Versek, idézetek...
- Téma inditó Sz.Szonja
- Kezdés dátuma
Mit csinál az ember, aki felhagy minden reménnyel? Megmondta Dante. Elmegy a pokolba. Rejtő Jenő
Stiller Kriszta: Társkereső hirdetés
Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen.
Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem.
Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk.
Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk.
Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet.
Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget.
Ébren is a párnán pihenjen az ökle.
Amikor nem zavar, maradjon örökre.
Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban.
Lássa meg az arcom minden felhőfoltban.
Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa.
Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.
Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen.
Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem.
Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk.
Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk.
Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet.
Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget.
Ébren is a párnán pihenjen az ökle.
Amikor nem zavar, maradjon örökre.
Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban.
Lássa meg az arcom minden felhőfoltban.
Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa.
Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.
Milan Kundera
A Nő a férfi jövője
A Nő a férfi jövője. A Nő arra biztat minket: gyere,
kövess engem, mi pedig nem tudjuk hova hív minket,
de azzal a meggyőződéssel hívogat, hogy megéri
odamenni, ahová hív. Ezért is mondom: ha a Nő
nem lesz a férfi jövője, az emberiség elpusztul,
mert csak a Nő képes táplálni magában a
mindenestül megalapozatlan reményt, és
hívogatni minket a kétséges jövőbe,
amelyben Nők híján már rég nem hinnénk.
A Nő a férfi jövője
A Nő a férfi jövője. A Nő arra biztat minket: gyere,
kövess engem, mi pedig nem tudjuk hova hív minket,
de azzal a meggyőződéssel hívogat, hogy megéri
odamenni, ahová hív. Ezért is mondom: ha a Nő
nem lesz a férfi jövője, az emberiség elpusztul,
mert csak a Nő képes táplálni magában a
mindenestül megalapozatlan reményt, és
hívogatni minket a kétséges jövőbe,
amelyben Nők híján már rég nem hinnénk.
Octavian Goga
Egy könnycsepp
Ha úgy történne valamikor,
hogy szétosztod mindenedet,
legdrágább ajándékaidból
add nekem egy könnyedet.
Megkapnám így lelked egy cseppjét,
ami mélyen-mélyről jöhet,
hisz' csak a tenger fenekéről
lehet halászni gyöngyszemeket...
Tóth Irén fordítása
Egy könnycsepp
Ha úgy történne valamikor,
hogy szétosztod mindenedet,
legdrágább ajándékaidból
add nekem egy könnyedet.
Megkapnám így lelked egy cseppjét,
ami mélyen-mélyről jöhet,
hisz' csak a tenger fenekéről
lehet halászni gyöngyszemeket...
Tóth Irén fordítása
Este a folyónál
Még ha nem is mindig érzed, Ha fájdalmas düh szétmarva éget,Ha vérző szíved szétvet,S egy lecsorgó könnycsepp hordozza a véget, Ha ezernyi vad hullám hátán szállsz,Ha megannyi villám csap át, S csak békére vágysz;
Akkor is gondolj Rám!
Megmutatom, hogy én mit érzek, Mitől, mennyire, s miért félek. Vezetnélek messze – messze innen és túl.Ahol az idő már áll, nem múl. Gyöngyöket adnék s csillogást, S mit kérnék cserébe egy mondat csupán;
Akkor is, Most is, örökké gondolj Rám!
( Orbán Péter)
Még ha nem is mindig érzed, Ha fájdalmas düh szétmarva éget,Ha vérző szíved szétvet,S egy lecsorgó könnycsepp hordozza a véget, Ha ezernyi vad hullám hátán szállsz,Ha megannyi villám csap át, S csak békére vágysz;
Akkor is gondolj Rám!
Megmutatom, hogy én mit érzek, Mitől, mennyire, s miért félek. Vezetnélek messze – messze innen és túl.Ahol az idő már áll, nem múl. Gyöngyöket adnék s csillogást, S mit kérnék cserébe egy mondat csupán;
Akkor is, Most is, örökké gondolj Rám!
( Orbán Péter)
Konsztantyin Szimonov: Várj reám
Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga ködőszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár--.
..szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg,de hogy ?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga ködőszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jó barát már egy se vár--.
..szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg,de hogy ?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
Bayard de Montbrum: Az éjszaka ivadéka
Egy villanás csupán a mondhatatlan éjben,
Hontalan, kósza árny a sűrű sötétségben;
Hűvös-hideg fuvallat a messzi bérceken –
Két lábon járó lárva, eleven holttetem.
Kristályos szívdobaj, fagyott, akár a jégtömb;
A sápadt szembogárból az élet fénye eltűnt.
Ha hajnalpír dereng a messzi bérceken,
Mélyébe zárja őt egy ódon sírverem.
És vándorol tovább a rút sziklák ölén,
Sietni kéne már: ne érje itt a fény!
Portyáról térve meg, a messzi bérceken
Új nappal vár reá, és újabb gyötrelem...
Egy villanás csupán a mondhatatlan éjben,
Hontalan, kósza árny a sűrű sötétségben;
Hűvös-hideg fuvallat a messzi bérceken –
Két lábon járó lárva, eleven holttetem.
Kristályos szívdobaj, fagyott, akár a jégtömb;
A sápadt szembogárból az élet fénye eltűnt.
Ha hajnalpír dereng a messzi bérceken,
Mélyébe zárja őt egy ódon sírverem.
És vándorol tovább a rút sziklák ölén,
Sietni kéne már: ne érje itt a fény!
Portyáról térve meg, a messzi bérceken
Új nappal vár reá, és újabb gyötrelem...
Minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.
M
magdusis
Vendég
Dsida Jenő: Ki érti
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér,-
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért.-
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
Írta 1924.ben.
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér,-
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért.-
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
Írta 1924.ben.
A kincs helyét nem tudod kitalálni. Csak megérezni lehet. Mert a kincs ott rejtőzik egy dalban, egy meghitt pillanatban, egy szivárványban, vagy egy virágban. Sok-sok apróságban, a legegyszerűbb dolgokban. De ha szíveddel rátalálsz, megérzed, hogy ezek többé már nem apróságok. Mert a legdrágábbat adják neked.
Ma éjjel is a semmiről álmodom.
Sűrű, sötét háló
között néma vándorom
lelket halászó
zsolozsmája ágyam szélére ül.
Hajamat lágyan simítva
énekelget bennem, legbelül...
Énemet, mint könyvet kinyitja.
Morzsálódik a sötétség.
Gondolatom mondattá áll össze.
Feloldódik a tömény ég.
Szűrt fénysugár küzd körbe-körbe.
Kávészagú búcsúcsillag
lebucskázik végleg.
Engem a mának túszul itt hagy.
Sápadt nap kel, halvány... félszeg.
Sűrű, sötét háló
között néma vándorom
lelket halászó
zsolozsmája ágyam szélére ül.
Hajamat lágyan simítva
énekelget bennem, legbelül...
Énemet, mint könyvet kinyitja.
Morzsálódik a sötétség.
Gondolatom mondattá áll össze.
Feloldódik a tömény ég.
Szűrt fénysugár küzd körbe-körbe.
Kávészagú búcsúcsillag
lebucskázik végleg.
Engem a mának túszul itt hagy.
Sápadt nap kel, halvány... félszeg.
Egy szelet az éjből
Hajnal van, nem alszom. Csukott szemeim mögött csak nézem
a zöld semmit, melyben még nem kontúrozódtak a képek,
de már sejteni lehet, hogy valami alakul talán.
Várok és tudom, a kellő pillanat biztos elragad,
ha itt lesz az idő, amikor lassabban ver a pulzus
és kihagy a lélegzet. Az ébrenlét-fonal elszakad.
Kedvenc huzatommal borított takaróm rám simul,
átveszi lassan elalélt testem körvonalait.
Elernyedtem. Pihenő tagjaim szépen engedem.
Kavargó gondolatok csitulnak, halkulnak bennem
s érzem, hogy az örvény beindult, lefelé kell mennem.
Szájam sarkából éppen csak kicsurranó nyálam
öntudatlanul törlöm le suta kézfejemmel,
s már nagyon távolról hallom csak, ablakom alatt
elszáguld-elzakatol a zürichi gyorsvonat.
Beszippantott az álom, végre megérkeztem birodalmába.
Ott kavargok-keringek-forgok a színek és érzékek között,
és találkozom olyasmikkel, melyek ébrenlétem alatt már
gazdagították életemet. De jó őket meglelni ismét,
van, kinek kazalnyi nagy csokor színpompás virágokat vinnék,
van, aki óh, de fáj! Álmomból nem jön már soha többé haza,
és van, kiket új köntösbe csomagolt a tudat alatti fantázia.
Hangtalanul, súlytalanul lebegek tova,
élvezem, álmában nincs az embernek kora.
A valóságban a dolgok nehezek, lehet.
Itt oly suhanva, üdén teszek meg lépteket,
és valóban csak könnyedén lengek a légben,
nem mérhető pillanatok alatt a térben
átsuhanok, míg tart a mély álmom,
érzem, lassan vissza kell találnom
oda, hol hagytam kócos kis fejem,
süppedt párnámban édesen pihen.
S bár tudom, hogy nem mehetek vissza oda,
mert annyira azért nem vagyok ostoba,
de mégis, valahol legbelül azt hiszem,
e tájra lelkemet egyszer még elviszem.
De most... óh, ne zajongj vekker, ne űzd el még álmom,
szemeim rossz kinyitni, könnyebb még visszazárnom.
Álmomban minden éjjel saját vendégem vagyok,
bár sosem ugyanott, mindig más tájakra jutok,
de mind oly szép, gazdag és élményekkel van tele,
gyógyulhat az ember életben lüktető sebe.
Hajnal van, nem alszom. Csukott szemeim mögött csak nézem
a zöld semmit, melyben még nem kontúrozódtak a képek,
de már sejteni lehet, hogy valami alakul talán.
Várok és tudom, a kellő pillanat biztos elragad,
ha itt lesz az idő, amikor lassabban ver a pulzus
és kihagy a lélegzet. Az ébrenlét-fonal elszakad.
Kedvenc huzatommal borított takaróm rám simul,
átveszi lassan elalélt testem körvonalait.
Elernyedtem. Pihenő tagjaim szépen engedem.
Kavargó gondolatok csitulnak, halkulnak bennem
s érzem, hogy az örvény beindult, lefelé kell mennem.
Szájam sarkából éppen csak kicsurranó nyálam
öntudatlanul törlöm le suta kézfejemmel,
s már nagyon távolról hallom csak, ablakom alatt
elszáguld-elzakatol a zürichi gyorsvonat.
Beszippantott az álom, végre megérkeztem birodalmába.
Ott kavargok-keringek-forgok a színek és érzékek között,
és találkozom olyasmikkel, melyek ébrenlétem alatt már
gazdagították életemet. De jó őket meglelni ismét,
van, kinek kazalnyi nagy csokor színpompás virágokat vinnék,
van, aki óh, de fáj! Álmomból nem jön már soha többé haza,
és van, kiket új köntösbe csomagolt a tudat alatti fantázia.
Hangtalanul, súlytalanul lebegek tova,
élvezem, álmában nincs az embernek kora.
A valóságban a dolgok nehezek, lehet.
Itt oly suhanva, üdén teszek meg lépteket,
és valóban csak könnyedén lengek a légben,
nem mérhető pillanatok alatt a térben
átsuhanok, míg tart a mély álmom,
érzem, lassan vissza kell találnom
oda, hol hagytam kócos kis fejem,
süppedt párnámban édesen pihen.
S bár tudom, hogy nem mehetek vissza oda,
mert annyira azért nem vagyok ostoba,
de mégis, valahol legbelül azt hiszem,
e tájra lelkemet egyszer még elviszem.
De most... óh, ne zajongj vekker, ne űzd el még álmom,
szemeim rossz kinyitni, könnyebb még visszazárnom.
Álmomban minden éjjel saját vendégem vagyok,
bár sosem ugyanott, mindig más tájakra jutok,
de mind oly szép, gazdag és élményekkel van tele,
gyógyulhat az ember életben lüktető sebe.
