Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez ‎

14

15

16

17

18

19

20

ráadás

akkor nyomulok a 20-ra! ;o)

Kövezzenek meg: én csak azokat szeretem, akik szembe dicsérnek. Lehetőleg jó hosszan, részletezve, az se baj, ha ismétlésekbe bonyolódva. Viszont a hátam mögött, távollétemben akár szidhatnak is, nem érdekel. A kritikák közül is: a ledorongolókat összetépem, a dicsérőket megőrzöm, dossziéba rakom, rendezgetem, újra s újra elolvasgatom.

Ennek szigorúan filozófiai alapja van, s nem hiúságomból, hanem szerénységemből fakad. Hibáimat ugyanis mindenkinél jobban ismerem, semmi szükségem rá, hogy minduntalan az orrom alá dörgöljék őket, a szennyesemben turkáljanak. Erényeimben azonban kételkedem: itt szorulok megerősítésre. Azon meg úgyse lehet segíteni, aki másoktól akarja megtudni a maga gyöngeségeit.

- Mágyár...? - fordul hozzánk nyelvünket törve, de ragyogó ábrázattal egy férfi az amszterdami autóbuszon.

- Magyarok - bólogatunk örömmel. - Hát te?

- Én hollandus... De tudom kicsi magyar...

- Hol tanultad?

- Voltam Budapest... Á, gyönyörű város, szép, nagyon szép Budapest! - s arcán elömlik az emlékezés boldogsága.

- És mikor voltál?

- Voltam háborúban, három év... Nagyon szép város!

- Hol laktál? Milyen utca, milyen szálloda?

- Nem utca, nem hotel... Voltam ott internálva. Á, gyönyörű Budapest...

Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.

Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.

Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.

A Villányi úton csúf, idős asszony kegyetlenül üt-ver egy négyévesforma kisfiút: a gyerek már zöld a sírástól, hápog, toporzékol tehetetlen dühében, de nem menekülhet, az utálatos vénség püföli, kímélet nélkül. Egy darabig nézem, aztán nem bírom tovább, hátulról rácsapok az öregasszony fenekére. Megfordul, de nincs is nagyon meglepve, mint aki maga is érzi, hogy jogos a közbelépés. Másodpercekig tart, amíg föleszmél és megkérdi:

- Kicsoda ön?

- A jóisten - felelem szerényen, s kalapom megemelve továbbsétálok.

Hogy éhes órákra legyen némi tartalékom az úton, hoztam hazulról egy kerek doboz ömlesztett cikksajtot. Már a repülőgépen dagadni kezdett, Frankfurtban megpüffedt-púposodott, kimászott a sztaniol alól, alattomos-fenyegető illatokkal töltve meg a szakaszt, Baden-Badennál szétrobbantotta a dobozt, ami látványnak megrendítő, az úticsomagban azonban jóvátehetetlen zavarokat okozhat. Mi jöhet még? - a Strasbourg előtti Európa-hídról inkább a Rajnába dobtam. Egyelőre megkegyelmeztem az emberiségnek: nem akarom, hogy kitörjön az atomháború.

- Marci, gyere ide, mondd meg, kisfiam, honnan van a tarhonya?

- Elvetik a földbe, kinő, learatják, csépelik.

- Nagyon jó. És a nokedli?

- Fán nő, nokedlifán. Arról szedik le.

- Hát a dinnyét?

- Halásszák. Bedobják a horgot, rajta a csali, a dinnye bekapja.

- Úgy van. És a mustárt?

- Bányásszák, a mustárbányában.

- A túrós gombócot, szilvás gombócot?

- Lövik. Repül a levegőben, puskával lelövik.

Marci ilyenkor kap egy forintot, hogy ily szépen okosan megfelelt mindenre. Évek óta folyik ez a játék, versenyt oktatgatjuk egymást e hasznos tudnivalókra. Így állapítottuk meg, hogy a hurka csúszómászó állat, három alfaja van, a tüdős, májas és a véres, és hurkapálcikával táplálkozik; többnyire épp akkor ejtik el, mikor a pálcikát le akarja nyelni, azért fityeg ki száján az a kis fadarab. Továbbá, hogy a libamájat pincékben termesztik, ott nő jó nagyra, kövérre a nyirkos, sötét falak tövén. A fruttit, zizit, tejkaramellát, szaloncukrot s más efféle nyalánkságokat az erdőn szedik, kislányok gyűjtik kötényükbe.

Marci olykor fogasabb kérdésekkel is előáll.

- Honnét van a hal?

- A hal, kisfiam? Nagymama gyúrja lisztből, tojásból, élesztőből és halporból.

- A dobozos szardíniát is?

- Ugyan! Azt a disznóból vágják ki, a szalonnája alól.

- És hány doboz van egy disznóban?

- Attól függ. Általában negyven-ötven, de például Horváth bácsi, a szomszédos házmester tavaly leölt egy hízott kocát, abban százhúsz doboz szardínia volt, és még huszonöt tubus szardellapaszta. Kapott is érte egy gyönyörű díszoklevelet a mezőgazdasági kiállításon.

- És honnan van a rokfort?

- A hegyekben ered, kis rokfortpatakokban csörgedez, lezúdul a sziklákon, folyókba gyűlik, s ezek beömlenek a Nagy Rokfort Tengerbe...

- És a tenger nem árad ki?

- Nem, mert a nap felszívja a párát a sajtfelhőkbe, s onnan hull le a rokfortcsapadék a patakokba, folyókba, és így tovább.

Így ismerkedünk a mindenség nagy folyamataival, s nyitogatjuk a tudás zárait, két fáradhatatlan természetkutató, Marci meg én.

Marci fiamat, ebbe már beletörődtünk, képtelenség ránevelni az udvariasság legelemibb szabályaira: ez, úgy látszik, alkat dolga, már nem is erőltetjük. De évek kitartó munkájával sikerült betanítanom egy mutatványra, ez az idomítás csodája, mint a bicikliző tigris. Ha vendégek vannak nálunk, egy forint felmutatására Marci kimegy a szobából, halk-szerényen kopog az ajtón, belép, kezét mellén összefűzve meghajol, s mint aki vizitbe érkezett, így szól:

- Tisztelettel kérek engedélyt arra, hogy bemutatkozzam.

- Tessék - intek oda kegyesen.

- Nevem K. Márton - és újra fejet hajt, odaadón mosolyogva, akár egy nyájas kereskedelmi utazó.

- Foglaljon helyet - mutatok a székre, és ezután megkezdődik a társalgás. De ezt csak markírozzuk, dadadadada, hadarjuk, s Marci csakhamar előhúzza képzelt zsebóráját:

- No, de úgy látom, időnk lejárt. Így hát én nem is alkalmatlankodom tovább: tisztelettel kérek engedélyt arra, hogy elbúcsúzzam.

- Tessék.

- Tehát ajánlom magam.

Újabb meghajlás, kihátrálás, civilizált ajtónyitás és csukás.

A következő percben a szőnyegre dönti a feketét, és beleül a tortába.

Marci táskáját lóbálva, ragyogó ábrázattal érkezik haza az iskolából:

- Nem kaptam intőt.

- Miért olyan dicsőség ez? - firtatom.

- Mert az egész osztály kapott.

- És csak te nem?

- Mindenki rosszalkodott, amikor a tanító bácsi belépett, csak én ültem a helyemen, hátra tett kézzel.

- Hogy rosszalkodtak?

- Egy gumilabdát dobáltak.

- És te nem?

- Én a helyemen ültem, jó voltam.

- Egyszóval stréberkedtél... - állapítom meg. - Különben is, ne akkor légy jó, amikor a többiek labdáznak, ezek megint a te extra dolgaid... Azt se szeretem, hogy olyan mulya vagy, sose sportolsz: engem a te korodban bottal se lehetett kiverni a futballpályáról...

Marcika szája legörbed, arca pityergősre keseredik - majd hirtelen kilobban belőle a nevetés, íróasztalomra dobja ellenőrző könyvecskéjét:

- Becsaptalak! Én is rossz voltam, én is kaptam intőt!

Homlokom ráncolva futom át a megrovást, mely szerint fiam rendetlenül viselkedett a tanórán, s ezúttal megjegyzés nélkül firkantom alá a nevem. Jó fél óra is belételik, míg sokfelé szaggatott agyamban felvillan a gyanú:

- Te Marci, gyere csak! Mondd meg nekem őszintén, igazán az egész osztály kapott ilyet?

- Hát... sokan kaptak.

- Hallod, én betelefonozok az iskolába! Ugye, csak neked adtak intőt, egyedül?

- Na jó - egyezik bele Marci. - De stréber nem vagyok!

előbb Bécsbe, onnan Milánóba, majd Kanadába, végül Ausztráliában ragadt meg. Egy sajtüzemben kapott munkát, később önállósította magát, bizományi árut kért a gyártól, sajtkereskedést nyitott. Eleinte sok teher volt az üzleten, de felesége is benn dolgozott, jól ráhajtottak. Alighogy kissé egyenesbe jött, s félretehetett valami pénzt, vett egy repülőjegyet Európába, a boltot addig az asszonyra bízta, magyar vízumot kért, megérkezett a Keletire, szobát vett ki a Royalban. Kezet-fogat mosott, aztán kisétált a Körútra, bement a Pálma eszpresszóba: tizenkét éve hiányzott orrának ez a füsttel kevert zaccos kávészag, ínyének a seholsem ilyen, forró, kesernyés koffeinkorty. Míg a pult előtt várakozott, megszólította egy ismerőse:

- Rég láttam, mi van magával?

- Influenzám volt - felelte a melbourne-i sajtkereskedő.

- Hja, ez a tavaszi járvány - bólintott amaz. - De most már jobban van, ugye?

Z., a híres magasugró megnyerte a párizsi versenyt, ünnepelték, szép cikkeket írtak róla, fényképét közölték a lapok. Utána volt még egy napja, fölvitette magát az Eiffel-toronyra. Odafönt elgyönyörködött a panorámában, és útikönyvében elolvasta, hogy egészen tiszta időben hatvanhét kilométerre látni el innen. Lenn, a Szajna partján, közvetlenül a torony lába mellett sportpályák gyepe zöldellt, még a futókat, tornászokat is kivehette, liliputi emberkék rúgták a láthatatlan labdát. Ennek a nevét is megkereste: Terrain d'Education Physique. Idább, a salakon valami furcsa mozgást észlelt, apró alak szaladt egy darabig, majd helyben elrándult, elterült. Aztán a következő, ugyanúgy, szaladás, elrándulás, elterülés.

Csupán némi töprengés után jött rá, hogy ezek magasugrók. Ám innen, csaknem háromszáz méterről, hiába tudta az igyekezetüket, erőlködésüket, élethalál fogcsikorgatásukat, képtelenség lett volna megkülönböztetni, hogy melyikük mennyit visz át, száznyolcvan vagy kétszáz vagy kétszázhúsz centimétert. Z. elszomorodott.

Szombat este: a zenés presszó előterében szederjes-piros ábrázatú, kapatosnak látszó vendég tart fel.

- Álljon meg! Maga író, ugye?

- Hát... - húzom ki a derekam kissé feszesebbre.

- Láttam a tévében, persze hogy író, a nevét is tudom. Izé, ne segítsen... Kosztolányi Dezső?

- Nem, kérem - sietek eloszlatni a félreértést. - Én Móricz Zsigmond vagyok.

Fejét csóválva lép tovább, csettint az ujjával:

- Egy megálló differencia!