Valamiféle lázadásból mindig tudnom kellett a miérteket. Miért tartunk ma ott, ahol tartunk? Miért ezt vagy azt az utat választották a korábbi nemzedékek? Miért felejtettünk el oly sok mindent, amit korábban tudtunk? Vagy: Miért küzdünk? Mi végre? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem létezhetnek értelmes válaszok; egyszerűen így mennek a dolgok; egyszerűen ezek vagyunk. De azért próbálkozom.
Mikor ezekről a roppant kérdésekről gondolkodom, megpróbálok minden kapcsolódó tényre gondolni (és néha számadatokra is), megpróbálom észrevenni a kapcsolatokat, és aztán leszűrni belőlük a lényeget, hogy végül pár érthető mondatba sűrítsek egy bonyolult elképzelést. Nyilván minden leszűrt lényeg az enyém. Ezért nem kérek bocsánatot.
Ezek nem felszínes firkálgatások. Ezek a kérdések már legalább fél évszázada foglalkoztatnak. Sok mindent olvastam, majdnem ilyen sok mindent tanulmányoztam, számos környezetben és kultúrában éltem, különféle nyelveket beszélő emberek közt. Látom és hallom, hogy hogyan távolodott el egymástól a világom és „a” világ nyolcvan év alatt.
Tizennégy évesen láttam az első repülőt; harmincévesen utaztam repülőn először. Az ötvenes éveimben a millió mérföldet repültek klubjának tagja lettem. Ma már csak repülővel lehet Hawaii szigetei közt utazni. Volt már valaha ilyen kor, amikor ennyire hirtelen változtak a körülmények?
Már nem látjuk a földet, melyen élünk. Pár nemzedékkel ezelőtt valakik felszólítottak, hogy érezzük a rózsák illatát! Ma ezt időnként úgy idézzük, mintha a világ legnagyobb hülyesége lenne. Tudod, milyen füvek nőnek a kertedben? Várod a holdtöltéket? Hallod az eső hangját, a tücskökét, és az éjszaka más hangjait? Érzed a napfényt a bőrödön? Szoktál fázni? (És nem arra gondolok, hogy akkor, amikor túl hűvösre van állítva a légkondicionáló.)
Megérintesz egy fát, érzed a paradicsom finom „szőreit”, a virágszirmok lágy érintését? A napkeltéket? A viharokat, mennydörgéseket és villámlásokat. Mikor minden rádiót és tévét kikapcsolunk, csönd van, mely megtelik apró neszekkel, fák recsegésével, az ablakréseken befújó szél suttogásával, madárdallal…
Hová tartunk? Miféle jövő felé?
Az embereket megigézi a „reménykednünk kell, remény nélkül nem tudunk élni” jelmondat. Miért nem tudunk? Szerintem a világ népességének legalább a fele a javulás, az elégséges étel reménye nélkül él, a nyomorúságos életen kívül nincs is reményük másra. A világ egyes részein erény az elfogadás.
A mai világ nem a nagyszüleim világa. Nem is a szüleimé. Az igazat megvallva, még csak nem is az enyém.
Ha belegondolok ebbe, bizonyára lenniük kellett lépéseknek, melyeket nem tudtam követni. Mindig harciasak voltunk? Erőszakosnak, versengőnek születünk? Mindig rövidlátók voltunk, akik csak a mai betevő falatért éltünk, elfeledve, hogy ha kiirtjuk a bölényeket, akkor nem lesz holnap, és a táj a felismerhetetlenségig megváltozik? Egyesek így tartják.
Én azonban azt hiszem, hogy ez a gondolkodás a mai nézőpontunkat tükrözi. Ma vagyunk mohók, erőszakosak, agresszív versengők, mert a civilizációnk születésünk óta ezekre szoktat bennünket. Biztosan érzem, hogy a korai ember legalább százezer évig okosabb volt nálunk. Nem tudott volna életben maradni, ha hadat visel a társai ellen, ha a legjobb falatokért vagy vadászterületekért verseng, ha nem veszi figyelembe a fajok kiirtásának esetleges következményeit. Csak később kezdtük el elhasználni az összes elégethető fát, így keletkeztek a mai sivatagjaink. És ezzel kialakult egy új hit, miszerint különlegesek vagyunk, nemcsak különbözünk a többi állattól, hanem jobbak is vagyunk náluk.
Mostanra bizonyára megértetted, hogy mindaz, amit itt leírtam, nagyon mélyről jön belőlem. Tudom, hogy nem vagyok képes megváltoztatni a világot, amint talán mások is tudják. De együtt tudok élni ezzel. Az őslakóktól, akiket valaha megismertem, megtanultam teljesen a jelenben élni, ami tapasztalatom szerint csak az ember természetes környezetében lehetséges.
Tudok remény nélkül élni. El tudom fogadni, hogy az életem a végéhez közeledik. Még azt is el tudom képzelni, hogy esetleg a fajom a végéhez közeledik.
De számomra a boldogság belül van. Mindig ott van. Bár ebben az úgynevezett civilizációban úgy rendeztük be az életünket, hogy nehéz megtalálni ezt a belső boldogságot. Végül akkor tanultam meg meglelni, amikor vettem a fáradságot a „befelé forduláshoz”. Emlékszem, réges-régen egy könyv nagy hatással volt rám: azt hiszem, The Importance of Living [magyarul Az élet sója, korábban: A bölcs mosoly – a fordító] volt a címe, egy bizonyos Lin Yutang nevű kínai úriember írta. Talán tizenegy évesen olvashattam el a szüleim könyvtárában. Valahol felsorol legalább tíz boldogságot. Manapság mi ezeket „apróságoknak” gondoljuk: madárdal, az eső után előbújó nap, a friss kenyér illata. Vagy esetemben: az indonéziai piac látványa és illatai. Nincsenek sorrendbe állítva, és mindet 1-es sorszámmal jelöli, majd egy lábjegyzetben megjegyzi, hogy mivel nem tudja eldönteni, melyik boldogság jobb, nagyobb vagy akár fontosabb, ezért mindegyik elé egyest ír. Számomra ez még mindig így igaz.
Nem vagyok biztos abban, hogy léteznek-e egyáltalán jogok; isteniek vagy politikaiak. Ahol csak jártam, mindenütt azt láttam, hogy néhányan nagyon jól élnek, mindig a szegény többség terhére. A szegények nem voltak boldogtalanabbak a gazdagoknál; valójában néha azt gondolom, a szegények boldogabbak. És az emlegetett „jogok” mintha pont annyira egyenlőtlenül oszlanának meg, mint a vagyon.
Úgy vélem, igenis vannak kötelezettségeink, melyek abból származnak, hogy részei vagyunk a Mindenségnek.
Mi okoztuk a fölfordulást, nekünk kell rendbe tennünk – vagy ne panaszkodjunk. Együtt kell élnünk a következményekkel. Erős bennem az érzés, miszerint felelősséget kell vállalnunk a saját tetteinkért. Vagy legalább el kell viselnünk azt, amit előidéztünk, és el kell fogadnunk azt, ami jön: pusztuljunk bele a magunk okozta zűrzavarba, vagy tegyünk rendet, mielőtt túl késő. (Szerintem már túl késő.)
…
Robert Wolff: Nézőpontok