Versek, idézetek...

<meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8"><meta name="ProgId" content="Word.Document"><meta name="Generator" content="Microsoft Word 11"><meta name="Originator" content="Microsoft Word 11"><link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CRENDSZ%7E1%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <wunctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <wontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><style> <!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> William Wordsworth:
ÓDA: A HALHATATLANSÁG SEJTELME
A KORA GYERMEKKOR EMLÉKEIBŐL
X.
Madarak, vígan, vígan zengjetek!
S mintha dob szólna távol,
te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
ki fújod, ki forgatod,
ki szívedbe fogadod
ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
nem szomorkodunk: az ad
erőt, ami megmarad;
az örök részvét, amely
mindig volt s nem múlik el;
s az enyhítő gondolat,
mely kínjainkból fakad,
s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Robert Graves
Tört képek


Ő gyors, és tiszta képekben gondolkodik;
Én lassú vagyok, és tört képekben gondolkodom.

Ő tompul tiszta képeiben bízva;
Én élesedem tört képeimben nem bízva.

Megbízva képeiben, érzi fontosságukat;
Nem bízva képeimben, kétlem fontosságukat.

Érezve fontosságukat, ő bízik a tényben;
Kétkedve fontosságukban, én kétkedem a tényben.

Ha ő a tényben csalatkozik, vádolja érzékeit;
Ha én a tényben csalatkozom, dicsérem érzékeim.

Ő gyorsan válik tompává tiszta képeivel;
Én lassan élessé válok tört képeimmel.

Az ő megértéséből új zavar lesz;
Az én zűrzavaromból új megértés.

(Orbán Ottó)

Bertolt Brecht
A bátyám repülő volt...


A bátyám repülő volt.
És egy napon levelet kapott.
Ládáját összecsomagolta,
És délnek utazott.

A bátyám hódító. Mert a föld
A népünknek nem elég.
Szerezni egyre új birtokot
Mindnyájunk álma rég.

Mit a bátyám meghódított végül:
Quadarama-masszív a tér,
Épp egy méter nyolcvan a hossza
És egy méter ötven mély.

(Hajnal Gábor)

Somlyó Zoltán
Nyugodj meg, hogyha tudsz...


Ez már: az első őszi szín... ez! —
A nyárvég halk sárgával színez
virágot, levelet.

Ez már az első őszi illat!...
Az igazi nyár már elillant
a háztetők felett...

Megint lehül felpezsdült véred;
a körte már kásásra érett —
s túlérett vagy te is...

Túlérett vagy és túlokos vagy!
Az ért gyümölcs már hidegen hagy...
Már untat a nap is...

Még harsognak a színes selymek,
unszolnak még: a vággyal telj meg!
Tépj selymet s szirmokat!...

Kezedre nézel: a tíz ujjad...
nem tudhat ez már semmi újat...
mind a múlthoz ragadt...

Minden: a múlt... S ez fáj ám... fáj ám...
Új szag szivárg a szőlők táján —
s te menekülve futsz;

Évá-t sóhajtsz a fordítva „ávé”-t.
Pezsgőt innál s öntik a kávét —
Nyugodj meg, hogyha tudsz!

József Attila:
ÉNEK MAGAMHOZ

<O</O
Szeretni kell a csalfa köd-eget,
Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
Fölnézvén a szív könnyebben feled
És föltalálja tán az örök békét.

<O</O
Csókolni kell az élet-mart sebet,
Csudálni kell a lányszem tiszta kékét,
Dalolni kell a bánatok felett
S nem kérdni, hogy vén Földünk meddig ég még.

<O</O
Tisztelni kell az öregek kezét,
Símogatni az ifjúság fejét
És bátor hittel élni, ölni, csalni.

<O</O
Halotti torban folyjon drága bor,
Nem szabad sírni soha, semmikor
S ha halni kell, hát vígan menjünk halni.

<O</O
1922

Baranyi Ferenc József Attila díjas íróként 2005-ben,
2 díjat is kapott a márciusi állami kitüntetésen.
Kiemelkedő kortárs magyar íróként,
másodsorban librettista, műfordítóként.
- A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.
- Nádasdy Kálmán-díjat kapott.

- Szívből gratulálok!
egyik legigazabb, legkifejezőbb versével.

Baranyi Ferenc - Fogadom


Kíméletlenségemmel becsüllek én -
olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség.
Fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom hogy gyűlölni is foglak,
fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők
egykedvűsége képes.
És fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.

</PRE></P>





József Attila - FALU

Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.

Itt is, ott is karcsú füst - remény -
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.

Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra...

...Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.

El is lobban mind... Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.

Örök boldogság forrása mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.

A vadzab, ki kardot vont elő,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta...

...Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.

S ahogy földerül az értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.

Szó, mert velük szólal a paraszt
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.

Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak...

...Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.

Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.

Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.



1934 nyara

<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">Kosztolányi Dezső - Fényes, dicső madaraim

</TD><TD>http://webcache.googleusercontent.com/versek14.htm</TD><TD> </TD><TD>http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Mért nem daloltok cifra tollatokkal,
trillás torokkal, mint ama mesés,
vad tavaszon, hogy harsogott a lélek,
mint egy lármás madárkereskedés?

Fölkéselt mellel, megvakult szemekkel
gubbasztotok. Sokat szenvedtetek.
És hogyha megszólaltok néha-néha,
már úgy beszéltek, mint az emberek.

<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">

Kosztolányi Dezső - Mint a magnézium...


</TD><TD></TD><TD></TD><TD></TD></TR></TBODY></TABLE>
Mint a magnézium, amelyet éjszaka
gyújt meg a fényképész, úgy ég a holdvilág.
Egy nyári vendéglő tornácán tünődöm
egyedül az éjben, mint utolsó vendég,
s már tíz perce nézem egy rossz gyufatartó
két sánta gyufáját.
Kószáltam egész nap, nem volt hova lennem
a csillagok alatt, szaladtam, megálltam,
utcapadra ültem, fáktól tudakoltam,
miért vagyok árva.
Jajjaj, édesapám,
halott édesapám, egyetlen, igazi
férfirokonom te, aki úgy szerettél,
ha most látnál engem.
Ha kitörve sírod kapuján e csöndes,
rémszerű órában erre kódorognál
züllött kabátodban, melyben eltemettünk,
szakadt gombjaiddal, rongyosan-férgesen,
mert a halottak mind bús, régi csavargók.
Jaj, hogyha most látnád
elmúlt életednek fájó maradékát,
s amint közelednél a túlsó oldalon,
végtelen-ismerős
acélkék szemeddel lassan, szomorúan
reám tekintenél.

1932

“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.” (Helen Keller)

“Kétféle beszélgetés van.
Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát&shy;ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)

[FONT=georgia,palatino]Nemes Nagy Ágnes- Mit beszél a tengelice.

[/FONT]
[FONT=georgia,palatino]Mit beszél a tengelice?
Azt mondja a tengelice:[/FONT]

[FONT=georgia,palatino]
cipity Lorinc, cipity Lorinc.
tyaf, tyaf, tyaf.[/FONT]

[FONT=georgia,palatino]-Tengelice, fönn a fán,
ilyen pici dal után
mért mondod, hogy:
tyaf, tyaf, tyaf?[/FONT]

[FONT=georgia,palatino]-Pici madár vagyok én,
pici nótát tudok én,
cipity Lorinc, meg egy pici
tyaf, tyaf, tyaf! [/FONT]

A másik kedvencem:
Szűcs Imre:Gyermekszem
Gyermekszem:virág, csillag, oltalom,
Csupa játék, csupa mosoly, izgalom
A gyermekszem: tág világ és kikelet,
ha reád néz,földeríti szívedet.
A gyermekszem: ablak, forrás, dombtető,
erdőzúgás, tisztított levegő.
A gyermekszem: a legfurcsább hatalom,próbáld ki csak másokon vagy magadon,
mert amikor a gyermekszem kérve kér,
abba minden vágy és csoda belefér.
A gyermekszem: szirmát nyitó kék virág,
tőle fordul szebbre, jobbra a világ.
A gyermekszem: fényesség és bizalom,
vezéreljen téged is ez utadon."

A gyermekszem: a legfurcsább hatalom,próbáld ki csak másokon vagy magadon,
mert amikor a gyermekszem kérve kér,
abba minden vágy és csoda belefér.
A gyermekszem: szirmát nyitó kék virág,
tőle fordul szebbre, jobbra a világ.
A gyermekszem: fényesség és bizalom,
vezéreljen téged is ez utadon."

Buda Ferenc :


[FONT=Arial,Helvetica]Szürkeszemű, szelíd este[/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]ereszkedik a szivemre.[/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]Szürkeszemű, szelíd éjjel[/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]elmegyek nincsen-reménnyel.[/FONT]

[FONT=Arial,Helvetica]Elmegyek, hisz úgyse bánod,[/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]úgyse voltam, csak barátod, [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]úgyse voltam semmi, semmi. [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]S egyszer úgyis el kell menni.[/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]Szerettelek és szeretlek - [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]akarom, hát elfeledlek.[/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]Eltemetlek, de megtartlak [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]régi szépnek, drága dalnak.[/FONT]

[FONT=Arial,Helvetica]Ami jó volt, nagyon jó volt, [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]de sziveden fehér hó volt, [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]fehér hóba beleestem, [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]nem tudtam, hogy feneketlen, [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]nem tudtam, hogy ilyen forró [/FONT]
[FONT=Arial,Helvetica]a fehér hó, a fehér hó …[/FONT]

Vas István - Kérdezed barátném


Már beborult. Csavarogsz-e Budán még? Én sem igen.
Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.
Kint és bent zug a szél, bús télire-takaritás,
Lobog a vásznon a fény, a torony meg a kukoricás.
Mért sikerült nekik az, ami nekünk nem sikerült?
Kettőnk szép lobogása a sáros anyagba merült.
Tűz mellett, ha a tél jön el és megnő a sötét,
Nem teveled fogom inni a bort, a teát, feketét.
El sem bírta az őszt mosolyod könnyű anyaga,
Te vagy a nyár, csak a nyár tündöklő pillanata,
Perc, mely alatt a szegény szív századokat mulat át,
Elhoztad Tammuz hava tündér kábulatát.
Elleplezte e mákony a lét keserű velejét —
Jó, hogy végre leszoktam zsongó bűvöletét,
Jó, hogy a lét vad őrületét már bírja szemem:
Kell a halál meg az élet szörnyű egésze nekem.
Kell a valóság. De ami nincs, az még igazabb.
ez a halál meg az élet is, űznek a gyors agarak.
Az, ami van, és az, ami nincs. Köztük te legyél
Tarka szivárvány életemen, te Ezeregyéj!
Drága barátném, mi ez a fátyol? A lélek, a test?
Egyik sem. S hogy mért van ez így, most azt se keresd.
Csak ne szakadjon szét mosolyod párája, ne még,
Mégis kell a világ könnyelmű felszine még.
Elmulik úgyis az ősz s majd csillog a jég a sziven.
Drága barátném, hol van a nyár? Csak a képeiden.

Reviczky Gyula - Magamról


Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed';
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? ... Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived:
Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Mig, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe';
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled;
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő sziv sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.

<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td class="icon" width="24">
</td> <td class="cattitle">
</td> <td class="itemsubsub">
</td></tr></tbody></table>

Reviczky Gyula: Ősz felé

"Szeretnék Önöknek valami rettenetesen egyszerűt mondani, amit édesanyámtól tanultam annak idején: mondjuk hétfő volt, és én megsemmisültem, ettől vagy attól.Anyám csak nézett, és azt mondta:
- Kislányom, ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz?
A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben. Nem ok nélkül kaptad."

Szabó Magda