Márciusi gondolatok
B. Huszta Irén: Márciusi gondolatok
Gyakran ténfergek az életemben,
Mint eltévedt idegen.
Nem ismerek fel senkit magamban,
Bensőm csüng tépett idegen.
Függ a múlt az emlékezeten,
Mint értelem az ékezeten,
S rég múlt dalokat dúdol az agyam,
És a távolban felködlenek
Az ismerős-volt ismeretlenek;
S én csak emlékezem
Sírhalmotokhoz megpihenni térek,
Tétova imádság bennem,
Lelketek boldog legyen idegenben,
Új és új ruhatestben.
Ajkam néma, de zokog a lelkem,
Majd feloldódik a szeretetben.
Egyre több sírkereszt áll szívemben,
S várjátok csöndes megérkezésem
Óráját-percét képzeletben,
S én csak emlékezem.
Álldogálok apám sírja mellett.
Fénylik a lakkozott fakereszt,
Ragyognak szavai bent a lelkemben,
S mindez régmúltként lengedez
A gyönge szellőben.
Az emlékezet vetítő-vásznán
Zászlóként lobognak verssorok,
Melyeket együtt szavaltunk.
Ó, Szent Március!
Egyszer szabadság is lesz talán -
Sóhajtottuk,
S én csak emlékezem.
Tizenöt évig nem írtam egy sort sem.
Helyettem is mindent
Párom írt versbe.
Mellettem tombolt minden nap a költő,
Az örök elégedetlen,
A gúzsba kötött lélek szenvedő
Szabadságvágyától elemésztett ember,
Kivel együtt olvastam,
Tanultam és szavaltam
Aranyt, Petőfit, Adyt, Józsefet.
Hamvai régen egy urnába zárva
Semmivé oszlanak a homályban,
S én csak emlékezem.
Egykor halkult mesék
Csengnek most újra bennem,
S a Székely-himnusz rejtező hangjai...
Nagyapám énekli ifjúi hévvel.
Hisz képzeletbe szárnyalt az emlékezet,
S homályosul szemem.
Talán a délceg ifjú könnyezi
A régen feledett meséket,
Midőn harcba indult a magyar hazáért,
Szent szabadságáért.
Halványul az angyalbőr a képen,
A puska is megremeg kezében,
S én csak emlékezem.
És nagyanyáim,
S az ő édesanyáik,
Kik fiakat szültek katonának,
És lányokat anyának,
Egyedül is helytálltak.
Melegen tartották az otthont,
S új otthont teremtettek az üldözöttek,
Amíg a férjek-fiak csatáztak,
S reszketve-várva tették dolgukat:
Két röpke ölelés között
Szültek-neveltek,
Vetettek, arattak és temettek.
Róluk is szól a kereszt e versben,
S én csak emlékezem.
Emlékezem: vagy én is
Ott voltam talán?
A honfoglaláskor István oldalán?
Netán Attila ostorát is
Éreztem testemen?
És emlékezem annyi századon át
Az elveszettekre a kereszteknél.
Hiszen a lélek-dimenzióban
Nincs se múlt, se jövő,
Se távol, se közel,
Csak matrixként hull egymásra a történelem
Annyi százada
Bánataival és örömeivel,
S én csak emlékezem.
Egy kopjafánál megállok egy percre,
S eltűnődöm,
Kinek az emlékére
Áll itt múlt és jövő határán...
Aztán rájövök,
Mindegy is a név,
Hiszen egyek vagyunk,
Csak egységben nem vagyunk oly rég,
Azért taposnak rajtunk,
Magyarokon; kegyetlen századok.
S mi is az egység?
Ha temető keresztjét
Azért tisztelem, mert itt volt,
Itt holt,
Itt tette dolgát, és épített hazát,
Akár tót volt, akár rác,
Magyar vagy sokác:
- Ember.
S egyek vagyunk az írás szerint,
És szabadok és jók,
S én csak emlékezem...
></o
