Versek, idézetek...

" A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz, ha őszinte szívvel figyelsz rá."

Kinek mi a dolga........

A gyermeké az, hogy szülessen,
A Napé, hogy megsimogassa,
S a Holdé, hogy álomba ringassa.
A tanító dolga, hogy tanítson,
A lelkemen valamit javítson.
A diák dolga, hogy kutasson,
Ha felnő, jó irányt mutasson.
A zenész dolga, hogy zenéljen,
A szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
De igazat írni ne féljen.
A Szerelmem dolga, hogy megértsen,
Hogy higgyen bennem és segítsen.
Hogy nélküled élni ne akarjak,
S ne hagyd, hogy a vesztembe rohanjak!
A Barátom dolga, hogy ott legyen,
Ha szükség van, bármit megtegyen,
Ha eltévedtem, keressen,
Ha gyűlölöm, akkor szeressen.
Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
Ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
Ne úgy köszöntsön, mint akárkit.
A Testvérem dolga, hogy figyeljen,
Ha hibáztam, neki ne kelljen.
Ha nem hiszem, akkor ő higgye,
A tüzünket helyettem, őrizze.
A Lányom dolga, hogy daloljon,
Hogy örökké kislány maradjon.
A Fiam dolga, hogy nevessen,
Hogy mindig apjaként szeressen.
S ha mindez így lesz - remélem -,
Az Én dolgom, hogy megérjem.

" Én egy ember vagyok a sok közül, de az az egy én vagyok " Godó J. Lajos )

"Aki igazán bölcs, az mindenkitől hajlandó tanulni."

A gyermeki szeretet logikája :
Szeretek,mert szeretnek.
Az érett szeretet logikája:
Szeretnek, mert szeretek.
Az éretlen szeretet azt mondja:
Szeretlek, mert szükségem van rád.
Az érett szeretet azt mondja:
Szükségem van rád, mert szeretlek.
A feltétlen szeretet nemcsak a gyerek, hanem minden emberi lény egyik
legmélyebb igénye,
mert az olyan szeretet, amit kiérdemeltem,
amire rászolgáltam,
az mindig kétséges....
Erich Fromm

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat


...

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
...

Ady Endre: Ős-Kaján

...
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
...

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Vörösmarty Mihály: A nefelejtshez

Nefelejts! te gyáva kékszemű virág,
Kit birkaképpel néz a kábaság,
Kit annyiszor megemlít szerelem,
És a barátság, két hős érzelem,
Kit sírra és kebelre egyiránt
Tűzdelnek gyengéd búcsújel gyanánt,
Mi vagy te jámbor gyom, hogy tégedet
Segédűl hí a hű emlékezet?
A síron fázol, hervaszt a kebel,
Élet, halál rád egy romlást lehel,
S te hű emlék vagy? mely nem változik?
Míg a hűség tart - egy pillantatig.
Igen! szemed ha volna fekete
Mint a korom, hogy írhatnál vele,
S a jókkal szembenéző álnokot
Lefestenéd, hogy rútúl hazudott,
Az élet fényben úszó árjain
Átrémlenél, mint feddő durva szín:
Ne felejtsd el szent nagy esküdet, király!
Ne felejtsd a hálát, nép, ha feljutál
Ne felejtsd el, gyermek, ősz szülőidet
Szülő, ne hagyd elveszni gyermeked,
Ne felejtsd a munkát és becsűletet,
Hogy a jutalmat aszerint vehesd,
Ne felejts el lenni ember s hű barát,
Soha ne felejtsd el, honfi, a hazát!
Ha erre intenél, szelíd virág,
S hervadna, nem te, aki bűnbe vág,
Akkor volnál valódi nefelejts,
Most vagy, hogy gyarló lelkeket megejts.
1847. március 14. előtt

Vigyázz rám-megjöttem...

Reszket, a nap
újra ébred a nap,
kék eső mossa el
kint rekedt csendárnyaink.
Testem álmok csapdossák,
hiányzol mellőlem,
riadt madárként kapaszkodok
a holdra akasztott szívedbe.
Megloptam tested magamnak,
bűnhődök, ha akarod…
és szárnyalok fel ezerszer a hegyre,
hogy szívedbe mindig visszatérjek.
Tán’ az égiek lesznek az ítélkezők
ostorok, kövek, szemem betemető,
sáros földek, haranglábak jajongásai,
kik rám hajítják majd mérhetetlen szerelmed.
De míg fényfonalakon
leng körénk a reggel csitulva,
s eggyé csorog arcunkon
a mélyföld a magas éggel,
eléd térdepelek halk remegéssel…
Bontogasd ki ujjaim közül
ezeket a konokul összegyűrt éveket,
bocsásd meg tiszta fényem,
a kimondott szavak csendjeit,
érezd őszinte féltésembe
hozzád gömbölyödő napjaim.
Harmath József

Jobbágy Károly: Szomorú szerelmes vers

A szóra, napra semmiképp
már nem emlékezem
Csak annyi biztos, rég, de rég
történt ez kedvesem

Te mondtad ki, vagy búmban én
E szót ki tudja már?
De kettőnk földjén és egén
reccsent a láthatár

A hasadás még oly piciny
és oly aprócska volt,
hogy szánk felette könnyedén
egymás felé hajolt

Öleltük egymást boldogan...
- s a rés csak egyre nőtt
Előbb patak, majd kis folyam
fénylett szívünk között.

Nemrég, ha nyújtottam nagyon
s te nyújtottad kezed,
tudtam, hogy megszoríthatom
és elérhettelek;

Tudtam, hogy kissé távolabb
kerültél tőlem; - ám
láttam mosolygó arcodat
a víz túloldalán

S vasárnap döbbent rá szívem,
hogy, tenger hömpölyög
közöttünk. Nem lát át a szem
hullámi fölött.

S én állok partján – szép neved
kiáltva – reggelig,
de hangomat a rengeteg
hullámok elnyelik.

Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

Áprily Lajos

Apáczai Csere Jánosné,
Aletta van der Maet emlékének


A tavasz jött parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Nagyon szeretem Simon András verseit. Kis ízelítő:

Bennem vagy,
és benned vagyok..
Mint jobbik énemet
fogadlak magamba boldogan:
menedékem lettél és otthonom,
nem vagyok többé hontalan.


Aki Istent szereti benned,
úgy őriz meg, hogy elenged;
Aki csak önmagát szereti benned,
úgy veszít el, hogy görcsösen ragaszkodik hozzád.
<O</O

Szívembe írtalak és megjelöltelek szeretetem örök pecsétjével,
de szabad vagy mégis.
Nem azért szeretlek, hogy egyetlenem legyél,
s hogy végre magamhoz kössem
csillagsorsodat.
Istent csodálom benned,
Puszta létedben a teremtés
szépségét ízlelgetem.
Mehetsz vagy maradhatsz kedvedre,
imámban őrizlek,
s míg élek, áldani fog a lelkem.


Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent,
mint megerősíteni őt élete értelmében.
Az egyoldalú adakozás sokszor büszkévé tesz,
az elfogadás azonban alázatra tanít.


A szeretet:
kiválaszt, megszólít,
megtart és elenged,
de soha nem sajátít ki,
legfeljebb örömmel elfogadja,
ha önként csak neki
ajándékozod magad.

Ady Endre - ÁLMOK UTÁN


Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.

Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...

Tündérfohász

Akasa: olvasom újra és újra!!

Felemelkedsz, és lépteid nyomán
ezüst pillék szállnak.
Én itt maradtam megint,
az örökös magánynak.
Már a napok is mint a kések,
jól nevelt magamba tépnek..
Én hiába szólítalak.
Elengedtelek téged.
"Már a napok is mint a kések."
pedig jöttél menedéknek."