Ötödik jelenet
A fogságból kiszabadult rókalány úgy dönt, hogy Vukkal és Karakkal marad. A fárasztó és veszedelmes éjszaka után békésen alszanak el az illatos nyári mezőn.
Másnap reggel a rókák ijedten ébrednek fel a traktorok hangjára. Karak az erdő felé akar menekülni, de Vuk felderíti a környéket, és észreveszi, hogy a vadász az erdő szélén vár rájuk a kutyáival. A rókák kis csapata az egyetlen kiutat választja, a
traktorok felé menekül el. Az erdei rejtekhelyükön elbújva Karak kijelenti, hogy Vuk már készen áll arra, hogy a maga útját járja, de Vuk úgy dönt, hogy inkább Karakkal és a rókalánnyal marad.
Ahogy a tavasz nyárba fordul, úgy fordul a nyár őszbe. Az erdő lakóit nagy zaj veri fel. A vadászok újra hajtják a vadakat: a fürjek, a nyulak, a szarvasok és a rókák ijedten menekülnek. A rókák hiába rejtőznek egy bokorban, a levelek már lehullottak, és a bokor nem ad már igazi védelmet. Karak, az öreg róka feláldozza magát a fiatalokért: kitör, és maga után csalja az üldözőket. Este lesz, mire Vuk és a rókalány rátalál a haldokló Karakra, aki arra kéri őket, hogy maradjanak együtt. „A rókák szabad népének nem szabad elpusztulnia!” – mondja, majd kimúlik. Ezután Vuk, most már felnőtt fejjel, megerősíti korábbi fogadalmát, hogy Karak és a családja pusztulásáért bosszút fog állni.
A környék kutyái újra összegyűlnek, és kárörvendően szapulják Vahurt és Fickót, akiket Vuk megint bolonddá tett. A Simabőrű pedig, amikor a felesége kéri a kamrában őrzött tojásokat, felfedezi, hogy azoknak csak az összetört héjuk maradt, és a
kopasznyakú tyúkjai, de még a kacsái is hiányoznak a ketrecből.