írta, hogy mindenki, aki valaha cyberpunkot írt hatalmas köszönettel tartozik Bester regényének, Stephen King pedig több művében is hivatkozott rá, köztük a 2006-os Lisey történetében, de 1978-as Éjszakai műszak című novelláskötetében komplett novellát is szentelt neki.
Kétségtelen tény, hogy Bester regénye valóban évtizedekkel megelőzte a korát, így a helyenként negatív kritikai felhangok sem meglepőek, a szakma egész egyszerűen nem volt még felkészülve rá. A mű előszele Asimov, Clarke és Herbert poszthumanista regényeinek, akárcsak az említett teljes cyberpunk irányzatnak, hiszen itt is feltűnnek már az arra jellemző eszközök, mint a megavállalatok hatalma, a virtuális valóság, vagy a testmódosított főhős.
Emellett Bester műve az egyik első sci-fi regény volt, mely férfi szerző tollából ilyen erős női karaktert rendelt a főhős mellé, aki önmagában is megállta volna a helyét, és akkor még nem beszéltünk Gulliver Foyle páratlan jellemfejlődéséről, aki harmadosztályú segédgépészből válik mondhatni a bosszú legyőzhetetlen angyalává, változásai pedig még saját narrációján és párbeszédein is világosan érezhetők.Howard Chaykin és Byron Preiss 1979-ben a Baronet Publishing kiadásában készített belőle képregényadaptációt, de a teljes anyag a kiadó csődje miatt végül csak 1992-ben a Marvel égisze alatt jelenhetett meg, míg a BBC 4 1991-től kezdte sugározni a regény rádiójátékátiratát. A filmadaptáció kapcsán számtalanszor felmerült a feldolgozás ötlete, de a regényt legalább annyira megfilmesíthetetlennek vélték, ahogy Frank Herbert Dűnéjét, vagy az Alapítványt Isaac Asimovtól. A jogok egyébként Richard Gere-nél voltak, aki nem sokkal a Micsoda nő sikere után szerezte meg őket, mert ez volt a kedvenc regénye, és úgy tervezte, ha tető alá tudja hozni, ő keltené életre a főszereplőt is. A projektet végül egyetlen stúdió sem vállalta, noha konceptartok készültek hozzá, és Paul W. S. Andersont emlegették rendezőként, aki azonban végül inkább a Halálhajó című filmre mondott igent.
A jogok 2006-ban a Universalhoz, 2015-ben pedig a Paramount-hoz kerültek, és látva a Dűne és az Alapítvány adaptációit, most már vélhetően nem sokáig maradnak asztalfiókban. Furcsamód hiába a regény jelentősége, mely már bőven Bester életében felértékelődött, ő maga mégsem kapott vérszemet, és 1956 után megint jó időre hátrahagyta a sci-fit.
Szépirodalmi és ismeretterjesztő magazinoknál dolgozott, majd az 1960-as években televíziós sorozatokon, és csak a 60-as évek közepén írt újra fantasztikus novellákat, a következő regénye pedig csak 1975-ben jelent meg, és bár még 80-as évek elején is publikált két sci-fit, ezek egy része visszhangtalan maradt, és a legtöbb kritikus egyébként is 1956-ig, a Tigris! Tigris! megjelenéséig datálja szórakoztatóirodalmi pályafutását. Tulajdonképpen ez elég is, a regény ugyanis a megjelenése óta eltelt 66 évben mit sem veszített fényéből, a szöveg abszolút nem kopott, és ötletei a mai napig frissnek és izgalmasnak hatnak, stílusa pedig közel utánozhatatlan.(kovács krisztián)
László Zoltán Zsoldos Péter-díjas sci-fi-írót faggattuk az indulásról, az alkotásról, a közösségi média buborékjairól, a tudományos-fantasztikus műfaj jelenéről, de szóba került a Föld aggasztó helyzete és az űrbe menekülés lehetősége is.
László Zoltán első ránézésre nem tűnik ki a Kossuth Lajos utca reggeli forgatagából, pedig olyan világok alkotója, mint senki más. Szerencsére ezeket papírra veti, és bárki elolvashatja, aki a sci-fi, az irodalom vagy bármilyen fantasztikum rajongója. Három fiú édesapjaként és honlapszerkesztőként azonban csak éjszaka álmodhat jeges bolygók felett lebegő űrhajókról vagy magasabb rendű balatoni istenségről. Az Indexnek arról mesélt, hogy indult el ezen az érdekes úton, milyen az alkotás folyamata, ha nem ez a fő profil, végez-e tudományos kutatásokat a regényírás előtt, és miért kétségbeejtő az emberiség jelen helyzete.
Zoltán tizenévesen csavarodott rá az irodalomra, mikor a hatvani könyvtárból szatyorszám kölcsönözte ki a könyveket. Ekkor még mindent falt, amit akkor egy kamaszfiúnak „illett”: indiános könyveket, háborús regényeket, de a legnagyobb hatással a tudományos-fantasztikus művek képzeletszabadsága volt rá, és akkor nemes egyszerűséggel elhatározta:
Imádja a világépítést is, hogy ő határozza meg, milyen körülmények között, hol játszódnak a történetek, amelyeknek váza nagyjából már az írás elején is megvan. A regényközepi válságon átlendülve pedig a végére összeáll a kép, „és még azok a szálak, szimbólumok és dimenziók is kapcsolódnak, amik korábban külön álltak az én fejemben is”.
Szerinte a fantasy most jobban megy, a sci-fi aranykora mintha leáldozott volna, ami a nyolcvanas évek és a cyberpunk előtt volt, nincsenek közösségek sem, amelyek életben tartanák a lelkesedést. De azért általában a fantasztikum egyre populárisabb, gondoljunk csak a Marvel-univerzumra, azonban most pesszimista korszakban vagyunk, „ilyenkor a fantasy jobban hasít, optimista időszakban a science fiction”.
Az ő valósága a nappali honlapszerkesztő, aki délutáni apuka és éjszakai író, 10-től fél 12-12-ig tud dolgozni a regényein, novelláin, ami nem sok idő – persze hogy évekig munkálkodik egy-egy új könyvön.
HA AZ EMBER KIESIK BELŐLE, ÚJRA KELL OLVASNI, MINDIG ÚJBÓL FEL KELL VENNI A FONALAT... DE AKKOR GÖRDÜLÉKENYEN MEGY AZ ÍRÁS, HA MEGHATÁROZOM A PENZUMOT, PÉLDÁUL 10 000 KARAKTER EGY HÉTEN, ÍGY NEM FOLYIK KI A KEZEMBŐL A MUNKA.
És mi a helyzet az ihlettel? Szerinte azt kicsit túlbecsülik, elő is lehet hívni gyakorlással, rá lehet hangolódni, „inkább hangulatnak érzem, mintsem valami misztikus dolognak”.
A közösségi médiáról borúlátóan gondolkozik, szerinte a végletekig szétzilálja a társadalmat, azzal, hogy a tényeket elbagatellizálja, már minden csak hit kérdése. És noha az internet indulásakor megvolt a szép eszme, hogy mindenki részesül majd a könnyen elérhető tudásból, teljes demokrácia köszönt ránk, mégsem ez történt, éppen az ellenkezője, mert nem szabályozzák. „Noha választások dőlnek el ezeknek a platformoknak a hazugságain, nincs társadalmi kontroll az üzemeltető techcégek fölött. Mintha autóvásárlásnál egy olyan autót kapnánk sok pénzért, aminél nem tudjuk eldönteni, merre menjen, milyen zene szóljon benne: nyilvánvalóan felháborodnánk rajta és követelnénk a gyártók megrendszabályozását. A közösségi média esetében pedig hagyjuk, hogy a nyereségérdekek felülírják a társadalmi szempontokat.”
Mivel sok utópisztikus vagy eszképista regényben, fantasztikus filmben egy maréknyi ember irányítja a világot, erre is rákérdeztünk. De László Zoltán szerint nem valószínű, hogy lenne néhány teljhatalmú ember, „ennél összetettebb a világ, nehéz pár embernek mozgatni a szálakat, bár ez filmben jól néz ki”. Úgyhogy nem is ezt tartja aggasztónak, inkább a Föld kizsákmányolását, a környezetszennyezést, ahogy a 2021-es regényében írja:
„AZ EMBERI LÉT CSODÁLATOSAN RÖVID, TI MÉGIS OLYAN KÖNNYELMŰEN BÁNTOK VELE.”
A logikus részérdekek szembemennek a társadalom érdekeivel, például a közösségi média tulajdonosának lehet az az érthető üzleti érdeke, hogy szélsőséges véleményeknek adjon hangot, mert az felháborodást, vagyis kattintást generál, viszont szétzilálja a csoportokat. Vagy az a termelő, aki még mindig eldobható termékeket készít, és azzal takarózik, hogy a hosszabb élettartamú termékekkel csökkentenie kellene a gyártási volument, el kellene küldeni rengeteg munkást, rosszul járnának a részvényesek, akik közt akár rengeteg kisbefektető van, vagyis jót tesz – igaz, közben hozzájárul a Föld pusztulásához.
László Zoltánt tehát háromgyerekes édesapaként lesújtja a Föld jövője, ahonnan a menekülés egyre irreálisabbnak tűnik, hiszen az erőforrások hamarosan már nem a Mars kolonizációjára mennek el, hanem a Föld megóvására.
Mi pedig már csak abban reménykedünk, az új regény elkészül jövőre, hogy megpróbáljuk belőni, merre is lehet Balatonrévlak, ahol egy felsőbb lény kellemes nyárral ajándékozza meg az embereket a globális felmelegedés fullasztó hősége helyett.
KRÁLL BERNARDA
László Zoltán első ránézésre nem tűnik ki a Kossuth Lajos utca reggeli forgatagából, pedig olyan világok alkotója, mint senki más. Szerencsére ezeket papírra veti, és bárki elolvashatja, aki a sci-fi, az irodalom vagy bármilyen fantasztikum rajongója. Három fiú édesapjaként és honlapszerkesztőként azonban csak éjszaka álmodhat jeges bolygók felett lebegő űrhajókról vagy magasabb rendű balatoni istenségről. Az Indexnek arról mesélt, hogy indult el ezen az érdekes úton, milyen az alkotás folyamata, ha nem ez a fő profil, végez-e tudományos kutatásokat a regényírás előtt, és miért kétségbeejtő az emberiség jelen helyzete.
Zoltán tizenévesen csavarodott rá az irodalomra, mikor a hatvani könyvtárból szatyorszám kölcsönözte ki a könyveket. Ekkor még mindent falt, amit akkor egy kamaszfiúnak „illett”: indiános könyveket, háborús regényeket, de a legnagyobb hatással a tudományos-fantasztikus művek képzeletszabadsága volt rá, és akkor nemes egyszerűséggel elhatározta:
Ezt talán sokat gondolják gimnazistaként naplójukba bújva, világfájdalmat, magányt, meg nem értettségét érezve, de Zolinak 22 évesen tényleg megjelent a debütáló novellája, 2005-ben pedig első, még tizenévesen írt regénye is, a Hiperballada (a Björk-rajongók nem tévednek, a címet az ő száma inspirálta).
Alkotás az éj leple alatt
Sok nagy írónk kényszerült éjszakai munkára, „hajnali részegségre”, és ha most néhány olvasó felhördül, hogy de hisz ők igazi (szép)irodalmat alkottak, máris megérkeztünk az egyik témánkhoz: vajon a spekulatív fikció – amelyet most az egyszerűség kedvéért vegyünk a sci-fi, fantasy, weird vagy a horror gyűjtőfogalmának – mennyiben a kanonizált irodalom része? Elfogadják-e a nagy magyar irodalmi nevek a sci-fi-szerzőket is egyenrangú éjszakai kollégaként?Ez a zsáner vadabb terep, mint a szépirodalom, ráadásul itt kevesebb a pályázat, nagyobb a példányszámelvárás, és profitorientáltabb az egész, hogy megtérüljön az alkotás. László Zoltán azonban azért érzi magáénak inkább a kreált világokat, mint bármi mást, mert itt elvontabb és fantáziadúsabb díszletek között foglalkozhat a kortárs problémákkal. Ha direkt vázolná ezeket, inkább „munkának érezné az írást, és nem szórakozásnak”.
Imádja a világépítést is, hogy ő határozza meg, milyen körülmények között, hol játszódnak a történetek, amelyeknek váza nagyjából már az írás elején is megvan. A regényközepi válságon átlendülve pedig a végére összeáll a kép, „és még azok a szálak, szimbólumok és dimenziók is kapcsolódnak, amik korábban külön álltak az én fejemben is”.
Szerinte a fantasy most jobban megy, a sci-fi aranykora mintha leáldozott volna, ami a nyolcvanas évek és a cyberpunk előtt volt, nincsenek közösségek sem, amelyek életben tartanák a lelkesedést. De azért általában a fantasztikum egyre populárisabb, gondoljunk csak a Marvel-univerzumra, azonban most pesszimista korszakban vagyunk, „ilyenkor a fantasy jobban hasít, optimista időszakban a science fiction”.
Mindig egyre több – lesz
Bár az olvasás világszerte visszaszorult, a popkultúrában még mindig ott vannak az írott történetek, és – ahogy László Zoltán is mondja – amit sikerrel megfilmesítenek, az visszahat az irodalom népszerűségére is, ez történt a Ready Player One-nal például. A kamaszokban talán még lehet bízni, az ő egyik nagyfia is falja a könyveket, sci-fit, fantasyt. De tény, a tudományos-fantasztikus műfaj igazából hiányzik a TikTokról, így nincs, ami futtatná, talán ezért van most erő híján ez a típusú irodalom.A történet úgy indult el a fejében, hogy egy jeges bolygó felett országnyi méretű űrhajók lebegnek, és meg kellene fejteni a jelenlétük okát, de hogy kapcsolódik ez a valósághoz? Nagyon sehogy, pedig az fontos László Zoltánnak, úgyhogy most ott tart a történet, hogy egy istenség levitál Balatonrévlak, egy elképzelt balatoni, északi parti település felett, és az ott élők hiszik: ez a magasabb rendű entitás segíti őket, ha nyitottak rá, és megértik őt. Például véget vet az örök télnek, és elhozza nekik a nyaralókat.
Vagyis létrehozták saját valóságukat az objektív események teljes félreértéséből, de persze ennek is szomorú vége lett, végül betagozódtak a civilizált világba, és elvesztették kultúrájukat. Ez járt László Zoltán fejében, mikor írta az új regény elejét, vagyis hogy létezik egy közösség, ami nem uralja a saját életét, viszont megteremti az ezt magyarázó saját valóságát, és még akkor is ragaszkodik hozzá, amikor az recsegve-ropogva összedőlni készül.
Az ő valósága a nappali honlapszerkesztő, aki délutáni apuka és éjszakai író, 10-től fél 12-12-ig tud dolgozni a regényein, novelláin, ami nem sok idő – persze hogy évekig munkálkodik egy-egy új könyvön.
HA AZ EMBER KIESIK BELŐLE, ÚJRA KELL OLVASNI, MINDIG ÚJBÓL FEL KELL VENNI A FONALAT... DE AKKOR GÖRDÜLÉKENYEN MEGY AZ ÍRÁS, HA MEGHATÁROZOM A PENZUMOT, PÉLDÁUL 10 000 KARAKTER EGY HÉTEN, ÍGY NEM FOLYIK KI A KEZEMBŐL A MUNKA.
És mi a helyzet az ihlettel? Szerinte azt kicsit túlbecsülik, elő is lehet hívni gyakorlással, rá lehet hangolódni, „inkább hangulatnak érzem, mintsem valami misztikus dolognak”.
Buborékvalóság
De ha már a realitásról beszélgetünk, a sci-fi- és fantasyíró kitér az őt mostanában egyre jobban foglalkoztató buborékokra is. Ezek egyrészt a közösségi média buborékjai, amelyek azért veszélyesek ránk nézve, mert irányítják és befolyásolják gondolkozásunkat már csak azzal is, hogy olyan híreket, reklámokat tesznek elénk, amik érdekelnek minket (így az ellentétes oldal, az eltérő vélemény meg sem jelenik előttünk, és egyre nehezebben értjük meg a máshogy gondolkozókat), másrészt a populista eszmék vagy a szélsőségek buborékjai. „Kérdés, mi történik, ha a kitalált valóság ütközik a tényekkel, mi lesz, ha szembesülnünk kell ezzel, hogy reagálnak a fiatalok, az idősek, ki lehet-e lépni sérülés nélkül a buborékból?”A közösségi médiáról borúlátóan gondolkozik, szerinte a végletekig szétzilálja a társadalmat, azzal, hogy a tényeket elbagatellizálja, már minden csak hit kérdése. És noha az internet indulásakor megvolt a szép eszme, hogy mindenki részesül majd a könnyen elérhető tudásból, teljes demokrácia köszönt ránk, mégsem ez történt, éppen az ellenkezője, mert nem szabályozzák. „Noha választások dőlnek el ezeknek a platformoknak a hazugságain, nincs társadalmi kontroll az üzemeltető techcégek fölött. Mintha autóvásárlásnál egy olyan autót kapnánk sok pénzért, aminél nem tudjuk eldönteni, merre menjen, milyen zene szóljon benne: nyilvánvalóan felháborodnánk rajta és követelnénk a gyártók megrendszabályozását. A közösségi média esetében pedig hagyjuk, hogy a nyereségérdekek felülírják a társadalmi szempontokat.”
Mivel sok utópisztikus vagy eszképista regényben, fantasztikus filmben egy maréknyi ember irányítja a világot, erre is rákérdeztünk. De László Zoltán szerint nem valószínű, hogy lenne néhány teljhatalmú ember, „ennél összetettebb a világ, nehéz pár embernek mozgatni a szálakat, bár ez filmben jól néz ki”. Úgyhogy nem is ezt tartja aggasztónak, inkább a Föld kizsákmányolását, a környezetszennyezést, ahogy a 2021-es regényében írja:
„AZ EMBERI LÉT CSODÁLATOSAN RÖVID, TI MÉGIS OLYAN KÖNNYELMŰEN BÁNTOK VELE.”
A logikus részérdekek szembemennek a társadalom érdekeivel, például a közösségi média tulajdonosának lehet az az érthető üzleti érdeke, hogy szélsőséges véleményeknek adjon hangot, mert az felháborodást, vagyis kattintást generál, viszont szétzilálja a csoportokat. Vagy az a termelő, aki még mindig eldobható termékeket készít, és azzal takarózik, hogy a hosszabb élettartamú termékekkel csökkentenie kellene a gyártási volument, el kellene küldeni rengeteg munkást, rosszul járnának a részvényesek, akik közt akár rengeteg kisbefektető van, vagyis jót tesz – igaz, közben hozzájárul a Föld pusztulásához.
László Zoltánt tehát háromgyerekes édesapaként lesújtja a Föld jövője, ahonnan a menekülés egyre irreálisabbnak tűnik, hiszen az erőforrások hamarosan már nem a Mars kolonizációjára mennek el, hanem a Föld megóvására.
Reménykeltőnek és izgalmasnak tartotta Elon Musk projektjeit, de a milliárdos mostanra mintha elvesztette volna a kontrollt önmaga fölött, és kezd egy őrült James Bond-gonoszra hasonlítani.
Mi pedig már csak abban reménykedünk, az új regény elkészül jövőre, hogy megpróbáljuk belőni, merre is lehet Balatonrévlak, ahol egy felsőbb lény kellemes nyárral ajándékozza meg az embereket a globális felmelegedés fullasztó hősége helyett.
KRÁLL BERNARDA
10 világhírű sci-fi regény, mely óriási hatással volt a műfajra
Manapság már közmegegyezés van abban, hogy a sci-fi műfaját leginkább a Jules Verne-H. G. Wells-Hugo Gernsback hármastól illik eredeztetni (persze ők meg sokat olvastak Edgar Allan Poe-tól), az ugyanakkor tény, hogy a műfaj valamikor az 1950-es évek táján kezdett igazán felnőttkorba lépni mondhatni a második generáció megjelenésével, akik megteremtették a sci-fi arany- majd ezüstkorát, hogy aztán követőik új ízekkel, új területekkel, akár új tudományágakkal bővítsék a szórakoztatóirodalom talán legszínesebb palettáját. Ahogy pedig minden műfaj, úgy a sci-fi is igazi klasszikusokat termelt ki a második világháború utáni évtizedekben, így aztán összegyűjtöttünk most egy csokorra valót azon művekből, melyek nélkül a tudományos-fantasztikum ma nem tartana ott, ahol.Isaac Asimov: Alapítvány
Mivel is kezdhetnénk egy ilyen tematikus listát, ha nem a sci-fi egyik legnagyobb klasszikusával? Az eredetileg az Astounding magazinban 1942 és 1950 között nyolc történetben megjelenő, majd regénnyé, később trilógiává, majd komplett sorozattá bővülő széria a sci-fi történetében talán elsőként jelezte a szélesebb közönség számára is, hogy a tudományos-fantasztikum nem sugárpisztolyokat és űrhajokat jelent, hanem képes komoly erkölcsi, morális, lélektani problémák kibontására, Asimov művének időtállóságát pedig vélhetően az is magával hozta, hogy a szerző mondhatni társadalomszociológiai oldalról közelít a műfajhoz, és bár az egyes epizódok közt évtizedeket ugrik az időben, gördülékeny és fókuszált történetvezetése miatt végig tökéletesen érthető és logikus marad. Asimov nagyszabású gondolatkísérlete nem véletlenül érte el a kultikus státuszt, és emlegetik ma is a műfaj valaha volt leghatásosabb alkotásai közt.Arthur C. Clarke: 2001 Űrodisszeia
És akkor a másik nagy klasszikus Asimov kortársától és/vagy irodalmi riválisától. Clarke egészen más oldalról közelített a műfajhoz, noha elsősorban őt is az ember, és a technológiai fejlődés generálta emberi jellemváltozások érdekelték, a honnan-hova kérdése, akár klasszikus, akár metafizikai értelemben. A Stanley Kubrick-kal közösen készített 2001 Űrodüsszeia című film regényváltozata némileg bővíti is annak világát, és kínál néhány fogódzót, amit a film nagyvonalúan nem tett meg. Lassú, már-már melankolikus történet ez, ahol a hangsúly sokkal inkább a hangulaton és a gondolatiságon van, a világ- és karakterábrázolás tökéletesen másodlagos, a cselekmény fordulatai pedig mára talán bagatell módon hatnak, az egész mégis rendkívül hatásos, és olyan széles filozófiai gondolatokat nyit meg, amire kevés más sci-fi mű volt képes akkoriban. Ami pedig külön üdvözlendő, hogy Clarke sok kortársával ellentétben műveiben is előszeretettel adott hangot az embert érintő optimizmusának.Orson Scott Card: Végjáték
Ender Wiggin története, és a Hangyok elleni háborúra történt kiképzésének története a 80-as évek egyik legnagyobb sci-fi sikere volt, leginkább azért, mert egy teljesen új színezetet, a pedagógiai pszichológiát keresztezte a military sci-fi motívumaival, mely addig egyedülálló stílusbravúrnak tetszett, nem is csoda, hogy mind szakmailag, mind a közönség körében zajos sikert aratott, és elhódította a Hugo- és a Nebula-díjat is. Orson Scott Card saját, eredetileg 1977-ben megjelent novellasorozatát dolgozta át regénnyé, mely aztán a pozitív fogadtatást követően teljes sorozattá érett, köteteken keresztül követve Ender Wiggin sorsát. Card később többször kifejtette, hogy a regényhez alapvetően két mű szolgált inspirációul, az egyik Isaac Asimov Alapítvány-szériája, míg a másik az egyik legjelentősebb hadtörténeti munka, mely az amerikai polgárháborúról született, Charles Bruce Catton történész 1954-ben megjelent A Stillness at Appomattox című Pulitzer-díjas kötete, melynek hatását Card le sem tagadhatná.Joe Haldeman: Örök háború
A military, azaz katonai sci-fi másik alapműve, mely erőteljesen táplálkozott Robert A. Heinlein Csillagközi inváziójából (ami most a szűk hely miatt maradt csak le a listáról), és 1975-ös megjelenése után elnyerte a Locus-, a Nebula- és a Hugo-díjat is, húsz évvel később pedig három, mérsékelt sikert aratott folytatás is követte. Haldeman műve kimondva-kimondatlanul is egyfajta allegória a Vietnámi-háború utóhatásaira, egészen pontosan a csatateret megjárt katonák társadalomba való visszailleszkedési lehetőségeinek meglehetősen pesszimista portréja. William Mandella nem mindennapi történetének olyan rajongói vannak, mint William Gibson és Stephen King, és a regényt kizárólag az irodalmi kánon műfaji beskatulyázása miatt nem emlegetik ma egy lapon az olyan nagyívű háborúellenes művekkel, mint Az ötös számú vágóhíd, vagy A 22-es csapdája. Tulajdonképpen – bár ez nyilván egy nem létező kategória – leginkább anti-military sci-finek lehetne nevezni, okos építkezése, zsigeri képei pedig nem véletlenül tették a műfaj modern klasszikusává.Frank Herbert: Dűne
Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája, és Arthur C. Clarke 2001 Űrodüsszeiája mellett talán a legnagyobb hatású, és leginkább tisztelt sci-fi klasszikus, egy valódi komplex műremek, melyet át- meg áthatnak az ökológiai, vallási, szociológiai, politikai és pszichológiai szálak, és mely a mai napig nagyjából 20 millió példányban kelt el világszerte, napjainkban pedig legalább olyan népszerű, mint első megjelenésekor volt, köszönhetően univerzális mondanivalójának, és rétegzett világának. A messiássá váló Paul Atreides története nem egyszerű sci-fi, sokkal inkább egyetemes tanulmány az emberről, a társadalom formálhatóságáról, talán ezért is állta ki jobban az idő próbáját, mint kortársai nagyobbik része. Mert itt nem a technológia, se nem a tudományos törekvések a fontosak, hanem a változásokra reagáló ember, nem hiába nevezik sokan a fantasztikus irodalom Bibliájának. Természetesen a regény elnyerte mind a Hugo-, mind a Nebula-díjat, és Herbert tollából 5 folytatást fialt.Dan Simmons: Hyperion
Dan Simmons számos műfajban kipróbálta magát; az író, aki egy eldugott kis erdei faházban, a családtól távol írja monumentális regényeit, a horror és a krimi műfaján túl a legjelentősebbet egyértelműen a sci-fiben alkotta, 1989-ben megjelent Hyperion című művével. Ha Card regényére azt mondtuk, egyedülálló kísérlet, akkor itt sem fogalmazhatunk szerényebben, Simmons ugyanis Geoffrey Chaucer A Centerbury mesék struktúrájára építette számos emlékezetes karaktert és idősíkot alkalmazó regényét, egy gigászi és végleges zarándoklat krónikáját. A számos irodalmi utalással megtűzdelt regény nem meglepő módon heteken át szerepelt a The New York Times bestsellerlistáján, noha több kritikus is felrótta neki, hogy a nagyrészt visszaemlékezésekre alapuló történetvezetés kevés teret enged a cselekmény folyásának, a szakma ugyanakkor 1990-ben Hugo- és Locus-díjjal jutalmazta, Simmons pedig az elkövetkező években további három gigászi regénnyel bővítette a Hyperioni énekek címre keresztelt sorozatát.William Gibson: Neuromancer
Vélhetően a sci-fi történetének egyik leghíresebb, műfajteremtő remeke ez, ami életre hívta a cyberpunkot Philip K. Dick nyomdokain haladva. Gibson műve a távoli jövő helyett a közeljövőre fókuszált, egy olyan rideg társadalmi tablót villantva fel, mely túlságosan is hihetőnek hatott. A Neuromancer világában ugyanis az értékek egyáltalán nincsenek biztonságban a virtuális hálózatokban, a bűnelkövetés legnépszerűbb formája a kiberterrorizmus, hackernek lenni hivatás, és mindenki retteg az adathalászok, adatlopók rohamától. Mégis, a regény nem a korábban sosem látott sci-fi elemek miatt működik annyira, sokkal inkább a felvázolt társadalmi tabló végett, mely akár felér egy szociológiai tanulmánnyal is; az már csak ráadás, hogy Gibson számtalan jövendölése kisebb-nagyobb mértékben be is vált, a Neuromancer pedig megnyerte a Hugo- és a Philip K. Dick-díjat, és további két folytatást fialt, miközben az első részt számtalan kritikus és újság választotta be az elmúlt 100 év legjobb angol nyelvű regényeinek sorába.Ray Bradbury: Fahrenheit 451
Bradbury az az ember – Philip K. Dick és Kurt Vonnegut mellett – aki pontosan megmutatta, miként lehet szépirodalommá gyúrni a sci-fit: elementáris erejű, olykor kifejezetten lírai prózája pedig számos emlékezetes történetet fialt. A tíz évvel ezelőtt elhunyt szerző leginkább a novella formavilágát kultiválta, ám csekély számú regénye is a klasszikusok közé emelkedett, élükön az 1953-ban megjelent Fahrenheit 451-el, mely egy disztópikus Amerikába kalauzol, ahol az olvasás tiltott dolog, és külön testület foglalkozik a könyvek begyűjtésével és elégetésével. A borzalmas vízió talán nem annyira fagyos, mint Orwell 1984-e, vagy Huxley Szép új világa, vagy inkább azt mondhatnánk, hogy másképp rémisztő, Bradbury ugyanis a kultúra eltiprásának hitleri módszertanát, a könyvégetést egy modern társadalom alappilléreként ábrázolja, amitől a végeredmény nem valószerűtlenné, sokkal inkább zsigerien ijesztővé válik, és ahogy számos disztópia, mondanivalója máig aktuális.Alfred Bester: Tigris! Tigris!
Gulliver Foyle, harmadosztályú segédgépészből válik mondhatni a bosszú legyőzhetetlen angyalává, Alfred Bester műve pedig az egyik legszórakoztatóbb sci-fi regénnyé, mely valaha született. Őrült utazás, őrült cselekedetek, őrült rohanás, őrült vízió, talán így lehet a legszemléletesebben összefoglalni az 1956-ban megjelent művet, mely emellett lélektani regényeket meghazudtoló karakterfejlődésen vezeti végig az olvasóját. És akkor még nem beszéltünk arról sem, hogy Bester regénye mennyivel meghaladta a korát, hiszen olyan stílus- és narratív jegyeket mutat, melyek később Clarke és Herbert poszthumanizmusában, vagy William Gibson cyberpunkjában köszön csak vissza, akár évtizedek távlatából. Újszerűsége pedig a mai napig megáll a lábán, ez pedig nem csupán a fordulatos és egyetlen perc nyugalmat sem engedő történetvezetésnek, de Bester olvasmányos stílusának is köszönhető. Többek közt Joe Haldeman, Samuel R. Delany és Robert Silverberg is azt mondta róla, ők maguk csak szerettek volna ilyen jelentős művet alkotni.Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
Adams legendás műve az abszurd legabszurduma, úgy minőségi tudományos-fantasztikus irodalom, hogy egyben a teljes műfaj paródiája is, a valaha írt egyik legelegánsabb görbetükör egy komplett irodalmi zsáner előtt, a posztmodern teljes irodalmi eszköztárának rendkívül finomhangolt felhasználása mellett. A történet egy minden lehetséges szempontból őrült utazás, tele elmebeteg karakterekkel, akik vagy a világmindenséget akarják megmenteni, vagy alaposan meggazdagodni. Bár voltak próbálkozások korábban is a sci-fi és a humor összekötésére (pl. Robert Sheckley részéről), Adams volt az első, aki a tipikus és sajátságos angol humort ötvözte a galaxison átívelő sci-fi kalanddal, melyet aztán további négy résszel toldott meg, így hozva létre a leghíresebb öt részből álló „trilógiát.” Manapság gyakorlatilag vallásos tisztelet övezi a regényt a sci-fi rajongók részéről, és a popkultúra szerves részét képezi(kovács krisztián)
MARKOVICS Botond aka Brandon Hackett
Visszatérő szokásom, hogy utánakeresek, milyen történetek játszódnak az új évben, hogyan képzelték el azt a science fiction írók.
Van, amikor ez nem túl érdekes (lásd 2023 sem volt az, nem is írtam semmit), de 2024-et egész sokan szerették.
Van itt minden, de többnyire atomháború az 1960-as évekből nézve, széthulló társadalom, disztópia, halhatatlanok, időutazók, űrháború idegenekkel, és egészen híres sci-fi alkotások is.
(A lista nagy eséllyel nem teljeskörű, szóval, ha eszedbe jut valami, ami kimaradt, írd meg kommentben!)
Pár éve jelent meg magyarul is végre, sőt, nemsokára sorozat is lesz belőle. Butler regénye egy apokaliptikus science fiction regény, amelyben Amerika és a világ 2024-ben már a végét járja. A gazdaság összeomlott, egyre elviselhetetlenebb a klíma, a lakosság falakkal veszi körbe magát, és csak fegyveres kísérettel merik elhagyni kertvárosi erődjeiket. A fosztogatások, gyújtogatások mindennaposak, munka, élelem egyre kevesebb, a biztonság illúzióját csak a szomszédok összefogása teremti meg. Még létezik valamiféle civilizáció, még vannak bizonyos szabályok, de közben a normális világ utolsó maradványai is szép lassan eltűnnek.
A főszereplő, a tizenéves Lauren már egy ilyen világban nő fel. Tudja, érzi, hogy ennél minden csak rosszabb lesz, ezért északra, Kanadába vágyik, ahol állítólag jobb az élet, és van még munka. Az odavezető út azonban fosztogatókkal és gyilkosokkal és más szörnyűségekkel teli. Végül mégsem marad választása, mint útra kelni.
1994-ben íródott, de manapság sokkal ijesztőbb és realisztikusabb a jövőképe, mint amikor először megjelent.
Magyar nyelven először a 90-es években jelent meg, Haldeman Vietnámi háborús élményei által ihletett katonai science fiction regény. Egy idegenekkel való háború áll a középpontban, na meg a fénysebesség közeli űrutazás miatti idődilatáció. A történet 1997-ben kezdődik, ahol a főhős, William Mandella épp belép a seregbe, majd egy kemény és kegyetlen kiképzés után társaival egy úgynevezett kollapszáron keresztül több mint 3000 fényévnyire indul csatába, hogy saját ideje szerint 2 év múlva egy 2024-es, számára ismeretlen Földre térjen vissza.
Ezeket a közeli dátumokat, már amikor olvastam, akkor is furcsának találtam, mert a fényéves utazásokhoz túl közelinek tűntek. Persze, az újabb távoli összecsapásokkal egyre távolodunk a jelentől, a végén már évezredekkel később járunk.
Ezzel még nem is lenne gond, ha a film nem kreált volna valami totális zagyvaságot az eredeti Hegylakó film halhatatlanjai háttérsztorijaként. E szerint a Zeist bolygó diktátora, Katana a Földre száműzte Ramirezt és Mcleodot, ahol mindketten "halhatatlanok" lettek, csak a lefejezés ölheti meg őket. Aki túléli a másikat megkapja a választás jogát, hogy megöregszik-e és meghal a Földön, vagy szabadon visszatér a Zeistre.
Mcleod már öreg, de egy fiatal ellenálló lány a Pajzs megsemmisítésére próbálja rávenni (Mcleod részese volt a Pajzs létrehozásának még 1999-ben), de aztán újjászületik Ramirez, megjelenik Katana is, hogy teljes legyen a káosz és zűrzavar.
A filmben egyébként egy csomó Blade Runner homázs is megbújik, de sem ez, sem Christopher Lambert mellett Sean Connery és Michael Ironside jelenléte sem mentette meg a bukástól.
A Deep Space 9: 3. évad 'Past Tense' című duplaepizódjában Sisco, Dr. Bashir és Jadzia Dax egy transzporterbaleset miatt keverednek 2024-be, ahol az utcákat ellepik az állástalan, otthonukat elveszített hajléktalanok, és ahol a társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint valaha.
A Star Trek: Picard 2. évadában, ahol Q egy alternatív 2401-be kényszeríti a szereplőket, Picardék egy féregjáraton űt 2024-be utaznak vissza az időben, hogy megmentsék a jövőjüket.
Egy pilóta, Bill Allison egy kísérleti tesztrepülés során keveredik benne időutazásba a jövőbe, 2024-be.
Mint kiderül, légköri atomrobbantások miatt megsérült 1971-ben a légkör, a kozmikus sugárzás pedig valamiféle kozmikus pestist eredményezett, az emberek mutánsokká váltak. A civilizáció maradéka a felszín alatt élte túl, egy disztópikus, Citadella nevű helyen, egy zsarnok uralma alatt.
Ha szeretnél megnézni, a youtube-on megtalálható:
A történetben egy atomháború (4. világháború!) utáni kihalt világban próbál túlélni a fiú és telepatikus képességű kutyája mindenféle mutánsok közt.
A filmváltozat szintén megtekinthető a youtube-on (magyar szinkronnal):
(eredeti nyelven: 1964, és szintén van magyarul, de antikváriumokban keresd, mert régebbi könyv, 1994-es).
Sajnos nem olvastam, így marad a fülszöveg szerinti ismertető, amely szerint három kutatót különlegesen fontos és titkos feladattal bíznak meg. Az a dolguk, hogy olyan programot, modellt tervezzenek, amelynek alapján kiszámítható a társadalom minden reakciója. A három tudós, köztük a főhős, Douglas Hall, sikerrel jár: számítógépen szimulálni tudják az egész társadalmi környezetet, az emberek viselkedését. Arra azonban egyikük sem gondol, hogy a szimulátort politikai előrejelzésekre akarják használni. Amikor gyanakodni kezdenek, már majdnem késő. A kutatás vezetője rejtélyes körülmények között meghal, a másik nyom nélkül eltűnik, mintha nem is létezett volna.
Hall egyedül marad a hatalomra vágyók elleni harcban, s egyedül kell megküzdenie a felismeréssel, hogy a szimulált valóság más szinteken is működni kezd.
(Van filmváltozata is, 13. emelet címmel.)
És van 2024-es történése is, pl. a sztori szerint a 2. elnökségének végén Trump ekkor dobat egy nukleáris bombát egy kínai katonai támaszpontra, de ekkor omlik össze az angol bankrendszer is, ha jól emlékszem.
És a világ nem lett szebb hely a 2019-es bemutató óta, volt itt Covid, aztán egy ukrán-orosz háború, és egy jó kis gazdasági válság is pár év leforgása alatt.
Legvégül, csak említés szintjén, mert a többiekkel ellentétben sokat nem ad hozzá a témához, itt van még a Marvel franchise-ból az Endgame és az utána következő több Marvel film is mind 2024-ben játszódik az 5 éves ugrás miatt.
Visszatérő szokásom, hogy utánakeresek, milyen történetek játszódnak az új évben, hogyan képzelték el azt a science fiction írók.
Van, amikor ez nem túl érdekes (lásd 2023 sem volt az, nem is írtam semmit), de 2024-et egész sokan szerették.
Van itt minden, de többnyire atomháború az 1960-as évekből nézve, széthulló társadalom, disztópia, halhatatlanok, időutazók, űrháború idegenekkel, és egészen híres sci-fi alkotások is.
(A lista nagy eséllyel nem teljeskörű, szóval, ha eszedbe jut valami, ami kimaradt, írd meg kommentben!)
Octavia E. Butler: A magvető példázata (regény)
(eredeti megjelenés:1994)Pár éve jelent meg magyarul is végre, sőt, nemsokára sorozat is lesz belőle. Butler regénye egy apokaliptikus science fiction regény, amelyben Amerika és a világ 2024-ben már a végét járja. A gazdaság összeomlott, egyre elviselhetetlenebb a klíma, a lakosság falakkal veszi körbe magát, és csak fegyveres kísérettel merik elhagyni kertvárosi erődjeiket. A fosztogatások, gyújtogatások mindennaposak, munka, élelem egyre kevesebb, a biztonság illúzióját csak a szomszédok összefogása teremti meg. Még létezik valamiféle civilizáció, még vannak bizonyos szabályok, de közben a normális világ utolsó maradványai is szép lassan eltűnnek.
A főszereplő, a tizenéves Lauren már egy ilyen világban nő fel. Tudja, érzi, hogy ennél minden csak rosszabb lesz, ezért északra, Kanadába vágyik, ahol állítólag jobb az élet, és van még munka. Az odavezető út azonban fosztogatókkal és gyilkosokkal és más szörnyűségekkel teli. Végül mégsem marad választása, mint útra kelni.
1994-ben íródott, de manapság sokkal ijesztőbb és realisztikusabb a jövőképe, mint amikor először megjelent.
Joe Haldeman: Örök háború (regény)
eredeti megjelenés: 1975, Hugo, Nebula és Locus-díjas regény - elérhető magyarul is több kiadásban).Magyar nyelven először a 90-es években jelent meg, Haldeman Vietnámi háborús élményei által ihletett katonai science fiction regény. Egy idegenekkel való háború áll a középpontban, na meg a fénysebesség közeli űrutazás miatti idődilatáció. A történet 1997-ben kezdődik, ahol a főhős, William Mandella épp belép a seregbe, majd egy kemény és kegyetlen kiképzés után társaival egy úgynevezett kollapszáron keresztül több mint 3000 fényévnyire indul csatába, hogy saját ideje szerint 2 év múlva egy 2024-es, számára ismeretlen Földre térjen vissza.
Ezeket a közeli dátumokat, már amikor olvastam, akkor is furcsának találtam, mert a fényéves utazásokhoz túl közelinek tűntek. Persze, az újabb távoli összecsapásokkal egyre távolodunk a jelentől, a végén már évezredekkel később járunk.
Hegylakó II.: A hegylakó visszatér (1991)
A Föld 2024-ben haldoklik, és egy Pajzs nevű mesterséges energiamező védi a káros napsugárzástól, amely azonban egy gonosz cégvezető irányítása alatt áll, de közben állítólag már újraépült az ózonréteg, és a Pajzs az elnyomás eszközévé vált.Ezzel még nem is lenne gond, ha a film nem kreált volna valami totális zagyvaságot az eredeti Hegylakó film halhatatlanjai háttérsztorijaként. E szerint a Zeist bolygó diktátora, Katana a Földre száműzte Ramirezt és Mcleodot, ahol mindketten "halhatatlanok" lettek, csak a lefejezés ölheti meg őket. Aki túléli a másikat megkapja a választás jogát, hogy megöregszik-e és meghal a Földön, vagy szabadon visszatér a Zeistre.
Mcleod már öreg, de egy fiatal ellenálló lány a Pajzs megsemmisítésére próbálja rávenni (Mcleod részese volt a Pajzs létrehozásának még 1999-ben), de aztán újjászületik Ramirez, megjelenik Katana is, hogy teljes legyen a káosz és zűrzavar.
A filmben egyébként egy csomó Blade Runner homázs is megbújik, de sem ez, sem Christopher Lambert mellett Sean Connery és Michael Ironside jelenléte sem mentette meg a bukástól.
Star Trek epizódok:
A Deep Space 9: 3. évad 'Past Tense' című duplaepizódjában Sisco, Dr. Bashir és Jadzia Dax egy transzporterbaleset miatt keverednek 2024-be, ahol az utcákat ellepik az állástalan, otthonukat elveszített hajléktalanok, és ahol a társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak, mint valaha.
A Star Trek: Picard 2. évadában, ahol Q egy alternatív 2401-be kényszeríti a szereplőket, Picardék egy féregjáraton űt 2024-be utaznak vissza az időben, hogy megmentsék a jövőjüket.
Beyond the Time Barrier mozifilm, 1960)
Ez egy klasszikus B-film 1960-ból, amit két hét alatt dobtak össze, 75 perces, én még csak nem is hallottam róla.Egy pilóta, Bill Allison egy kísérleti tesztrepülés során keveredik benne időutazásba a jövőbe, 2024-be.
Mint kiderül, légköri atomrobbantások miatt megsérült 1971-ben a légkör, a kozmikus sugárzás pedig valamiféle kozmikus pestist eredményezett, az emberek mutánsokká váltak. A civilizáció maradéka a felszín alatt élte túl, egy disztópikus, Citadella nevű helyen, egy zsarnok uralma alatt.
Ha szeretnél megnézni, a youtube-on megtalálható:
Harlan Ellison: A fiú és kutyája (kisregény és mozifilm)
(Magyarul az Ozirisz országa című Cherubion antológiában olvasható - eredeti megjelenés: 1975 és van filmváltozata is)A történetben egy atomháború (4. világháború!) utáni kihalt világban próbál túlélni a fiú és telepatikus képességű kutyája mindenféle mutánsok közt.
A filmváltozat szintén megtekinthető a youtube-on (magyar szinkronnal):
Daniel F. Galouye: A szimulátor (regény)
(eredeti nyelven: 1964, és szintén van magyarul, de antikváriumokban keresd, mert régebbi könyv, 1994-es).
Sajnos nem olvastam, így marad a fülszöveg szerinti ismertető, amely szerint három kutatót különlegesen fontos és titkos feladattal bíznak meg. Az a dolguk, hogy olyan programot, modellt tervezzenek, amelynek alapján kiszámítható a társadalom minden reakciója. A három tudós, köztük a főhős, Douglas Hall, sikerrel jár: számítógépen szimulálni tudják az egész társadalmi környezetet, az emberek viselkedését. Arra azonban egyikük sem gondol, hogy a szimulátort politikai előrejelzésekre akarják használni. Amikor gyanakodni kezdenek, már majdnem késő. A kutatás vezetője rejtélyes körülmények között meghal, a másik nyom nélkül eltűnik, mintha nem is létezett volna.
Hall egyedül marad a hatalomra vágyók elleni harcban, s egyedül kell megküzdenie a felismeréssel, hogy a szimulált valóság más szinteken is működni kezd.
(Van filmváltozata is, 13. emelet címmel.)
Years and years (6 részes mini-sorozat, 2019)
Egy zseniális angol sci-fi sorozat, húsba vágóan kemény, néha kifejezetten ijesztő a jövőképe, ahogy lassan süllyed minden egyre lentebb, van itt minden, összeomló bankrendszer, migrációs krízis, létbizonytalanság, és közben újabb és újabb, az életet alapjaiban megváltoztató technológiák bonyolítják a helyzetet.
És van 2024-es történése is, pl. a sztori szerint a 2. elnökségének végén Trump ekkor dobat egy nukleáris bombát egy kínai katonai támaszpontra, de ekkor omlik össze az angol bankrendszer is, ha jól emlékszem.
És a világ nem lett szebb hely a 2019-es bemutató óta, volt itt Covid, aztán egy ukrán-orosz háború, és egy jó kis gazdasági válság is pár év leforgása alatt.
Legvégül, csak említés szintjén, mert a többiekkel ellentétben sokat nem ad hozzá a témához, itt van még a Marvel franchise-ból az Endgame és az utána következő több Marvel film is mind 2024-ben játszódik az 5 éves ugrás miatt.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Az 1970-es évek elején a horror műfajában alapvető változás állt be. Nem volt azonban mindez minden előjel nélkül, hiszen a gótikus horror előképpel a dark fantasy-t népszerűvé tevő Weird Tales magazin, benne a H. P. Lovecraft, Clark Ashton Smith, Robert E. Howard triumvirátussal lassan átadta helyét egy megfoghatóbb, és ezáltal minden korábbinál borzongatóbb formának, mely cselekményét bevitte a modern amerikai kisvárosok kulisszái közé. Robert Bloch, Ray Bradbury vagy még inkább Richard Matheson után Stephen King első regénye, a Carrie 1974-ben épp a legjobb időpontban jelent még, és tette a zsáner királyává szerzőjét.
Persze túlságosan egyszerű lenne King sikerét a megfelelő időzítésnek tulajdonítani, az írónak ugyanis boszorkányos érzéke volt hozzá, miként fesse fel részleteiben az amerikai kisvárosok szociológiai viszonyait, jellemábrázolásai pedig a legjobb kortárs szépírókat idézték, így aztán, amikor 1977-ben boltokba került harmadik regénye, A ragyogás, már egy olyan közegbe érkezett, mely ki volt éhezve a King-féle borzongásra, a regény pedig a szerző addigi legnagyobb bestsellere, és azóta is egyik legnépszerűbb története lett. Kevesen tudják, de a megjelenést követően King kisebb alkotói válságban szenvedett, melynek végeredménye aztán mégis karrierje egyik legösszetettebb művévé vált.
King A ragyogás befejezését követően nagyjából egy hónappal Ház a Value Streeten címmel fogott bele következő műve írásába, mely a hírhedt médiamágnás, William Randolph Hearst unokája, Petty Hearst alakja körül forgott volna. Patty-t otthonából rabolta el Szimbion Felszabadítási Hadsereg, aminek aztán katonájává vált, a téma ráadásul folyamatosan közbeszéd tárgyát képezte, ám King nem találta meg a megfelelő formát. Hosszú-hosszú napokat töltött az írógépe, és a befűzött üres fehér lap előtt, de bárhogy is próbálkozott – pedig még színdarabként is elképzelte – a történet egyszerűen nem akart működni. Így aztán úgy döntött, előveszi egy korábbi ötletét, melyen még 1975 februárjában kezdett dolgozni, amikor úgy döntött, tisztelgésből megírja egyik nagy irodalmi kedvence, J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Urájának amerikai változatát.
King első mondata a Végítélet kézirata kapcsán úgy szólt: „A világnak vége”, majd „Egy sötét, arc nélküli férfi.” És gyakorlatilag ezzel meg is volt a kezdőlökés, mely segített átvészelni lappangó írói válságát. A szerző az elkövetkező két teljes évet a regény megírására fordította, saját bevallása szerint olykor egyáltalán nem látta a végét, ezért a saját különbejáratú Vietnámjának kezdte nevezni a barátai körében, és néha kifejezetten gyűlölt rajta dolgozni különösen a szereplők nagy száma, és eltérő sorsa miatt, melyeket már csak fejben tartani külön jegyzeteket igényelt.
King teljes kézirata szerkesztés után is nagyjából 1200 oldalra rúgott, a Doubleday kiadó pedig tartott tőle, hogy egyrészt, miután ez még csak az író negyedik műve, az emberek nem éreznének hajlandóságot megvenni ekkora terjedelemben, különösen azért nem, mert a nagyobb terjedelem miatt borsosabb áron lehetne csak rentábilissé tenni. Így aztán a kiadó vezetősége azt kérte Kingtől, hogy vágja meg a művet, aki végül izzadtságos munkával 400 oldalt vett ki belőle abban a reményben, hogy egyszer majd boltokba kerülhet a teljes változat is. Az így végül valamivel több, mint nyolcszáz oldalas regény 1978. október 3-án került a boltok polcaira, és A ragyogás sikere után a következő King-művet tűkön ülve váró közönség azonnal lecsapott rá. A regény felkerült az összes létező könyves toplistára 1978 végén, rákövetkező évben pedig jelölték a legjobb regény World Fantasy-díjára is, de az elismerést Michael Moorcock elorozta King elől.
2013-ban az Álomdoktor párizsi sajtókörútján egy újságíró megkérdezte Kinget, mely regényeit mentené meg, ha eljönne a világvége, ő pedig A ragyogás és a Lisey története mellett a Végítéletet említette, amit több interjúban is az egyik kedvencének nevezett. A regény egyébként a 11/22/63 megjelenéséig King leghosszabb művének is számított egyben a vágatlan amerikai kiadás 1153 oldalával, melyről aztán az első magyar verzió is készült az Európa Könyvkiadónál Bihari György fordításában. Az nem meglepő, hogy a regény megfilmesítési jogai már az 1978-as megjelenés után elkeltek, de a projekt éveken át nem sokat mozdult előre, pedig Kinget még George A. Romero is megkörnyékezte azzal, hogy szívesen vászonra álmondná a regényt. A Warner Bros. Kinget akkor arról tájékoztatta, hogy maximum televíziós változatként tudnák elképzelni a művet, ám a televíziótársaságok nem akarnak filmeket a világvégéről.
A széria végül 2020-ban mutatkozott be, és némileg eltérő narratív irányvonalat vett, mint a regény, vagy a korábbi miniszéria, ami nem talált egyöntetű elismerésre a rajongók részéről, akik ráadásul azt is felvetették, mennyire felesleges volt átírni a történet végét, holott az új fináléért maga Stephen King felelt. Persze a Végítéletből azóta készült rádiójáték, hangoskönyv és képregény is, sőt, inspirációnak használta a Metallica a Ride the Lightning című dalában, míg az Anthrax az 1987-es Among the Living albumon adózott King mesterműve előtt. Jelenleg a Végítélet King második legkelendőbb kötete, kizárólag A ragyogásból adtak el többet világszerte, ami már csak terjedelmes mérete miatt is abszolút elismerés a horror mesterének világvége-víziója számára.
Persze túlságosan egyszerű lenne King sikerét a megfelelő időzítésnek tulajdonítani, az írónak ugyanis boszorkányos érzéke volt hozzá, miként fesse fel részleteiben az amerikai kisvárosok szociológiai viszonyait, jellemábrázolásai pedig a legjobb kortárs szépírókat idézték, így aztán, amikor 1977-ben boltokba került harmadik regénye, A ragyogás, már egy olyan közegbe érkezett, mely ki volt éhezve a King-féle borzongásra, a regény pedig a szerző addigi legnagyobb bestsellere, és azóta is egyik legnépszerűbb története lett. Kevesen tudják, de a megjelenést követően King kisebb alkotói válságban szenvedett, melynek végeredménye aztán mégis karrierje egyik legösszetettebb művévé vált.
King A ragyogás befejezését követően nagyjából egy hónappal Ház a Value Streeten címmel fogott bele következő műve írásába, mely a hírhedt médiamágnás, William Randolph Hearst unokája, Petty Hearst alakja körül forgott volna. Patty-t otthonából rabolta el Szimbion Felszabadítási Hadsereg, aminek aztán katonájává vált, a téma ráadásul folyamatosan közbeszéd tárgyát képezte, ám King nem találta meg a megfelelő formát. Hosszú-hosszú napokat töltött az írógépe, és a befűzött üres fehér lap előtt, de bárhogy is próbálkozott – pedig még színdarabként is elképzelte – a történet egyszerűen nem akart működni. Így aztán úgy döntött, előveszi egy korábbi ötletét, melyen még 1975 februárjában kezdett dolgozni, amikor úgy döntött, tisztelgésből megírja egyik nagy irodalmi kedvence, J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Urájának amerikai változatát.
Igen ám, de ez sem indult könnyen, Kingnek ugyanis kezdetben csak az ötlet volt meg a fejében, azonban fogalma sem volt, miként lehet működőképes formát adni neki a cselekményt saját korába helyezve úgy, hogy ne tűnjön okvetlenül másolásnak. Akkoriban King és családja a coloradói Boulderben lakott, ahol a szerző rendszeres hallgatója volt a helyi rádió bibliai műsorainak, melyben egy nap az aktuális prédikátor azt mondta: „A pestis minden nemzedékre lesújt egyszer.”
Ez épp egybevágott King a korábbi Patty Hearst könyvhöz végzett kutatási munkája közben előkerült cikk témájával, melynek szerzője egy utahi laboratóriumban lezajlott vegyi szivárgásról írt, és elejtett egy mondatot, miszerint Salt Lake City-nek szerencséje volt, hogy a szél épp ellenkező irányba fújt. A cikk megemlítette továbbá George R. Stewart Earth Abides című regényét, mely szintén egy halálos pestisjárvány körül forog. Ez már elég volt hozzá, hogy King fejében kezdjen összeállni a koncepció.King első mondata a Végítélet kézirata kapcsán úgy szólt: „A világnak vége”, majd „Egy sötét, arc nélküli férfi.” És gyakorlatilag ezzel meg is volt a kezdőlökés, mely segített átvészelni lappangó írói válságát. A szerző az elkövetkező két teljes évet a regény megírására fordította, saját bevallása szerint olykor egyáltalán nem látta a végét, ezért a saját különbejáratú Vietnámjának kezdte nevezni a barátai körében, és néha kifejezetten gyűlölt rajta dolgozni különösen a szereplők nagy száma, és eltérő sorsa miatt, melyeket már csak fejben tartani külön jegyzeteket igényelt.
King: „Végül csak megírtam a magam fantasy eposzát, csak nálam egy hobbit helyett Stu Redman volt a főszereplő, Sauron helyett Randall Flagg a gonosz, míg Mordor földjét Las Vegas jelentette.”
Ahogy King a Danse Macabre című műfajtörténeti munkájában is leírja, a Végítélet ugyanakkor nem csupán egyszerű tisztelgés J. R. R. Tolkien monumentális műve előtt, de mintegy reflexió az akkoriban még zajló hidegháborúra, az 1970-es évek eleji olajválságra, és az Egyesült Államok és a Szovjetunió közt nyíltan zajló űrversenyre, ugyanakkor annak kutatása, hol is lakik pontosan az erkölcs. King szerint ugyanis ez az érzelem a jó indulatú nők és férfiak szívében található meg, és ez az, mely bátor kiállást eredményez a gonosz erői ellen, függetlenül attól, hogy az Randall Flagg alakjában, vagy csupán az egyszerű emberi rosszindulatként testesül meg. A Végítélet ennek egyetemes története, akárcsak A Gyűrűk Ura volt, és noha ott Tolkien haláláig tagadta, hogy a gyűrű az atombombát szimbolizálta volna, King egyenest bele is írta a nukleáris fegyvereket a regénybe, hogy üzenetét még egyértelműbbé tegye az olvasó számára.King teljes kézirata szerkesztés után is nagyjából 1200 oldalra rúgott, a Doubleday kiadó pedig tartott tőle, hogy egyrészt, miután ez még csak az író negyedik műve, az emberek nem éreznének hajlandóságot megvenni ekkora terjedelemben, különösen azért nem, mert a nagyobb terjedelem miatt borsosabb áron lehetne csak rentábilissé tenni. Így aztán a kiadó vezetősége azt kérte Kingtől, hogy vágja meg a művet, aki végül izzadtságos munkával 400 oldalt vett ki belőle abban a reményben, hogy egyszer majd boltokba kerülhet a teljes változat is. Az így végül valamivel több, mint nyolcszáz oldalas regény 1978. október 3-án került a boltok polcaira, és A ragyogás sikere után a következő King-művet tűkön ülve váró közönség azonnal lecsapott rá. A regény felkerült az összes létező könyves toplistára 1978 végén, rákövetkező évben pedig jelölték a legjobb regény World Fantasy-díjára is, de az elismerést Michael Moorcock elorozta King elől.
A regény összességében 4,5 millió példányban kelt el, amin persze sokat segített az is, hogy a kiadó 1980-ban újra piacra dobta, igaz, e változatban King a cselekményt már 10 évvel későbbre tolta, és számos utalást javított, hogy a kor viszonyaihoz igazítsa, ám ez a változtatás még nem volt annyira markáns, mint az 1990-es kiadásé.
Akkor ugyanis kiadója lehetővé tette az akkorra már függőségeivel leszámoló szerző számára, hogy a regény az eredeti, közel 1200 oldalas változatában is megjelenhessen, így King újra, oldalanként átnézte a kéziratot és ismét javított a dátumokon, és néhány azóta megváltozott tudományos és történelmi tényen. Ez a kiadás végül The Stand: The Complete and Uncut Edition címmel, és a Swamp Things képregény társalkotójának Bernie Wrightsonnak egyedi illusztrációival jelent meg. Készült belőle egy limitált, 1200 darabos gyűjtői változat is, melyet a rajongók a „koporsókiadásként” emlegettek, mert a könyv egy kis fadobozba került, melyen ott volt King és Wrightson eredeti aláírása is.2013-ban az Álomdoktor párizsi sajtókörútján egy újságíró megkérdezte Kinget, mely regényeit mentené meg, ha eljönne a világvége, ő pedig A ragyogás és a Lisey története mellett a Végítéletet említette, amit több interjúban is az egyik kedvencének nevezett. A regény egyébként a 11/22/63 megjelenéséig King leghosszabb művének is számított egyben a vágatlan amerikai kiadás 1153 oldalával, melyről aztán az első magyar verzió is készült az Európa Könyvkiadónál Bihari György fordításában. Az nem meglepő, hogy a regény megfilmesítési jogai már az 1978-as megjelenés után elkeltek, de a projekt éveken át nem sokat mozdult előre, pedig Kinget még George A. Romero is megkörnyékezte azzal, hogy szívesen vászonra álmondná a regényt. A Warner Bros. Kinget akkor arról tájékoztatta, hogy maximum televíziós változatként tudnák elképzelni a művet, ám a televíziótársaságok nem akarnak filmeket a világvégéről.
Végül a regény rajongója Rospo Pallenberg megkereste személyesen Kinget azzal, hogy elkészítené a forgatókönyvet, King pedig jóváhagyását adta, de épp amikor a mű végére pont került, a Warner Bros. kihátrált a projektből, mely ezt követően nagyjából tíz évig tetszhalott állapotban létezett csupán, így a jogok közben számtalanszor gazdát cseréltek, és Pallenberg eredeti forgatókönyvét is kikukázták.
Végül a 90-es évek elején az ABC felkérte Kinget egy újabb szkript elkészítésére, mely minisorozat formájában dolgozná fel a regényt. Az adaptációt 1994-ben mutatták be többek közt Gary Sinise, Molly Ringwald, Miguel Ferrer és Rob Lowe főszereplésével, és a regény monumentalitásához és terjedelméhez képes egyértelműen a jobban sikerült King-adaptációk közt a helye. A Warner aztán 2011-ben újra elkezdett fejleszteni egy teljes évados sorozatot a Végítéletből, kezdetben a főszerepet Christian Bale-nek, Randall Flagg karakterét pedig Matthew McConaughey-nek szánták (utóbbi el is játszotta a Fekete Embert a Setét Torony félresikerült adaptációjában), de végül mindketten kiestek a produkcióból egyéb elfoglaltságok miatt.A széria végül 2020-ban mutatkozott be, és némileg eltérő narratív irányvonalat vett, mint a regény, vagy a korábbi miniszéria, ami nem talált egyöntetű elismerésre a rajongók részéről, akik ráadásul azt is felvetették, mennyire felesleges volt átírni a történet végét, holott az új fináléért maga Stephen King felelt. Persze a Végítéletből azóta készült rádiójáték, hangoskönyv és képregény is, sőt, inspirációnak használta a Metallica a Ride the Lightning című dalában, míg az Anthrax az 1987-es Among the Living albumon adózott King mesterműve előtt. Jelenleg a Végítélet King második legkelendőbb kötete, kizárólag A ragyogásból adtak el többet világszerte, ami már csak terjedelmes mérete miatt is abszolút elismerés a horror mesterének világvége-víziója számára.
Hasonló témák
