Versek, idézetek...

„A szeretet olyan kincs, melyből minél többet adsz,
annál több marad neked.” (Leonardo da Vinci)

„Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
a legnagyobb felfedezés, a legtanulságosabb
találkozás.” (Márai Sándor)

Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem kell törődnöd.
S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
Minthogyha újjászületten élnél.
Mit akar?-kérd meg minden naptól,
és minden nap felel majd akkor.
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tud megbecsülni!
Főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre!"

Goethe

Ágh István: Mit kívánjak Neked?

[FONT=&quot]Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülőv<wbr>el dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam<wbr> tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott<wbr> diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?[/FONT]

Ladik Katalin: Hangköltemények


Az itt látható versek hangosban is (igazi hangkölteményekként ) meghallgathatók a minden, ami HANGOS PRÓZA topicban



Varázsének<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o></o>
Kokasooom kokasooom Katibuuul gyere ki
ha ki nem mégy megfoglak s a havasokba viszlek
ott vannak a pakulárok a pakulárokapakulárokapakulárok
a juhokkaaaal
a kutyák ugatnak a farkasok ordíííííítanak
tégedet széjjeltépnek!

Ez az évszak: szekrény<o></o>
Ez a szekrény sötét, barna és nedves,
mintha asszony volna, nevet.
A gyönyör benne mély és hasít.
A rovarok munkája volna ez?<o></o>
Selyemblúzom véres,
pókok másznak ki belőlem,
irtózatos csönd van idebenn.
<o></o>
Fehér kutya a végtelenben<o></o>
Öt csillag közt jártam
öt halált elhagytam
a hetedik csillag után
szegfűbe haraptam
<o></o>
Madárhamu<o></o>
Ki repül ott?
Se téli éj, se holdja,
hogyan álmodjam meg magamat.<o></o>
Átvágom a sötétség torkát:
látom magam távolodóban,
a mozdulatlan hús fekete hidegében.<o></o>
A zaj után mélyebb a csend
és hullámzik bennem a fény.<o></o>
Végre egyedül
a kapujanincs átjáróban.
<o></o>
Rovarok éjszakája<o></o>
Lassú, váró mozdulattal gyilkolsz,
Ezüst rovar
Sápadtan karjaidban
Mézet eresztesz belém.
<o></o>
Holló<o></o>
Jön a fekete kabát, ugatós. Ablak ül.
Az utolsó araszolólepke sememléke önmagáról.
Tükör a pusztulásról.
Miként a teremtés első hangja, a rezgő hang volt,
és minden létezőnek saját hangja, mantrája van,
úgy a sötétből való az, ki belőlem szól:
hol vagy lélegző ablakom, árnyékom gyógyulása,
üszkös erdő ül lelkemben örök hóesést.
<o></o>
Idővitorla, pókliget <o></o>
Havazik az élet. Porhóvá zúz
érzésemléket, kirajzolja a téridő
rostjait, melyekből megalkotott engem,
miként én is őt.
Átzuhan rajtam,
örvénylő életlétra,
fehéren izzó csontjaim között.<o></o>
Ami anyag voltam, fényfonállá lett,
éhező, felhasogatott életsötét.
Érzéstérkép fáj járataimon,
hol az üresség is én vagyok.
Áthullanak rajtam az álmok,
a vérjel, ragaszkodás, újjászületés.
Elszüremlik belőlem az idő,
összecsukódik árnyékom,
ám ijedtfeszesen, de megtart még
a körkörös,
engem figyelő gyönyörsötét.
<o></o>
Kis éji zene<o></o>
Feljött a hold fehér nyelv
kutya ficánkol a híd alatt
kérdezem jó irányba haladok-e
s ő a fuvola hangján válaszol nekem
ez a sátán hangja megfagyott zene
ez a híd fekete ágak fekete rügyek
ez a szédülés mester jó úton járok-e
de az égi kocsmáros nem felel<o></o>
vár rám a híd alatt
fekete nyelv<o></o>

A szeretet olyan, mint egy tükör.
Ha szeretek valakit, ő a tükrömmé válik,
én az ő tükre leszek,
és egymás szeretetét visszasugározva,
meglátjuk a végtelent.

Ez gyönyörű.... Én is idézek egy csodás igazságot: A szeretet mindig jelenvaló. Csupán mi feledkezünk meg róla- vagy emlékszünk rá.

ADY ENDRE - HAZUGSÁG NÉLKÜL

Hogy ámítni nem tudtuk egymást,
Friggyé ez úgy sem válhatott,
Én a nőt nem láttam sehol sem,
Te meg a férfiállatot.
Két sáppadt, fáradt ember üdvét
Egymásra lelve sem leli,
Hajh, édesem kár volt ily ifjan
Hazudni, elfelejteni!...

Csak annyit tudtál volna szólni:
- Én ifjam, szép vagy és deli...
És én bár súgni bírtam volna:
- Enyém légy, tested vágyteli!
Talán egy kéjes pillanatra
Felébred két test, két halott,
Hejh, de mert hazudni nem tudtunk,
Friggyé ez mégsem válhatott!...

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

az ablakon kinézel, de semmit se látsz ​

mondd gondolsz-e rám?​

Mikor a napok léggömbjéből​

az idő elszivárog​

és elfelejtett szavak után​

nem fordulsz már vissza ​

mondd gondolsz-e rám?​

Megteszel mindent úgy csinálsz, mintha élnél,​

órádra nem nézel, elrohansz mielőtt sírásra​

görbülne szád mondd gondolsz-e rám?​

Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza ​

imád az égbe, hallgatásod földre száll ​

mondd gondolsz-e rám?​

S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok​

magadat a tükörben oly öregnek látod ​

mondd gondolsz-e rám?​

Tested áruként a holnapnak kínálod és​

napról-napra árulod el titkaid másnak ​

mondd gondolsz-e rám?​

Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben​

te egyedül gömbölyödsz fészkedbe ​

mondd gondolsz-e rám?​

Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon,​

de legbensőbb titkaid nem érti új barátod ​

mondd gondolsz-e rám?​

Egyszer majd tudod,​

szép lesz újra minden.​

Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben ​

Igaz lesz minden szó ​

a csókok szívhez érnek ​

s a madarak a messzi délről​

lassan hazatérnek ​

S én várni fogok, mert várni kell arra:​

aki nem jön el.​

Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,​

de hajnalban a derengés új reményt üzen.​

Éhes madár a reggel, az emlék megpihen ​

akit az éjjel vártam nem jön ma sem el.
​

Nem kezdődtem, mindig voltam,
S nem múlok el, míg Nap és Hold van .


Azt hittem , nem tudok már gyülölni, hogy legyőztem e saját magam megbetegitő érzést , de a hazugság, és becsapás újra élesztette bennem .
Nem érdemeltem ezt meg Utazó !!!


De jó lenne újra hinni .......

http://skyblueeye.blogter.hu/?post_id=17296

Kosztolányi Dezsô
Úgy írom néked, kisfiam, e verset

Úgy írom néked, kisfiam, e verset,
míg életemnek asszú fája korhad,
minden nap egy sort, lassan és szelíden,
hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szívem verése,
a vérem néha pezsgett, de lehűlten,
s ha futni kellett volna a futókkal,
egy utcapadra csüggeteg leültem.

Egy képet akarok tenéked adni,
olyant, mely nékem kiskoromba tetszett,
hogy életünk, melyet ma könnyel élünk,
úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstökössét
rajzolgatom a vígasztalan égen,
te egykor rátekintesz majd e képre,
s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.

Mert mostan éltél. A magyar igére
alig nyitottad gyönge, drága szádat,
tejről beszéltél, mézről és anyádról,
s csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
a jodoform és karbol illatában,
mankókkal játszottál budai kertben,
s szegény rokkantak néztek haloványan.

Akik ma éltek, azok porba rogytak,
a krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak,
s ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a múltról,
se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz.
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.

Aranyt neked, aranyt, tömjént és mirrhát,
a kisdednek, a dacosan növőnek,
ki fölkanyarodsz új koroknak ormán,
aranyt tenéked s az arany jövőnek.
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
az ősi birtok szálljon reád újra,
az ember álma, az erő, a minden,
a föld, a föld, a szent föld hallelujja.

Én, éhenkórász, rímelő apostol,
a mélyből a magasba epedek fel,
és látlak téged, biztosan, a földön,
fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel,
mintha az egész világ ura volnál,
vagy erkélyen, az ordító tömegben,
párnás ajtók mögött, a telefonnál.

Mikor e látnok verset befejeztem,
az áprilisi szél borzolta lanyhán
a bokrokat, s nehéz-sötét sohajjal
nézett anyád reád a kisverandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje,
és egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
s mint járvány-cédulák halotti házon,
rikítottak a bús, skárlát plakátok.

Most tudd meg ezt és tudd meg, merre mentek
testvéreid, az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utólszor,
halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
és csomagolom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
kit embernek neveztelek, kis Ádám.

Ladik Katalin Hangköltemények 2

A hangköltemények meghallgatható a minden, ami Hangos PRÓZA topicban

Szitakötő
Belépem a fényt.
Fátyollétem emléktelen.
Ám a vízben lúdbőrző hold testet ró rám,
visszatérjek a nagy Ugrásból, ne porladjak szét
fényhomokká, legyenek emlékeim,
tudjak újra minden pillanatban borzongani.<O</O
Belépem hát az érzést;
tudjak minden pillanatban fényhomokká,
legyek magam magamtól borzongás,
ne lavórban ülő szárnyas asszony
ne emléktelen örökkévalóság.
<O</O
Csiga<O</O
Nézem a kőben: nincs.
Nézem a fában: nincs.
Lélegző dombok húsa alatt
a pirkadat fájós repedéseiből
elnő tőlem egy-egy szokás hűsége.
Ezüstben arcomon arcod.
Pikkelyeivel havazik.<O</O
Behavazott sötét zokogásom.
<O</O
Azok az aranyba zárt ketrecek<O</O
Azok az aranyba zárt ketrecek
hol a lovak patáit sejtem
a fekete arany juhokat megszaggatnám
de hol az istálló
hol kitombolhatnám magamat
<O</O
Fűketrec<O</O
A szoba árnyékot vérzik:
fűsebek buggyannak ki.
Az ablakon beröppennek a székek.
Ismerős hangmeleg, madárijedtség.
A ház az én tollruhámban verdes.
<O</O
Fákon ülő hüllő<O</O
Torz suta fény a lélegző anyagban
a senkiföldjén hegedül.
Életem szökdellő árnyék,
gyenge tűzön kivonom,
ímhol az első kapu:
fény magja fekete kabátban.<O</O
Nincs más sivatag, ami a kőnek halált hoz
a közöny sivatagjánál.
Izzadtságát adja az újonnan érkezőnek.
Ő lesz a kétéltű árnyék
a Materia prima
amibe a sikoly beleköltözik.
<O</O
Tollaskígyó<O</O
Itt.
Árnyékot horgolok a fényből érkezőnek.<O</O
Ha eljutnék ~ száguldó üresség ~
test nélkül megélni magamat!<O</O
Szűkül az égbolt, beszippant fekete torka.<O</O
Visszahív-e engemet a Szikra,
árnyék-létemben lehessek azzá,
ami fénylényként lehettem volna:<O</O
sziklarajzon madár ~ téridőikra.
<O</O
A bőr odaragad
A mezőn nincs vad.
Fent: tűz, szépség.
Lent: égbolt, férfi.
A tűz odaragad a hajkoronához.
Felüvölt a vadállat naplementekor.
Nincs nő és nincs férfi: gyűlölet van.
Üres az égbolt.
<O</O
Molypille<O</O
Kiissza a titkot, ölébe lesújt a villám,
megpörkölődik a fénypolcok között.
Kiissza a bánatot, levendularuhában
lélegző csillagtérkép fölött.<O</O
Hártyaidők egymásba fúródnak.
Tágul a lyuk az alkonyatban

Radnóti versek gyüjteménye, annak, aki szereti

Seth F. Henriett: Hangtalanul

Hangtalanul süvítenek lelkemben a szavak,
Hang nélkül szólok hozzátok, ha ez szabad,
Némán gördülnek le ajkaimról a gyöngyszemek,
Hogy ezt is meghalljátok, ti beszédes emberek,
Mert a csönd szava néma, ám gyors beszéd,
Mely fuldokolva rohan hozzád, eléd,
Hogy elmesélje, milyen a csönd, a némaság,
Mely gondolataimat mind-mind eltapossák,
Mert szeretnék nektek mesélni szépet, jót,
Illatosító, mézédes, angyali, regélő szót,
De már nem tudok, ajkamról elrepültek a szavak,
Minden csak egy bezárt gondolat maradt,
És mit is mondhatnék nektek, hozzátok,
Ha csak a Csönd kiált belőlem, mint villám,
Mint ahogy az asztalon fekszik némán a villám,
Mely bele akar mártózni valami édes falatba,
De meggátolja benne az üres tányér kietlen szava,
No hát én is így vagyok a szavakkal, a betűkkel,
Mind elétek vetném, kedves szemekkel,
De lelkem üres, csupasz, nesztelen teste olyan,
Mint a szív lüktetése a már kihalt alakzatokban,
Csönd a neve lelkem halktalan vonatának,
S némaságra kárhoztatott a néma autizmus,
Mert minden hallgatag szó egy gesztus (lenne),
Bizony lenne, felétek, hozzátok, értetek,
De ha ezt nem értitek, hát maradok én csöndben,
Némán fuldokló lelkemben, hallgatag és reszketeg...

Márai: Az igazi

"Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember.
Megmondjam?...
Nem fog fájni?...
Kibírod?...
Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam?...
Hát ha akarod. De ne haragudj reám aztán. Nézd, drágám, engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírhattam, és nem haltam bele. Mit tudtam meg? ... Hát azt, szívem, hogy nincsen igazi.
Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikbe sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden...

Nagy az én utam, tudja egész világ,
s nem apad soha:
mert végtelen,
azért nem apad soha.
Hogyha fogyna,
az időben már elfogyott volna.
Három kincsemhez ragaszkodom:
első a szeretet,
második a mérték,
harmadik a tartózkodás
Szeretek, ezért bátor vagyok,
mérték által hatalmas vagyok,
visszavonulok, hát vezető vagyok.
Manapság
szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:
ezért elpusztulnak.
Aki tapintattal vezet hadat,
győzelmet arat;
a szeretettel védekező legyőzhetetlen.
A természet fegyverezi
s a szeretet védelmezi.

Weöres Sándor fordítása


{Forrás: Lao-ce: Az út és az erény könyve}

. „Olyan egyszerűen történt köztünk minden,
Mint egy réges-régi filmben,
Mit oly sok éve látsz.
Megtörtént és nem volt baj, hogy tudtuk,
Egymástól mit várhatunk.
Talán ettől volt csodás...
Egy könnycsepp volt az arcodon,
És tudtam, hozzám tartozol.
Az első szó, a pillantás,
Eldöntötte kettőnk sorsát.
Érted vagyok és te értem vagy
És semmi nem jöhet, hogy megváltozzam.
Adhatsz te jót vagy rosszat,
Az, amit érzek el nem múlhat!
Érted vagyok és te értem vagy
Te értelmet és fényt adsz minden napnak,
Szeretlek én és kettőnk dolgán
Nem változtat többé semmi már!”
<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-comfficeffice" /><o> </o>