Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez

Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák. Minden erőmet megfeszítem, próbálom megszámolni a nappalokat, számolni az éjszakákat. Talán világosabban fogok látni. Négy nap, öt éjszaka. De úgy látszik, rosszul számoltam, vagy pedig vannak napok, amelyek éjszakává változtak. Túl sok éjszakám van: felesleges éjszakáim. Az bizonyos, hogy reggel kezdődött az utazás, igen, egy reggel. S aztán az a nap. S aztán az éjjel. Feltartom hüvelykujjamat a vagon félhomályában. Hüvelykujjam jelenti azt az éjszakát. Aztán egy másik nap. Franciaországban voltunk még, a vonat alig haladt előre. Hangokat hallottunk néha, vasutasok hangját az őrök csizmájának dobbanása mögött. Felejtsd el azt a napot, a reménytelenség volt maga. Még egy éjszaka. Másik ujjamat is feltartom a félhomályban. A harmadik nap. Még egy éjszaka. Bal kezem három ujja. És aztán a mai nap. Négy nap tehát s három éjszaka. A negyedik éjszaka felé haladunk, az ötödik nap felé. Az ötödik éjszaka, a hatodik nap felé. De hát mi haladtunk vajon, mi? Mozdulatlanok vagyunk, összezsúfolva mind, az éjszaka halad eljövendő mozdulatlan holttesteink felé. Harsányan elnevetem magam: olyan lesz, mint a Bolgárok Éjszakája, szavamra!

- Mit gyötröd magad? - mondja a fiú.

Compiégne-ben, a felszállás forgatagában, üvöltések és ütlegek közepette kerültünk össze. Úgy viselkedett, mintha egész életében ezt csinálta volna, száztizenkilenc másik emberrel utazott volna egy lelakatolt teherkocsiban. „Az ablakhoz" - mondta kurtán. S három lépéssel és három könyökütéssel utat tört egy szögesdróttal elzárt nyíláshoz. „Hogy levegőt kapjunk, az a fő, érted, hogy levegőt kapjunk."

- Mi a fenének röhögsz? - mondja a fiú. - Csak gyötröd magad. Hiába.

- A következő éjszakára gondoltam - mondtam.

Négy napja és három éjszakája utazunk, mint a heringek, olyan szorosan, könyöke az oldalamban, könyököm a gyomrában. Hogy mindkét talpát letehesse a vagon padlójára, fél lábra kell állnom. Hogy én letehessem mindkét talpam, és hogy egy kicsit ellazíthassam lábikráim izmait, ő áll fél lábra. Néhány centimétert nyerünk így, s felváltva pihenünk.

Köröttünk félhomály, ziháló lihegés, ha valaki összeesik hirtelen, rémült lökdösődés. Amikor a vagon előtt leszámoltak bennünket, százhúsz férfit, végigfutott hátamon a hideg, megpróbáltam elképzelni, mi lesz ebből. A valóság rosszabb.

Becsukom a szemem, kinyitom a szemem. Nem, nem álom.

- Látod? - kérdem.

- Hogy? - mondja. - Látom. Vidéki táj.

Csakugyan, vidéki táj. A vonat lassan döcög egy magaslaton. Hó van, magas fenyőfák, nyugodt füstfelhők a szürke ég alatt.

Kinéz egy pillanatra.

- A Moselle völgye.

- Honnan tudod? - kérdem. Elgondolkodva néz rám, aztán vállat von.

- Hát merre mennénk?

Igaza van a fiúnak, merre mennénk, amikor isten tudja, hová megyünk. Behunyom a szemem, halkan zeng bennem: a Moselle völgye. Az imént még elvesztem a félhomályban, de most, ezen az alkonyaiba hajló téli délutánon ismét összeáll körülöttem a világ. A Moselle völgye - hát persze, a Moselle völgye létezik, rajta van a térképen, benne van az atlaszban. A IV. Henrik Gimnáziumban mindig lármáztunk földrajzórán, az biztos, hogy nem innen emlékszem a Moselle-re. Azt hiszem, egész évben egyetlenegyszer sem tanultam meg a földrajzleckét. Bouchez pokolian dühös volt rám. Hogyan lehetséges, hogy azt, aki filozófiában osztályelső, egyáltalán ne érdekelje a földrajz? Persze a kettőnek semmi köze egymáshoz. De Bouchez pokolian dühös volt rám. Főként a közép-európai vasutak históriája óta. Akkor csakugyan kivágtam a rezet, még a vonatok nevét is a képébe vágtam. Emlékszem a Harmonica Zug-ra, többek közt a Harmonica Zug-ot is a képébe vágtam. „Jó munka - jegyezte rá -, csak túlságosan személyes emlékekre épül." Amikor visszaadta a dolgozatot, az egész osztály előtt kijelentettem, hogy az égvilágon semmilyen személyes élményem sincs Közép-Európáról. Nem ismerem Közép-Európát. Csak felhasználtam Barnabooth útinaplóját. Nem ismeri A. O. Barnaboothot, Bouchez tanár úr? Őszintén szólva, máig sem tudom, hogy ismerte-e A. O. Barnaboothot. Idegrohamot kapott, én meg kis híján fegyelmit.

Igen, a Moselle völgye. Behunyom a szemem, ízlelem, élvezem a bennem keletkező homályt, élvezem a bizonyosságot: odakint a hó alatt a Moselle völgye fekszik. A szürke árnyalatok káprázatos bizonyosságát, a magas fenyőket, a takaros falvakat, a téli ég alatt szállongó csendes füstfelhőket. Megpróbálom hunyva tartani a szemem, amíg csak tudom. Lassan megy a vonat, egyhangúan kattognak a tengelyek. A mozdony füttyent hirtelen. Ez a füttyszó bizonyára úgy hasított bele a téli tájba, mint a szívembe. Gyorsan kinyitom a szemem, meg akarom lepni a tájat, váratlanul. Itt van. Itt van, egyszerűen csak van, más dolga nincs. S ha most meghalnék, itt, álló helyzetben, ebben a majdani holttestekkel agyonzsúfolt vagonban, ugyanígy itt volna akkor is. Holt tekintetem előtt itt volna a Moselle völgye, pompázatos szépen, mint Breughel valamelyik téli tájképe. Meghalhatnánk mindnyájan, akár én is, meg ez a semur-en-aoxois-i fiú, meg az öreg, aki az előbb még szakadatlanul üvöltözött, úgy látszik, fejbe vágták a szomszédai, most már nem hallani, akkor is itt volna holt tekintetünk előtt. Behunyom a szemem, kinyitom a szemem. Életem semmi egyéb, csak ez a szempilla verdesés, mely felfedi a Moselle völgyét. Elszökött belőlem az élet, ott száll a téli völgy fölött, a téli hidegbe burkolózott szelíd és lágy völgy az életem.

- Mit vacakolsz? - kérdi a semuri fiú.

Figyelmesen néz, megpróbál megérteni.

- Rosszul vagy? - kérdezi.

- Dehogy - mondom. - Miért volnék rosszul?

- Ügy pislogsz, mint egy filmszínésznő - jegyzi meg. Tisztára, mint a moziban.

Hagyom, hadd beszéljen. Nem akarom, hogy bármi is elterelje a figyelmemet.

Fut a vonat a töltésen, a domboldalon. Kibomlik a táj. Nem szabad hagynom, hogy elvonja figyelmemet erről a nyugodt örömről. A Moselle, a hófödte lankák és szőlők, a szőlőtermelő falvak beáradnak a szememen. Vannak dolgok, személyek vagy tárgyak, amelyekről azt szokás mondani, hogy a könyökén jönnek ki az embernek. Mindig mulattatott ez a kifejezés. Olyasmiről mondják, amit megunt az ember, olyan személyekről, akikből elegünk van, akiket kivetünk magunkból, metaforikusan a könyökünkön jönnek ki. S mert kivetem őket magamból, rajtam kívüli létük közönségessé válik, lealacsonyodik. Íme: könyököm a mértéktelen gőg levezetője, az önmagát mindenhatónak képzelő öntudat jelképe. Egy asszony, egy jó barát, valamilyen muzsika? Vége - elég volt belőlük, a könyökömön jönnek ki. De a Moselle, épp ellenkezőleg, beárad a szememen, elönti tekintetemet, lassú vizével átitatja lelkemet, akár a szivacsot. Semmi másról nem tudok, csak a Moselle völgyéről, szememen át egész valómat elönti. Nem szabad hagynom, hogy bármi is elterelje figyelmem erről a vad örömről.

- Jó bor terem erre - mondja a semuri fiú.

Beszélgetni akar. Bizonyára nem is sejti, hogy éppen elmerülök a Moselle-ben, de érzi, hogy van valami a hallgatásom alján. Nem akarja, hogy komolytalanok legyünk, nem tréfadolog az utazás egy német táborba, mit pislogok a Moselle-re, mint egy hülye? Szőlőtermő vidékről való, ezért kapaszkodik a vékony porhó alatt megbúvó szőlővesszőkbe. A szőlő, az komoly dolog, ahhoz ért.

- Jó karcos fehér bor - mondja a fiú. - De azért nem olyan klassz, mint a chablisi.

Így van rendjén: bosszút állt. A Moselle völgye fogva tart bennünket két karja között, száműzetésünk kapuja lett, út, melyről nincs visszatérés, de a fehér boruk nem ér fel a chablisival. S ez mégiscsak vigasz némiképp.

Beszélgetni szeretne a chablisiról, de én nem fogok a chablisiról beszélni, legalábbis most semmiképpen sem. A semuri fiú tudja, hogy közös emlékeink vannak, talán már találkoztunk is, bár nem ismertük egymást. Ott volt a semuri csoportban, amikor a fűrésztelepi összecsapás után Juliennel fegyvert szállítottunk nekik. Szeretné, ha felelevenítenénk közös emlékeinket. Ezek komoly emlékek, komolyak, akár a szőlő és a szőlőmunka. Biztos, szilárd emlékek. Ki tudja: talán félni kezdett hirtelen a magánytól? Nem hiszem. Legalábbis egyelőre még nem. Bizonyára az én magányomtól fél. Azt hiszi, hogy amikor megláttam a fehér háttér előtt az aranybarna tájat, beijedtem hirtelen. Azt hiszi, hogy ez a táj érzékeny pontomat érintette, hogy beijedtem, hirtelen ellágyultam. Fél magamra hagyni, ettől fél a semuri fiú. Ezért kínál meg a chablisi emlékével, szeretné, hogy igyunk a közös emlékek újborából. A várakozás az erdőben, amikor a fűrésztelepi rajtaütés után SS-ek álltak lesben az utakon. Az éjjeli portyázások a kitört ablakú, ócska tragacson, a sötétre szegzett golyószóróval. Más szóval: a férfiemlékek.

Csakhogy én nem ijedtem be, öregem. Ne értsd félre a hallgatásomat. Mindjárt beszélgetünk, várj egy kicsit. Milyen szép volt Semur szeptemberben. Semurről beszélgetünk majd. Egyébként tudok egy történetet, amit még nem mondtam el neked. Julient dühítette, hogy odaveszett a motorja. Erős Gnome er Rhone volt, majdnem vadonatúj. A fűrésztelepen hagyta akkor éjszaka, amikor az SS-ek nagy túlerővel rajtatok ütöttek, s menekülnötök kellett a fákkal borított magaslatok felé. Nagyon dühítette Julient, hogy odaveszett a motorja. Elmentünk érte. A németek őrséget állítottak a folyó másik oldalán, a fűrésztelep felett. Fényes nappal mentünk, a fáskamrák és a farakások közt lopakodtunk oda. S a motor tényleg ott volt a ponyvák alatt, eldugva, tartálya félig tele benzinnel. Eltoltuk az útig. Ha megindítjuk, a németek rögtön meghallják a motor zaját. Az út egy szakasza meredek lejtő, teljesen védtelen. Magas megfigyelőállásaikból úgy lövöldözhetnek ránk az SS-ek, mint a vurstliban. De Julien ragaszkodott a motorjához, oltárian ragaszkodott hozzá. Mindjárt elmondom ezt a történetet, örülni fogsz, ha megtudod, hogy a motor nem veszett oda. Elvittük a Tabu nevű maquis-csoporthoz, amely Laignes és Chátillon közt, a larreyi magaslaton tanyázott. De Julien halálát nem mondom el, mire volna jó, hogy elmondjam Julien halálát is? Egyelőre nem is tudom még, hogy Julien meghalt. Julien még nem halt meg, ott ül a motorján, én is ott ülök, Laignes felé robogunk az őszi napfényben, és a Feld járőreit rettentően idegesíti az őszi utakon száguldó kísértetmotor, vaktában lövöldöznek az arányló őszi utakon robogó motor kísérteties berregésére. Nem mondom el Julien halálát, túl sok halált kellene elmondanom. Te magad is halott leszel, mielőtt véget érne ez az utazás. Nem mondhatom el, hogyan halt meg Julien, nem tudom még, s te magad is halott leszel, mielőtt véget érne ez az utazás. Mielőtt visszajönnénk ebből az utazásból.

De ha mindnyájan meghalunk is ebben a vagonban, állva, összezsúfolva mind a százhúszan, holt tekintetünk előtt akkor is ott lesz majd a Moselle völgye. Nem akarom, hogy bármi is elvonja figyelmemet erről az alapvető bizonyosságról. Kinyitom a szemem. Az évszázados munka során kialakult völgyet látom, a kertekben lépcsőzetesen emelkedő szőlősorokat a barnás csíkokkal barázdált, vékony, töredezett hóréteg alatt. A tekintetem semmi a táj nélkül. Vak volnék e nélkül a táj nélkül. Nem az én tekintetem fedezi fel ezt a tájat, a táj szüli őt. A táj fénye kelti életre tekintetemet. A táj története, az a hosszú történet, melynek során a moselle-i szőlőmunkások megteremtették a tájat, ez ad valóságos látást, sűrűséget a tekintetemnek, magamnak. Behunyom a szemem. Nincs más, csak a kerekek egyhangú kattogása a sínen. Nincs más, csak a Moselle eltűnt valósága, mely belőlem eltűnt ugyan, de önmagában létezik, úgy, ahogyan a moselle-i szőlőművesek megteremtették. Kinyitom a szemem, behunyom a szemem, szempillám verdesése az életem.

- Káprázik a szemed? - kérdezi a semuri fiú.

- Nem - mondom -, épp hogy nem.

- Pedig azt gondolná az ember. Hogy nem hiszel a szemednek.

- De - mondom -, éppen hogy igen.

- Vagy hogy beadod a kulcsot. Gyanakodva néz.

- Ne izgulj miattam.

- Semmi baj? - kérdi.

- Semmi, biztosítlak. Tényleg semmi.

Hirtelen ordítani kezdenek a vagonban, üvöltenek. Az összezsúfolt testek tehetetlen tömegének durva lökése a szó szoros értelmében a vagon falához lapít mindkettőnket. Arcunk a nyílást elzáró szögesdrótot súrolja. A Moselle völgyét nézzük.

- Jól meg van munkálva ez a föld - mondja a semuri fiú. A földet nézem, mely jól meg van munkálva.

- Persze nem úgy, mint mifelénk - mondja -, de azért alapos munka.

- A szőlőmunkások mindenütt szőlőmunkások. Kicsit felém fordítja a fejét, vigyorog.

- Nagy koponya vagy - mondja.

- Azt akartam mondani...

- Persze - feleli ingerülten -, azt akartad mondani... világos, hogy mit akartál mondani.

- Azt mondtad, hogy nem olyan jó a boruk, mint a chablisi?

A szeme sarkából pislant rám. Bizonyára azt hiszi, hogy a kérdés csapda. Nehéz pasasnak tart ez a semuri fiú. Pedig nem csapda. Egyszerűen: kérdés, hogy újra felvegyük négy napon és három éjszakán át folytatott beszélgetésünk fonalát.

Még nem ismerem a moselle-i bort. Csak később kóstoltam meg, Eisenachban. Amikor visszatértem erről az utazásról. Egy eisenachi szállodában, ahol a hazatelepítési központ székelt. Furcsa este volt, a hazatelepülés első estéje. Undorító. De mi nem éreztünk undort, csak hontalannak, idegennek éreztük magunkat. Bizonyára szükség volt erre a hontalansági kúrára, hogy újra hozzászokjunk a világhoz. Egy eisenachi szálloda, az amerikai Harmadik Hadsereg tisztjeivel, a táborba kiküldött katonai missziók francia és angol munkatársaival. Német személyzet, csupa főpincérnek és pincérnek beöltözött öregember. És szajhák. Egy csomó német, francia, osztrák, lengyel, s mit tudom én, még milyen szajha. Alapjában véve nagyon comme il faut, nagyon rendes este, mindenki a maga szerepét játszotta, a maga mesterségét folytatta. Az amerikai tisztek rágógumijukat rágták, egymás közt beszélgettek, és vedelték a whiskyt a magukkal hozott üvegekből. Az angol tisztek magányosan üldögéltek, és szemmel láthatóan rosszul érezték magukat, amiért itt a kontinensen mindenféle alja népséggel kell keveredniök. A francia tisztek körül szajhák sürögtek, s a francia tisztek remekül megértették magukat a különféle nemzetiségű lányokkal. Mindenki a maga mesterségét folytatta. A német főpincérek német főpincéri mesterségüket. A különféle nemzetiségű szajhák különféle nemzetiségű szajhamesterségüket. S mi a halál torkából menekült foglyok mesterségét. Egy kicsit talán idegenül mozogtunk, persze, de azért nagyon tiszteletreméltók voltunk kopaszra nyírt koponyánkkal, az SS-raktárakból zsákmányolt csizmákba gyűrt, csíkos nadrágban. Hontalanok voltunk, de nagyon comme il faut-k, amint kis történeteinket meséltük a francia tiszteknek, miközben ők a szajhákat

fogdosták. Nevetséges történeteinket krematóriumról és végeérhetetlen Appelekről a hóban. Aztán asztalhoz ültünk, vacsorázni. Az asztalon fehér abrosz volt, halkések, külön evőeszköz a húsnak, külön evőeszköz a csemegének. Különböző alakú és színű poharak, külön a fehér bornak, külön a vörösnek és külön a víznek. Ostobán röhögtünk a szokatlan tárgyak láttán. S ittuk a moselle-i bort. A moselle-i bor nem volt olyan jó, mint a chablisi, de azért moselle-i bor volt.

Megismétlem a kérdésem. Nem csapda. Még nem ittam a moselle-i borból.

- Honnan tudod, hogy nem olyan jó a boruk, mint a chablisi?

Vállat von. Nyilvánvaló. Nyilvánvaló, hogy nem olyan jó, mint a chablisi.

Most már idegesíteni kezd.

- És honnan tudod egyáltalán, hogy ez a Moselle völgye?

Vállat von, hiszen nyilvánvaló ez is.

- Ne akarj belém kötni, öregem. A vonatok mindig völgyeken haladnak át. Merre mehetnénk?

- Persze - felelem békítő szándékkal. - De miért épp a Moselle völgyén?

- Mondom, hogy erre vezet az út.

- De hiszen senki sem tudja, hogy hová megyünk.

- De igen, én tudom. Mivel töltötted abban a rohadt Compiégne-ben az időt? Weimarba megyünk.

Azzal töltöttem az időmet abban a rohadt Compiégneben, hogy aludtam. Magam voltam Compiégne-ben, nem ismertem senkit, s amúgy is bejelentették, hogy két nap múlva indulunk. Azzal töltöttem az időmet, hogy aludtam. Auxerre-ben olyan fiúkkal voltam együtt, akiket hónapok óta ismertem már, a börtön szinte lakályos lett. Compiégne-ben több ezren voltunk, óriási volt a zűrzavar, nem ismertem senkit.

- Alvással töltöttem az időmet. Csak másfél napig voltam Compiégne-ben.

- És álmos voltál - mondja.

- Nem voltam álmos - felelem -, nem különösen. De nem volt más tennivalóm.

- És tudtál aludni Compiégne-ben, amikor olyan oltári kupleráj volt?

- Tudtam.

Elmagyarázza, hogy néhány hetet töltött Compiégneben. Volt ideje rá, hogy tájékozódjék. Hatalmas szállítmányok indultak akkoriban a táborokba. Olykor beszivárgott egy-egy kósza hír. A lengyelországi táborok a legrémesebbek, még a német őrök is lehalkították hangjukat, ha róluk beszéltek. Ausztriában is van egy tábor, arról is jobb azt remélni, hogy elkerüli az ember. Végül van egy csomó tábor magában Németországban: egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az indulás előtti napon megtudták, hogy szállítmányunkat egy németországi táborba irányítottak, Weimar közelébe. S az út a Moselle völgyén vezet. Ennyi az egész.

- Weimar - mondom - egy vidéki város.

- Minden város vidéki város - mondja -, kivéve a fővárosokat.

Mindketten nevettünk: a józan ész az a dolog, mely a legjobban oszlik meg az emberek között.

- Azt akartam mondani, hogy vidéki kisváros.

- Szóval - mondja -, olyasmi, mint Semur, azt akarod állítani, mi?

- Lehet, hogy nagyobb, mint Semur, nem tudom, biztosan nagyobb.

- De Semurben nincsen tábor - mondja ellenségesen.

- Mién nincs?

- Hogyhogy miért nincs? Csak. Azt akarod mondani, hogy Semurben is lehetne tábor?

- Miért ne lehetne? Minden a körülményeken múlik.

- Szarok a körülményekre.

- Franciaországban is vannak táborok - magyarázom -, bőven lehetne Semurben is.

- Franciaországban is vannak táborok? Megdöbbenve bámul rám.

- Hát persze.

- Francia táborok Franciaországban?

- Hát persze - ismétlem -, nem is hottentották. Francia táborok Franciaországban.

- Compiégne-ben van, az igaz. De azt nem nevezném francia tábornak.

- Pedig Compiégne, mielőtt franciaországi német tábor lett volna, franciaországi francia tábor volt. De egy csomó tábor mindig is franciaországi francia tábor volt.

Argelés-ről, Saint-Cyprienről, Gursről, Cháteau-briant-ról beszélek neki. - A nyavalya törné ki! - kiáltja.

Meghökkenti az új tény. De gyorsan összeszedi magát.

- Hát ezt magyarázd el, pajtás - mondja.

Nem vonja kétségbe állításomat, a franciaországi francia táborok létezését. De nem hagyja, hogy megzavarja az új felfedezés. Meg kellene magyaráznom. Nem vonja kétségbe állításomat, de az új tény nem fér össze a világról alkotott képével. Egyszerű világképe van a fiúnak, az egyik oldalon minden jó, a másikon minden rossz. Irtó hasznos vélemény. Nem kerül nagy fáradságába, hogy néhány mondatban röviden elmagyarázza. Tehetős parasztok fia, ott akarta hagyni a falut, gépész akart lenni, vagy isten tudja, mi, szerelő, esztergályos, marós, mindegy, azokon a szép gépeken minden munka szép, mondta. Aztán jött a kötelező munkaszolgálat. Az csak természetes, hogy nem hagyta magát Németországba hurcolni. Németország messze van, s egyrészt Németország nem Franciaország, másrészt az ember végül is nem fog azoknak dolgozni, akik megszállták a hazáját. Nem vonult be, tehát maquisard lett. A többi már egyszerűen következett, logikus folyamat eredményeképpen. „Hazafi vagyok, vagy mi az ördög" - mondta. Kíváncsi lettem erre a semuri fiúra, életemben először láttam eleven hazafit. Mert ez a fiú nem volt nacionalista, egyáltalán nem volt az, hazafi volt. Nacionalistát ismertem eleget. Az Építész nacionalista volt. Nyílt, határozott, kék tekintetét a Vogézek kék vonulatára szegezte. Nacionalista volt, de a Buckmasternek és a War Office-nak dolgozott. Ez a semuri fiú viszont hazafi volt, egy csöppet sem nacionalista. Az első eleven hazafi, akit életemben láttam.

- Jól van - mondom -, mindjárt elmagyarázom.

- Miért csak mindjárt?

- Nézem a tájat - felelem -, hagyd, hogy a tájat nézzem.

- A tájat! - mondja undorral. De hagyja, hogy nézzem a tájat.

Fütyül a vonat. Gondolom, a mozdonyfüttynek mindig pontos oka van. Adott jelentése. De éjszaka, a pályaudvar közelében a hamis néven kivett szállodai szobában, amikor az embert nem hagyja elaludni az, amin töprengünk, ami a fejünkben motoszkál, az ismeretlen szállodai szobában meglepő hangja van a mozdonyfüttynek. Elveszti adott, racionális jelentését, érthetetlen jelzéssé, figyelmeztetéssé válik. Füttyentenek a vonatok az éjszakában, s az ember kissé nyugtalanul ide-oda forgolódik ágyában. Bizonyára a ponyvairodalom szüli ezt az érzést, de azért mégiscsak valóságos érzés. Vonatom füttyent a Moselle völgyében, és látom lassan elvonulni a téli tájat. Alkonyul. Az úton, a pálya mentén, emberek sétálnak. A falucska felé tartanak, amelyre szelíd füstfelhő koszorúja borul. Talán egy pillantást is vetnek a vonatra, szórakozottan idepillantanak - közönséges tehervonat, amilyen sok járt már erre. Hazafelé tartanak, semmi közük ehhez a vonathoz, élik a maguk életét, megvan a maguk gondja-baja, a saját ügyes-bajos dolgaik. Ahogy ott mennek az úton, belém döbben a látvány: milyen egyszerű is, hogy én itt vagyok idebent, ők meg odakint. Mélységes fizikai szomorúság ömlik el rajtam. Idebent vagyok, hónapok óta idebent, s ők, a többiek, odakint. Nemcsak arról van szó, hogy szabadok, bár erről is sokat lehetne beszélni. Egyszerűen csak arról, hogy ők odakint vannak, hogy az ő számukra utak léteznek, az ösvények mentén sövények, a gyümölcsfákon gyümölcsök, a tőkéken szőlőfürtök. Odakint vannak, egész egyszerűen odakint, míg én idebent vagyok. Nem annyira az bánt, hogy nem vagyok szabad, s nem mehetek oda, ahova akarok, annyira sohasem szabad az ember, hogy oda mehetne, ahová akar. Sohasem voltam annyira szabad, hogy oda mehettem volna, ahová akartam. Szabad volt oda mennem, ahová mennem kellett, s most ide kellett jönnöm, ebbe a vonatba, minthogy meg kellett tennem mindazt, ami ide juttatott, ebbe a vonatba. Szabadságomban állt ide jönni, ebbe a vonatba, s én éltem ezzel a szabadsággal. S most itt vagyok a vonatban. Itt vagyok, szabadon, minthogy megtehettem volna, hogy ne kerüljek ide. Tehát egyáltalán nem erről van szó. Egész egyszerűen fizikai kérdés ez: idebent vagyunk. Két dolog van, az odakint és az idebent, s én idebent vagyok. Fizikai szomorúság érzése ömlik el az emberen, ennyi az egész.

nekem sikerült