Versek

Gerzsenyi Sándor:

Őri István:Szomjazom,Uram

Szomorú dal

Nemrég boldog voltál, akkor jött a levél:
Holnaptól nem dolgozhatsz Mr. Senkinél
Vigasztalod magad: nincs is baj Veled
Ennyi történt: megkaptad felmondóleveled.

Egy utcalány leszólít, ismered talán,
Jeges szél fúj, söpör végig az utcán.
Beülsz egy csehóba, a pultos tölt neked
Nem kéne itt lenned, máshol van a helyed.

Bejön a lány is, fázik nagyon:
„Fizess nekem is, nem jó szárazon”
Nem kéne itt lenned, máshol van a helyed
Vedd észre: máshová szól a jegyed.

Fizetsz, az ital lefolyik torkodon,
A lány is iszik veled, hálás nagyon.
Nem viszed el, pedig elmenne veled,
Ez nem a te utad, nem a Te helyed.

Meglököd az ajtót, indulsz a semmibe,
Kezed eldugod kabátod zsebibe.
A lány menne veled, hálás az italért,
Az orra vörös, szemét kicsípte a szél.

Nem tudod hova mész, merre visz utad,
Nem vár rád semmi, szégyelled magad.
Ez nem a te napod, nem a te helyed,
Ennyi történt csak: lejárt a jegyed.

Bartal Klári: A Megváltó és a nép

Bartal Klári: A Megváltó és a nép


Mártíromságtól fénylik orcád,
Vagyonod csak az égi ország,
De köntösödre sorsot vetnek
És ácsolják már a kereszted.
Irigylik hited és az álmod
S hogy ígértél egy más világot.
Nem vágynak ők az égi szóra,
Igényük sincs a szépre, jóra,
S mert mertél náluk különb lenni,
Ezt nem képesek elfeledni.

Szemedben fájón ég a bánat,
S míg hirdeted, hogy van bocsánat,
Előtted készek ölre menni,
A Júdás-pénzen összeveszni
S hogy halálodat látva látják,
Hát mindezt bőszen letagadják.
Gyűlölni tudnak, nem szeretni
(Nem változik itt soha semmi).
S Te lenézel a keresztfáról
És véded őket minden vádtól.

Gyóni Géza:

Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Przemysl, november.)

Forrás:
Magyar versek könyve
Szerkesztette: Horváth János
Második, bővített kiadás
Budapest, 1942
678-679. oldal

A költő adatai ugyanezen kötet 753. oldalán:
Gyóni Géza, 1884-1917. Családi nevén Áchim.
A pestmegyei Gyón szülötte; ott volt gyakornok a községházán, azután a közigazgatási tanfolyam elvégzésével
Alsódabason, a szolgabíróságnál.
A világháború jeles katonaöltője. Przemysl ostromakor, 1915-ben orosz fogságba került s a krasznojarszki
fogolytáborban halt meg.

(pedagógusnapra...)

Füle Lajos: PEDAGÓGUS

Én nem tudom, milyen erő kell
hozzá, de több kell az enyémnél.
Olykor el-eltűnődöm én is,
mit is jelent húsz-harminc szempár
fénylő tükörtermében élni,
hol éle van minden igének,
árnyéka van minden hibának,
hol húsz-harminc sötétkamrában
hívják elő folyton a percek
éles, kemény, hiteles képét.

Könnyű nekünk beszélni ezt-azt,
nagy szavakkal egymást dobálni,
de ő, kinek minden szavával
megannyi kis magnetofon zeng
tele otthont, utcát, jövőt, ő
felelősség nehéz vasával
vértezve jár, s - bár tán nem érzi -
hétköznapok nagy hőse köztünk,
szebb holnapok jobb emberéért
titkon vívott nehéz csatáknak
ismeretlen, hős katonája!

Mikor fogunk szobrot emelni,
s fogunk-e hát neked, magunkban,
"LÉLEK SZOBRÁSZA":
PEDAGÓGUS?!

A CINEGE CIPŐJE

Vége van a nyárnak,
hûvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
õ is útra kelni.
De cipõt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fûhöz-fához,
szalad a vargához,
fûzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér õ most arra,
mert õ most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipõcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipõt, kis cipõt!"
- egyre csak azt hajtja.

(Móra Ferenc)

William Blake: Tyger/A tigris

Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night,
What immortal hand or eye
Could frame thy fearful symmetry?

In what distant deeps or skies
Burnt the fire of thine eyes?
On what wings dare he aspire?
What the hand dare sieze the fire?

And what shoulder, & what art.
Could twist the sinews of thy heart?
And when thy heart began to beat,
What dread hand? & what dread feet?

What the hammer? what the chain?
In what furnace was thy brain?
What the anvil? what dread grasp
Dare its deadly terrors clasp?

When the stars threw down their spears,
And watered heaven with their tears,
Did he smile his work to see?
Did he who made the Lamb make thee?

Tyger! Tyger! burning bright
In the forests of the night,
What immortal hand or eye
Dare frame thy fearful symmetry?

--------------------------------

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szived,
milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

(Szabó Lőrinc)

-----------------------------


Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

Mily mélyben, ég-tájakon
Izzott a szemed vakon?
Volt tüzét felkapni vész?
Volt-e megragadni kéz?

Szived izmait mi csel
És mi váll csavarta fel?
És mikor vert, volt erő,
Kéz-láb, dacra vakmerő?

Volt pöröly? és lánc-e, több?
Mily kohón forrt a velőd?
Volt üllő? volt vad kapocs,
Gyilkos présével dacos?

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

(Kosztolányi Dezső)

Őri István: Vágyak

Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.

Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.

Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...

Aludni..

Egyik kedvencem

Fehér Milán: Keserédes dal

Színtelen szivárvány árnyai közt láttalak,
míg igazgattad sérült szárnyaidat.
Szürke virágon ülve dúdoltál egy dalt,
mi elbájolt s mélyen felkavart.
Tükörfalon túlról folyton csak lestél felém,
míg dúdolva s nevetve egyre csak közeledtél.
Majd apró ujjaid ölelve fontad körém,
s elmerültél velem színtelen világod legmélyén.
Azóta folyton dúdolom azt a dalt,
míg láncaim vigyázva igazgatom sérült szárnyaidat.

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?


Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?


Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?


Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?


Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?



Pest, 1848. január

ZELK ZOLTÁN: FELELJ, HA VAGY


Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Ki az ág?

Radnóti Miklós: PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL

Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.

Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap

búvik a magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;

s mosolyg a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.

(Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)

1934

Szabó Lőrinc

Mozart hallgatása közben

"Csak a derű óráit számolom",
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésett
a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél... A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvízét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én... csak testben öreg ...
(Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
igazság)... Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyerekkor csinálta, most, megint:
a sellőként a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; -
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már ötvenötödik!) :
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom,
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé,
a napórásé, ki - "Non numero
horas nisi serenas!" - drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
"Csak derűs órát veszek tudomásul!"

1956

.

Weöres Sándor: Kísértet


Csak azt tudták, hogy oszlik már a testem,
s hogy, míg köztük jártam, mit kerestem.

Kopogtak rajtam, bajomat kilesték,
mégis elvittek nyirkos õszi esték.

Mosták a testem vízzel és közönnyel,
s anyám és húgom könnyel, csupa könnyel.

Azt hitték, engem siratnak, a holtat -
könnyeik nem rám: darab húsra folytak.

Mit tudta öcsém a városba, messze,
hogy mért gondol rám annyit akkor este,

szekrénye mitõl is pattog és rezdül...
velem beszélt fél éjjelen keresztül.

Csak azt tudták, hogy szétmállott a testem
s hogy, míg közöttük jártam, hányat estem.

Azt mondták: szegény Pista, így-úgy... - és hát
nem engem szántak: testemet, a némát.

Nem engem szántak, kik engem szerettek:
magukat azért, hogy elveszítettek.

Uzsonnatájt így szóltak, könnyben ázva:
"Ha Pista is most itt, velünk teázna... "

Én téli erdõkkel vacogtam akkor,
csöpp síri mécsben égtem alkonyatkor.

Csak azt tudták, hogy csontváz már a testem
s hogy mílyen ételt és hogy kit szerettem.
.

Hervay Gizella:

Levél helyett


Milyen gyönyörű: szólni lehet és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő, csak ő, ahol ő a teljes világegyetem és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő, csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

kedvenctől

Radnóti Miklós [SIZE=+0]Két karodban[/SIZE]

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.